A Bodóéknál töltött "ne csak írja..." alkalmakon az is szokás, hogy egyéb borászokat is meghívnak, akik bemutatják a társaságnak a boraikat.

Ezúttal Dorogi István volt a vendég-előadó, szép hosszú sort hozott magával.

Íme:

A korábbi posztban részletesen bemutattuk az Amalfi-part legmenőbb pincéjét, a Marisa Cuomot. Ezúttal nézzük a kínálat felépítését, majd a kóstolt borokat.

Régóta szerveződött már ez a kóstoló. Ha jól emlékszem még februárban pattant ki akov-kolléga fejéből. Ko-operatív beszerzési munkálatok után júniusra összeállt a sor, azóta viszont számtalanszor elhalasztódott, majd végül múlt héten sikerült rá sort keríteni.

A sor nagyon különböző árkategóriájú borokból állt, egyszerűbb, olcsóbb reduktív tételektől kezdve, a méregdrága presztizs-borokig sokféle stílusú tételt vonultatott fel.

Ennek megfelelően sokféle benyomás is keletkezett, bár azt kell, hogy mondjam, hogy igazán mély lelkesedést nem váltott ki nálam a sor, annak ellenére, hogy születtek klasszis-értékelések.

Octopus bejegyzése az eseményről, kiegészítve dagadtos és palack pontjaival itt olvasható.

Vakon kóstoltunk, az alábbi sorrendben következtek a borok:

Az alábbi két bort nemrégiben kortyolgattam el. Nagy kedvencem mindkettő, többször is írtunk róluk. Most így látom őket:

A hangzatos név nem egy fennkölt latin szót takar, hanem a balatonboglári pince új fehér csúcsházasításában résztvevő fajták kezdőbetűit, azaz chardonnay, riesling és sauvignon blanc.

Általában nem igazán nagy kedvencem az olaszrizling. Nem rajongok különösebben a primer zamataiért, vannak sokkal gazdagabban aromás fajták. Ugyanakkor azt se érzem, hogy struktúra szempontjából igazán nagy bort adó fajta lenne, nem látom a tömör, mély,  precíz, acélosan beleköthetetlen „szerkezeti borok” képviselőit sem.  Ritkán ideális a savszerkezet, ha érett az alapanyag, akkor sokszor laposak, leülősek a savak, ha meg nem elég érett, akkor vékony és nem igazán tartalmas a bor. Persze vannak remek tételek, illetve leginkább még  gyerekcipőben jár a tudás a fajtában rejlő lehetőségekről. Én mindenestre azok táborát erősítem, akik szerint jelenleg a tokaji furmint előrébb áll a száraz fehérek „világranglistáján” , mint általában az olaszrizling.

Nemrégiben kóstoltam ennek a bornak a 2008-as évjáratát. Fantasztikus volt. Sajnos abból az évjáratból már nem tudtam szerezni, hogy újra élvezhessem. Ezért aztán kissé félve, de kíváncsian kóstoltam a friss 2009-eset. Tiszta, közepes citromszín. Viszonylag visszafogott, de izgalmas illat: fehér virágok, citrom, grapefruit, zöldalma, kevéske méz, finom ásványosság. A korty közepesen telt, dinamikus, érett, de nem kifejezetten cizellált savakkal. Zamatos bor, gyümölcsös (grapefruit), finoman fűszeres, elegánsan ásványos. Minden tekintetben elmarad egy évvel idősebb testvérétől, aromagazdagsága, illetve aromamélysége meg sem közelíti az előző évjárat gyümölcséből készült nedűét. Mindazonáltal egyensúlyban levő, remek sav-cukor aránnyal rendelkező bor. Közepesen hosszú, gyümölcsös-ásványos lecsengés. 6 pontot simán elér így is.

Szentesi József rajnai rizlingjeihez jónéhányszor volt már szerencsém. Meghatározó boroknak tartom őket borivói pályafutásomban, sok örömet köszönhetek nekik, ugyanakkor ma már kicsit felemás érzelmekkel tekintek rájuk.

Nem lehet meglepő a rendszeres olvasóknak, hogy a riesling talán az első számú kedvencem. Az elmúlt másfél évben úgy saccra nagyjából kétszáz külföldi, elsősorban német és osztrák rajnaihoz volt szerencsém, és azt lehet mondani, hogy kialakult bennem egy kép arról, hogy mit várok a fajtától.

Ezen kritikus másfél éves periódus előtt a Szentesi-féle Bátyus-rajnaikat kedvenc hazai fehérboraim között tartottam számon. Ma is úgy érzem, hogy ezek nagyon remek tételek, de nem igazán tudom tettenérni bennük a rieslinget, legalábbis gyökeresen más stílusban játszanak, mint a németajkúak tételei.

Ugyan tiszták, de messze nem olyan áttetsző jellegűek. Krémesebbek, fajsúlyosabbak, nehezebbek szemben a németek légies könnyedség mellett megvalósuló sziporkázásával. Gyümölcsösségük nagyon érett és meleg karakterű, nem pedig a németeknél megszokott hűvösen-ropogósan-frissítően zamatos. Ásványosság tekintetétben viszont jóval visszafogottabbanak tűnnek, persze ez lehet, hogy a tőkék idősödésével változni fog. Ugyanakkor a gyümölcsösség mellett határozottan fellelhetőek édesen fűszeres-vaníliás-kókuszos aromák, melyek jellegükben hordófűszereknek tűnnek, akkor is, ha 1000 literes hordó mellett nem igazán kellene "fa-hatásnak" érződni. (zárójelben, ez a hordónak vélt fűszeresség egyáltalán nem durva, sok kiválónak mondott tokaji furmintunkban legalább ennyire kifejezett, csak a fajtától mégis szokatlan)   A savak kifejezetten szépek, finom állagúak, jóízűek, de alapvetően szélesebbek, és semmiképp nem acélos precizitás és vibráció jut róluk eszembe.

Ezek a különbségek persze nem hibaként értendőek. Ezek stílus-jelemzők, de ez végett  nem is érdemes külföldi rajnaikhoz hasonlíttani őket. Számomra sokkal inkább mérhetőek egyéb hazai fehérborokhoz, de leginkább a többi Szentesi-borhoz hasonlítanak. Ha így nézzük, és nem a német , vagy osztrák rieslinget keressük bennük, akkor természetesen kiváló fehérborokról van szó.

Nézzük akkor egymás mellett az utóbbi három évjáratot: 

Lassan olyan rendszerességgel szerepelnek itt rieslingek, hogy lehetne heti rovatot biztosítani nekik. :)

Amint a szerzőtársam által írt legutóbbi bejegyzés mutatja, a lelkes kóstolócsapat ismét belehúzott riesling ügyben és irigylésre méltó sort kóstoltak a távollétemben. Hogy csupán egy kicsikét is velük érezzek, én is vásároltam egy német rieslinget és nem sokkal az ő kóstolójuk után elfogyasztottam. Nagyon szép bor volt, 24 dollárért szereztem be. A nahe-i családi pincészetről itt található bővebb információ.  

Közepes citromszín. Közepesen intenzív illat: szőlő, szőlővirág, finom, érett grapefruit, elegáns ásványosság. A korty talán közepesen telt, nagyon jó egyensúlyú, légiesen könnyed hatású, ugyanakkor jótartású. Zamatgazdag, kevés szénsav is érződik, primer gyümölcsösség (fehérhúsú őszibarack, grapefruit, szőlő) minden mennyiségben, finom minerális aláfestéssel. Az egész bor filigrán, könnyed, de mégis tartalmas, van mélysége. Savai érettek, játékosak, jelentékeny mennyiségben vannak jelen, de az esetleges éleket a bor talán 10-15 grammnyi maradékcukor tartalma tökéletesen kerekíti le. Azért van még sokkal feljebb mélységben és gazdagságban is, de a stabil 7 pont minden további nélkül jár neki. 

Rendszeres olvasóknak feltűnhetett már, hogy különösen sokat szereplnek itt akár német, akár osztrák rieslingek. De még nem igazán volt olyan kóstoló, ahol azonos súllyal álltak volna egyidejűleg egymással szemben.

Most ez lett volna a tematika, alapvetően száraz(abb) rieslingek, azonos évjáratok, azonos árakban, azonos, vagy hasonló presztizsű termelőktől egymással szembeállítva, párban szervírozva. Smaragdok és grosses gewachs-ok.

A kóstoló előtt mindegyikből letöltöttem 1-1 decit, és pontosan ekkora  kis üvegcsékben, gyakorlatilag kiválóan légtelenítve visszaraktam őket a borhűtőbe. A kóstolót követő napon újrakóstoltam a sor első négy tagját, a második napon pedig a másik négyet. Ahol tapasztaltam eltéréseket a kóstoló napjához képest, ott ezt jeleztem.

Íme a sor:

Lehet csak én voltam béna, de nem találtam pontos információt a birtokról (pl. méret, termeléstechnológia), annak honlapján sem. Igaz pár percnél többet nem áldoztam rá. Amit ki bírtam hámozni, hogy California több vidékén is termesztenek szőlőt és hogy a számos borcsalád közül a diamond sorozat a felsőkategóriások közül való. Ára nem volt vészes, 16 dollárért vettem. Annyit ért is. Sötét rubinszín. Közepesnél intenzívebb, tiszta, folyamatosan gazdagodó illat, feketebogyósok (fekete áfonya, szeder), édesfűszerek, vanília leginkább. Közepesen testes korty, gazdag gyümölcsösséggel, finom fűszerekkel és szép, ugyanakkor erőteljes hordós aromákkal (vanília, pörkölés). Savai szépen érettek, kellően dinamizálják a bort. Nem kifejezetten cizelláltak, de abszolút élmentesek és jól passzolnak a többi alkotóelemhez. Jelentős mennyiségű, érett, bársonyos tanninjai vannak, egy kicsit szárítanak sajnos. Közepesen hosszú, gyümölcsös-hordófűszeres befejezés. Szép, becsúszik a 6 pontosok közé.   

...avagy osztrák Vs. német ráhangolódás

A közel jövőben szervezek egy nagyobb szabású osztrák-német riesling párbajt. Mint oly sokszor, a közelgő esemény előtt szeretek ráhangolódni, így múltkoriban, amikor vendégeim jöttek, felbontottam egy smaragd-grosses gewachs párost.

Nézzük:

Múltkoriban, egy másik zöldveltelinis bejegyzésnél fölmerült, hogy meg kéne újra kóstolnom Bott Frigyes 2009-esét, hiszen első kóstolása nem volt se nem alapos, nem is tegnap volt.

Gyorsan kerítettem mellé valami referencia-tételt is. Valami kellemes Bernhard Ott-grüner mindig megfelelőnek tűnik erre a célra. A Der Ott idősebb tőkék válogatása, hierarchiában eggyel lejjebb található, mint a többször is bizonyított Rosenberg-dűlőválogatás. Szerepelt már korábban is, de már itt is épp időszerű volt egy "up to date".

Íme:

A moseli borvidék eredendően az édes borról szól. Minden maradékcukor tartományban letisztult, kiforrott stílusú borok, legyen szó akár "csak"megbízható, illetve klasszsis termelőről.

Annak ellenére, hogy igen régre visszanyúlnak a tradíciók az említett édes borok esetén, a "nagy száraz bor" viszonylag újszerű fogalom, akárcsak Tokajban.

Van néhány termelő, akik elsősorban száraz boraikkal szeretnének kitűnni, azok révén mutatni be területeik karakterét. Mást és máshogy csinálnak, mint ami a történelem során már kiforrott.

Két ilyen termelőtől kóstoltam a minap:

A minivertikális sorozat folytatódik, ezúttal Györgykovács Imre traminijei kerültek górcső alá, 2009-től visszafelé a 2006-osig.

Íme:

...plusz egy mesebeli kakukktojás... :)

Még decemberben beszereztem kettőt túlzás nélkül talán a világ néhány legelismertebb grüner veltelinerei közül. Képzeletben természetesen Wachauban járunk.

Az egyik F.X. Pichler M, mint Monumental névre hallgató top-válogatása, a másik pedig a Prager csúcs-veltelinije, a Stockkultur, a híres-nevezetes Achleiten dűlőben található 72 éves ültetvényről.

Amikor várhatólag valami elképesztőt készülünk kóstolni, célszerű melléjük rakni korábban már bizonyított, a társaság számára elfogadott értékkel bíró referencia tételeket.

Egyiknek a wagrami Bernhard Ott csúcs-veltelinijét, a Rosenberg-et választottam. Novemberi nagy Wachau-kóstolónkon a társaságot egyöntetűen levette a lábáról, egy igen erős sorban kapott gyakorlatilag mindenkitől 8 pontot.

Másiknak pedig egy kakukk-tojás tételt, azaz veltelini helyett valami mást, ráadásul hazait. Korábban is voltak olyan elképzeléseim, hogy ha külföldhöz szeretnénk magunkat mérni, akkor úgy az érdekes, ha a legjobb külföldihez a legjobb hazait helyezzük. És ez sok esetben nem tud azonos fajtákkal létrejönni. Múltkor olyan gondolatom támadt, hogy hasonló felépítésű borok esetén miért ne lehetne furmintot rieslinggel összehasonlítani, most az jutott eszembe, hogy akkor zöldveltelinit miért ne lehetne  hárslevelűvel. Aromagazdag, illatos, kedves borok, hasonló jellegű, lágyabb savakkal. Ezt alapul véve, már jó ideje motoszkált a fejemben, hogy az egyik legszebb hazai hárslevelűnket, Demeter Zoltán 2008-as Szerelmijét megnézném néhány top osztrák grünerrel egy sorban. Ez a bor is eddig megbízhatóan 8 pont szokott lenni nálunk. Itt is itt.

Következzen tehát a nem mindennapi sor:

Megfigyeltem magamon, ha olyan kóstolón vagyok túl, melyek több kompenzációs hozzáállást igényeltek, mint tényleges szórakoztatást, akkor belátható időn belül meg kell magam jutalmazni valamiféle bombabiztos örömforrással, ami manapság jó eséllyel lehet édes moseli riesling.

A most következő rieslingek nem egy kóstolón kerültek egymás mellé, hanem az elmúlt kb. egy hónapban fogyasztottam őket olyankor, amikor feltétlen fel kellett magam dobni valamivel.

Az persze szinte szánalmas, hogy amikor színtiszta hedonizmnusra vágyom, akkor is képtelen vagyok megállni jegyzetelés nélkül. :)

Múlt pénteken Piemont-témájú kóstolón volt szerencsém részt venni.

 Csite Norbert jól ismert figura a boros világban. Elsősorban, mint kemény, szókimondó kritikus vált ismertté, az utóbbi években viszont belekóstolt a másik oldal szerepébe is. Nem várt lehetősége adódott ugyanis egy piciny területhez hozzájutni az erdőbényei Határi dűlőben, lényegében ugyanabban az öreg ültetvényben, ahonnan Homonna Attila híres, dűlőazonos furmintja is származik.

Nézzük, hogy sikerült a debütálása:

Csite: Tokaji Furmint (Határi, Toplec) 2009

             Még soha nem kóstoltam egy borkóstoló keretein belül 2-3 juhfarknál többet, ami nem meglepő annak fényében, hogy ez a fajta nem elterjedt hazánkban (és természetesen máshol sem, tudtommal). A Somlóról azonban kóstoltam néhány magas minőségű, kitűnő bort belőle az elmúlt években, és ez megérlelte a gondolatot, hogy összerakjak egy borsort juhfarkból szűrt borokból. A következő sort vettük górcső alá:

 Mindig is szerettem borokat párossával vizsgálni. Sok szempont alapján lehet párokat állítani, célszerű úgy, hogy minél több tekintetben hasonlítsanak egymáshoz. Lehet vizsgálni különböző termőhelyek adta jellegzetes vonásokat, különböző technológiák adta stílusokat, különböző termelőkhöz, régiókhoz, országokhoz társítható komplex különbségeket. Legideálisabb, ha egyedül az árnyalni kívánt tulajdonságban térnek el a vizsgálandó borok.

Egyik gyakori rendezőelv párosok, sorok felállításánál, hogy hazánk borait próbáljuk elhelyezni a világ borai között, most is valami ilyesmi van a háttérben. Ilyen estekben a közös fajta alapvető közös nevező szokott lenni, most ettől eltekintettem. Oka, hogy bizonyos fajták esetén gyakran nehézségbe ütközik a hazai összehasonlítása a külföldivel, mert rendre annyira másak a stílusok, hogy árnyalás szóba se jöhet. Így tehát most  az volt a rendező elv, hogy furmintokat vessek össze külhoni rieslingekkel, de a különböző fajták ellenére a párosok hasonló stílust, hasonló beltartalmi értékeket, hasonló árkategóriákat és azonos évjáratokat képviseljenek.