A Bor, mámor… Bénye fesztivált először 2009-ben rendezték meg Erdőbényén 6 helybéli borászat összefogásának köszönhetően, azóta az augusztusi rendezvény már hagyománnyá vált. Bő egy hónappal az idei rendezvény előtt öt pincészet - a Bardon Borászat, a Béres Szőlőbirtok, a Budaházy-Fekete Kúria, Csite Norbert, valamint a Karádi és Berger Borászat – adott egy kis ízelítőt erdőbényei borokból az érdeklődőknek az A38 teraszán.
Elzásszal eléggé le vagyok maradva. Pedig érdekel, csak kevésbé lehet hozzáférni az ottani borokhoz, mint mondjuk a németekhez. Széles kínálat gyakran csak francia webshopokban van, ahonnan meg általában nem olcsó a szállítás. Mindegy, néha azért be lehet vállalni.
Három nagyon jónak tartott bio-dinamikus szemléletű termelőtől kóstoltam nemrégiben egy-egy bort, az egyikük itthon is megvehető.
Íme:
A Dél-Rhone borvidékén összesen mintegy 70 hektár szőlővel rendelkező birtok az 1950-es évek közepe óta a Ferran család tulajdona. "A kis szkarabeusz" a pince alapbora, grenache, syrah, mourvédre házasítása. Emlékeim szerint három évjáratot kóstoltam eddig, egyik sem okozott csalódást.
Nyitáskor az erdei gyümölcsök mellett pici sonka is megjelenik, majd minimális szellőztetéssel el is tűnik. A primer gyümölcsösség illatban idővel egyre intenzívebbé válik: szeder, málna, áfonya, cseresznye, minimális gyümölcsjoghurtos beütéssel, pici rózsás virágossággal. Élénk savai mellett a tannin mennyiségre éppen csak annyi, amennyi feltétlenül kell. A test karcsú, a korty sima, gördülékeny, veszedelmesen jól csúszik. Az erdei gyümölcsök mellett pici fűszer, leheletnyi sósság és minimális kávé is megjelenik (ez utóbbi nélkül mondjuk meglennék). Nem különösebben komplex vagy hosszú, de egyik korty kéri a következőt, nincs is idő gondolkodni. Az áráért igen jó vétel, és gasztróban is megállná a helyét. Sima 5p. (1800 Ft – Terroir Club)
Miközben mi, úgymond kritikus fogyasztók legjobb esetben is csak nem értjük, hogy a bikavér most akkor tulajdonképpen mi is szeretne lenni – a kitűzött célokat ugyanis eddig még nem sikerült következetesen borba foglalni – a termőhelyi vonatkozás tekintetében, addig Lőrincz György a vörös térfélen szinte kizárólag bikavérben gondolkodik. Ha a párhuzamosan futó évjáratoktól eltekintek, akkor ez pontosan három és fél bika vérét jelenti: a kutyafájaként jegyzett, félnek elkönyvelt alapbor 2010 óta nem járt igazán kedvemben (ráadásul több dugós palackot is sikerült kifognom), Áldást és Hangácsot már egy ideje nem ittam (állítólag rendben vannak), a Merengő meg tényleg szuper. Kis siker is siker, és bár tény, hogy bikavér-fronton borvidéki következetességről lenne szükséges beszélni, az azért örömre adhat okot, hogy St. Andrea-ügyileg rendben van a dolog. Ennek igyekeztem utánajárni egy három éve nálam hánykolódó Hangács segítségével.
A Tokaj Renaissance Egyesület éves budapesti borbemutatója, a hagyományosan tavasszal megrendezésre kerülő Tokaj Nyitány idén több szempontból is megújult. Ismét a Borjour csapata szervezte a kóstolót, de szinte minden más változott. Április helyett júniusban került sor a rendezvényre. A kóstoló új helyszínre, az Ybl Palota belső udvarára és különtermeibe költözött. A jegyárakat csökkentették, viszont az aszúkat egy külön helyiségben, fizetős rendszerben lehetett kóstolni. A mesterkurzusok ingyenesek voltak, csak regisztrálni kellett, természetesen gyorsan be is telt mindkettő. Minden jel arra mutat, hogy a Renaissance a törzsközönség mellett igyekszik új arcokat megszólítani, több fiatalt vonzani a rendezvényre.
Mindkét mesterkurzus témája izgalmasnak ígérkezett: a tokaji pezsgők és a 2010-es évjárat aszúi kerültek reflektorfénybe.
Sauvignon blanc, szürkebarát, chardonnay és sárgamuskotály. Spontán erjedés, részben tartályos, részben nagyhordós érlelés. 2950 Ft.Bortársaság. Szép illat, remekül egyesítve a résztvevő fajták jellegzetességeit. Fehérhúsú gyümölcsök, citrusok, egres, némi parfümösség, édeskés fűszerek, vágott fű. Remek elegy. Közepes test. Tiszta, áttetsző, ugyanakkor telt, primőrösen vidám ízek. Közepes súlyú szerkezet, első nekifutásra megfelelően élénk savakkal , később kicsit amorfnak éreztem őket, egyszer túlzottan kerekdednek tűntek, másszor mutattak némi éles csipkelődést. Ez az egyenetlen savérzet okozott ugyan némi esztétikai csorbát, de ízbeli nagyvonalúsága kárpótol. Előbbi felől nézve 5, utóbbi felől inkább 6 pont.
Norbi barátunk hazalátogatása apropójára állítottam össze a régi szép idők emlékére egy ígéretes riesling sort. Csupa spatlese és auslese jellegű édes bor Mosel és Rheingau vidékekről, kezdve napjainktól haladva vissza egészen 1990-ig. Mind nagyon ismert, meghatározó pincéktől.
Fogadjátok szeretettel! (Már az a néhány ember akit érdekel:))
A Fritz Borház és Panzió boraival ritkán találkozni, aminek az lehet az oka, hogy az elsősorban vendéglátásra berendezkedett szekszárdi vállalkozás jól megy, így nincs szükség viszonteladóra, a palackok kiürülnek az ott megszállók, étkezők és pincelátogatók szorgos fogyasztásának köszönhetően is. Ez egyrészt szuper, mert azt mutatja, hogy a borvidék kedvelt turisztikai célpont lett, ráadásul ismeretes, hogy a borok helyben mindig finomabbak, másrészt sajnálatos, mert nem könnyíti meg az alkalmi fogyasztó dolgát. Pontosan két évvel ezelőtt egy szekszárdi túra alkalmával én is jártam Fritzéknél, ahol átlagon felüli szálláslehetőséget és kiszolgálást, átlagos ételeket, nem kiemelkedő, de korrekt borokat találtam. A különlegességnek kikiáltott fehér kadarka végtelenül gyenge próbálkozás, de a kínálat többi része azt mutatja, hogy a borász jól megtanulta a magyarra fordított Bordeaux-leckét: a borok súlyosak, hordósak, túlérettek, bővelkednek szeszben, de nem feltétlenül egyensúlytalanok. A minap a Tesco polcai között bogarászva szembejött két Fritz-bor az alapszintről, ráadásul indokolatlanul jóárasítva, úgyhogy (nem túl nagy elvárásokkal) le is csaptam rájuk rögtön.
Megérkezett a Tar Ferenc által fémjelzett riesling.hu-hoz a blogger-körben gyorsan népszerűvé vált Weingut Leitz belépő borának új évjárata. Gyorsan le is csaptam rá, és az élmény bőven megéri, hogy én is beszálljak a „Tegnap ittam…” sorozatba.
A tarcali Basilicus Borkultúra Központ és a tállyai Oroszlános Borvendéglő és Borhotel jóvoltából igen eseménydús hétvégi programon vehettem részt június közepén Tarcalon és Tállyán. Hiába készülnek egyre nagyobb számban az ígéretes borok, Tokaj-Hegyalja számos helysége még csak mostanában kezd ébredezni Csipkerózsika-álmából. Mád a befektetőknek és a Mádi Kör összefogásának köszönhetően minden bizonnyal a borvidék legdinamikusabban fejlődő települése. A Mádi Kör borászai saját aszú-szabályzatot hoztak létre, közös rendezvényeket szerveznek, a mádi szálláshelyek és éttermek pedig épdamutatóan együttműködnek velük. Ehhez képest a többi hegyaljai helység alaposan le van maradva: a mádihoz hasonló település-szintű összefogás máshol még csak gyerekcipőben jár, vagy éppen el sem kezdődött (bár Erdőbényét a Bor, mámor... Bénye kapcsán mindenképpen ki kell emelni pozitív példaként).
Tarcalon és Tállyán azonban megmozdult valami: összeállt egy-egy lelkes csapat, amely azon dolgozik, hogy a település borászai, szálláshelyei, éttermei, vagy éppen kulturális műhelyei szorosan együttműködve komplex élményt nyújtsanak az idelátogatóknak. A másik, távlati cél – amit az együttműködés ideális esetben magával is hoz – a közösségépítés, az itt élő emberek összekovácsolása, összetartozásának megerősítése. A két csapat a hasonló céloknak köszönhetően egymásban is szövetségesre talált, és a jövőben igyekeznek szorosabb kapcsolatokat kiépíteni egymással.
Az Oroszlános és a Basilicus stábja most egy turisztikai, gasztronómiai, valamint boros újságírókból és bloggerekből álló csoportnak adott egy kis ízelítőt abból, mit kínál a két község az idelátogató vendégeknek.
Pfneiszl: Soproni Cabernet Sauvignon "Köszönet" 2011
Auchanban vettem kb. 2900 Ft.-ért. Tiszta illat, lédús, édeskés gyümölcsökkel. Fekete ribizli és szederlé, pici sziruposság, diszkrét pörkölési aromák. Nagyon kedves az egész, lehet egyeseknek túlontúl is az lenne egy cabernet-től, de nekem jöhet. A gyümölcsök mellett tetten érhető a fajtajelleges mentás-paprikás fűszeresség is. Közepesnél picit nagyobb a test. Telt ízű, az illathoz hasonlóan feminin, édeskésen kedves a korty, nem lepődnék meg, ha lenne egy pici maradékcukor is benne. Kerek savak, puha tanninok, abból se túl sok, szegélyezik a jóformán tisztán gyümölcsből építkező ízeket. Szintén el tudom képzelni, hogy lesznek akik több szilárdságot várnának ettől a fajtától, én mindenesetre nem bántam a jóleső nőies lágyságot, nagyon gyorsan fogyott a palack tartalma. Közepesen tömör szerkezet, semmi dráma, de tartalommal arányosan, a kategóriáját tekintve hiányérzet nélkül kitöltött. A lecsengés is úgy ott, közepesen, vagy attól egész picit hosszabb. Így most magában hozott nálam egy szűk, de örömteli hatost. (86) Rendben van az áráért, profin elkészített bor. Ismét egy jó tapasztalat a pincétől, amelyik érzésem szerint kissé méltánytalanul van mellőzve az online boros oldalak soproni felhozatalából.
Michel Gassier-ről és a Château de Nages-ról már korábban részletesen írtam, felesleges lenne tehát megismételni az ott elhangzottakat. Amikor a Rhône túrát szervezni kezdtük, az elsők között írtam Monsieur Gassier-nek, hiszen vétek lett volna kihagyni a nagy biztonsággal igen jó Parker-pontokat és The Rhone Report értékeléseket gyűjtögető termelőt. A tengerentúlról osztogatott plecsni egy dolog, de Gassier borai valóban egyenesek, magabiztosak és nem mellesleg jó ízlés mentén készülnek. De – ahogy annak idején írtam – a birtok mögött álló filozófiával lesz csak igazán kerek a történet. Ez pedig azért zavarba ejtő, mert szemtelenül demonstrálja a tényt, hogy tudniillik nagyobb mennyiségben is lehet kiváló borokat készíteni, ehhez pedig sem a természetességet, sem az ésszerűséget, sem pedig a hétköznapi árazást nem kell feladni. Az ilyen ritka kincset – gondoltam – tanulmányozzuk csak közelebbről.
Gálné Dignisz Éva év bortermelőjévé választása kálium volt a tetszhalott, gyakran önmaga belső köreit (vagy azt sem) szórakoztató és informáló szeszközvélemény hullámveréstől mentes állóvizében, legalábbis ami a ritkán látott heves verbális reagálást illeti. Se kedvem, se kompetenciám megítélni, hogy az „addig jár a korsó a kútra…”-elv alapján kiosztott díj renoméja hogyan áll most, de azt biztosan tudom, hogy Gálék köszönik szépen, jól vannak. A száz hektár közeli területről többnyire finom, ropogós, reduktív alföldi borokat készítő vállalkozás jól megy, a pinceajtónál rendszerint kisebb-nagyobb sort szükséges állni, hogy borhoz jusson a hétvégi betevőért zarándokoló alkesz, történik mindez díjtól függetlenül már évek óta.
Spanyolország borászata óriási fejlődésen ment keresztül az utóbbi mintegy 15 évben. Az elsőszámú borvidék, Rioja mellett több másik is kezdi megmutatni egyedi arcát. A korábbi hosszan érlelt, agyonhordózott, nehézkes tanninbombák kora szerencsére leáldozni látszik. Az új spanyol borászgeneráció igyekszik előtérbe tolni hagyományos fajtáikat, a termőhelyet, az egyediséget, valamint fiatalabb korban is fogyasztható, gyümölcsös, elegáns, jó ár-érték arányú borokat a palackba tölteni. Lássuk, erőfeszítéseiket mennyire koronázza siker a Rioja, Toro, Priorat, Ribera del Duero, Bierzo, Penedes és La Mancha borvidékeiről érkezett tételek tükrében, a Borkollégium kóstolósorozatának májusi fordulóján.
Szeretném pár gondolat erejéig megszegni az egyboros sorozat íratlan szabályrendszerét, ugyanis a rövidre, de annál tartalmasabbra sikerült hétvégi Tokaj-túrából érdemes levonnom néhány következtetést, még ha csak mellékszálon is kapcsolódnak be a gerincet adó Gizella-sztoriba. Egy dolog olvasni arról az untig ismételt jelen idejű borvidék-portréról, melyben a sűrítménytől félédes múlt vastag, szinte radírozhatatlan ceruzájával igyekszik felülírni a belőle kitörni szándékozó jelent, és egy egészen másik ezt saját érzékszervekkel tapasztalni. Nem a szerencse, inkább az elszánt, kompromisszumot nem ismerő munka az oka annak, hogy a Sárga Borház teraszán ebédelhetünk, hogy a Tokaji Borecet Manufaktúra kiváló eceteit kóstolhatjuk, valamint a jövőt író borászok borait ihatjuk. Olyan ez, mint szélcsendben vitorlázni, de Tokaj köszöni szépen, jól van – gondoltam magamban, miközben Szilágyi Lászlóval kóstoltuk a ’12-es és ’13-as borokat.
Bodegas LAN: Rioja Reserva „Culmen” 2004
Még tavalyi „fogás”. Nem emlékszem, 6 ezer- valahányszáz forintra volt leértékelve huszon-akárhányezerről. Az importőr IFDT-nél az aktuálisabb 07-es évjárat konkrétan 26 200 Ft. Mondjuk tegyük hozzá, mérsékelve a fogás mértékét, hogy Spanyolországból 40 Euro körül szerezhető be, tehát a reális discount inkább feleennyi, mint negyedannyi, de azért a biztonság kedvéért rögtön két palackkal is vettem. :)
Kevés magyar vörösbornak tudok felhőtlenül örülni. Ez itt viszont mindenre rácáfol. A kékfrankos és kadarka keresztezésével kreált magyar rubintos fajta igazi ritkaság. Pedig az elvtársak próbálkoztak vele rendesen, de az MTZ-traktoros, rogyásig terhelt verzió valahogy nem akart működni. Ki tudja miért? Nem is telepítettek belőle sokat. Szecskő Tamásnak hála, azonban megismerhetjük mire is képes a rubintos, ha éppen jól bánnak vele. Már a 2011-es is nagy dobás volt, méltó utód született.
Az Eger Cottage-ra kis túlzással rá lehetne fogni, hogy a Bukolyi Családi Pincészet fiókvállalata, ennél azonban többről van szó, hiszen Bukolyi Marcell és Lilla közös vállalkozása gyümölcsborokat, likőröket, párlatokat is forgalmaz. Ami a borokat illeti, Eger Cottage névvel egy fehér és egy vörös került palackba, csavarzárral, figyelemfelkeltő címkével. A két tétellel Bukolyiék deklarált célja, hogy a fiatalos design mögé rejtve könnyebben érthető, de tartalmas borokat juttassanak el a borfogyasztókhoz. Úgy tűnik, mindkét tétel betölti a szerepét: kétezer forint körüli árukkal szélesebb réteg számára elérhetőek, a túlzásokat nélkülözik, jó egyensúlyt mutatnak, mindkettőt jól esik inni akár magában, akár étel mellé. Jobb helyeken valami ilyesmi szintet képviselhetne a ház bora.
Jó két éve relatíve nagy visszhanggal léptek köztudatba Bakó Ambrus borai a Villa Sandahl szortiment oldalán. Megnéztem akkor néhányat, de nem igazán tetszettek. Tiszta, krémes, túlzottan lágy, esetenként alkoholos, de leginkább semleges borok voltak. A 12-es évjáratból egyet néztem csak meg, és véleményem egyáltalán nem változott. A 13-as évjárat színrelépésekor is ez volt a terv, nézzünk meg egyet szúrópróba-szerűen, ami végül olyan jól sikerült, hogy szép lassan vettem egy-egy palackkal az itt elérhető összes Bakó-borból.
Nem bántam meg, a szortiment egésze egy kivételtől eltekintve tetszetős volt
Jómagam még nem jártam végig a Bock-szortiment felsőházának minden szegletét („hogyha nékem sok pénzem lesz…”), de ha a filiszteus izomtorony szemiotikai jelentéstartalmától eltekintek, miszerint Góliát az istentelen nagyhatalom megtestesítője, úgy tapasztalataim alapján nyugodtan mondhatom, hogy a Boxi-csúcs tulajdonképpen egy maréknyi borvidéki Góliát Capellától Magnificióig. A borok koncepció szerint óriásnak készülnek, céljuk az egy heti fizetésért cserébe történő zúzás borfesztiválon, borversenyen, vagy egy steak mellett, az étteremben. Nem is csoda, ha a hatvan kilogrammnyi páncél előtt (kihívó híján) egyszerre borul térdre borértő és pénzes alkoholista. Ne várjunk kiütéssel végződő párbajt, ha csak villányi nagyokat küldünk ringbe, a „ez kevésbé mazsolás, mint a másik, noha túl sok a hordócsokoládé”-típusú érvelésre alapozott pontozásos győzelmek meg már unalmasak, úgyhogy célszerű súlycsoporton kívüli kihívó után nézni. Kérdés, hogy van-e legény talpon a vidéken.
A korábbi Kezes-Lábost és Pincefesztivált felváltó, minden évszakban egy-egy alkalommal megrendezett Etyeki Piknik gyorsan az elődökhöz hasonló népszerűségre tett szert. Több mint egy év távlatából a vendégborászok listája is stabilnak tűnik. A rendezvénysorozat - úgy tűnik - elérte célját: tényleg - legalább évszakonként egyszer - állandó programmá vált Etyekre járni. A pünkösdi hétvége szombati napján a kora nyári melegben szépen megteltek mind az településre közlekedő buszok, mind az Újhegy pincéi.
Én nem is annyira kóstolni, mint inkább ismerősökkel találkozni, beszélgetni, lazulni ruccantam át a fővárosból, szombat délután de négy pince szortimentjét még így is végignéztem. Haladjunk hát szép sorban…
Május utolsó hétvégéjén ismét megrendezték a budai Millenáris Parkban az ország valószínűleg legjelentősebb gasztró-fesztiválját, a Gourmet Fesztivált, ahol a legfontosabb éttermek és számos borászat ételeit, illetve itókáit ízlelhette meg a közönség. Idén a központi téma a rakott krumpli volt. Egy délutánra terveztem csak a látogatást, aztán némi szerencse folytán ebből három délután lett. Az időjárás ugyan nem volt túl kegyes az első napokon, de hétvégére így is megtelt a fesztivál. Sajnos ételt kevesebbet kóstoltam, mint szerettem volna, borból, azt hiszem, éppen eleget. Lássuk!
Egy ideje az a hír járja, hogy a ’11-es Kikelet-borok váratlan zuhanórepüléssel kerültek leszállópályára. Ha memoárt éppen még nem is időszerű írni róluk, de a birtokhárs és egy dűlős furmint elmúlt félévben nyújtott teljesítménye alapján állítólag célszerű őket minél hamarabb átszűrni magunkon, a feltámadás ugyanis (fél)hivatalosan elmarad, minden palackban töltött nap újabb szöget ver a régi bálványok koporsójába. Egy alig hároméves birtokbor vénülésére még csak-csak találni racionális magyarázatot, hiszen ezek a borok nem hosszú pinceérlelésre készülnek, de a dűlősök idő előtti kopaszodása számomra megkérdőjelezi a löszre alapozott nagybor-tervek létjogosultságát, már amennyiben a nagyság kötelező vonzata a hosszú távú érlelhetőség.
A kereskedős poszt folytatása következik.
A furmint, a kékfrankos, és az olaszrizling után immár a hárslevelűnek is van saját rendezvénye. A leginkább a furmint „kistestvéreként” kezelt, picit háttérbe szorított fajta véleményem szerint önállóan is megérdemli a figyelmet, hiszen a furminthoz hasonlóan képes több arcát is megmutatni, közvetíteni a termőhely üzenetét, azonban behízelgőbb aromatikájának köszönhetően talán jobban megtalálja az utat a kezdő borfogyasztókhoz, azaz „térítőbor” szerepére inkább alkalmas lehet, mint a furmint.
Kézdy Dániel, a Furmint Február szellemi atyja már hosszabb ideje igyekszik a hárslevelű fajtára is egy rendezvénysorozatot felépíteni. Az eredeti tervek szerint a Hárslevelűk Éjszakája (röviden: HÉJ) tavaly debütált volna, de a főszervező végül úgy érezte, megéri várni egy évet az első rendezvénnyel. A cél – a Furmint Februárhoz, vagy a Kékfrankos Most!-hoz hasonlóan – egy „önjáróvá” váló mozgalom beindítása, amelynek révén folyamatosan kisebb rendezvények is csatlakoznának a jövőben a fő kóstolóesthez. A Furmint Február Vajdahunyadvárban tartott nagy kóstolójához képest Kézdy Dániel a HÉJ debütáló rendezvényét egy oldottabb hangvételű, kisebb létszámú, a végén laza boros buliba átforduló eseményként képzelte el. A helyszín kiválasztásánál is ezt tartotta szem előtt: a Budapesti Harisnyagyár épülete loft-szerű, tágas belső terével és underground hangulatával inkább csábít bulira, mint a Magyar Mezőgazdasági Múzeum patinás épülete.
