Bár a szomszédos vizek polipja már megénekelte többször is, azért Bakonyi Péter még közel sem tartozik a villányi fősodorba. Tény, hogy az elegánsan fapados honlap már üzemel egy ideje, de a négy hektáron gazdálkodáshoz kapcsolódó kis volumen nem az az erény, amivel fel lehet venni a versenyt a helyi nagy nevekkel. Persze ez nem is kell, hogy cél legyen – teszem hozzá rögtön. Elég, ha minőségileg helyükön vannak a dolgok. Van itt összesen hatféle bor, és nekem úgy tűnik, hogy vörösben manapság a sauvignon helyi tökéletes helyetteseként emlegetett cabernet franc-ra helyeződik a hangsúly, ami igazodik az úgynevezett minőségvezérelt trendekhez. És ha már ez a helyzet, nem is kezdhettem volna mással az ismerkedést, mint az évjárat nélkül maradt, Pír becenevű franc-nal. Próbára is tett alaposan.

Ilyen már úgyis rég volt, jöjjön hát egy kis egyveleg szeptember elejére, néhány nyáron kóstolt, de a blogon meg nem énekelt borról. Jutott bele hazai és külföldi, olcsóbb és drágább, frissebb és korosabb, egyszerűbb és komplexebb. Ahogy a napokban elnéztem a hiperek szokásos szeptemberi akcióit, néhány tételhez most ezek keretében is hozzá lehet jutni, így ahol tudtam, az akciós árat és lelőhelyet is feltüntettem.

Töredelmesen be kell vallanom, hogy nem sokat tudok Dél-Afrikáról a borok vonatkozásában. Tény ugyanakkor, hogy az objektív és szubjektív értelemben is újvilági terep a maga mediterrán jelleggű klímájával és óceánközelségével kiváló szőlőtermesztési adottságokkal bír, miként az már több száz éve ismeretes is. Mivel a megközelítőleg százezer hektárnyi termőterülettel rendelkező ország (palack)mennyiségi szempontból állítólag a nyolcadik legnagyobb, és köztudott, hogy a számok ritkán hazudnak, az alapszintű kompetenciák hiánya ezúttal nem bocsánatos bűn. Az ismerkedést eddig finoman szólva sem könnyítette meg az a tény, hogy rendkívül kevesen foglalkoztak a szóban forgó borok hazai terítésével.

Ez a jegyzet is kallódik már egy ideje: még június elején látogattam meg egy hétvége alkalmával a három pincét. A Holdvölgynél a pincét már alaposan megismertem márciusban, most a dűlőkön és egy vertikális hárslevelű-kóstolón volt a sor. Barta Károllyal még májusban, a Szent Orbán ünnepen beszéltem meg, hogy hamarosan visszatérek egy dűlőtúrával összekötött kóstolóra. A Mádon töltött pénteki és szombati napot követően vasárnap még tettem egy gyors kört Tokajban is az Erzsébet Pincénél, majd búcsúzóul egy kicsit időztem a Tokaji Borfesztiválon is.

 (Öreg Király)

Azt hittem, hogy az agárdi Csóbor Pincészetről szinte napra pontosan két évvel ezelőtt én tettem említést először a szélesebb on-line boros körökben, így hívva fel a figyelmet a Velencei-tó partján található családi vállalkozásban rejlő lehetőségekre, de meglepődve látom, hogy Gazda Albert – ebben is – beelőzött, és már 2010-ben írt egy négyboros kétpercest. Mikor ’12 nyarán egy hosszabb, tó melletti kempingezés részeként véletlenül betértünk a pincébe, és az átlagon felüli hőségre való tekintettel fénysebességgel végigittuk a teljes kínálatot, már körvonalazódott a koncepció: üde, ropogós, jó ivású borokat készíteni több mint korrekt áron, és helyben, palackosan vagy lédig túladni rajtuk. Ismerős, nem?

A fenti három név valószínűleg a legismertebb három zalai borászatot takarja. Tavaly egy gyenesdiási borfesztiválon töltött órácska során ismerkedtem a címben említetteken kívül néhány más zalai pince boraival is, de egyelőre nem győztek meg annyira, hogy egy pár soros írásbeli jegyzetet meghaladóan tartósan megragadjanak az emlékezetemben. A fenti három pincészet tételeivel több alkalommal is összefutottam már kisebb-nagyobb merítésben, de váratlanul úgy hozta a sors, hogy júliusban, egy hévízi kültéri rendezvény alkalmából mindhárom szortiment jelentős részével meg tudtam ismerkedni.

Kardos Gábort sokan ismerhetik a DiVinoból, a Présházból vagy a Happy Hungarian Wine-tól és természetesen a mádi Kardos Szőlőbirtok borászaként is. Bár a család régóta foglalkozott folyóbor készítésével és eladásával saját kocsmájukban, Gábor eleinte más szakmák felé kacsintgatott. Végül azonban mégis a bor mellett kötött ki, így elhatározásának köszönhetően 2008-ban a család átállt a minőségi bortermelésre és hamarosan forgalomba kerültek az első palackos tételek.

A család a Betsek, Padihegy és Szilvás dűlőkben rendelkezik területekkel. A munkamegosztás egyszerű: az édesapa a szőlész, a fiú a borász (kereskedő, marketinges). A mádi pince 2 szintes, járatait több száz éve vájták ki. Kardosék az otthoni vendégfogadásra, kóstoltatásra még nem állnak készen, de ilyen irányú terveik is vannak, már csak a megvalósítás van hátra.

Az a helyzet, hogy a csavarzáras, fajélesztővel turbózott, populárisra hangolt rozédömping peremén egyre kevesebben próbálkoznak a fősodortól elütő, sokszor egyszerűen csak borszerűnek mondott műfaj készítésével és fejlesztésével. A miértek érdemi megválaszolása nélkül – nyilván a piac diktál, nincs is ezzel olyan nagy baj – az látszik, hogy a hazai termelők a provence-i stílusban, hordóhasználattal igyekeznek az egyedi hang, az elegancia és a komolyság hangsúlyozására ebben a legatyásított, szinte külön életet élő boros szegmensben.

Persze az acéllal történő teljes vagy részleges szakítás önmagában még nem garancia a mennybemenetelre, nem is beszélve a patikamérleg-technológia izgalommentes biztonságához viszonyított tucatnyi rizikófaktorról. És ha már Lőrincz György egyike azon hazai borászoknak, akik a rozét nem mennyiségi, hanem elsősorban minőségi irányból közelítik (természetesen hordós támogatással), akkor a Szeretettel kötelező tananyagnak kell, hogy minősüljön. Úgy tűnik, hogy minőségi garancia forrásával kapcsolatban tett kijelentésemet megerősíti, hogy a St. Andrea-rozé idei eresztése immár öthatod részben fátlan. De a legkevésbé sem komolytalan.

Az illat nyilván nem átütő, inkább visszafogott és elegáns, az epres-málnás vonalon túl hosszabb szöszöléssel is rejteget felfedeznivalót. A hordót orrban nem érezni. Kóstolva telt, de nem lusta, élénken és hosszan savas, de nem durván, a fáról csak egy árnyalatnyi kortyvégi cseresség árulkodik. Úgy tud friss és élvezetes lenni, hogy nem esik túlzásokba, ráadásul ízig-vérig természetesnek tudja magát mutatni. Rozémércével mérve hosszú, elegáns és kifinomult, de szélesebb kontextusban vizsgálva sem bukna el egykönnyen. Ez túlzás nélkül mondható hazai tehetségnek. Vastag 5 pont, bár érlelhetőnek bizonyulhat, magára vessen, aki most nem issza meg. (2150 Ft, Bortársaság)

[A palack fotóját a kereskedő weboldaláról emeltem el.]

Megint csalok, igazából ez is két hétvége „krónikája”, már legalábbis ami a Balassa borokra eső részüket illeti. Májusban teljesen véletlenül találkoztunk Balassa Istvánnal Mádon, ekkor a 2011-es, 2010-es, 2009-es évjáratok boraiból szemezgettünk. A második kóstolóra két hónappal később került sor, akkor a 2012-es borokat és a 2009-es aszút vettük górcső alá. Mindkét kóstolót megelőzte egy rövid dűlőtúra. Májusban gyalogosan a Nyulászó és a Szent Tamás ültetvényei között vezetett utunk, júliusban autóval tettünk egy nagy kört: Dorgó, Thurzó, Bomboly, Szent Tamás.

Balassa István folyamatosan járja a borvidéket, így talált rá több kicsi, de remek adottságú parcellára, ahol boraival képes lehet megmutatni az adott fekvés egyedi vonásait, szortimentjén keresztül pedig a borvidék sokszínűségébe is betekintést enged. A borász szándékosan az összetettebb geológiai adottságokkal rendelkező termőhelyeket keresi, amelyek a boroknak is sajátos arculatot kölcsönöznek. A Thurzó borainak sajátos karakterét a vékony löszréteg alatt rejtőző piroxén-dácitos alapkőzet adja, a Mézes-Mályon szinte az összes, a borvidéken fellelhető vulkanikus kőzet megtalálható, míg a Dorgón riolit, perlit, hidro-kvarcit, riolittufa is megtalálható.

Kis nyári szieszta után burgundi borokkal jelentkezem az elmúlt hónapok terméséből. Fogadjátok szeretettel!

Hosszan tartó, súlyos betegségben elhunyt dr. Bussay László háziorvos, zalai borász, a magyar borszakma egyik jelentős alakja.

Nyugodjék békében!

(fotó: Studio Bakos)

Dagadtos barátunk múltkori nagy vörös sora után most egy hasonló elvek mentén építkező fehér kontingenst húzott elő a borhűtőből. (Ezúttal az ő rövid megjegyzései és pontjai is olvashatóak a posztban.) Ez egy jó kosárnyi, érett vagy talán a csúcsa közelében sejthető nagy fehérbort takart. Mondanom sem kell, a vörös fordulóhoz hasonlóan igen jól szórakoztunk és nagyokat csodálkoztunk, amikor az álcázott palackokról végre lecsavarodott a minket bizonytalanságban tartó matéria.

A kóstolás dupla vakon történt, azaz fogalmunk sem volt a nevekről, évjáratokról. Elsőként nagynak szánt, dűlős-hordós fehéreket szondáztunk, majd áttértünk a rajnai-like, illetve kései szüretes száraz-félszáraz fehér kategóriára. A borleírásokat halálosan unom – gondolom szinte mindenki – így megpróbálok a minimumra szorítkozni és aroma-paletta helyett benyomásokat adni.

Az van, hogy mostanában semmi sem akar összejönni borfronton, így az ad hoc-módon összepakolt, laza nyári iszogatásra szánt sorok tömegével buknak el. Nem kicsit, nagyon. A saját felelősségemet nem vitatva – az örömforrást nyilván csak nagy nevek nagy borainak vertikálisaiban lehet és kell keresni, egyébként ne is legyenek elvárásaink – azért komoly aggodalomra ad okot, hogy az alapszint részben a borok önnön hibái, részben a szerencsétlen körülmények miatt erősen korrodálódni látszik. Az üdítő kivételek meg közel sem fedezik a befektetett árat, ami a lélektani kétezres környékén is minimum dühítő. Csalódottan, rossz szájízzel jelentem, hogy egyrészt a nyár itala címet nálam a helyben, Csepelen csapolt Rizmajer-féle szűretlen búzasör nyerte meg – noha egyáltalán nem vagyok nagy sörös –, másrészt borok tekintetében úgy tűnik, hogy miközben az árakat ügyesen sikerült feljebb küzdeni, a minőség elfelejtett felzárkózni. És ezt a múlt péntek sem tudta megcáfolni, bármennyire is szerettem volna, hogy így legyen. Még jó, hogy most is akadtak üdítő kivételek.

Hosszabb írás következik, sok borral: három hétvége kóstolási jegyzeteit zsúfoltam egy posztba. Szigligeten Szászi Endre, Csopakon Jásdi István borait kóstoltam, a Balatonfüredi Borhetek nyitónapján is górcső alá vettem pár tételt, a legvégére pedig beszúrtam még egy bónusz bort is a Villa Tolnaytól. 

Még jó pár évvel ezelőtt Szászi Endre volt az egyik első borász, akinek a neve megragadt bennem, köszönhetően régebbi badacsonyi-szigligeti kirándulás alkalmával elfogyasztott, illetve onnan hazahozott olaszrizlingeknek. Nem érintett meg akkoriban túl mélyen a borok világa, vagy talán akkoriban kezdett, mindenesetre a 2008-as és 2009-es olaszrizlingekről így is szép emlékeket őrzök, a 2006-os Kabócás pedig már akkor is nagy élmény volt. A hegymagasi pincénél 2010-ben voltam utoljára, de Szigligeten évente egyszer biztosan megfordulok, és olyankor általában be is térek a várhoz vezető ösvény alján található kis vinotékába néhány bort megkóstolni és 1-2 palackot hazavinni.

Csopakon ritkábban járok, mint Badacsony környékén, de olyankor azért próbálok időt szakítani egy gyors kóstolóra. Úgy terveztem, hogy idén egy napot rászánok legalább a nevezetesebb pincék meglátogatására, ez ugyan nem jött össze, ám amikor nagyobb baráti társasággal egy hétvégét Csopakon töltöttem, összekötöttük a kellemeset a hasznossal, és a Jásdi borokkal való ismerkedést beépítettük a programba.

A Balatonfüredi Borhetek augusztus végéig kínál lehetőséget a Balatonfüredre látogatóknak a balatonfüredi, csopaki pincészetek borainak megkóstolására. Megjelennek itt országosan ismert borászatok mellett kisebb helyi termelők is. A nyitónapon néztünk be kisebb társasággal a fesztiválra.

A borok előtt egy kis kitérő: a balatoni borok, borászatok iránt érdeklődök számára hasznos iránytű lehet a most megjelent Északipart Borászai című kiadvány, amely 55 badacsonyi, balatonfüredi, csopaki, Balaton-felvidéki borászat rövidebb-hosszabb bemutatását, elérhetőségeit tartalmazza más, a balatoni borokhoz kapcsolódó írások mellett, sok-sok fényképpel. A magazinnal párhuzamosan okostelefonokra készült egy külön alkalmazás, amely a www.eszakipart.com címről letölthető. Jó lenne, ha több ehhez és a Ripka Gergő által jegyzett Tokaj Guide-hoz hasonló útikalauz készülne a többi borvidékünkről is.

Bár nem habzsolom tonnaszámra az újvilági borokat, alkalmanként kalibrálási célból bontok egy-egy palackot, ha éppen úgy van. És ha úgy van, akkor rendszerint meg is jegyzem, hogy az alapvető minőség ritkán kifogásolható, ellenben a jól körülhatárolható karakter és az egyediség hiányát annál sűrűbben vélem felfedezni, és nem csak a vörös térfélen egyébként. Az a bizonyos kötelező becsületes, itt-ott közhelyes teljesítésén túl üdítő lenne, ha a túlérettséggel kacérkodó, hordóval bőségesen megtámogatott minimumon túl ha nem is sokkal, de egy arasznyival többet nyújtana az alapszint. Majd' háromezerért ez talán nem is túl nagy elvárás, de csalódottan jelentem, hogy az egyik legnagyobb chilei exportőr ikerbora sem ugorja meg ezt a képzeletbeli lécet.

Pedig távolabbról nézve nem is olyan rossz a helyzet: a fele-fele arányban malbec és cabernet sauvignon alkotta, a kínálat legaljára árazott bor kétségtelenül ötletes nevet és címkét kapott. A baj, hogy a hozzáadott értékek sora itt ki is merül. Orrban még csak-csak rendben van a dolog, bár a fapadosan luxusra hangolt hordót nehezen bírja el a közepesnél alig izmosabb alapanyag. A testvéri rend beállni látszik: sem a cabernet alkalmi paprikája, sem a malbec vastagsága nem hangsúlyos, így együtt, ebben a borban egyfajta túlérett, déli kékfrankossá szelídültek. A korty disszonáns, az érett alapokat erősen savas, gyorsan kiürülő, komolyabb izgalmakat nem rejtegető folytatás váltja, érthetetlen, hogy ugyanakkor miként tűnik el benne tizennégy térfogatszázaléknyi szesz. Korrekt és iható, de nem találtam nyomós érvet amellett, hogy miért szeressem. 4 pont. (2 800 Ft, Bortársaság)

[A palack fotóját a kereskedő webshopjából vettem kölcsön.]

Tartozom egy mély vallomással. Idéntől művelek némi szőlőt és lesz saját borom. Mielőtt valaki megvádolna azzal, hogy termelői babérokra török, meg kell, hogy álljunk. Egyelőre eszem ágában sincs tönkretenni magam, csak rápróbálok egyet, tanulni meg sosem árt. Hitelességi kérdés is, hiszen ki „mondhassa” majd eztán: „ez a pesti majom, legott szőlőt sosem látott”. Ha más nem, lesz valami kis borom, egész egy 225 liternyi, talán több. Ha rossznak ígérkezik az év, vagy elnézem a dolgokat, akár pezsgő is lehet. Vagy a végén borpárlat. Vagy pezsgőből borpárlat. Ez lenne csak egy igazán izgalmas karrier kezdete. A story meglesz, a bor sehol. Nem én volnék az első.

A nyár folyamán eltöltöttem néhány hétvégét a Balaton északi partjának különböző részein, és természetesen minden alkalommal szorítottam egy kis időt boros programoknak is. Birtoklátogatásra most nem került sor, de mivel sok borásznak van valamilyen formában „előretolt helyőrsége”, és nyáron egyébként is egymást érik a borfesztiválok a tóparton, nem volt nehéz elmerülni a Balaton-környéki borok széles kínálatában.

A Badacsonyi Borhetek immáron majdnem három évtizede kínál kéthetes programot a július utolsó két hetében Badacsonyba látogatók számára. Országosan ismert borászatok mellett boraikat főleg helyben árusító badacsonyi pincészetek is megjelennek a fesztiválon. Utoljára 2010 hírhedten esős nyarán sikerült este is meglátogatnom a rendezvényt egy bormámoros hétvége alkalmával, bár emlékeim szerint akkor még nem tarkította az esténként fellépő számtalan zenekar a programkínálatot. Azóta két év kimaradt, tavaly és idén pedig csak néhány órás délutáni terepszemléket sikerült összehozni. Egyszer kíváncsiságból megnézném milyen a hangulat az éj leszálltát követően, de a kóstolásnak a délutáni nyugodt órák kétségkívül jobban kedveznek. Idő szűkében végül három pincészet szortimentjét sikerült többé-kevésbé megvizsgálni.

Tar Ferenc és vele együtt finewines.hu és a riesling.hu jól megérdemelt nyári szabadságát tölti, de előtte még egy kóstoló alkalmával kaptunk némi betekintést a jövőbeli tervekbe, ugyanis a szokásos tematikus kóstolókon túl két új rendezvénysorozat is elindul a közeljövőben.

A Finewines VakRandi izgalmas játéknak ígérkezik: ezeken az estéken nem lesz kóstolósor, a közönségnek kell kitalálnia kóstolás alapján a szőlőfajtát, a termőhelyet és az évjáratot. Minden egyes találat pontot ér, az egyes estéken legtöbb pontot összegyűjtő (bor)nyereményben részesül. Az eseménysorozat végén a legtöbb összesített pontot megszerző játékos értékes fődíjat kap.

A Carpe Diem LakásBorbár estek alkalmával a Béterv lakásétterem exkluzív borbárrá alakul át néhány órára. Az előre meghirdetett időpontokban a riesling.hu és finewines.hu kínálatából és néhány különleges tételből álló borlapról bármit lehet kóstolni, egész palackkal és decinként is. Az ülőhelyek korlátozott száma miatt előre be kell jelentkezni. Az este 1 órás blokkokra van felosztva, így be lehet ugrani 1-2 pohár borra, de akár az egész estét is ott lehet tölteni. A Carpe Diem 2014. augusztus 15-én debütál, 18:00 órától 24:00 óráig tart nyitva a borbár.

Természetesen borokat is kóstoltunk, nem is akármilyeneket, változatos, szép sor várt ránk. 

A Bükk számomra jelenleg „kétpincés” borvidék. Először tavaly, a Galéria12 Kávéházban futottam bele a Gallay Kézműves Pince 2012-es évjáratú, zweigelt-ből készült roséjába ami egyben a pincészet debütáló tétele volt. Majd idén februárban a Borjour Magnumon találkoztam Sándor Zsolttal és boraival. És… egyelőre ennyi, remélhetőleg nem sokáig. A Gallay Pincéből nemrégiben kigördültek az új borok, úgyhogy valamelyest bővítettem ismereteimet a bükki borokat illetően.

Ismert matematikai axióma, hogyha H eleme a valós számok halmazának, akkor négyzete biztosan nem negatív (vizsgálódásunk a komplex számsíkra ezúttal ne terjedjen ki). Ennek a gondolatnak a cirádás fogalmazásoktól sem mentes, túlnyomóan humán alapokra építkező borleírások között alapvetően semmi keresnivalója sincsen, de itt ez a címkének nevezett, műszaki rajzlapra kerekített, analitikailag pontosan kivesézett szőlőfürt egy hibátlanul szerkesztett változó négyzetével a jobb felső sarkában, úgyhogy mégsem szereptévesztés számtani ismétléssel kezdeni a mondanivalót. Az egyszeri villamosmérnök H második hatványának látványától nyilván a bukott elektrodinamika-kreditjeire, valamint a mágneses térerősségre asszociál, de itt nem erről, hanem Horváthék nagyrédei borairól van szó (mindezt innen tudom egyébként).

A múltkori 12-es tokaji sor kapcsán előkerült a klubban, hogy Bottéktól mindig csak szemezgetünk, mindig csak hosszabb sorokban, sokszor vakon kerülnek borok a tisztelt kollégák elé, miért nem tartok már nekik egyszer egy átfogóbb, tisztán az ő munkásságukra irányuló kóstolót. A felkérést természetesen elfogadtam és saját készletemből, illetve TiBorbarát kínálatát is igénybe véve nekiláttam egy kimerítő Bott-sor megalkotásának.

Terv volt, hogy több dűlő, több évjárat is jelen legyen és az is, hogy alapvetően felfelé ívelése legyen a sornak. Emiatt nem a megszokott módon a fiatalabbtól az idősebb felé irányulva kóstoltunk, hanem kissé össze-vissza. A sor vége felé következzen egy-két különlegesség, majd egy szamorodnival és egy aszúval zárni az estét.

A mennyiségi szemlélet megszállása és diktatúrája, valamint a borrendszerváltás zavaros évtizedei után időszerű és szükségszerű volt egy (vagy több) olyan szőlőfajta után nézni, amely biztos pontként segít majd kifordítani a sarkából az egész világot. A furmintba vetett hitet már igazolja a rendszeres ima Tokaj felé, de nincsenek kevesen az olaszrizling-sereg törzszászlósai sem. Utóbbi némi jogfolytonosságot is visz a rendszerbe, hiszen (állítólag) még akkor is jó, ha nem is olyan jó, több kilós terheléssel maximum elfröccsözzük, ha más nem. Az olaszrizling-szekta – teszem hozzá gyorsan – csak akkor fog több hívőt toborozni, ha képes megbízható és hiteles lenni már az alapokon is. A biztos alap stabil hazai fogyasztóközönséget hoz, az pedig a prémium minőség előállítását indukálja, amivel talán már a határon kívülre is merészkedhetnénk.

Néhány fiatal etyeki borász fejéből pattant ki az ötlet, hogy érdemes lenne időnként egy-egy tematikus kóstolóra összeülniük, a helyi közösség építése és a kóstolási tapasztalatok gyarapítása érdekében. Az első alkalomra július közepén került sor és a szervezők meghívtak még a körbe néhány „külsős” borkedvelő ismerőst is, így kerültem én is Etyekre. A borokkal kapcsolatban annyi kikötés volt, hogy rajnai rizlingeket kóstolunk - amennyire lehet, főleg németeket -, de nem volt kötelezően leszűkítve a kör, mindenki hozta, amit akart. Végül a meghívottak jó része nem tudott eljönni, így hatan gyűltünk össze az EtyekM lakásétterem hangulatos teraszán, tizenhat (plusz egy) palack borral.

Megint egy július és megint egy Red Earth. Halász Attila immár hagyományossá váló budapesti felbukkanása meleget és ritkán látott ausztrál csúcsborokat szállít. Akinek nem rémlenének fel korábbi beszámolóink, Attila „huszoniksz” esztendeje tengődik a Kenguruk országában és nagyjából ugyanennyi ideje végzi dolgát a fine wine kereskedelemben. A kóstolót már szintén hagyományosan megelőző szűk körű vacsora és iddogálás külföldi-belföldi beszámolókkal, baráti "hogyvagytokkal" és késhegyig menő borvitákkal telt. Sajnos eszembe juttatta, mennyire gyorsan elment megint egy év! A ráhangolás másnapjára ütemezett Red Earth egy kisebb kanyar után végül a Kogartban került a terítőre. A kiváló helyszínen a prémium ausztrál shiraz egészen elképesztő spektrumát barangolhattuk be, kezdve a bármilyen európai kontextusban is megálló, elegáns és kifinomult tételektől egészen a nagyfertályú hömpölygős cuccokig.

Kissé leálltam ezzel a sorozattal. Nem véletlen, nehéz találni igazán jó párosításokat, amikor tényleg olyan a borok stílusa, hogy fajta-különbözőség ellenére mégis passzolnak, meg még árban is,meg még évjáratban is. Most sem sikerült kifejezetten ilyeneket összeállítani, de már közel féléve szomorkodnak ezek a jegyzetek, így gondoltam megosztom már őket.