Sárgamuskotály... a muskotályos fajták legnemesebbike és a legősibb szőlőfajták egyike. A harmadik legjelentősebb – és egyben az egyetlen nemzetközi – fő fajta a Tokaji Borvidéken; itt az ültetvények területének kb. 2-3 10 %-át teszi ki. Lédús bogyókat terem, finom savakkal, jó cukorgyűjtő, és aszúsodásra is hajlamos. Érzékeny viszont a peronoszpórára, a lisztharmatra és tömött fürtjei miatt rothadékony is. (Az idei évjárat bizony nem kedvezett a fajtának.) Más fajtákkal házasítva játékosságot, bujaságot, intenzív fűszeres illatjegyeket tud csempészni a borba, a muskotályos jegyek már néhány százalékos részarány esetén is határozottan érvényesülnek - ízlés dolga, hogy ezt ki mennyire szereti. Friss, üde virágos, gyümölcsös aromáit gyakran egy kevés maradékcukor teszi hangsúlyosabbá, kedvesebbé. Korán leszüretelve, reduktív iskolázást követően száraz vagy félszáraz fajtaborként lepalackozva térítőborként is jól működhet, kellemes, behízelgő aromáinak köszönhetően. Tokaj-Hegyalján kívül a Mátrában is születnek szép borok a fajtából, a többi borvidékünkön csak elvétve kerül önállóan palackba. A 2013-ból a szépen megmaradt savak élénkségét egy kevés maradékcukorral kiegyensúlyozva szép borok kerültek palackba: az elmúlt évekhez képest feszesebb struktúrájú vázat díszíthettek fel a fajta üde aromái. 

(A fotót a Gróf Degenfeld Szőlőbirtok facebook-oldaláról vettem kölcsön)

Hétvégén egy csokor tokaji sárgamuskotályt vettem górcső alá, hogy aztán a repeta-körre csatlakozzon egy másik borvidék képviselője is.

„Nem érdemes változást előidézned
pusztán a változás kedvéért, de kétségtelenül
ostobaság vakon követni másokat, csak mert
te magad nem gondoltad végig, hogy
mi a legjobb megoldás.”

John C. Maxwell

Egy kedves ismerősöm rendszerint szóvá teszi, hogy szokatlan, megingathatatlan és tűéles hosszú távú emlékezettel áldott meg az élet. Mióta tudjuk, hogy az alkoholizmus – művelt és műveletlen egyaránt – nem öl agysejteket, csak nehezen, fenntartásokkal használom az idült bormániás szerénységi mentegetőzést, és titokban új magyarázkodási terveket gyártok. Ha a brit tudósok így haladnak, jövőre már minden bizonnyal (agy)sejttermelő vodkától fog részegedni a világ, nekünk meg ideje lesz új elfoglaltság után nézni, ugyanis senkit sem fog érdekelni, hogy miként sűrűsödnek azok a bizonyos kortyközepek. Attól tartok, ha visszalépünk a szeszjelen szárazföldjére, nem kevésbé bizonytalan és ingoványos körülmények fogadnak. A vészmadarak sokasodó tömegének rikácsoló hangjától elvonatkoztatva, egy többé-kevésbé stabil pontot keresve most egy pillanatra megálltam Borföldén, és a jelen tükrében átgondoltam, mi, hogyan és miért történt az elmúlt három évben. Szép szakma az igazságosztás, de az alkalmassági vizsgálaton huszonkét éve megbuktam. Még szerencse, hogy a véleményformálás céhen kívül is legálisan űzhető mesterség.

Én többnyire egyetértően bólogatok a kadarkát egy könnyűre hangolt, egyszerű, elsősorban gyümölcsös és fűszeres szegmensbe beszorítani igyekvő törekvések hallatán, de megesik, hogy szerepemből kifordulva más vizekre tévedek. Lehet persze vádolni a következetesség teljes hiányával, de én inkább úgy látom, hogy a kivétel erősíti a szabályt. Elismerem, szuper dolog a klasszikus brit elegancia – hatpalackos mintát vettem belőle a nyáron, az még hengerszámnak sem rossz –, de állítom, hogy hasonló alkatrészek felhasználásával összepakolható valami tágasabb, komolyabb luxusautó is. Ehhez persze mind a formatervezésnek, mind a gyártásnak megfelelően kell üzemelnie, és ez az, amire Bukolyi Marcell ’13-ban ráérzett. Bár nem Egerből vártam, de egészen a rajongásig örülök, hogy most és így érkezett egy kadarka, ami felrúgja a pehelykönnyűre definiált szabályrendszert, de nem bukik bele önnön nagyságába. Ez olyan teljesítmény, ami nem mérhető lóerőkben.

A Junibor Ünnep a „Kedvenceink” kóstolón kívül is bőven tartogatott ízlelni valót az egyes borászatok standjainál és a DiVino mobil egységénél, amely szintén a Szent István téren kapott helyet. Utóbbi helyszínen a négy nap alatt több borász is „fogadóórát” tartott, így az általuk bemutatott borok kóstolása során azokról első kézből kaphatott információkat a közönség. Most a "kint" kóstolt borokról papírra vetett hevenyészett jegyzeteim és nem túl mélyen átgondolt pontszámaim következnek.

Van az úgy, hogy a kisebb vagyonokból összepakolt csúcsboros sorok magaslatairól fejest ugrunk a plebsz közé, és körülnézünk, hogy mi a helyzet az alsó szegmensben. Tesszük mindezt kíváncsiságból és közszolgálatból egyaránt. Közhely, hogy az alapszéria a fehér spektrum tekintetében izgalmasabb és kockázatmentesebb, ugyanakkor célszerű szem előtt tartani, hogy a hétköznap borisszájának a bor színe – még mindig – vörös. Miután Szekszárd rendesen belehúzott az elmúlt években, elejét vettük a találgatásoknak, és megnéztük, mit tud hazánk sokak szerint legígéretesebb vörösboros vidéke az alapoknál. Hipotézisünkben két eset áll fenn: vagy hordó aljáról összeöntött, s így minőség tekintetében megkérdőjelezhető kármentés történik, amit a címke, a termelő neve tesz értékessé, vagy tényleg pislákol a jóra törekvés lángja a kétezer forintos környezetben is. Az őszinteség kárára menne, ha azt állítanám, hogy nem a bizalom bizonyos szintű hiánya miatt tettünk a vasárnapi sor végére két tokajit, így édesítve meg a kockázatos próbálkozás esetleges keserűségét. Az évjárat alapján összehúzott ('11-es) összkép a négyboros nekifutás alapján szélsőséges, inhomogén, így furmintfannal közös beszámolónk alapján vonja le mindenki maga a következtetéseket, ha akarja.

A görög-magyar szeszkapcsolatokat nézve szemernyi kétségem sincsen afelől, hogy relevánsan több ouzo gördült már le nemzeti torkainkon, mint hellászi bor. Ismert önsztereotípia, hogy a magyar magyart iszik, a riolittufás andezittel tarkított hazai dűlők pedig nem ontják magukból az ánizsos csillámszeszt, sőt a magyar narancs óta nem lettünk a keleti fűszerek nagyhatalma sem. Kézenfekvő tehát, hogy a görögök szőlővesszein sem csüngünk, de szájról-szájra jár egy olyan történet is, miszerint azon nincs, vagy alig van nektár, ami csepeghetne. Szőlősgazdának lenni kemény meló, ráadásul a befektetett energiákat az időjárás le is nullázhatja, arrafelé meg nem népművészet a szorgos munka – hangzik a vélekedés. Akárhogy is van, görög borhoz jutni nem lehetetlen, még nekem is sikerült. A csatorna az ajándékrizlinges történethez teljesen hasonló volt: rövid és sör helyett egy üveg bort kaptam ajándékba.

A Junibor – Fiatal Borászok Egyesülete – idén ismét Budapesten, a Szent István Bazilika előtt tartotta immár hagyományos nyárzáró kóstolóját. Az eseményt korábban Etyeken rendezték meg, de tavaly a fővárosba költözött át a rendezvény és egyben átalakult több napos fiesztává. Az előző évhez képest is történt néhány változás: a Junibor Ünnep már csütörtöktől vasárnapig tartott, a borászok pedig késő délutáni-kora esti „fogadóórák” keretében mutatták be az általuk választott tételeket, míg a nevükkel fémjelzett standok déltől éjfélig nyitva állnak, de immár a borászok állandó jelenléte nélkül. Szombat délután a DiVino Bazilikában egy szűkebb körű kóstolóra is sor került, ahova minden borász kedvenc tételét küldte el, és sokan személyesen is megjelentek. A Junibor elnöke, Árvay Angelika nyitotta meg a kóstolót és rövid beszédében egy szép gesztussal a nemrég elhunyt Bussay Lászlóról is megemlékezett. Kihirdették az Év Juniborásza díj idei nyertesét is: Sebestyén Csabáé lett az elismerés.

Még sokakban élénken él, amint tavaly a Lidl nyelt egy nagyot és új stratégia mentén fogott borválasztékának megújításához. Ezt megelőzően számoltam be arról, hogy a lengyel Lidlben már korábban megmozdult valami, és az örülten söröző-vodkázó lengyelek közé rengeteg neves francia bort vetettek. A látványos váltással az áruházlánc célja nem titkoltan egy tehetősebb, a Lidl környékére talán kevésbé tévedő vásárlói réteg „bevonzása”. A dolog úgy tűnik népszerű volt, a francia borokkal kapcsolatos általános itthoni homály ellenére egyre-másra ürültek a polcok. Nos, mindannyian kíváncsian vártuk, lesz-e folytatás avagy, hamvába dől-e a merész újítás?

Utolsó nyári hegyaljai hétvégém jelentős részben a hiánypótlás jegyében telt. Egy héttel indulás előtt két fix programom volt: egy kis dűlőtúra a Szil-völgyben és a 2013-as borok kóstolója Szilágyi Lászlóval a Gizella Pincében, valamint egy késői ebéd/korai vacsora az Anyukám Mondtában. Előbbit már régóta terveztük, de az időjárás mindig közbeszólt, kárpótlásul így legalább minden 2013-as dűlős bort palackból kóstolhattam. Utóbbi már egy ideje szerepelt a bakancslistámon, addig sajnos nem jártam még az itthon már-már legendás hírű encsi étteremben. Szintén a hiánypótlás jegyében indulás előtt pár nappal sikerült egy villámlátogatást megszerveznem Demeter Zoltánhoz szombat délutánra és még egy maroknyi Hétszőlő tételre is jutott időm.

Tudjuk, hogy jelképes mennyiségű muskotályos adalékkal turbózva sem könnyű hiteles, durvább megfogalmazással élve borszerű végeredményt faragni: nem kevés borászbicska tört már bele ilyen és ehhez hasonló kísérletekbe. Ha így nézem, az irsai olivér sem túl hálás alapanyag: kis populációval is képes pacsulissá zülleszteni gyakorlatilag bármilyen nemes, a szó finoman pejoratív értelmében elegáns összképet. Ezt a leckét jól megtanultuk: a maga fajtatisztaságával letöltve, adott esetben szénsavval turbózva döntik az ebben fantáziát (nem szeretem ezt a kifejezést, de talán divatot is) látó nagy- és kisüzemek a boros álruhába bújtatott évjáratos Traubisodát. Van az úgy, hogy az év elsőjét is. A hangos csordától utcahosszal lemaradva persze vannak renitensek, akik nemcsak összelocsolják a piackaszáló irsai-alapjukat mindenféle mással, de ráadásul akkor igyekeznek túladni rajta, mikor mások már a friss évjáratot töltik palackba. Halott ötlet, nem?

Peter Lorimer, az új-zélandi Two Rivers képviselője augusztus utolsó, nyárnak álcázott szombatján érkezett Budapestre, hogy egy európai körút részeként személyesen is bemutassa a Marlborough régióban dolgozó pincészetet. A Two Rivers név nem újdonság itthon, hiszen a Drop Shop polcainak és fekete táblájának évek óta kedvelt szereplője. Új Zéland nincs közel és igen korlátozott súllyal van jelen a magyar borpiacon, ezért mindig kiváltságos alkalom, ha első kézből hallhatunk az egyébként igen magas minőséget kínáló szigetország borairól. Peter az újonnan megjelenő borokon keresztül mesélt a birtokon folyó munkáról és a palackok tartalmát meghatározó filozófiáról.

A Budavári Borfesztivál... Magyarország legfontosabb boros eseménye vagy arra pár napra Magyarország legnagyobb kocsmája? A vélemények bizonyára megoszlanak. A borkóstolók nagy öregjei, akik valószínűleg a kezdetekben még nagyobb lelkesedéssel látogatták a rendezvényt, ma már inkább csak 1-2 napra (lehetőleg hétköznap vagy vasárnap és jellemzően a délutáni órákban) veszik nyakukba a Várat. A külföldiek aránya - legalábbis nekem úgy tűnik – viszont idén is nőtt, őket vonzza a helyszín, és valószínűleg az árakra is kevésbé érzékenyek. A borászati kiállítók létszáma mintha kissé megcsappant volna, de lehet, hogy csak az időjárás miatt lecsökkent látogatói létszám miatt tűnt így. Az viszont egészen biztos, hogy a kisebb családi pincészetek közül évről-évre kevesebben állítanak ki önállóan. A nagyobb borászatok fejei egyre inkább csak avatarjaikat küldik ki, sokszor hostessek képében. Ennél sokkal meglepőbb volt, hogy a legnagyobb magyarországi borkereskedő cég is kihagyta az idei fesztivált.

Úgy tűnik, hogy a Veritas nagysebességű külföldi kínálatbővítésbe kezdett: éppen hogy megittam, megírtam és kihevertem Dél-Afrikát, ismét meghívó érkezett a postaládámba. Ezúttal egy chilei termelő, a Santa Carolina boraival szélesedett a külföldi spektrum, ráadásul a stílus és az ár tekintetében is láthatóan széles merítéssel. Mondanom sem kell, hogy Dél-Amerikával is éppen annyira állok hadilábon, mint Afrikával, szóval éltem a lehetőséggel, és a pénteki munkanap zárásával, jól felpakolva indultam és érkeztem Győrből Óbudára, hogy folytassam az újvilági felzárkózást. Bár a bemutatóról – a vasúti közlekedés anomáliáiból kifolyólag – a kitartó rohanás ellenére is sikerült elkésnem, a kéttáskás városi futóedzés fáradtságaiért bőségesen kárpótoltak a kóstolt borok, és tulajdonképpen ez a fontos, semmi más.

Hagyományosan tudósítok a Tokaj-Hegyalja legpedánsabbjai közé sorolt Királyudvar évjárat bemutatójáról. Már sokan sokszor leírták, mennyire helyén való és alapvető egy magát komolynak gondoló birtok számára az ehhez hasonló szakmai megjelenés. Mégsem csinálja a kutya sem. És úgy tűnik Anthony Hwang üzenetei – és borai – továbbra is komoly hívószavak, a rendelkezésre álló belépőjegyek pillanatok alatt elfogynak. Néha az az érzésem, hogy sok magyar borászat mára szinte elszakadt rajongóitól és mintha csak azt számlálná, mennyi rosé megy el a teszkóban. A Királyudvar azonban foglalkozik imázs-építéssel, antennáit szélesre tárva nem csak mond, de kérdez és figyel is ilyenkor.

Bár a szomszédos vizek polipja már megénekelte többször is, azért Bakonyi Péter még közel sem tartozik a villányi fősodorba. Tény, hogy az elegánsan fapados honlap már üzemel egy ideje, de a négy hektáron gazdálkodáshoz kapcsolódó kis volumen nem az az erény, amivel fel lehet venni a versenyt a helyi nagy nevekkel. Persze ez nem is kell, hogy cél legyen – teszem hozzá rögtön. Elég, ha minőségileg helyükön vannak a dolgok. Van itt összesen hatféle bor, és nekem úgy tűnik, hogy vörösben manapság a sauvignon helyi tökéletes helyetteseként emlegetett cabernet franc-ra helyeződik a hangsúly, ami igazodik az úgynevezett minőségvezérelt trendekhez. És ha már ez a helyzet, nem is kezdhettem volna mással az ismerkedést, mint az évjárat nélkül maradt, Pír becenevű franc-nal. Próbára is tett alaposan.

Ilyen már úgyis rég volt, jöjjön hát egy kis egyveleg szeptember elejére, néhány nyáron kóstolt, de a blogon meg nem énekelt borról. Jutott bele hazai és külföldi, olcsóbb és drágább, frissebb és korosabb, egyszerűbb és komplexebb. Ahogy a napokban elnéztem a hiperek szokásos szeptemberi akcióit, néhány tételhez most ezek keretében is hozzá lehet jutni, így ahol tudtam, az akciós árat és lelőhelyet is feltüntettem.

Töredelmesen be kell vallanom, hogy nem sokat tudok Dél-Afrikáról a borok vonatkozásában. Tény ugyanakkor, hogy az objektív és szubjektív értelemben is újvilági terep a maga mediterrán jelleggű klímájával és óceánközelségével kiváló szőlőtermesztési adottságokkal bír, miként az már több száz éve ismeretes is. Mivel a megközelítőleg százezer hektárnyi termőterülettel rendelkező ország (palack)mennyiségi szempontból állítólag a nyolcadik legnagyobb, és köztudott, hogy a számok ritkán hazudnak, az alapszintű kompetenciák hiánya ezúttal nem bocsánatos bűn. Az ismerkedést eddig finoman szólva sem könnyítette meg az a tény, hogy rendkívül kevesen foglalkoztak a szóban forgó borok hazai terítésével.

Ez a jegyzet is kallódik már egy ideje: még június elején látogattam meg egy hétvége alkalmával a három pincét. A Holdvölgynél a pincét már alaposan megismertem márciusban, most a dűlőkön és egy vertikális hárslevelű-kóstolón volt a sor. Barta Károllyal még májusban, a Szent Orbán ünnepen beszéltem meg, hogy hamarosan visszatérek egy dűlőtúrával összekötött kóstolóra. A Mádon töltött pénteki és szombati napot követően vasárnap még tettem egy gyors kört Tokajban is az Erzsébet Pincénél, majd búcsúzóul egy kicsit időztem a Tokaji Borfesztiválon is.

 (Öreg Király)

Azt hittem, hogy az agárdi Csóbor Pincészetről szinte napra pontosan két évvel ezelőtt én tettem említést először a szélesebb on-line boros körökben, így hívva fel a figyelmet a Velencei-tó partján található családi vállalkozásban rejlő lehetőségekre, de meglepődve látom, hogy Gazda Albert – ebben is – beelőzött, és már 2010-ben írt egy négyboros kétpercest. Mikor ’12 nyarán egy hosszabb, tó melletti kempingezés részeként véletlenül betértünk a pincébe, és az átlagon felüli hőségre való tekintettel fénysebességgel végigittuk a teljes kínálatot, már körvonalazódott a koncepció: üde, ropogós, jó ivású borokat készíteni több mint korrekt áron, és helyben, palackosan vagy lédig túladni rajtuk. Ismerős, nem?

A fenti három név valószínűleg a legismertebb három zalai borászatot takarja. Tavaly egy gyenesdiási borfesztiválon töltött órácska során ismerkedtem a címben említetteken kívül néhány más zalai pince boraival is, de egyelőre nem győztek meg annyira, hogy egy pár soros írásbeli jegyzetet meghaladóan tartósan megragadjanak az emlékezetemben. A fenti három pincészet tételeivel több alkalommal is összefutottam már kisebb-nagyobb merítésben, de váratlanul úgy hozta a sors, hogy júliusban, egy hévízi kültéri rendezvény alkalmából mindhárom szortiment jelentős részével meg tudtam ismerkedni.

Kardos Gábort sokan ismerhetik a DiVinoból, a Présházból vagy a Happy Hungarian Wine-tól és természetesen a mádi Kardos Szőlőbirtok borászaként is. Bár a család régóta foglalkozott folyóbor készítésével és eladásával saját kocsmájukban, Gábor eleinte más szakmák felé kacsintgatott. Végül azonban mégis a bor mellett kötött ki, így elhatározásának köszönhetően 2008-ban a család átállt a minőségi bortermelésre és hamarosan forgalomba kerültek az első palackos tételek.

A család a Betsek, Padihegy és Szilvás dűlőkben rendelkezik területekkel. A munkamegosztás egyszerű: az édesapa a szőlész, a fiú a borász (kereskedő, marketinges). A mádi pince 2 szintes, járatait több száz éve vájták ki. Kardosék az otthoni vendégfogadásra, kóstoltatásra még nem állnak készen, de ilyen irányú terveik is vannak, már csak a megvalósítás van hátra.

Az a helyzet, hogy a csavarzáras, fajélesztővel turbózott, populárisra hangolt rozédömping peremén egyre kevesebben próbálkoznak a fősodortól elütő, sokszor egyszerűen csak borszerűnek mondott műfaj készítésével és fejlesztésével. A miértek érdemi megválaszolása nélkül – nyilván a piac diktál, nincs is ezzel olyan nagy baj – az látszik, hogy a hazai termelők a provence-i stílusban, hordóhasználattal igyekeznek az egyedi hang, az elegancia és a komolyság hangsúlyozására ebben a legatyásított, szinte külön életet élő boros szegmensben.

Persze az acéllal történő teljes vagy részleges szakítás önmagában még nem garancia a mennybemenetelre, nem is beszélve a patikamérleg-technológia izgalommentes biztonságához viszonyított tucatnyi rizikófaktorról. És ha már Lőrincz György egyike azon hazai borászoknak, akik a rozét nem mennyiségi, hanem elsősorban minőségi irányból közelítik (természetesen hordós támogatással), akkor a Szeretettel kötelező tananyagnak kell, hogy minősüljön. Úgy tűnik, hogy minőségi garancia forrásával kapcsolatban tett kijelentésemet megerősíti, hogy a St. Andrea-rozé idei eresztése immár öthatod részben fátlan. De a legkevésbé sem komolytalan.

Az illat nyilván nem átütő, inkább visszafogott és elegáns, az epres-málnás vonalon túl hosszabb szöszöléssel is rejteget felfedeznivalót. A hordót orrban nem érezni. Kóstolva telt, de nem lusta, élénken és hosszan savas, de nem durván, a fáról csak egy árnyalatnyi kortyvégi cseresség árulkodik. Úgy tud friss és élvezetes lenni, hogy nem esik túlzásokba, ráadásul ízig-vérig természetesnek tudja magát mutatni. Rozémércével mérve hosszú, elegáns és kifinomult, de szélesebb kontextusban vizsgálva sem bukna el egykönnyen. Ez túlzás nélkül mondható hazai tehetségnek. Vastag 5 pont, bár érlelhetőnek bizonyulhat, magára vessen, aki most nem issza meg. (2150 Ft, Bortársaság)

[A palack fotóját a kereskedő weboldaláról emeltem el.]

Megint csalok, igazából ez is két hétvége „krónikája”, már legalábbis ami a Balassa borokra eső részüket illeti. Májusban teljesen véletlenül találkoztunk Balassa Istvánnal Mádon, ekkor a 2011-es, 2010-es, 2009-es évjáratok boraiból szemezgettünk. A második kóstolóra két hónappal később került sor, akkor a 2012-es borokat és a 2009-es aszút vettük górcső alá. Mindkét kóstolót megelőzte egy rövid dűlőtúra. Májusban gyalogosan a Nyulászó és a Szent Tamás ültetvényei között vezetett utunk, júliusban autóval tettünk egy nagy kört: Dorgó, Thurzó, Bomboly, Szent Tamás.

Balassa István folyamatosan járja a borvidéket, így talált rá több kicsi, de remek adottságú parcellára, ahol boraival képes lehet megmutatni az adott fekvés egyedi vonásait, szortimentjén keresztül pedig a borvidék sokszínűségébe is betekintést enged. A borász szándékosan az összetettebb geológiai adottságokkal rendelkező termőhelyeket keresi, amelyek a boroknak is sajátos arculatot kölcsönöznek. A Thurzó borainak sajátos karakterét a vékony löszréteg alatt rejtőző piroxén-dácitos alapkőzet adja, a Mézes-Mályon szinte az összes, a borvidéken fellelhető vulkanikus kőzet megtalálható, míg a Dorgón riolit, perlit, hidro-kvarcit, riolittufa is megtalálható.

Kis nyári szieszta után burgundi borokkal jelentkezem az elmúlt hónapok terméséből. Fogadjátok szeretettel!

Hosszan tartó, súlyos betegségben elhunyt dr. Bussay László háziorvos, zalai borász, a magyar borszakma egyik jelentős alakja.

Nyugodjék békében!

(fotó: Studio Bakos)