Idén 20 éves az Etyek-Budai borvidék egyik legjelentősebb pincészete az Etyeki Kúria. A jeles évforduló méltó megünneplésére a Kúria szeptember elején koncerttel és visszaemlékezésekkel színesített, késő délutántól késő estig tartó bulival készült. A 20 éves múltra visszatekintettek szavakkal, régi borászati eszközök bemutatásával, videóval, fotókkal egyaránt. Természetesen nem maradhatott el a születésnapi torta, további programként volt még szőlőkóstoló, pincetúra, de akár bort is lehetett házasítani. Az Etyeki Kúria aktuális forgalomban lévő borai mellett néhány muzeális tétel is előkerült a pince mélyéről, valamint a borászat osztrák partnere, a Weingut Esterházy is hozott néhány bort. A borok mellé malacsültet és Zsuzsa Asszony Sajtkuckójából sajtokat kínáltak, de az EtyekM is készült különböző fogásokkal. Az esti hangulatról a - keddenként az A38 hajón mindig változó felállásban fellépő - Random Trip gondoskodott, ezúttal Fábián Julival, MC Kemonnal és Pély Barnával a mikrofonok mögött.

Az Etyeki Kúria meghívásának köszönhetően én is ott lehettem a születésnapi mulatságon, a pincészet történetének áttekintése után röviden a borokról is beszámolok.

Azt, hogy a hozzánk hasonló borblogoknak nem sok befolyásoló ereje van, sejtettem. De hogy a világ leghíresebb bor (video)bloggerének még a nevét sem ismerik pont annál a pincészetnél, ami a műsorban felvonultatott több ezer bor közül az egyik legmagasabb pontszámot söpörte be, az eléggé kijózanító felismerés volt. Pedig az első utam negrarban a Tomasso Bussola pincébe pont emiatt  vezetett. Bevallottan  valpolicella rajongó jenki bor-videó-zsonglőr, elég mértéktartó pontozási rendszerében a 2000-es TB recioto (Ejtsd : Reccsotto) egészen a 95+-os tartományig mászott fel. Gondoltam ezt nekem is látnom kell. Alighogy az asztalra került a sor, a recioto bemutatásánál felvetettem, hogy az a bizonyos adás a  2000-es TB reciotoval mekkorát szólt, és hogy biztosan mennyire megpörgette a keresletet. Mondták, hogy jó pofa dolog ez, meg örülnek is az elismerésnek,  de ki az a Gary Vaynerchuck? Először azt hittem viccelnek. Másodszorra, hogy az angol kiejtésemmel vagy a házigazdám angol tudásával vannak gondok. Néhány perc múlva jött a bizonyosság, hogy ide tényleg nem ért el a hírverés szele. Az apró intermezzo után jött az igazi fekete leves. A kóstoló sorban szinte kizárólag a pince alapszériás tételei voltak , a fenti linken is látható “TB” szignóval elállott válogatás darabjai körül csupán kettő került  az asztalra, igaz azok olyanok voltak , hogy vettem is mind a kettőből. Így pont lemaradtam arról, ami miatt idejöttem, csak a polcról szemezhettem vágyaim tárgyával. Sokszor esik szó arról, hogy mennyire sportszerű pincelátogatásnál pénzt kérni a kóstolásért. Az egyik véglet, aki szinte már üzemszerűen végzi ezt a műveletet, a másik aki még pénzt sem kér érte. Én inkább fizetnék érte, csak hagy kóstolhassam meg azokat a csúcsborokat, amikre más módon, valószínűleg esélyem se lenne, mintsem hogy ingyenes legyen a műsor és  a középkategóriát lőjék be a plafonnak. Így a hőn áhított TB (ez a pince válogatott tételeinek a megkülönböztető jele) sorozatból csupán 2 bort kóstoltam, igaz azok olyanok is voltak hogy mindkettőből vettem 1-1 palackkal.

A kínálat amúgy a borvidéken szokásos valpolicella-ripasso-amarone-recioto vonalon mozog, de szinte mindenből legalább 2 minőségi kategória készül, egy alap és egy a már említett prémium. Itt kezdett motoszkálni egy gondolata fejemben, amit a többi látogatás is megerősített. Inkább érdemes egy kiváló pincészet ripassojára költeni (Ami nem ritkán részben amaronés technikával turbóznak még tovább), mint egy középszerű amaronére.  5 bort kóstoltam egyébként, ripassaból kettőt is megnéztünk az alapszériás 2012-es egy igazi gyümölcsbomba volt, utólag már bánom, hogy nem hoztam belőle (18 eur). A “TB” szignós társa már hengerelet, nem hiába konstans 90 feletti pontszámokat tud magáénak a cellartrackeren. Ahogy az egyik ottani itész megjegyezte, nem sok amaronét tudna mutatni a 30 eurós árkategóriában, aki felvenné a  versenyt ezzel a borral. Utána jött az amarone, az évjáratot fel sem jegyeztem annyira oxidált és lapos volt, szóra sem érdemes, ellenben a recioto ami krémes volt, szép savak támogatták a nem kevés édességet, mégis teljesen tiszta volt az utóíze. semmi ragacs. A végén egy érdekes bort kóstoltunk Peagna-t ami gyakorlatilag egy fehér recioto. Évjárat megjelölés nélkül (2 évjárat volt összeblendelve). 30 eurós árához képest nagyon egyszerű bor volt, ebben az árkategóriában mindenfajta elő szelekció nélkül csak olyan tokaji édeseket tudnék mutatni ami minden tekintetben felé nő. Miért adtam ki mégis ennyit érte? Annyira más volt mint amit a tokajin szocializálódott orom és szám szokott, hogy nem tudtam otthagyni. Botrytis jegyektől mentes, relatív magas cukortartalom mellett is éppen hogy  közepes test és abszolút alien aromatika: cseresznye (befőtt), gomba , fehér kenyér és zöldfűszerek.

Nem életem legjobb pincelátogatása volt, mindenesetre érdekes élmény volt. De a soron következőkben két pincénél kategóriákkal nagyobb élményben volt részem.

Orsolyák Attilánál tavaly jártam először, remek borokat és ígéretes hordómintákat kóstoltam. 2013-ban csak két édes bor készült a pincénél, ezeket akkor még mintaként vettük górcső alá, most már palackból repetázhattam. A borászatnál 2014 teljesen kimaradt, a 2015-ös évjáratot pedig egy gyöngyözőbor és két száraz bor képviseli. Ennek az öt bornak 1-1 palackját kaptam meg augusztusban a borásztól kóstolásra.

Mi mással is lehetne zárni a nyarat, mint egy csokor sauvignon blanc-nal? Terjedelmes sor állt össze augusztus utolsó napjára különböző borvidékek szereplőit felvonultatva, de végül az ambiciózus csokrot inkább kettébontottuk. A választóvonal meghúzásánál a legkézenfekvőbb megoldásnak az Óvilág-Újvilág határvonal tűnt. Így aztán 15 óvilági sauvignon blanc segítségével eredtünk a fajta nyomába, etyeki felvezetéssel, majd Pouilly-Fumé, Sancerre, Südsteiermark, Pfalz képviselőivel. 

Demeter Zoltán Pincészete, a borvidék egyik meghatározó borászata idén 20 éves. A pincénél - és néhány tételt kivételesen Budapesten - is lehetett már kóstolni a 2015-ös évjárat mostanában forgalomba kerülő boraiból, de a hivatalos bemutatóra múlt héten került sor a Corvinus Hotel Kempinsky épületében. Bár a legutolsó (2013-as) évjárat bemutatása után Demeter Zoltán azt ígérte, hogy a következő ilyen eseménynek már a Kakas-dűlő ad otthont, egy év kihagyás után (2014-ben alig készült bor a pincénél) a borász végül ismét a jól bevált budapesti helyszín mellett döntött.
Áprilisban jártam Tokajban a pincénél, akkor már kóstoltam a 2015-ös sor nagy részét, azóta azonban eltelt közel fél év, remek alkalom volt megvizsgálni, hogy most mit mutatnak a borok. A friss évjárat száraz borai mellett az aktuálisan forgalomba kerülő pezsgőt és édes tételeket is megkóstoltuk, de 1-2 meglepetés is szerepelt a sorban.

A szárazfurmint-liga tekintetében kevesen próbálkoznak németes áramvonalasítással. Kísérletek azért akadnak, bár kétségtelen, hogy az olaszliszkai Vayi-dűlővel dolgozó hobbiborász-történész Ungváry Krisztián aktuális százévesén kívül pillanatnyilag nem tudnék példákat emlegetni. Ez ugyanis egy borászízlésszerű furmint, már ha hinni lehet egy régebbi interjú állításainak. Szembemegy mindennel, ami a tokaji öregtőkés szárazakat sztereotípiaként jellemzi. Történetesen: hordótlan, maradékcukrosan száraz, enyhén pezseg, ráadásul átlagalatti szesztartalma mellett még lokális viszonylatban olcsó is. Bár nem látok érdemi piaci rést a németes feszességre a száraz tokajiak között, ez egy majd' háromhektáros kisbirtok tekintetében talán nem is akkora baj. Kérdés persze, hogy a borász önmegvalósításra vajon mennyire lett közönségbarát, másképpen fogalmazva: szélesebb körben érdekes, ugyanakkor szükségszerűen finom is. Lehet-e szálkásítani az idős furmintot, és ha igen, hogy áll rajta az izompóló?

A Junibor - Fiatal Borászok Egyesülete - immár negyedik éve vette birtokba a budapesti Szent István teret, hogy a főváros egyik legszebb helyszínén mutassa be - elsősorban a fiatalabb korosztályt megcélozva - azegyesület tagjai - a juniborászok - által képviselt pincészetek válogatott borait. A Junibor tagjainak száma minden évben bővül néhány taggal, így idén már 32 borászat több mint 100 borából lehetett válogatni a négynapos rendezvényen. Szombaton a hagyománnyá érett "Kedvenceink" kóstolón minden pincészettől 1-1 kiválasztott tételt lehetett megkóstolni. Természetesen nem feltétlenül az adott borászat legjobb vagy a borász igazi kedvenc tételéről van ilyen esetekben szó, lényeg, hogy a borokból színes körkép álljon össze és szinte mindenféle borkategória bemutatásra kerüljön. Így aztán könnyed gyöngyöző rosétól a különféle fehér-, rosé és vörösborokon át egészen édes szamorodniig lehetett eljutni. Sok újdonságot hoztak magukkal a borászok, de néhányan jól bevált nagyágyúkat vetettek be.

Valpolicella

Ezúttal nem a világ egyik legkiemelkedőbbnek tartott bor régiójáról lesz szó, még csak nem is rendelkeznek a legkiválóbb pedigreevel az itteni őshonos fajták, mégis itt készítik a világ legizgalmasabb, legegyedibb borainak egy részét. A hagyományok folytatása és folyamatos finomhangolása, az alkotó szellem és emberi leleményesség felülmúlják az erre a vidékre szabott lehetőségeket. Magam sem tudom mikor estem szerelembe a borvidékkel, de amint rányílt a szemem a tágabb borvilágra, egyből rabul ejtett a sokszínűsége és az egyedisége. Nem sok hely maradt a világon, ahol az édes vörös még mindig kitüntetett tiszteletet és szerepet kap. Akárhogy is, a nemlétező bakancs listámon mindig is kiemelt helyet kapott ez régió, idén végre sikerült a  családi vakációt addig alakítgatni, hogy végre eljutottam ide és rögtön az élmezőny közepébe csaptam. Itt és most csak egy kis alapozó következik, aztán a három meglátogatott pincét (Tommasso Bussola, Giuseppe Quintarelli, L’arco) egyesével veszem majd lajstromba.

A Duna hazai oldaláról értelemszerűen kevesebbszer emlegetjük, hogy északi szomszédaink az árpacefrézőkön túl másféle üst-tartályokban is próbálkoznak bizonyítani bel- és külföldnek egyaránt. Nem komolyabb statisztikai alátámasztások, sokkal inkább saját tapasztalatim mondatják, hogy Szlovákia sörközpontúsága mellett lassan ugyan, de érdeklődve enged teret a borfogyasztás kultúrájának is. A köznépi érdeklődés ráadásul a túlcsersavasított izom-vörösektől egészen az újvilági sauvignon blanc-okig képes elterjedni. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a kissé megkésett módon ugyan, de Kelet-Közép-Európában is keresztülzúzó gasztronómiai forradalom nyitottabb, befogadóbb alkoholfogyasztást kíván maga mellé, ez pedig a szlovák borpiacnak is képes kedvezni. Mindezek ellenére a szlovák nemzeti (bor)felkelés csatazajai még napjainkban is kevesek ahhoz, hogy átíveljenek a határokon. Világos tehát, hogy a szlovák borpiac számszerű nagyágyújától,a Nyitra (Nitra) mellett lokalizálódott kistapolcsányi (Topoľčianky) kastély-borüzemtől először csak idén januárban, Pozsonyban sikerült kóstolnom egy korrekt, de nagyüzemileg átlagos rajnai rizlinget. Ezek után akár kockázatos vállalkozásként is elkönyvelhető, hogy hétvégi nyitrai túrám alkalmával egy fehér- és egy vörös édesre beruházva igyekeztem utánajárni annak, miként gondolja ezt a műfajt a szlovák piac mennyiségi főszereplője a belföldi fogyasztás elé tárni. Kockázatos, de részben talán közszolgálatilag hiánypótló vállalkozás következik.

Még soha nem tartottunk tramini-kóstolót a klub 7-8 éves történelmében. Mikor közöltem a jónéppel, hogy mi lesz a téma, némelyek részéről vicces volt a reakció. Tramini? Tényleg? Hát ez jópofa! Abból létezik rendes bor is? 

Kezdetben én is azt tapasztaltam, hogy a tramini vonzó, olykor kissé közhelyesen parfümös illata után legtöbbször jellegtelen, az illathoz képest mindenképp rendkívül visszafogott ízű bort kapunk. Aztán mikor elkezd érdeklődni az ember a komolyabb tartalmú fehér borok irányába en bloc, akkor kiderül, hogy igen, csinálnak belőle tartalmasabb dolgokat, de nehéz eset. Ha meg akarják őrizni a savait, sokszor visszakanyarodunk az előző problematikához. Ha meg érett, komolyabb bort szándékoznak belőle készíteni, akkor sokszor lusta, alkoholos, kissé laposabb lesz a végeredmény.  De, ha ügyesek voltak és elcsípték a megfelelő pillanatot, amikor tartalom is van meg sav is, akkor se rieslinges arányokra kell számítani.

Szóval, ha valaki nyit ebbe az irányba, szerintem úgy fog örömet lelni a traminiben, hogy egy kicsit átkalibrálja az egyensúly fogalmát. Ez egy másmilyen jószág. 

No, vissza kóstolóhoz. Tulajdonképpen csak annyi volt a lényeg, hogy tramini legyen. Konkrétan gewürztraminer, merthogy nem mindegy. Próbáltam magyar részről olyan termelőket választani, akiket a boros közvélemény elismer a fajta tekintetében. Külföldről Elzászra próbáltam összpontosítani, de mindenképp szerettem volna, hogy legyen egy dél-tiroli tétel is, a fajta szülőföldjéről is.

Mivel nagyon különböző kategóriájú, stílusú, analitikájú tételek gyűltek össze lemondtam a vakkóstolóról, inkább “ívet” próbáltam belőlük összerakni. 

Hát íme:

A tokaji Gizella Pince ritka sikertörténet, hiszen Szilágyi László pincéje anélkül nőtte ki magát aprócska hobbibirtokból a borvidék egyik vezető családi pincészetévé, hogy a borász más borászatnál vállalt munkával tett volna szert kiegészítő jövedelemre, illetve tapasztalatra, ez pedig nem túl gyakori a borvidéken. A tudatos építkezésnek és a folyamatos bővülésnek köszönhetően a pincészet ma már 15 hektár területtel rendelkezik, ebből idén már 12 hektárról készülhet bor. Az állandó fejlődés épp úgy figyelemmel követhető a birtok borainak alapanyagot szolgáltató dűlők növekedésében, mint a "zászlóshajó" Szil-völgy épülésében, szépülésében.
 A "dűlő-portfólió" változatos: Mádon a Szent Tamás és a Bomboly, Bodrogkeresztúr mellett a Medve és a Kastély, Tarcal határában a Szil-völgy, a Bige, a Barát és a Deák termése adja a Gizella-borok alapanyagát. A Mádtól északra elterülő Bomboly parcellája új "szerzemény". Egyre többen fedezik fel ezt a kevéssé ismert dűlőt, változatos, ásványokban gazdag területet, amelytől a borász is sokat vár. A közelmúltban a Gizella Pince kezelésébe került a tarcali Barát egy további parcellája, valamint a szomszédos Deák egy része is. Idén termőre fordul a Szil-völgy több fiatal ültetvénye, így Szilágyi Laci már 3 hektárról szüretelhet kedvenc dűlőjében. 
Augusztus közepén a szőlő jó egészségnek örvendett (bár azóta újabb komoly esőzések sújtották a borvidéket), a fentiek fényében nem csoda, ha a borász sorsfordító, kiemelkedő évjáratban reménykedett ottjártamkor.

A furmint menetelése megállíthatatlannak tűnik. Itthon legalábbis. Vannak eredmények nemzetközi porondon is, de hogy a régóta várt nagy áttörés mikor jön el, ha eljön, azt senki sem tudja. Országhatárainkon - vagy akár Kárpát-medencén - belül viszont a furmint-láz nem csökken, sőt... Tokajon és Somlón kívül is egyre több borvidékünkön látnak fantáziát a fajtában, egyre több pincészet telepít és készít furmintot. A színvonal még ingadozó, de a borosgazdák bizakodása töretlennek látszik, és azzal valóban mindenki csak jól járna, ha a különböző borvidékeinkről a fajta számos szép interpretációját kóstolhatnánk. Először itthon, aztán idővel talán külföldön is is.
A furmint tehát lassan a Balatont is meghódítja, itt is egyre több borász kísérletezik a fajtával. A Szent György-hegy sem kivétel, a Gilvesy Pincészet 2015-ből készített először bort a fajtából. A Kanadából hazatelepült Robert Gilvesy 15 hektáros birtokán a rajnai rizling és a sauvignon blanc a két fő fajta - tehát eddig sem a badacsonyi olaszrizling-szürkebarát-kéknyelű szentháromság képezte a szortiment alapját -, a furmint-ültetvény termése most került először palackba.

Az erőltetetten alliteráló címből nyilvánvaló: koncepció nélkül összeválogatott rajnai rizlingek kóstolójáról lesz szó. :) Nagyjából mindenki hozta, amit a témába vágóan éppen otthon talált, így alakult ki a több mint 20 bort számláló sor. Elsősorban friss - 1-4 éves - tételek alkották a mezőnyt, magyar borok mellett különböző német borvidékek és Alsace borai kerültek a poharakba, az egyetlen osztrák bor a korelnök szerepét töltötte be. Külföldről főleg "alapborok" szerepeltek a sorban, így túlságosan nem rugaszkodtunk el a magyar rajnai rizling árszínvonaltól. Nem is szaporítanám szót, térjünk a tárgyra!

Joggal nyílnak ki a bicskák a prolizsebekben, amikor arról esik szó, hogy az aszút, mint a jelen cukorgazdag Tokaj-csúcsát közelebb kellene pakolni a hétköznapok asztalaira. Bár az alapötlet zseniális, az tényszerű, hogy a belföld anyagi keretei és igényszándékai egyaránt képtelenek odáig nyújtózkodni, hogy az asztalok borai – a lehető legszélesebb mintát vizsgálva – egyáltalán megüssék az elfogadható minőség száraz határlécét. Az édesboros szegmens még annál is kritikusabb, lévén arányait tekintve nagyjából tucatnyi természetes palack igyekszik felvenni a piacharcot milliónyi édesített ellenfelével. Egy olyan terepen, ahol az árazás mennyiségi szemlélete könnyen kerekedik felül a minőségi elvárásokon. Mindezt csak azért szögezem ide, mert az általánosságok mellett azért néha lehet, sőt, talán szükséges is elegendő indokként elkönyvelni egy hétfő estét a beaszúsodásra. És ha már furmintfan gondoskodott arról, hogy egy hosszabb Tokaj Nobilis Birtokbor-vertikális után kitegyük a töppedt-pontot a mondat végére, amit ráadásul egy tizenegy éves aszú-mementóval tettünk meg, szükségszerű, hogy méltó módon emlékezzek meg róla. Még ha ad litteram nem is tegnap ittam.

Rendhagyó poszt következik, három különböző alkalom több borának kóstolójegyzetéből. Az összes bor közös pontja a termőhely, konkrétan a Nyulászó-dűlő. A két-három boros kóstolókon a mádi dűlőből származó borokat tettem egymás mellé, egy alkalommal a pincészetek, a másik két alkalommal az évjárat volt eltérő. A három szeánsz közül először egy "Nyulászó-horizontális" keretében három pincészet - BalassaBor, Szent Tamás Pincészet, Szepsy Pince - azonos évjáratból származó borát kóstoltam össze. Másodjára a Szent Tamás Pincészet három évjáratú Nyulászó borából jött össze egy mini-vertikális. Az utolsó alkalommal két Balassa Nyulászó Furmint került terítékre, de ezt azért már mini-vertikálisnak nem nevezném. :)

A nagyjából évtizedes belföldi borforradalom – amely elsősorban a rózsaszín fröccsökön hivatott eszkalálódni – farvizén ismert, hogy olyasfajta könnyed, úgymond közérthető szőlőfajták igyekeztek fel- és betörni a szélesebb köztudatba, amelyek egyrészt filléresen képesek borrá válni, másrészt nem igényelnek komolyabb figyelmet a közszórakoztatáshoz. A vérmérséklet szerint egyszerűen csak csemegeszőlőként elkönyvelt Irsai Olivér is kétségkívül ilyen szerepben találta magát a közelmúltban. A szűrt bor ugyanis többnyire direkt módon szőlőszerű, és hát az sem mellékes, hogy ügyesen dolgozza magába a fajélesztő-típusok széles spektrumát, valamint tőkeroggyantó terhelés mellett is képes legalább annyi savat adni, hogy egynyári slágerként le lehessen vele tarolni a piacot. És persze nemesített magyar, hogy a nemzeti öntudat-megtaláló fogyasztók is partot tudjanak érni. A fajtát viszont éppen annyira szükséges ügyesen és racionálisan a helyén kezelni, amennyire kevesen teszik ezt belföldileg manapság. Nyilvánvaló, hogy olyasfajta Irsai Olivérekre van itt esztétikai igény, amelyek nem száraz tokaji furmintokkal és hárslevelűkkel vívnak értelmetlen szkanderharcot, sokkal inkább tiszta, karakteres, jó savú és pacsulimentes boroknak könyvelődnek el, melyek annyira jók szólóban, hogy a felszódázás igénye kizárólag a palackürítési periódusidőn túl jelentkezik először. A neszmélyi illetőségű Kősziklás Borászat pedig fogta és megannyi műfajbeli bizonyítás után összepakolta '15 minden bizonnyal legjobb Irsai Olivérét. Emelem kalapom.

Idén nyáron egy katalán túrára adtuk a fejünket, amiből természetesen nem hiányozhatott a Spanyolország legdrágább borai közé rendszeresen delegáló Priorat. Mielőtt belevágnék abba, mi zajlik ma Prioratban, mitől tud esetleg egy már bejáratott borvidék megújulni, nézzünk néhány tényt, amivel érdemes előzetesen tisztába lenni.

Gondolatban érett már egy 2015-ös sauvignon blanc-kóstoló, de egy darabig várni kellett a megfelelő alkalomra. Július utolsó hétvégéjén ez is eljött. Az etyeki Szépvölgyön ÁT hagyományteremtő céllal "Városból a szőlőbe" fedőnév alatt rendezett egy kellemes kis mulatságot a pince körül elterülő hangulatos völgyben. A borokat természetesen a házigazda szolgáltatta, de sör (Etyeki Sörmanufaktúra), kávé (Warmcup), fagylalt (Recefice Jégműhely), hideg és meleg ételek, zene és kézműves foglalkozás is várta a Szépvölgybe látogató vendégeket. Borfronton egy fajtakóstoló színesítette a képet, és ahogy már említettem, az Etyeken is szinte minden pince szortimentjében megjelenő, friss ízeivel nyáron különösen jól eső sauvignon blanc-ra esett a választás. 2015-ös magyar sauvignon blanc-okból állítottunk össze Imre Ádám segítségével egy sort, lehetőleg több borvidékről válogatva a tételeket, a hazai pálya előnyét élvezve, erős etyeki részvétellel. További szempont volt, hogy 3000 Ft-nál drágább palack ne kerüljön a sorba. 

Megmondom őszintén, főleg a kezdetek idején nem voltam az Aldi itthoni borválasztékának lelkes híve (bár határozottan egyre több jó a vétel), nem vagyok nagy rosé-fogyasztó sem, de néha előfordul, hogy bizonyos csillagállások alatt tőlem duplán távol álló borok is betalálnak. Nos, ez az Aldi-s Rosé most valami ilyesmi.
Francia rosét 2000 Ft alatt többnyire csak az internet szerint nem létező pincészetek borai, illetve hiperek saját márkásai között lehet találni, így komoly meglepetésként ért, amikor a sarki Aldiban szembetaláltam magam ezzel a borral. Némi utánaolvasás után vettem is egy próbapalackot, és nem bántam meg.

Mátyás Andrásék utolsó utáni, előre nem tervezett hordómintáinak villámízlelése után időszerűen hagytuk magunk mögött Kisújfalu (Nová Vieska) külterületét, hogy tizenöt kilométernyi autózást követően Bélán (Belá) találkozzunk elszállásolónkkal és esti házigazdánkkal, Bott Frigyessel és családjával. A majd' négyszázas lakossággal rendelkező szlovákiai, de gyakorlatilag színmagyar kistelepülés nevezetessége – a nyilvánvaló Château Bélán túl – Botték 86-os panziója, amely a pince muzslai (Mužla) kötődése ellenére már-már luxusszintű turizmusorigónak számít szálláslehetőség és borkóstolás tekintetében is. Mivel Frigyes boraival ezidáig inkább futólag, illetve egy-egy szólóműsor keretében találkoztam, időszerű volt, hogy féltucatnyi borbuzernyák-csapatunk ne csak a panzió medencéjébe, hanem a borok és a házigazda szavaiba is ugorjon legalább egy fejest. Az alábbiakban igyekezetileg próbálom összekaparni a borok és a szavak által összeállított tapasztalatképet, ezzel pótolva többéves adósságomat a pince és Dél-Szlovákia tekintetében egyaránt.

Itt a fél évet felölelő magyar egyveleg is, azokkal a borokkal, amelyeket az elmúlt 6 hónapban ittam és maradt fenn róluk valamilyen jegyzet, de azután a blogon valamilyen okból nem kerültek említésre. Az a terv, hogy az idén fokozatosan a végére járok a maradék 2011-es, 2012-es évjáratból származó tokaji boraim túlnyomó részének, így Tokaj erősen felülreprezentált ebben a válogatásban (és valószínűleg a következőben is így lesz), de akad itt bor mindenhonnan, a blogon ritkán vagy eddig nem előforduló pincéktől is. 

Szinte alig pihentem ki a "Jó éjszakát Mád!" kellemes fáradalmait, amikor a postaládámban landolt a Holdvölgy meghívása az ETAP Borbárba szervezett kóstolóra. A pincészet jelenleg vagy hamarosan forgalomba kerülő új tételeit mutatta be először a szakmai meghívottaknak, este pedig a nagyközönségnek. Néhány újdonsággal együtt az adott bor aktuális évjáratot is elhozták összehasonlításképpen. Az utóbbi években a pincészet portfóliója változásokon ment keresztül és az eddigi eredmények az újító elképzelések sikerét igazolják.

Szükségszerű sarkítás, de mégis tűnhet úgy, hogy miközben a belföldi hobbiboríró-ivó igyekszik kötelességből végigdegusztálni a határon belül elhelyezkedő borvidékek Tolnáját és Baranyáját, mintha kisebb hangsúly helyezkedne el azon, hogy amúgy határainktól túl is termelnek kiváló-érdekes dolgokat szorgos és ékes magyar kezek (is). Nekünk sem a véletlen, sokkal inkább valamiféle, az indokoltnál hosszabbra nyúlt beborozás adott inspirációt arra, hogy belátható időkön belül tető alá hozzuk az első közös, legalább egy határon átívelő bortúránkat a népturisztikailag is közismert Esztergom/Párkány-tengellyel szomszédságot ápoló dél-szlovákiai borvidék (Južnoslovenská vinohradnícka oblasť) közelebbi szegmensére. A sűrű egynapos túra tapasztalatait összegyúró kétbejegyzéses minisorozat nem hivatott arra, hogy saját kezdetével haljon bele hamvaiba, most mindenesetre frissen hozott anyagból gyúrva a masszát igyekszünk beszámolni délutáni vendéglátónknál, a Kisújfalu (Nová Vieska) mellett elhelyezkedő Mátyás Családi Pincénél szerzett tapasztalataink lényegi részéről.

Az idén 70 éves Tornai Pincészetet Tornai Endre alapította, az induláskor alig egy holdnyi területtel. Az első palackozott bor az 1984-es évjáratból készült. Ma a pincészet 54 ha termőterülettel rendelkezik és a borvidék egyik meghatározó borászatává vált. Jelenleg már a harmadik generáció kezében van az irányítás a borászati munkákért Kamocsay Ákos és Polyák István felel. A birtokon tavaly év végén étterem nyílt, és most új színfoltként őszre egy, a juhfark fajtát a figyelem középpontjába állító rendezvényt is tervez pincészet.

A termékpiramis három lépcsőből áll: a "Friss" borcsalád neve magáért beszél, ezek acéltartályban erjesztett és érlelt, kis maradékcukrot tartalmazó, mindennapi fogyasztásra javasolt fiatalos borok. A "Prémium" kategóriában már komolyabb - általában tartályos és hordós tételek házasításából álló - borokkal találkozunk, amelyek jól párosíthatóak ételekhez, jól reprezentálják a borvidéket és remek ár-érték arányt képviselnek. A "Top Selection" borok a pincészet legkiválóbb területeiről válogatott szőlőből készülő, legmagasabb minőséget képviselő, a somlói karaktert híven tükröző csúcsborok.

A pincészet igyekszik erősíteni marketing-fronton, szeretnék a borokat minél szélesebb közönséggel megismertetni, ennek jegyében kerestek meg, hogy kóstoljunk meg néhány bort, köztük az utóbbi években komoly nemzetközi elismeréseket begyűjtő tételeket is. 

Három évvel ezelőtt kora ősszel volt szerencsém néhány napot Montenegróban tölteni, és akkor a lehetőségekhez képest igyekeztem megismerkedni a helyi borokkal is. Ezt nagyban elősegítette, hogy a boltokban kis üveges kiszerelésben is meg lehetett vásárolni a nagyobb pincék több portékáját. Amennyire emlékszem, az átlagszínvonallal meg voltam elégedve, és általában inkább a vörösborok voltak meggyőzőek. 
Amikor július kellős közepén a szakadó eső, a viharos szél és a 10-15 fokos hőmérséklet-csökkenés hirtelen októberi időjárást varázsolt az egész ország területére, kicsit nosztalgiáztam, és három montenegrói borral igyekeztem mediterrán hangulatot csempészni a hétvégébe. Utólag beillesztettem ezt az írást is a rejtőzködő borvidékek sorozatba.