Méltatlanul későn számolok be az utóbbi idők egyik legjobb kóstolóestéjéről, április idusán a Dropshopba igen komoly borok érkeztek, riesling mini világválogatott, nagy nevekkel és még nagyobb borokkal. Előre eldöntöttem, hogy a kóstolási stratégiám, egyszerű, de ütős lesz. Egy amerikai best buy bajnokkal való bemelegítés után, a papíron három legerősebb versenyzőt terveztem összeereszteni. Azt nem lehet a szememre vetni, hogy nem voltak túl acélosak a vetélytársak amelyeket az egyik legkedvesebb moseli pincémhez választottam, de az eredmény megint az lett, mint mindig: 

"A futball olyan játék, amikor két csapat kergeti a labdát, és a végén a németek nyernek”
Gary Lineker

A csendesebb téli hónapok és a februári furmintözön után itt a tavasz, és egyre több gasztronómiai fesztivál és kóstoló csábítja a borfogyasztókat, adott esetben már a szabad ég alá. Április végén a Drop Shop hagyományosan megrendezett Taste of Austria pazar kínálata kényeztette az osztrák borok szerelmeseit, a pünkösdi hétvégén pedig a Gourmet Fesztivál csábította a Millenárisra a kulináris élvezetre vágyakozókat.
Mindkét rendezvényen kóstoltam ezt-azt, és bár átfogó beszámolóra nem vállalkoznék, néhány remek bort azért érdemes megemlíteni egy mini-egyveleg keretében.

Azt hiszem a blog olvasóinak, vagy egyáltalán komolyabb borkedvelőknek nem szükséges nagyon bemutatni a Frauenkirchenben található Umathum pincészetet. Az ikonikus, világszerte ismert osztrák borászattól maga Josef Umathum érkezett Budapestre, hogy egy rendhagyó mesterkurzus keretei között megismertessen bennünket a sankt laurent szőlőfajtával. A legnagyobb jóindulattal is C-kategóriás szőlőfajtának tartott sankt laurent azt kell, hogy mondjam helyenként igen meglepte kis közönségünket, hiszen senki sem gondolta volna, hogy negyedszázados darabok is nagyon köszönik, de életben vannak. Ez azonban csak a sankt laurent egyik oldala, de tud még sok minden mást is…

Ha tavasz, akkor Drop Shop Austria, amely most már hagyományosan talán az év legerősebb boros rendezvénye Budapesten. Nem csupán a hangulat és a helyszín jó (Gerbeaud Ház), de borok is kiválóak, nem másodsorban üdítően hibátlanok. De ha ez még nem lenne elegendő, akkor ott vannak a mesterkurzusok, ahol felhőtlen igyekezettel próbálnak mindig valami újat, valami ismeretlent mutatni. Idén a Fertő-tóhoz közeli, világhírnévnek örvendő Kracher pincészet fajta és vertikális kóstolójával kezdtem a délutánt. A borászat képviselője, Erich Andert értékesítési vezető, a jelenlegi tulajdonos-igazgató Gerhard Kracher jobb keze mutatott egy szép kis Kracher-sort, amely szépen engedett elmélyedni a világszerte rajongott pincészet filozófiájában és hosszú évtizedek alatt kialakított stílusában.

Bár műértő körökben közismert, hogy Ausztria az úgynevezett helyi-tradicionális fajtáiban képes nagyot villantani a vörös térfélen is, azért engem, elsősorban befelé, mintsem kifelé fogyasztó borivót a kellemesnél intenzívebben lepett meg, hogy mi történik a középmezőnyben, valamint attól felfelé. Kétségtelen, hogy a hárompilléres – blaufränkisch, St. Laurent és zweigelt – fajtaalap hazánkban az első kivételével éppen nem áll közel a prioritásokhoz, azért a végeredményként tálalt vörösborok egyrészt minőségi, másrészt stilisztikai leckével szolgálnak az itthoni közízlésnek, arról nem is beszélve, hogy a ziccer is sokkal szebb, ha őshonos fajtával rúgják. Néhány héttel ezelőtt furmintfan társaságában abba a kényelmes-kellemes helyzetbe keveredtem, hogy egy hosszabb és többszínű borozás keretei között először megkóstoltunk, később pedig jól elfogyasztottunk egy rövidebb, de annál tartalmasabb osztrák sort, amely tananyagszinten hivatott demonstrálni a nyugati szomszéd vöröstehetségét. A látókörbővítésen túl persze az sem mellékes, hogy a kékfrankos-indítástól különváló, egyébként apa-gyerek-viszont ápoló fajtapáros karakterileg jelentős eltérést mutató, ugyanakkor egységesen magas színvonalú végeredményt képest produkálni. Ilyenkor pedig az van, hogy félretéve minden téves, de élő borsovinizmust kénytelenek vagyunk leborulni és elismerni a kvalitásokat. És ha már úgy alakult, akkor mindezt az ilyenkor szokásos négykezű formátumban igyekezzük megtenni alább.

Sauvignon blanc-kedvelőként eleinte gyakran meglepődtem, mennyire megosztja ez a fajta a közönséget. Pedig a borkészítési eljárás, a termőhely és az évjárat tükrében a sauvignon blanc is számtalan arcát mutathatja. Valahogy én a marlborough-itól a stájerországin keresztül a Loire-völgyből érkező tételekig, a hiperintenzív fajélesztős aromabombáktól a visszafogottabb, zöldes jegyeket alig mutató neutrálisabb borokig szinte mindig találok a hangulatomhoz illőt. Ezt a sokoldalúságot próbáltam megvillantani egy kóstolósorral, így tavaszköszöntés címén barátokkal nemrég a nyakára hágtunk egy komolyabb kollekciónak a 2013-as évjáratból. 

Egyre inkább elfog az, hogy a magyar bor ténfergése nem más, mint összecsapás kelet és nyugat között. Pont, mint annyi más dolog Magyarországon. Ezért topogunk egy helyben, ezért nem tudunk valós mennyiségben és értékben bort külföldre exportálni. Nem értjük a nemzetközi piac mozgatórugóit, fogalmunk nincsen a bormarketingről, nem értjük mitől olvad a fogyasztó Londonban, Párizsban és New Yorkban. Vagy ha értjük is, nem akarjuk meghallani, termékeink így nem nagyon versenyképesek és a kutya se kíváncsi ránk. A rendszer nem csinál semmit, ahol nem kéne, ott akadályoz, ahol pedig segítségre lenne szükség, ott a füle botját sem mozdítja. De a fenntartása legalább jó sok pénzbe kerül. Ez a klasszikus magyar berendezkedés. Ahogy Szekfű Gyula híres tanulmányát, az 1922-ben megjelent „Magyar bortermelő lelki alkata” [1] c. eszmefuttatását olvasom, meg-megremegek a déjà vu hatására. A leveleken, naplóbejegyzéseken keresztül megszólaltatott neves urak egyes pontokon mintha csak a mának beszélnének. Egy darabig azt gondoltam időgépet konfiskáltak és tán a mába teleportírozták magukat a 19. század elmaradott borvilágából. Úgy tűnik e nagy elmék gondolatai örök érvényűek (sajnos). Csak azt nem tudom eldönteni, hogy sírjak, vagy röhögjek, ahogy Széchenyi István, Wesselényi Miklós és Szemere Bertalan írásait olvasom. Reflexiók következnek (két részben) a 19. század első és második harmadának magyar boráról.

A finewines.hu "Vörös és Fehér" néven futó új kóstolósorozata minden egyes alkalommal 1 fehér és 1 kék szőlőfajtát (esetenként akár többet is) állít a fókuszba. A sorban a világ minden tájáról szerepelnek borok, így az egyes szőlőfajtákat több termőterület tükrében ismerheti meg az időben jelentkező 14 (nagy érdeklődés esetén 28) fős közönség, Tar Ferenc vezetésével és Czinege Tamás falatkáinak (és poénjainak) kíséretében a Tütüben. A Burgundiát naggyá tevő két szőlőfajtára épülő kóstolóest már a negyedik volt a sorban.

Lassan itt a február, és mint tudjuk, ebben a hónapban éppen csak a csapból nem folyik furmint. A februári furmint-cunamira készülve, mintegy ráhangolódásképpen a hétvégén megkóstoltunk néhány furmintot a 2013-as évjáratból, de hogy ezúttal jobban kimozduljon a kóstolóbrigád a - főleg Tokaj és Somló által meghatározott - komfortzónából, igyekeztem a borokat minél szélesebb körből válogatni a termőhelyet illetően. A két legismertebb furmint-termőhely ezúttal csupán egy-egy nagy pincészet két-két – különböző árkategóriát képviselő – borával képviseltette magát, mintegy viszonyítási pontként. Most inkább azon volt tehát a hangsúly, hogy más borvidékeken dolgozó borászok furmint-interpretációival is alaposabban megismerkedjünk. (A furmint népszerűsége egyébként is nő, egyre több termelő telepíti.) Tokaj, Somló és a Balatont körülölelő borvidékek mellett az országhatáron túlról is érkezett néhány palack, így lett teljes a sor.

Többek között ungert is velem tartott "Furmintország" eme kis szeletkéinek felfedezésében, úgyhogy az ő jegyzeteit is közreadom.

Bő egy évvel ezelőtt született meg az ötlet, hogy milyen jó lenne összetrombitálni az etyeki borászokat, együtt kóstolni, megismerni egymást és egymás borait. A kezdeményezés kedvező fogadtatásra talált, így jöhetett létre 2014 decemberében az az össznépi etyeki pinot noir-kóstoló, amin sok borásszal együtt akov, octopus és én is ott voltunk és amelyről akov írt beszámolót. Az első kóstolónak nagyon jó visszhangja volt a résztvevők körében, így nem volt kérdés, hogy lesz folytatás. A 2015 nyarán megrendezett, sauvignon blanc-t fókuszba állító szeánszon sajnos egyikünk sem tudott részt venni, de a harmadik összejövetelen, a január elején megrendezett chardonnay-szemlén akovval ismét ott voltunk. 

Az EtyekM és a Haraszthy Pincészet után ezúttal az Anonym Pince és borásza, Szövényi Áron vállalta magára a házigazda szerepét. A közelmúltban átadott gyönyörű ikerpince kiváló, hangulatos helyszínnek bizonyult.

Az év első néhány hete a borkóstolók szempontjából meglehetősen nyugodt időszak, nem csoda, ünnepek után mindenkinek kell egy kis pihenő. Ebből a szempontból nekem már a december is csendesen telt, ami bor elfogyott otthon, barátoknál, családnál, az elfogyott, de nem nagyon mentem elébe a borkóstolásnak. Az újévet viszont csak el kell kezdeni valahogy, én idén először a Drop Shopban ugrottam fejest a borvilágba. Képzeletben tettem egy nagy kört Európában, Olaszországban különöset sokat időztem és egy kis új-zélandi kitérőt is beiktattam. Nem bántam meg...

Ahogy már év végén nálunk szokásban van, összegereblyéztük a legjobb külföldi borokat, amelyekhez idén szerencsénk volt. Sokféle, sok helyről, igazán emlékezetes dolgok fordultak meg poharainkban! Nem meglepő, hogy főként a klasszikus európai borországok, tehát Franciaország, Olaszország, Spanyolország és Németország vezetik a listákat, de mellettük néhány bor Ausztriából, Dél-Afrikából, Ausztráliából és az USA-ból is kihagyhatatlannak bizonyult.

2010 ezerszer elátkozott évjárat a modern kori magyar borászat történetében, de néhány gyöngyszemet azért ez az év is "kitermelt". Ha volt fajta, amelyből - legalábbis ahogy több forgalomba került tétel és számomra legutóbb az itt megörökített kóstoló is igazolta - sikerült 2010-ben időtálló és klasszis borokat kihozni itthon, az a rajnai rizling.
Egyik nagy kedvencem a fajta, de kis hazánkból egyelőre elenyészően kevés bor közelít a nagy osztrák, német vagy akár elzászi rieslingek szintjéhez. Sőt, úgy igazán "rajnais rajnai" sem feltétlenül sok akad, ha már itt tartunk. Persze már csak az eltérő természeti adottságok miatt is aligha várható el, hogy a honi rajnai rizlingek úgy általában wachaui vagy moseli stílusjegyeket hordozzanak, de ezer más dolog is közrejátszhat még. A 2010-es év borai mégis megvillantottak valamit abból, hogy készülhet komoly bor a fajtából a Kárpát-medencében is. De mint tudjuk, egy fecske nem csinál nyarat... 2010 előtt és után is palackoztak jó rajnai rizlinget ezeknél a pincéknél (is), de az eddigi tapasztalataim alapján ezt a kivételes produkciót legtöbbjüknek azóta nem sikerült megismételni, és őszintén szólva azt is kétlem, hogy a jövőben gyakran borulunk le áhítattal egy-egy magyar rajnai, pláne egy egész évjáratos rajnai sor előtt.
A termelőkkel folytatott beszélgetésekből és a hírekből mindenesetre tűnik, hogy egyre többen látnak fantáziát a rajnai rizlingben Magyarországon. Badacsonyban szép számmal akadnak ilyen borászok, de ott van még pl. Szentesi József, Miklós Csabi, Losonci Bálint, Légli Ottó, Bukolyi Marcell, Bősz Adrián, hogy rögtön 6 másik borvidék képviselőjét felsoroljam, sőt, már Tokajban is kacérkodnak a gondolattal. Kérdés, hogy a fajta és az utóbbi években tapasztalható szélsőséges időjárás - a hőség, az aszály, vagy éppen az esős ősz - milyen extra kihívások elé állítják itthon a szőlészeket, borászokat. Én mindenesetre szívesen innék még sok ilyen jó magyar rajnait, mint a múlt vasárnap, úgyhogy szurkolok, ezen ne múljon.

A különböző budapesti helyszíneken tematikus borkóstolókat, borvacsorákat szervező Wine Shock csapat október végén a kékfrankost állította az aktuális esti program fókuszpontjába. A Sonkapultban megtartott kóstolón osztrák és magyar kékfrankosok kerültek terítékre, nagy részüket vakon szemléztük. A vak szakaszban, találgatni kellett, hogy az éppen a pohárban lévő bor a két ország közül melyikből származik. Ez a találgatás szomszédos országok esetén sokszor egyébként sem könnyű, de mint a leleplezéskor kiderült, ebből a szempontból néhány bornál extra csavar is került a történetbe.
A vakon kóstolt palackok leleplezését követően komoly meglepetések is érték közönséget. A sor végére tartogatott utolsó két osztrák csúcs-kékfrankos méltó befejezése volt az estének.

Az osztrák borok széles kínálatát forgalmazó KisBécs 2015 áprilisában nyitott a Németvölgyi úton, meglehetősen friss jövevény tehát a gombamód szaporodó budapesti borbárok tömegében. Két dolog is kiemeli azonban a helyet a mezőnyből: egyrészt az Ausztria boraira fókuszáló, kb. 30 pincészet tételeiből álló szortiment, másrészt az egész napos nyitvatartás. A KisBécs ugyanis nappal kávézóként és borszaküzletként működik, csak este 6-tól indul be a borbár "üzemmód". A borok mellett sajtokat, sonkákat, szendvicseket, salátákat, süteményeket kínálnak, így akár egy reggelit, könnyebb ebédet vagy vacsorát is el tud fogyasztani a betérő vendég. Havonta több, viszonylag szűk létszámú kóstolót tartanak, egy-egy adott témára felfűzött borsorral. A honlap a webshop mellett a borvidékekről is tartalmaz egy-egy rövid és lényegre törő ismertetést.
A Borfesztiválon kóstoltam a KisBécs standjánál egy szép sort és 1-2 alkalommal elvitelre is vásároltam ezt-azt, de tematikus kóstolón eddig nem vettem részt náluk, itt volt az ideje ezt is kipróbálni.

(A térképet a KisBécs honlapjáról kölcsönöztem)

Miközben az öreg borokról értekeztem, a Drop Shop már a Muzeális Borok Éjszakáját hirdette. Az egyre népszerűbb Múzeumok Éjszakájának ötletéből táplálkozó kóstolón tízévesnél idősebb csúcsborokat mustrálhattunk. A koruknál fogva ritka és nehezen hozzáférhető palackok szétpoharazása egyrészt példaértékű a borbáros szintéren, másrészt pedig fene mód élvezetes a hozzám hasonlónak. Szóval, aki ott volt, feledhetetlen élvezetekben lehetett része, annál is inkább, mert a borok többnyire teljes hangerővel énekeltek és az ilyenkor sanszos gyökérnap messze elkerült bennünket.

A Heinz Velich okozta Tiglat-sokk után beszámolnék a Drop Shop Austria egy másik érdekes mesterkurzusáról, amely az újhullámos Wachau egyik képviselőjét, a nálunk (még) alig ismert Pichler-Krutzler borászatot mutatta be. Erich Krutzler egy kiadós Loibenberg-vertikális mellett beszélt arról, ami részben Wachauban, részben Burgenlandban gyökerezik, de mégis inkább az előbbi, mint utóbbi, de azért távolságot tart Wachau fősodrától.

Prager: Grüner Veltliner Smaragd Achleiten Stockkultur 2013:  Édesre érett trópusi gyümölcsök, tejszín, rengeteg fűszer az adekvát fehér borson túl is. Ha nem csak úgy magában, hanem más borok társaságában isszuk, akkor különösen komplexnek tűnik. Közepes plusz test. Intenzív íz, tömör struktúra, de azért értékeléséhez figyelem kell, nem szédít el azonnal a feneketlen mélység, mint egyes korábbi évjáratokban. Első blikkre inkább csak átlagon fölüli kvalitású anyagnak tűnik nem pedig grandiózusnak, de a több napon át tartó kóstolás feltétlen előnyére vált. Savban kifogástalanul feszes, lendületes, szépen fókuszálttá teszik a korty második felét. Hosszú, elég száraz lecsengés némi kesernyével. Nagyon szűk 7 pont.

Hirtzberger: Grüner Veltliner Smaragd Honivogl 2013:   Bódítóan mély ilat. Imádom a túlérett grünerek semmihez sem fogható bujaságát. Aszalt körte, sokszínű, egzotikus fűszeresség, vérbő vegtalitás mindez tejszínkrémes közegbe belegyömöszölve. Nagy test, hordóeffektek nélkül is sűrű, fantasztikus krémes konzisztencia. Vastag, intenzív, magával ragadó ízek. Strukturálisan is elég komoly már amennyiben megvan benne az anyag a korty második felének is megadva a mélységet, erőt. Ugyanakkor, mint oly gyakran az ilyen stílusú grünerekben, savban inkább csak elégséges/közepes határán, az alkohol se észrevétlen, így a tényleg roppant gazdagság nem fókuszáltan, inkább hömpölyögve bontakozik ki. Ha most objektivitásra törekednék jó alaposan lehúznám ezért, de nem akarok az lenni, mert valójában, zsigeri reakciót tekintve viszont nem tudtam betelni vele, kifeszültem tőle, imádtam minden cseppjét. Jobban mint az előzőt, amelyik meg inkább a kritikusok kedvence lenne. Erősebb 7 pontot kap.

Losonci Bálint: Mátrai Zöldveltelini 2013:   Nem emlékeztet grünerekre, mármint ha a fenti kettőt nevezzük ki etalonnak, de attól még tiszta és szép az illata. Szőlő és barackvirág, hársméz, zsírkrétás-sós mineralitás. Szájban közepesnél nagyobb testű. Tiszta, nem magával ragadóan mély, de szépen kitöltött az ízeit tekintve. A gyümölcs jelen van, de inkább sósabb, ásványosabb jellegű a bor. Szerkezetileg közepesen tömör, savban fajsúlyos, de vibrálni nem akar. Közepesnél hosszabb, némi cserességgel a végén. Eleinte kicsit hiányoltam a veltelinik direktebb, lágyabb zamatosságát, de végül egyre jobban megbarátkoztam vele. Jó kis bor ez. Megvan 6 pont.

Kíméletlenül felrázó vertikális kóstolóban volt részem a Drop Shop Austria jóvoltából, amely idén egy mesterkurzusnyi fordulóra Heinz Velich-et, a világszerte nagyra tartott Weingut Velich tulajdonosát és borászát, a 2012-es év Bortermelőjét (Falstaff) hozta Budapestre. A Fertő-tó keleti oldalán Apetlonban (Mosonbánfalva) ténykedő Velich csupán pár kilométerre van a magyar határról, mégis akkora chardonnay-ket csinál, amikhez képest a mieink a fasorban sincsenek. A Gerbeaud Házban tartott mesterkurzusra Heinz Velich az osztrák ikonbor, a Tiglat pár évjáratát hozta magával, hogy megmutassa, mire is képes egy Fertő-melléki chardonnay.

Egy régen tervezett kékfrankos kóstolóról tudósítok most, amely Csite maestro jóvoltából valósulhatott meg. A főként nem mainstream termelők portékáiból építkező sor célja az innen-onnan összeszedett magyar kékfrankosok potenciáljának vizsgálata volt. A felsorakoztatott borok gazdag halmazát pár osztrák tétellel is kibéleltük, hogy hűtsük az esetleges vágtára készülő magyar virtust. A kóstolón a Kunsági Borvidéken termelő Köpcös (Léder Zoltán), valamint Szentesi József vettek részt vendégként. Előrebocsátva csak annyit, hogy mindenki meglepődött, hiszen nem csak szimplán egy jót ittunk, hanem végre jól is estek a borok és a korosabb tételek is pontosan azt mutathatták, amit tudtak. Se dugós, se széteső bor nem borzolta a kedélyeket… ez pedig éppen elegendő egy kiváló szombat estéhez.

Bármennyire is hihetetlen, már elég rég volt a klubban célirányos száraz riesling kóstoló. Lassan már két éve. Úgyhogy a legutóbbi összejövetelen félénken felvetettem, hogy frissen beszerzett tizenhármasaimból akár lehetne is kanyarítani egyet és hát a kis társaság lelkesen kapott az ötleten. 

A felhozatalba raktam jól bevált klasszikusok friss évjáratait is, de olyan termelők, borvidékek is szerephez jutottak, akik, melyek csak nemrégiben kerültek fel a horizontomra. Nem meglepő módon elsősorban a német-osztrák vonal képviselte magát, de kakukktojásként egy magyar tétel is került a sorba.

A kóstolón akov is jelen volt. Kevesen tudják, hogy mi anno épp egy általam tartott riesling-kóstolón ismerkedtünk meg. A régi szép idők emlékére felvetettem, hogy nem-e jönnének el. És hát de. 

A borokat vakon kóstoltuk, a sors az alábbi sorrendben tálalta őket:

Sajnos nem tudok mostanság helyszíni tokaji kóstolókon, up to date rendezvényeken, évjárat-bemutatókon részt venni, így én is nagy kíváncsisággal lesem, hogy a friss évjáratból mely borokat tartják a legérdemesebbnek a tisztelt kollégák, hozzászólók. Nekem az jött le, hogy talán a Gizella Szil-völgy és a Demeter Boda kapta a legtöbb halleluját 2013-ból, így végre, amint kereskedelmi forgalomban is megjelentek lecsaptam egy-egy palackra.

Nem terveztem nagy összevetést, de mivel a nyitáskor elmaradtak a nagy katarzisok (persze tetszettek) amúgy 7 pont kalibrálás céllal kinyitottam egy várhatóan majd így muzsikáló wachaui rieslinget is.