Már régen szerettem volna megkóstolni Alkonyi László nemrégiben alapított tállyai pincészetének, a Kalákának a borait. Múlt héten remek alkalom ígérkezett erre Szegeden, mégpedig egy szabadon választható egyetemi tanóra keretében, nevezetesen a „Bor geológiája”, melyre Alkonyi vendégelőadása apropóján volt szíves az egyik illetékes személy (aki történetesen kóstolótársunk is) engem is meghívni.  Érdekes volt tíz év után ismét egyetemi előadóban ülni és a rendkívül fiatal közönséget elnézni mennyit is öregedtünk.

Na, de rátérve magára az eseményre, Alkonyi László egy könnyen érthető, szórakoztató előadás keretében mesélt a kezdetekről, borbarátos évekről, majd a tokaji borvidékről, annak borainak történelméről, kulturális kérdésekkel való összefüggéséről, illetve természetesen előkerült a dűlőklasszifikáció jelentősége is. Végül pedig konkrétan Tállyáról, röviden a pincéről, illetve a boraikról.

A hierarchiát amúgy burgundi módra értelmezik, kezdve egy borvidék-szintű borral (Tokaj), folytatva egy település nevet viselő tétellel (Tállya), végül a csúcson a dűlőszelektáltak (Tökösmál). A kérdésbe még beleintegrálva a maradékcukor kérdését, mivel a jól fogyaszthatóságot elősegíti, viszont álláspontjuk szerint a terroirt legtisztában kifejezni inkább a szárazabb borok képesek, így egyre feljebb haladva a ranglétrán egyre kevésbé édes borokat találunk.  

Íme a borok:

Bár úgy tudom, hogy az autentikus Somló-megfogalmazódást nem célszerű bevándorló fajtáktól várni, azért én úgy vagyok vele, hogy bizonyos múltbéli tapasztalatok – a ’10-es rokonra gondolok elsősorban – miatt képtelen vagyok évről-évre nem megkóstolni a Somlói Apátsági Pince traminijét. Ha szigorú vagyok, és az utódokat az előd még élénk emlékkontúrjaihoz mérem, akkor többnyire csalódok, de ha célszerűen szemet hunyok az igazolódási etalon élményei felett, akkor aligha lehet okom panaszra. A viszonyítás szükségtelenségét talán az is jól alátámasztja, hogy eddig még nem volt két egyforma: izgalmas dolog ez, mindig máshogy, másért van ok lelkesedni, még ha itt-ott marad is hiányérzet.  Ez a tramini-történet nálam mindenesetre megér egy vertikálist, úgyhogy lázas gyűjtögetésbe kezdtem, hogy az évek morzsáit egy hosszabb áttekintésre egymás mellé mentsem, hogyha majd ideje lesz, együtt mutassanak (in)koherens képet a múlt-korról. Most viszont a jelenről célszerű tárgyalni, úgyhogy a ’13-as váltás színrelépése előtt kibontottam, megkóstoltam és megittam egy palacknyit tizenkettő jelenéből.

A szó klasszikus, konzervatív értelmében ez egy súlymentes somlói, de ez közel sem jelent hontalanságot, sőt, megkockáztatom, hogy ezúttal inkább a termőhelyről szól a történet, a hedonizmus kárára. Hiánymentes, kristálytiszta, édesfűszeres-sárgagyümölcsös illattal indít, és bár innen nem lép érdemben előre, azt képes három napon keresztül rezzenéstelenül tartani. Ha mikroszkóp alá helyezzük, mutat árnyalatnyi finomságokat, például okkal emlegethető az ásványos Somló-azonosság is, ettől viszont most eltekintenék. Lesz, aki előnyként könyveli el, hogy a korty megértése sem igényel hegymászási bravúrokat: könnyű, közepesnél nem nagyobbra hangolt, száraz érzetű, ugyanakkor egészségesen savas, és nem is túl hosszú. Viszont amíg tart, addig finom és zavartalan, dacára a sós-ásványos felhangoknak. Rétegzettség nélküli, egyenesen megfogalmazott somlói bor, se több, se kevesebb. Szabad pálya az izomboroktól és a maradékcukortól rettegő közönség számára is. Egy percig sem merült fel bennem, hogy az erős 5 pontjánál kevesebbre lenne méltó. (2990 Ft, pincearon.hu)

[A palack fotóját innen emeltem el.]

Lelkes olvasónk és hozzászólónk, silvousplait a minap levélben keresett meg, mint az olaszrizlingek kocsmastílusú bértollnokát, melyben azt állította, hogy egy különc olaszra bukkant, ráadásul Franciaországban. Megígérte, ha kíváncsi vagyok a véleményére, megosztja velem. Több se kellett, lelkességén felbuzdulva vendégbejegyzés megírására invitáltam a sajtószabadság és a tanulságok csoportos levonása nyújtotta lehetőségek reményében, ő pedig a lehetőséggel élve magyar billentyűzetet ragadott, amit nagyon köszönünk. Fogadjátok tehát sok szeretettel vendégposztját! (ungert)

Alex Liddell majd' 350 oldalas (Magyarország borai, Glória Kiadó, 2005), a boros magyar félmúlt 2001-2002-es állapotait rögzítő könyvével kezdődött, olcsó antikváriumi példánnyal, még néhány évvel ezelőtt. A "Honnan jövünk? Kik vagyunk? Hová tartunk?" (copyright Paul Gauguin) töprengéshalmaz megkerülhetetlen olvasmánya lehetne ez a könyv, ha ugyan a múlt létezne még, és fájdalmas újjáélése helyett inkább tanulni óhajtanánk belőle. Alex Liddell kitartó és mazochista országjárása a modernnek hitt idők hajnalán tucatjával hozta napvilágra az egzotikusabbnál egzotikusabb nevű Bt.-ket, "...vin Kft."-ket és Pinceszövetkezeteket. Az ember olvas, azután felejt, végül felveszi a Mátrix utáni idők ritmusát, és ezzel a múltnak átmenetileg ismét vége szakad. Egészen addig, míg Franciaországban, egy 50 ezres lélekszámú város kültelki, masszív fogyasztásra tervezett bidonville-jének LIDL-méretű bioboltjában újból rá nem talál.

A francia borélet sem mindig fenékig tejfel: fent nevezett palack álló helyzetben sütkérezett a neonfény alatt (hosszú évek óta háborítatlan alsópolcos pozícióban - ez kérdés nélkül is bizonyos), miközben bársonyos félsivatagi levegő szikkasztotta. Az idehaza többek által kifogásolt viaszborítás itt csak jó szolgálatot tehetett. Tekintve a "magyar borjelenlét a francia piacon" kifejezés többnyire abszurd jellegét, lett volna bárki is a helyemben, aki 9.53 euróért nem viszi haza?

Châteauneuf-du-Pape. Következő állomás a Domaine La Barroche. A Barrot família egészen visszafogott méretű birtoka régi is, meg új is. Annak ellenére, hogy La Barroche néven alig több mint egy évtizede kerül bor palackokba, a Barrot-ok a középkor óta szőlő- és bortermelésből élnek. A pincészet a település központjához közel található, illetve csak nehezen, mert sem felirat, sem más nem jelzi az átlagos családi háznak álcázott „birtokközpontot”. Végül pár telefon után a borász nővére, Laetitia Barrot libben elő valahonnan, majd a ház mögé elbújtatott szőlészeti-borászati eszközök és installációk közé vezet bennünket. Sötét lyukakon és meredek létrákon haladunk lefelé a vertikálisan, több emeleten széttagozódó pincében. Keresztülhaladunk a francia kistermelőknél már szinte szokványos őskáoszon, aztán végre megérkezünk a hagyományos kialakítású, gravitáció segítségével „etetett” pince legalsó szintjére.

Miközben a bikavér-szkepticizmus – legyen az szekszárdi vagy egri, ebből a nézőpontból teljesen mindegy – minimum a reneszánszát éli, némi önismétléssel ugyan, de megjegyezném, hogy vannak, akik nemcsak üres szólamok, hanem tettek és teli palackok mentén gondolkodnak a szabványosított borvidéki házasításban. Lőrincz György pedig szintet lépve gyakorlatilag bikavéralapra építi a vörös St. Andrea-térfelet, amit én egyrészt a remény üzenetének értelmezek, másrészt azt merem vélelmezni, hogy Eger szerinte van olyan jó, hogy fajtaközileg mutassa meg a termőhelyi adottságokat, amennyiben a kivitelezés alapos, megfelelő. Persze a választás ízlés szerint adott, miszerint borvidéket, vagy adott esetben fajtát szeretnénk inni, nincs olyan kompetenciám ugyanis, hogy meg tudjam ítélni, melyiknek van nagyobb létjogosultsága, és miért. Azt viszont célszerűnek tartom, hogy időnként megszondázzam a bikakínálatot, elsősorban kalibrálási és tisztánlátási célból, úgyhogy a múlt héten több napon keresztül, párhuzamosan kóstoltam az Áldás és a Hangács aktuális évjáratát, hogy végül elő tudjak hozakodni a saját nagyvonalú konklúziómmal. Magam sem gondoltam, hogy igen komoly fába vágom a fejszémet.

Szerencs irányából Tarcal felé közeledve bal kéz felé fehér kápolna tűnik fel egy szőlőültetvényekkel borított dombon a Tokaj-hegy árnyékában. A korábban Henye-hegyként ismert dombot 1749-ben, Mária Terézia uralkodása alatt, Grassalkovich György javaslata nyomán keresztelték át Terézia-hegyre, a területén található dűlővel együtt. A kápolnát Ávilai Szent Teréz, a 16. században Spanyolországban élt karmelita rendi szerzetesnő tiszteletére szentelték fel. A korábban nem sokra becsült területet az 1749-et követően készült dűlő-besorolások mind I. osztályú termőhelyként tartották számon.

A Terézia-domb alatt, Tarcal határában találjuk a Gróf Degenfeld Szőlőbirtok központját, amely egy 1872-ben királyi parancsra létrehozott vincellérképző épületegyütteséből lett kialakítva. A hajdani iskola épületében ma a Gróf Degenfeld Kastélyszálló működik, a mögötte található pince feletti régi présházban irodákat hoztak létre, az ehhez kapcsolódó új épület pedig a borászatnak ad otthont. Ebben a festői környezetben rendezte meg a Gróf Degenfeld Szőlőbirtok október utolsó előtti hétvégéjén a Terézia-napot, amely valójában két napon keresztül kínált igen gazdag és sokszínű programot a résztvevőknek. Pénteken dűlőtúra, a Terézia-kápolnánál istentisztelet, kóstoló, majd este – Áts Károly vezérletével – borászpóker várta a látogatókat. Szombaton napközben lovagoltatás, gyermekjátszóház, sakkverseny, velocipéd-verseny, hőlégballon-kilátó kapott helyet a szálloda parkjában, este pedig koncert és borkaszinó szórakoztatta a nagyérdeműt.

Járt már néhányszor Burgundia kis szegedi „klubunkban”, de valahogy mindig a pinot oldalról közelítettük a kérdést. Épp időszerű volt már a másik szemszögből is villantani valamit a díszes társaságnak Burgundia nagyságából. Annál is inkább, mert ha belegondolok, az elmúlt 5 évben egyszer se volt célirányosan chardonnay-ra épülő kóstolónk.

Az volt a terv, hogy több appellációt, évjáratot érintve haladjunk egyre magasabbra, persze módjával, figyelve arra, hogy a költségek tűréshatáron belül mozogjanak. Többen kérték, hogy próbáljak néhány kimagaslónak tartott hazai chardonnay-t is csempészni a sorba. Igyekeztem ennek eleget tenni, de óva intek bárkit, hogy a kóstolót hazai VS burgundi párbajnak értékelje, sem árban, sem szintben nem összemérni való tételekről van szó, így tényleg csak a játék kedvéért történt. A teljesen különböző kategóriájú tételek jelenléte miatt nem vakon kóstoltunk, igyekeztem várható érték szerint sorba rakni a tételeket.

Következzék a sor:

A Hajnóczy utcában üzemelő Galéria12 nyáron már tartott egy Kikelet-kóstolót, amelyet egyéb elfoglaltság miatt sajnos ki kellett hagynom. A borbárként, kávézóként és galériaként egyszerre működő hely üzemeltetői szerencsére úgy gondolták, októberben megismétlik a kóstolót azok kedvéért, akik nyáron lecsúsztak róla. Berecz Stéphanie háza táján zajlik az élet idén (is). Tavasszal az idestova 20 éve Tokajban dolgozó francia borász nyerte el a Borászok Borásza díjat. A tarcali pince mellett jelenleg iroda, vinotéka és kóstolóterem épül. Közben persze a szőlőben és a pincében sem állhat meg a munka, de ha ez nem lenne elég, Stéphanie besegít a Royal Tokajinál is tanácsadóként.

A kóstolón előkerültek száraz borok 2011-ből és 2012-ből egyaránt, valamint volt a kóstolósorban egy igazi érdekesség is.

Nagyboros sorozatunkban ezúttal Champagne került sorra. A rosék irányából indultunk, aztán néhány sima és spécibb brut után évjáratos tételekkel zártunk. Mit mondjak? Szép sor volt, a borok nagyobb meglepetések nélkül hozták, amit a papírforma előír. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem élveztük volna a kóstoló minden pillanatát. Mégpedig mocskosul.

Sopron és a merlot? Ha borról van szó, Sopront általában a kékfrankossal szokás egy lapon emlegetni, a merlot pedig a neki kedvező termőhelyek nagy részén is jelentőségben legtöbbször minimum második helyre szorul a kékszőlő-fajták között a cabernet sauvignon, a syrah, vagy éppen valamelyik helyi fajta mögött (vagy többnyire ezekkel összeházasítva jelenik meg). Nincs ez másképpen Magyarországon sem, és ezzel igazából nincs is baj. Sopronnak ott a kékfrankos, Egernek a bikavér, Szekszárdnak a bikavér és a kadarka, Villánynak pedig újabban a cabernet franc, de a merlot minimum kiegészítő fajtaként megtalálható szinte minden jelentősebb, vörösbor-termelő vidékünkön. Sokan egyébként is unalmas fajtának találják, akár a tankönyvi leírások szerint jellemzően kevésbé izgalmas aromakészlete miatt.

Eddigi tapasztalataim alapján úgy tűnik, hogy a kékfrankos mellett a merlot is képes Sopronban korrekt, sőt, izgalmas borokat adni. Számomra a hűvősebb klímának köszönhetően – optimális esetben – inkább savakra, mint tanninokra építő szerkezet, kisebb test és a lekvárokat nélkülöző, hűvősebb karakterű, fűszeres aromatika általában vonzóbbnak hat, mint sok mediterrán hangulatú dél-pannon nagyágyú jellemző paraméterei. Ez persze már ízlés dolga, és nem is azt akarom ezzel mondani, hogy ne készülnének Villányban vagy Szekszárdon is szép merlot-k… na de kanyarodjunk vissza Sopronba.

A villányi portugieser ideális gumicsont a hazai borközvéleménynek: évek óta kíméletlenül rágódunk rajta, mely rágódásnak köszönhetően mára talán eljutottunk odáig, hogy semmi sem biztos, és még annak az ellenkezője sem. A helyzet ugyanis magyarosan kettős: miközben a hangos, durva becsléssel a teljes oportóspektrum jó kétharmadát lefedő, két Mátyás Királynyi befektetésért hamis villányi életérzést kínáló széria belefulladt saját kicsinyes gyengeségébe, addig néhány helyi különc azon dolgozik, hogy bebizonyítsa, lehet ezt másképpen is csinálni. Óvakodnék tehát a fajtadegradáló sztereotípiától, ugyanis végre nem ígéret, hanem iható bizonyíték a jó villányi oportó. A mezőny szélsőségességét az idei kötelező, szintidőre lefutott portugieser-körünk is példaértékűen bizonyítja. Nem tudok általános következtetéseket levonni, mert nincsenek. A csoportos ivások esetén megszokott négykezes beszámolónkkal elsősorban – közszolgálatilag – azt szeretnénk üzenni: lehet még feltámadás.

Tokaj-Hegyalján az egész borvidéket megmozgató (Tokaji Ősz), vagy legalábbis megmozgatni igyekvő (Tokaji Borárverés) rendezvények mellett az utóbbi években szépen szaporodnak az egyes települések kisebb közösségei által szervezett minifesztiválok is. Mád jelenleg ebben is élen jár, bár a legismertebb esemény még mindig Erdőbényéhez kötődik. Tokaj városa is egyre több rendezvénynek ad otthont, és Bodrogkeresztúr-Bodrogkisfalud is megszervezte a saját kis szüreti mulatságát az utóbbi öt évben.

Tavaly sikerült először eljutnom a bodrogkeresztúri Mindszenthavi Mulatságra, de a környék szépsége, a  családias hangulat, a résztvevők és kiállítók kedvessége, vendégszeretete azonnal magával ragadott, így nem volt kérdés, hogy ebben az évben is ellátogatok a fesztiválra. Az időjárás szerencsére idén is kegyes volt: szikrázó napsütés és kellemes meleg, igazi vénasszonyok nyara fogadta a vendégeket. A programok szokás szerint a szombati napra koncentrálódtak, bár több pincészet nyitva tartott vasárnap is, és aznapra alternatívaként ott volt a havi rendszerességgel a Sárga Borháznál megrendezett Tokaj-Hegyalja Piac is.

Idén nagyobb baráti társasággal érkeztem a fesztiválra, így visszavettem a tempóból. Nem rohangáltunk borászatról borászatra, igyekeztem nyugodtan kiélvezni a remek társaságot, gyönyörű tájat, a borokat, az ételeket. Természetesen azért így sem múlhatott el a mulatság kóstoló nélkül, végül két pincészet - a Tokaj Nobilis és Bott Pince - szortimentjét szondáztuk végig. 

(Bodrogkeresztúr és a Tokaj-hegy a Dereszláról)

Lassan apad a tizenegyes Bakó-készletem: ez nem az első, de nem is az utolsó palack, ami itt-ott hánykolódva élte túl elmúlt két és fél évem viharos pillanatait. Feküdt sötét albérleti szekrényben, szaunázott napsütötte kollégiumi lakosztályban, majd egy rövid pincekitérő után végre-valahára a poharamban landolt, hogy elhúzza a remény mézesmadzagját, és beváltsa az egyszer volt, hol nem volt-elvárásaimat. Van az a reményvesztett állapot, mikor a palack ismert (vagy éppen teljesen ismeretlen) előélete miatt már a lefolyó mellett távolítom el azt a bizonyos dugót, ezúttal mégis bizakodó voltam. Dacára a nyári olaszos kudarcsorozatnak (itt múltidézhető), ami egyrészt ritkán látott kommentvihart hagyott maga után, másrészt egy időre elvette a kedvemet attól, hogy könnyű-kedves alapborokkal próbálkozzak, szikvízzel vagy anélkül. Ambrus borai persze egy másik ligában játszanak: legjobb tudomásom szerint a borász ambiciózus terveket sző olasz-fronton, és így nagy hangsúlyt is fektet a fajtára. Lényeg a lényeg: a fajtaszkepticizmus leginkább a tehetségesen elkészített borban oldódik, és bár van egy diszkrét csavar a történetben, ritkán ugyan, de megesik, hogy a borúra derű jön.

Nagyon kedvelem a Cognac-ot, de sajnos közel sem kóstoltam annyit, amennyi bármilyen megelégedettségre adhatna okot. Ezért is örültem nagyon, amikor a Veritas váratlanul meghívott a Lhéraud ház bemutatkozó kóstolójára, itt ráadásul nem csak Cognac-kal öblögethettünk, de némi Armagnac is csörgedezett. Arra pedig még csak álmomban sem gondolhattam, hogy a meghirdetett sorban szereplő két – emberi léptékben is – koros tételre még egy évszázadnál is idősebb palack überel!

A Borkollégium "Nagy mesterek hordóiból" címmel új kóstolósorozatot hirdetett meg az őszi-téli hónapokra. Ezeken az estéken a Borkollégium gyűjteményéből már kereskedelmi forgalomban nem kapható tételek kerülnek elő, amelyeken keresztül egy-egy neves borász életművéből kaphat ízelítőt a közönség. A kezdeményezés mindenképpen érdekes és hasznos, ugyanakkor veszélyeket is rejthet magában: akár annak idején "nagy bor"-nak kikiáltott tételek is elvérezhetnek egy-egy ilyen bemutatón.

A sort szeptemberben a St. Andrea Szőlőbirtok és Pincészet nyitotta, és nagy örömömre dr. Lőrincz György személyes jelenlétével is megtisztelte a kóstolót.

Baráti összejövetelre voltam hivatalos a minap egy szegedi vendéglátó egységbe. A választékból ilyenkor mindig igyekszem a decire is kérhető tételek között bogarászni. Ez esetben ez nagyjából a Skizo alap fehér, rosé és vöröset jelentette. Hallottam már persze a pincéről, de eddig nem kóstoltam őket. Nem vártam különösebben sokat, és nem is kell arra gondolni, hogy világmegváltó borokat kaptam. De kétségtelenül több örömem volt bennük, mint amire előzetesen számítottam. A Fehér 2013, mint utána olvastam sauvignon és pinot blanc alkotják, jólesően fanyar gyümölcsöket kínált egres, citrusok, zöldalma képében némi vágott füves-bodzás karakterrel. A Rosé 2013 , syrah és cabernet savignon-ból, csupa édes málna és eper. Az átlagnál nagyobb testű, nem szénsavasan légies, hanem kifejezetten telt ízű, gömbölyű borocska. A Vörös 2012, kékfrankos, cabernet franc és merlot alkotják, inkább a kékszőlős-erdei gyümölcsös vonalon mozogva hozta ugyanezt kellemes teltséget, kerekséget, lédús gyümölcsösséget. Mint mondtam, értelemszerűen egyik se volt nagy, szofisztikált meg hosszú bor, de egyik se volt híg, vagy tartalomban szegény. Ebben az árkategóriában a friss reduktív borok gyakran olyanok, mintha már fröccsnek elkészítették volna helyettünk, kellemes inni őket, de sok ízük nincs. Ezek a borok viszont az adekvát tisztaságon túl egytől-egyig igen zamatosak voltak. Lehet esetenként kis maradékcukor is játszhatott ebben, nem baj, jól állt nekik. Nem jegyzeteltem, meg nem is gondoltam akkor pontozni őket, de így utólag nekem megvolt 5 pont az élmény, akkor is ha kizárólag a gyümölcsről meséltek, nem pedig a terroirról és főleg nem bármiféle érlelési potenciálról.

Lassan már úgy tűnt, az ókor óta szervezem ezt a Portói kóstolót, annyira nem akart összejönni. Keveseket érdekel ez itthon, a magyar nem iszik erősített bort (mit akarok én likőrökkel, mondják), aztán közben nyár lett, sok a szesz, meleg lesz (nem lett), mantráztuk. Már söndörödtek a falevelek, mire néhány kollégával végre körbeültük a Portóival megpakolt asztalt. A koncepcióról nem tudnék hosszú előadást tartani, fogtuk, ami a ház körül volt, illetve amit a borvidéken tett látogatásom során össze tudtam szedni. Nem kóstolunk minden áldott nap Portóit, szóval aránytévesztés lett volna valami specifikus témát szondázni.

...Tenuta "Greppo" (Franco Biondi-Santi) : Brunello di Montalcino 2006

Már kb. fél éve kóstoltam ezt a bort és vetettem papírra az emlékét, de valahogy elmaradt eddig a megosztása. Talán úgy éreztem érdemelne a márka pár soros kóstolási jegyzeten túl is némi kiegészítő információt és azokat összeszedegetni meg lusta voltam. Így kapóra jött furmintfan tegnapi írása, aki orvosolva ezen problémámat már tulajdonképpen mindent leírt amivel ezt a bort be kell vezetni, így én posztja másnapján kényelmesen hozzábiggyeszthetem néhány sorban, hogy nekem hogy ízlett a nagyobb tesó.

A bort még tavaly vettem Rómában, 10% kedvezményt kaptam rá, így cirka 70 Euroért megkaptam. Elég borsos, de mivel nagy elmaradásaim vannak brunello-téren és mint így én mindig szeretem a legklasszikusabbal kezdeni az ismerkedést, így a repülőtéren végül csak kipergettem nyaralásunk utolsó Eurójait erre a palackra. Egy darabig dédelgettem, álmokat szőttem, hogy miféle sor befejező darabjaként szeretném majd szemügyre venni míg egy szürke hétköznapon megelégelve , hogy relatív immobilitásom miatt ismét miféle eseményeket hagyhattam ki, úgy döntöttem megnyitom. Mert megérdemlem :)

Vonzó illat. Rengeteg cseresznye, rózsás virágosság, friss, nyers marhahúsra emlékeztető édeskés illatjegy, porhanyós földesség. Közepes-plusz test. Remek ízintenzitás, de színeit tekintve eleinte nehezen szálazható, inkább zárkózott. Némi időt adva neki azonban sok-sok gyümölcs bújik elő, már-már meglepően frissnek is hat egy 8 éves bortól. Tömör, feszes, savakra épülő szerkezet, ugyanakkor finom, selymes tapintat. Energikus, vibráló, több impulzussal kibontakozó, szép hosszú korty. Egyensúlyt tekintve elejétől végéig beleköthetetlen. Talán komplexebb, mélyebb, nyilvánvalóbban „nagy” borra számítottam ennyi pénzért, de tulajdonképpen fantasztikusan elegáns. 7+, esetleg 7/8.

....bár valójában múlt héten :))

Heimann : Szekszárdi kékfrankos Alte Reben 2012

Volt már ez régebben Baranya völgyi, válogatás, most amúgy osztrákosan Alte Reben. A lényeg, hogy ez nem összetévesztendő az alapkékfrankossal, egészét, vagy zömét a Baranya völgy negyven év fölötti ültetvénye adja, 15 hónapot érlelődött nagy fahordókban. (10 és 5 hl vegyesen)  Nagyon szeretem típusú illat. Szaftos piros bogyós gyümölcsök, főleg meggy megbolondítva elég sokféle fűszerrel, nagyjából a feketeborsos-köményes-szerecsendiós nagyon enyhén toastos vonalon mozogva. Közepesen, vagy attól alig teltebb korty. Lédús gyümölcsök itt is, a bor méreteit figyelmbe véve remek ízintenzitás. Közepesen tartalmas szerkezet, az indítás kedvességén túl is van benne annyi anyag, ami élményborozás-számba menő sűrűséget és hosszt ad. Az előző évjárat is hasonlóképp bejövős volt, az kerekebb és lágyabb volt, ez pedig feszesebb, talán egy árnyalatnyit komolyabb hangulatú is. Picit talán jobban érződik a fa is, de persze még bőven a gyümölcsé és az örömteli fogyasztásé a főszerep. 6 pont.

A rendszerváltás utáni Villány nemcsak megteremtette saját keretrendszerét, de bebizonyította, hogy a fősodor által definiált, szűk területet körülfogó, szinte az égig érő korlátok úgy tarthatók helyükön, hogy sem a mozgástér szélesítése, sem a kitörés lehetősége nem válik a napi viták, beszélgetések tárgyává. A mazsolával és alkohollal édesített egység-egyéniség borok egyrészt hordósírba fektették a gyümölcsöket, másrészt úgy uniformizálták a borvidéki palettát, hogy a fősodortól való eltérés egyszerre jelent gazdasági kockázatot, reménytelen próbálkozást és dacos különcséget, amit csak egy szűk réteg kiváltsága élvezni és szeretni. Az elmúlt évek eredménye egy kisebb, de már érzékelhető forradalom, melynek célja a borélettér kiszélesítése, sokszínűségének megteremtése, és – tegyük hozzá gyorsan – a minőségi szint emelése. Bakonyi Péter Makárja egy a forradalmárok közül, csak le kell venni a mazsolakeretes kishordó-szemüveget, hogy tisztán lássuk kontúrjait, értékeit.

Pillanatnyilag nem tudok még egy ilyen, éteri tisztaságú, kompromisszummentes és élvezetes cabernet franc-legényt talpon a vidéken. Karaktere hűvös, mint egy rutinosan kihangolt syrah, struktúrája Villány-idegenül hibátlan. Nagy, de nem izmozik: orrban mentolos és fűszeres, érett, de túlérettséget hírből sem ismerő piros gyümölcsökkel indít, és szellőzéssel sem butul, hogy a tehetségesen használt hordóról már ne is beszéljek részleteiben. A korty valószerűtlenül arányos: hibátlanul beépült, épp’ közepes tannin, szép savak, lendületes gyümölcsösség, méreteihez képest dicséretes hosszúság. Elhiteti, hogy gyümölcsből, és nem hordóból készült. Egyedül képes újrakalibrálni a cabernet franc-iránytűt. Borvidéki unikum, magyar etalon, de talán a legfontosabb, hogy egy kiváló, élvezetes vörösbor. Még az is lehet, hogy kivételesen bőkezű vagyok a 7 ponttal. (3990 Ft, Borfalu Bortéka)

[A palack fotóját a borásztól emeltem el.]

Mint ahogy arról oldalunkon is megemlékeztünk és feltehetőleg olvasóink is tudják Dr. Bussay László nemrégiben elhunyt. Bevallom mostanában nem voltam naprakész a munkásságával kapcsolatban,pedig a borrajongás kialakulásának kezdetén kedvenc termelőim között emlegettem. 2006-os szürkebarát, 2007-es évjárat en bloc, de leginkább olaszrizling és rajnai rizling, 2008-as tramini mind remek borok voltak, lehet mondani ma is tisztán emlékszem rájuk. Utána valahogy mégis elmaradozott az újabb Bussay-élmények gyűjtése, más irányokba nyílott az érdeklődésem.

A szomorú hír hallatán talán természetes jelenség, hogy sokan, akiknek egykor fontosak voltak a néhai doktor borai, nosztalgiából, vagy épp a borok utánpótlásának megszűnése végett egyre szűkülő kínálat miatt, most Bussay-borokat vesznek, fogyasztanak.

Rendszeres kóstolótársunk, hozzászólónk szegediszomelijé, vagy régebben ironman ötlete volt e kóstoló, a borok beszerzése is az ő érdeme. Fontos megjegyezni, hogy a sor összeállításánál nem egy „Best of Bussay” esemény létrehozása volt a cél, inkább az, hogy mi az ami még hozzáférhető, érintve lehetőleg néhány különlegességet is.

Következzenek tehát a kóstolt borok:

Csak visszatér mindenki a kaptafájához. Jöjjön tehát az, ami igazán jól áll nekem: a rieslingek :)) Évek óta dédelgetem ezt a kóstolót. Már két és fél éve majdnem elsütöttem egyszer, csak végül egy fővel kevesebben lettünk, mint az előzetesen elvárt minimum, így az utolsó pillanatban egy másik, némiképp lightosabb sort húztam elő. A 09-es nagyágyúk így várták sorukat, miközben számuk tovább gyarapodott, egyre illusztrisabb volt rájuk nézni.

Tavalyi száraz riesling-kóstolónkon inkább a 11-esek kerültek terítékre, így gondoltam ezekkel a borokkal már megvárom 2014 második felét, amikoris 5 évesek lesznek. Nem nagy kor egy nagynak szánt bor életében, de aminek simulnia, kerekednie kellett már bizonyára megtörtént, a gyümölcsöknek még jócskán ott a helyük, de akár már kiegészülhettek diszkréten a palackérés komplexitásával is.

Szóval vissza a kóstolóhoz, amikor szép lassan elérkezett a sor feltálalásának időpontja, végül elbizonytalanodtam. Nemrég volt egyéb riesling témájú kóstoló, lehet nem kéne unalmaskodni a klubban. Ami viszont a lényegesebb szempont, hogy többször tapasztaltam, ha ilyen csupa kiemelkedő bor adja a sor egészét, akkor a társaság az aktuálisan legszebbnek bizonyuló tételeket értelemszerűen magasra emeli, amelyek viszont épp kevésbé brillíroztak könnyen méltatlan megítélés alá eshetnek, akkor is, ha más sorban, más kontextusban, vagy akár önmagukban lehetnének egy másik este fénypontjai is. Így elhatároztam, hogy nem eresztem őket egymásnak, hanem minden egyes palackot több napon át fogyasztva a végletekig ki fogok élvezni.

A sor két elsőként megnyitott tétele következik:

Hamarosan piemonti újdonságok érkeznek a Finewines.hu kínálatába, ezek közül is talán a 2010-es Barolók érdemelnek kiemelt figyelmet. Az Ascheri és G.D. Vajra pincészetek által küldött mintákat Tar Ferenc mutatta be egy gyors kóstoló keretében.