Ismét felpukkant két palack a magasztos kóstolókra hosszan összegyűjtögetett, ám végül irigy kutya módjára itthon, egyedül beszlopált nagy 2009-es rieslingek közül. :)
A Borkollégium „Nagy mesterek hordóiból” című kóstolósorozatából természetesen nem maradhatott ki a Szepsy Pincészet. A novemberi kóstoló meghirdetését követően nem sokkal, már nyáron teltházas volt. Az óriási érdeklődésre tekintettel a Borkollégium kóstolóterme helyett az Andante Borpatika adott helyet az eseménynek. Szepsy István sajnos nem tudott eljönni az estre, így Mészáros Gabriella ezúttal egyedül mutatta be a borokat.
Időben visszafelé haladtunk a 2012-es évjárattól. A kóstoló második felében több évet átugorva jutottunk el a dűlős száraz furmintok ősatyjáig, végül a szamorodni aktuális évjáratával zártuk a sort.
Bár fiatalságomból kifolyólag nem követhettem végig kronologikusan a déli Sauska-koncepció felépülését – a történet hivatalosan a szakközépiskolás karrieremmel szinkronban, tehát 2006-ban kezdődött el –, azért mégis érzek egyfajta egészséges elfogultságot a villányi pince boraival kapcsolatban. Az a helyzet ugyanis, hogy a ’08-as siklósi Cuvée 7 tulajdonképpen izomvörös-origóként funkcionál a rövid, de meglehetősen intenzív borfogyasztó karrierem folytonosan szélesítés alatt álló koordináta-rendszerében: tizenkilenc éves fejjel én még azelőtt nemigen ittam hasonlóan kimunkált, gazdag és professzionális vörösbort, úgyhogy nem érzem túlzásnak a katalizátorszerep kiosztását ebben a személyes útkeresésben, amit nevezzünk mondjuk tudatos borfogyasztásnak. Nem kívánok mélyebb önéletrajzi fejtegetésbe bonyolódni, de tény, hogy a múlt tükrében rendkívül szerencsésnek éreztem magamat, hogy egy négy évjáratot és két termőhelyet átfogó Cuvée 7-vertikálison keresztül merülhettem el a délvégi élvezetekben, úgy meg főleg, hogy mindezt a két borász, Markó Ildikó és Latorczai László, valamint Wéber Norbert szőlész jelenlétében és tolmácsolásában tehettem meg.
Kivételes szerencsében lehetett része azoknak, akik a szürke és semmitmondó november közepi kedden elzarándokoltak a Drop Shopba. Edward Donaldson a Pegasus Bay borászat marketing menedzsere, a híres pincészetet alapító és tulajdonló Donaldson család oszlopos tagja látogatott el ugyanis Budapestre. Robert Parker útmutatója alapján a Pegasus Bay „Új-Zéland 5 legjobb borászata” közé soroltatik. Az a nagyjából fél tucat bor, amit eddig tőlük kóstoltam nem is cáfolt rá a sarkalatos parkeri kijelentésre. Nem volt kérdés, ott kellett lenni.
A XIII. kerületben található, kávéházként, bor- és pálinkaszaküzletként egyaránt funkcionáló Spiritus Primus az utóbbi időben rendszeresen szervez kis létszámú borkóstolókat, amelyekhez György Vince választ ki magyar és külföldi tételeket az adott este fókuszpontjába helyezett fajtából. November első hetére magyar és osztrák kékfrankosokat gyűjtött csokorba, nagyrészt a 2011-es évjáratból. Az már csak a ráadás volt, hogy egy 2013-as Skrabski-sort is meg tudtam kóstolni a "hivatalos program" után.
Járt már néhányszor Burgundia kis szegedi „klubunkban”, de valahogy mindig a pinot oldalról közelítettük a kérdést. Épp időszerű volt már a másik szemszögből is villantani valamit a díszes társaságnak Burgundia nagyságából. Annál is inkább, mert ha belegondolok, az elmúlt 5 évben egyszer se volt célirányosan chardonnay-ra épülő kóstolónk.
Az volt a terv, hogy több appellációt, évjáratot érintve haladjunk egyre magasabbra, persze módjával, figyelve arra, hogy a költségek tűréshatáron belül mozogjanak. Többen kérték, hogy próbáljak néhány kimagaslónak tartott hazai chardonnay-t is csempészni a sorba. Igyekeztem ennek eleget tenni, de óva intek bárkit, hogy a kóstolót hazai VS burgundi párbajnak értékelje, sem árban, sem szintben nem összemérni való tételekről van szó, így tényleg csak a játék kedvéért történt. A teljesen különböző kategóriájú tételek jelenléte miatt nem vakon kóstoltunk, igyekeztem várható érték szerint sorba rakni a tételeket.
Következzék a sor:
A Hajnóczy utcában üzemelő Galéria12 nyáron már tartott egy Kikelet-kóstolót, amelyet egyéb elfoglaltság miatt sajnos ki kellett hagynom. A borbárként, kávézóként és galériaként egyszerre működő hely üzemeltetői szerencsére úgy gondolták, októberben megismétlik a kóstolót azok kedvéért, akik nyáron lecsúsztak róla. Berecz Stéphanie háza táján zajlik az élet idén (is). Tavasszal az idestova 20 éve Tokajban dolgozó francia borász nyerte el a Borászok Borásza díjat. A tarcali pince mellett jelenleg iroda, vinotéka és kóstolóterem épül. Közben persze a szőlőben és a pincében sem állhat meg a munka, de ha ez nem lenne elég, Stéphanie besegít a Royal Tokajinál is tanácsadóként.
A kóstolón előkerültek száraz borok 2011-ből és 2012-ből egyaránt, valamint volt a kóstolósorban egy igazi érdekesség is.
A Borkollégium "Nagy mesterek hordóiból" címmel új kóstolósorozatot hirdetett meg az őszi-téli hónapokra. Ezeken az estéken a Borkollégium gyűjteményéből már kereskedelmi forgalomban nem kapható tételek kerülnek elő, amelyeken keresztül egy-egy neves borász életművéből kaphat ízelítőt a közönség. A kezdeményezés mindenképpen érdekes és hasznos, ugyanakkor veszélyeket is rejthet magában: akár annak idején "nagy bor"-nak kikiáltott tételek is elvérezhetnek egy-egy ilyen bemutatón.
A sort szeptemberben a St. Andrea Szőlőbirtok és Pincészet nyitotta, és nagy örömömre dr. Lőrincz György személyes jelenlétével is megtisztelte a kóstolót.
Lassan már úgy tűnt, az ókor óta szervezem ezt a Portói kóstolót, annyira nem akart összejönni. Keveseket érdekel ez itthon, a magyar nem iszik erősített bort (mit akarok én likőrökkel, mondják), aztán közben nyár lett, sok a szesz, meleg lesz (nem lett), mantráztuk. Már söndörödtek a falevelek, mire néhány kollégával végre körbeültük a Portóival megpakolt asztalt. A koncepcióról nem tudnék hosszú előadást tartani, fogtuk, ami a ház körül volt, illetve amit a borvidéken tett látogatásom során össze tudtam szedni. Nem kóstolunk minden áldott nap Portóit, szóval aránytévesztés lett volna valami specifikus témát szondázni.
Mint ahogy arról oldalunkon is megemlékeztünk és feltehetőleg olvasóink is tudják Dr. Bussay László nemrégiben elhunyt. Bevallom mostanában nem voltam naprakész a munkásságával kapcsolatban,pedig a borrajongás kialakulásának kezdetén kedvenc termelőim között emlegettem. 2006-os szürkebarát, 2007-es évjárat en bloc, de leginkább olaszrizling és rajnai rizling, 2008-as tramini mind remek borok voltak, lehet mondani ma is tisztán emlékszem rájuk. Utána valahogy mégis elmaradozott az újabb Bussay-élmények gyűjtése, más irányokba nyílott az érdeklődésem.
A szomorú hír hallatán talán természetes jelenség, hogy sokan, akiknek egykor fontosak voltak a néhai doktor borai, nosztalgiából, vagy épp a borok utánpótlásának megszűnése végett egyre szűkülő kínálat miatt, most Bussay-borokat vesznek, fogyasztanak.
Rendszeres kóstolótársunk, hozzászólónk szegediszomelijé, vagy régebben ironman ötlete volt e kóstoló, a borok beszerzése is az ő érdeme. Fontos megjegyezni, hogy a sor összeállításánál nem egy „Best of Bussay” esemény létrehozása volt a cél, inkább az, hogy mi az ami még hozzáférhető, érintve lehetőleg néhány különlegességet is.
Következzenek tehát a kóstolt borok:
Van az úgy, hogy a kisebb vagyonokból összepakolt csúcsboros sorok magaslatairól fejest ugrunk a plebsz közé, és körülnézünk, hogy mi a helyzet az alsó szegmensben. Tesszük mindezt kíváncsiságból és közszolgálatból egyaránt. Közhely, hogy az alapszéria a fehér spektrum tekintetében izgalmasabb és kockázatmentesebb, ugyanakkor célszerű szem előtt tartani, hogy a hétköznap borisszájának a bor színe – még mindig – vörös. Miután Szekszárd rendesen belehúzott az elmúlt években, elejét vettük a találgatásoknak, és megnéztük, mit tud hazánk sokak szerint legígéretesebb vörösboros vidéke az alapoknál. Hipotézisünkben két eset áll fenn: vagy hordó aljáról összeöntött, s így minőség tekintetében megkérdőjelezhető kármentés történik, amit a címke, a termelő neve tesz értékessé, vagy tényleg pislákol a jóra törekvés lángja a kétezer forintos környezetben is. Az őszinteség kárára menne, ha azt állítanám, hogy nem a bizalom bizonyos szintű hiánya miatt tettünk a vasárnapi sor végére két tokajit, így édesítve meg a kockázatos próbálkozás esetleges keserűségét. Az évjárat alapján összehúzott ('11-es) összkép a négyboros nekifutás alapján szélsőséges, inhomogén, így furmintfannal közös beszámolónk alapján vonja le mindenki maga a következtetéseket, ha akarja.
Utolsó nyári hegyaljai hétvégém jelentős részben a hiánypótlás jegyében telt. Egy héttel indulás előtt két fix programom volt: egy kis dűlőtúra a Szil-völgyben és a 2013-as borok kóstolója Szilágyi Lászlóval a Gizella Pincében, valamint egy késői ebéd/korai vacsora az Anyukám Mondtában. Előbbit már régóta terveztük, de az időjárás mindig közbeszólt, kárpótlásul így legalább minden 2013-as dűlős bort palackból kóstolhattam. Utóbbi már egy ideje szerepelt a bakancslistámon, addig sajnos nem jártam még az itthon már-már legendás hírű encsi étteremben. Szintén a hiánypótlás jegyében indulás előtt pár nappal sikerült egy villámlátogatást megszerveznem Demeter Zoltánhoz szombat délutánra és még egy maroknyi Hétszőlő tételre is jutott időm.
Úgy tűnik, hogy a Veritas nagysebességű külföldi kínálatbővítésbe kezdett: éppen hogy megittam, megírtam és kihevertem Dél-Afrikát, ismét meghívó érkezett a postaládámba. Ezúttal egy chilei termelő, a Santa Carolina boraival szélesedett a külföldi spektrum, ráadásul a stílus és az ár tekintetében is láthatóan széles merítéssel. Mondanom sem kell, hogy Dél-Amerikával is éppen annyira állok hadilábon, mint Afrikával, szóval éltem a lehetőséggel, és a pénteki munkanap zárásával, jól felpakolva indultam és érkeztem Győrből Óbudára, hogy folytassam az újvilági felzárkózást. Bár a bemutatóról – a vasúti közlekedés anomáliáiból kifolyólag – a kitartó rohanás ellenére is sikerült elkésnem, a kéttáskás városi futóedzés fáradtságaiért bőségesen kárpótoltak a kóstolt borok, és tulajdonképpen ez a fontos, semmi más.
Ez a jegyzet is kallódik már egy ideje: még június elején látogattam meg egy hétvége alkalmával a három pincét. A Holdvölgynél a pincét már alaposan megismertem márciusban, most a dűlőkön és egy vertikális hárslevelű-kóstolón volt a sor. Barta Károllyal még májusban, a Szent Orbán ünnepen beszéltem meg, hogy hamarosan visszatérek egy dűlőtúrával összekötött kóstolóra. A Mádon töltött pénteki és szombati napot követően vasárnap még tettem egy gyors kört Tokajban is az Erzsébet Pincénél, majd búcsúzóul egy kicsit időztem a Tokaji Borfesztiválon is.
(Öreg Király)
A fenti három név valószínűleg a legismertebb három zalai borászatot takarja. Tavaly egy gyenesdiási borfesztiválon töltött órácska során ismerkedtem a címben említetteken kívül néhány más zalai pince boraival is, de egyelőre nem győztek meg annyira, hogy egy pár soros írásbeli jegyzetet meghaladóan tartósan megragadjanak az emlékezetemben. A fenti három pincészet tételeivel több alkalommal is összefutottam már kisebb-nagyobb merítésben, de váratlanul úgy hozta a sors, hogy júliusban, egy hévízi kültéri rendezvény alkalmából mindhárom szortiment jelentős részével meg tudtam ismerkedni.
Kardos Gábort sokan ismerhetik a DiVinoból, a Présházból vagy a Happy Hungarian Wine-tól és természetesen a mádi Kardos Szőlőbirtok borászaként is. Bár a család régóta foglalkozott folyóbor készítésével és eladásával saját kocsmájukban, Gábor eleinte más szakmák felé kacsintgatott. Végül azonban mégis a bor mellett kötött ki, így elhatározásának köszönhetően 2008-ban a család átállt a minőségi bortermelésre és hamarosan forgalomba kerültek az első palackos tételek.
A család a Betsek, Padihegy és Szilvás dűlőkben rendelkezik területekkel. A munkamegosztás egyszerű: az édesapa a szőlész, a fiú a borász (kereskedő, marketinges). A mádi pince 2 szintes, járatait több száz éve vájták ki. Kardosék az otthoni vendégfogadásra, kóstoltatásra még nem állnak készen, de ilyen irányú terveik is vannak, már csak a megvalósítás van hátra.
Megint csalok, igazából ez is két hétvége „krónikája”, már legalábbis ami a Balassa borokra eső részüket illeti. Májusban teljesen véletlenül találkoztunk Balassa Istvánnal Mádon, ekkor a 2011-es, 2010-es, 2009-es évjáratok boraiból szemezgettünk. A második kóstolóra két hónappal később került sor, akkor a 2012-es borokat és a 2009-es aszút vettük górcső alá. Mindkét kóstolót megelőzte egy rövid dűlőtúra. Májusban gyalogosan a Nyulászó és a Szent Tamás ültetvényei között vezetett utunk, júliusban autóval tettünk egy nagy kört: Dorgó, Thurzó, Bomboly, Szent Tamás.
Balassa István folyamatosan járja a borvidéket, így talált rá több kicsi, de remek adottságú parcellára, ahol boraival képes lehet megmutatni az adott fekvés egyedi vonásait, szortimentjén keresztül pedig a borvidék sokszínűségébe is betekintést enged. A borász szándékosan az összetettebb geológiai adottságokkal rendelkező termőhelyeket keresi, amelyek a boroknak is sajátos arculatot kölcsönöznek. A Thurzó borainak sajátos karakterét a vékony löszréteg alatt rejtőző piroxén-dácitos alapkőzet adja, a Mézes-Mályon szinte az összes, a borvidéken fellelhető vulkanikus kőzet megtalálható, míg a Dorgón riolit, perlit, hidro-kvarcit, riolittufa is megtalálható.
Kis nyári szieszta után burgundi borokkal jelentkezem az elmúlt hónapok terméséből. Fogadjátok szeretettel!
Dagadtos barátunk múltkori nagy vörös sora után most egy hasonló elvek mentén építkező fehér kontingenst húzott elő a borhűtőből. (Ezúttal az ő rövid megjegyzései és pontjai is olvashatóak a posztban.) Ez egy jó kosárnyi, érett vagy talán a csúcsa közelében sejthető nagy fehérbort takart. Mondanom sem kell, a vörös fordulóhoz hasonlóan igen jól szórakoztunk és nagyokat csodálkoztunk, amikor az álcázott palackokról végre lecsavarodott a minket bizonytalanságban tartó matéria.
A kóstolás dupla vakon történt, azaz fogalmunk sem volt a nevekről, évjáratokról. Elsőként nagynak szánt, dűlős-hordós fehéreket szondáztunk, majd áttértünk a rajnai-like, illetve kései szüretes száraz-félszáraz fehér kategóriára. A borleírásokat halálosan unom – gondolom szinte mindenki – így megpróbálok a minimumra szorítkozni és aroma-paletta helyett benyomásokat adni.
Hosszabb írás következik, sok borral: három hétvége kóstolási jegyzeteit zsúfoltam egy posztba. Szigligeten Szászi Endre, Csopakon Jásdi István borait kóstoltam, a Balatonfüredi Borhetek nyitónapján is górcső alá vettem pár tételt, a legvégére pedig beszúrtam még egy bónusz bort is a Villa Tolnaytól.
Még jó pár évvel ezelőtt Szászi Endre volt az egyik első borász, akinek a neve megragadt bennem, köszönhetően régebbi badacsonyi-szigligeti kirándulás alkalmával elfogyasztott, illetve onnan hazahozott olaszrizlingeknek. Nem érintett meg akkoriban túl mélyen a borok világa, vagy talán akkoriban kezdett, mindenesetre a 2008-as és 2009-es olaszrizlingekről így is szép emlékeket őrzök, a 2006-os Kabócás pedig már akkor is nagy élmény volt. A hegymagasi pincénél 2010-ben voltam utoljára, de Szigligeten évente egyszer biztosan megfordulok, és olyankor általában be is térek a várhoz vezető ösvény alján található kis vinotékába néhány bort megkóstolni és 1-2 palackot hazavinni.
Csopakon ritkábban járok, mint Badacsony környékén, de olyankor azért próbálok időt szakítani egy gyors kóstolóra. Úgy terveztem, hogy idén egy napot rászánok legalább a nevezetesebb pincék meglátogatására, ez ugyan nem jött össze, ám amikor nagyobb baráti társasággal egy hétvégét Csopakon töltöttem, összekötöttük a kellemeset a hasznossal, és a Jásdi borokkal való ismerkedést beépítettük a programba.
A Balatonfüredi Borhetek augusztus végéig kínál lehetőséget a Balatonfüredre látogatóknak a balatonfüredi, csopaki pincészetek borainak megkóstolására. Megjelennek itt országosan ismert borászatok mellett kisebb helyi termelők is. A nyitónapon néztünk be kisebb társasággal a fesztiválra.
A borok előtt egy kis kitérő: a balatoni borok, borászatok iránt érdeklődök számára hasznos iránytű lehet a most megjelent Északipart Borászai című kiadvány, amely 55 badacsonyi, balatonfüredi, csopaki, Balaton-felvidéki borászat rövidebb-hosszabb bemutatását, elérhetőségeit tartalmazza más, a balatoni borokhoz kapcsolódó írások mellett, sok-sok fényképpel. A magazinnal párhuzamosan okostelefonokra készült egy külön alkalmazás, amely a www.eszakipart.com címről letölthető. Jó lenne, ha több ehhez és a Ripka Gergő által jegyzett Tokaj Guide-hoz hasonló útikalauz készülne a többi borvidékünkről is.
A Bor, mámor… Bénye fesztivált először 2009-ben rendezték meg Erdőbényén 6 helybéli borászat összefogásának köszönhetően, azóta az augusztusi rendezvény már hagyománnyá vált. Bő egy hónappal az idei rendezvény előtt öt pincészet - a Bardon Borászat, a Béres Szőlőbirtok, a Budaházy-Fekete Kúria, Csite Norbert, valamint a Karádi és Berger Borászat – adott egy kis ízelítőt erdőbényei borokból az érdeklődőknek az A38 teraszán.
Elzásszal eléggé le vagyok maradva. Pedig érdekel, csak kevésbé lehet hozzáférni az ottani borokhoz, mint mondjuk a németekhez. Széles kínálat gyakran csak francia webshopokban van, ahonnan meg általában nem olcsó a szállítás. Mindegy, néha azért be lehet vállalni.
Három nagyon jónak tartott bio-dinamikus szemléletű termelőtől kóstoltam nemrégiben egy-egy bort, az egyikük itthon is megvehető.
Íme:
Michel Gassier-ről és a Château de Nages-ról már korábban részletesen írtam, felesleges lenne tehát megismételni az ott elhangzottakat. Amikor a Rhône túrát szervezni kezdtük, az elsők között írtam Monsieur Gassier-nek, hiszen vétek lett volna kihagyni a nagy biztonsággal igen jó Parker-pontokat és The Rhone Report értékeléseket gyűjtögető termelőt. A tengerentúlról osztogatott plecsni egy dolog, de Gassier borai valóban egyenesek, magabiztosak és nem mellesleg jó ízlés mentén készülnek. De – ahogy annak idején írtam – a birtok mögött álló filozófiával lesz csak igazán kerek a történet. Ez pedig azért zavarba ejtő, mert szemtelenül demonstrálja a tényt, hogy tudniillik nagyobb mennyiségben is lehet kiváló borokat készíteni, ehhez pedig sem a természetességet, sem az ésszerűséget, sem pedig a hétköznapi árazást nem kell feladni. Az ilyen ritka kincset – gondoltam – tanulmányozzuk csak közelebbről.