Gervai János kis pincészetéről jó másfél éve írtam először, akkor a 2014-es és 2013-as borokat, valamint a 2015-ös mintákat kóstoltuk végig, az időjárás miatt szőlőbe nem mentünk. János júliusban felhívott, hogy ha van kedvem és időm, valamikor szívesen megmutatja a szőlőt és a 2016-os borokat, én pedig kaptam az alkalmon. Egy szombati napon be is vágtuk magunkat a kocsiba, hogy kis túránk után az Onyx délutáni-esti műszakjának megkezdése előtt még visszaérjünk a fővárosba. Gervai János ugyanis az Onyx head sommelier-jeként elég elfoglalt ember, ráadásul szinte teljes szabadidejét a pincének és a szőlőnek szenteli, másra nem nagyon jut idő. Pedig a lepalackozott bormennyiség növekedésével a kereskedelemmel, marketinggel, arculattervezéssel is foglalkozni kell, ehelyett leginkább a támberendezések vagy az ültetvények rendbehozatala köti le az energiáját. 

A Tállyán elhelyezkedő Szóló – egészen precízen SZÓLÓ Fine Wine – mindösszesen hároméves történetéből fakadóan talán kevésbé örvend közismertségnek. Az első vonatkozó írásos emlékek egyikét kétségkívül mi őrizzük, furmintfan ugyanis két évvel ezelőtt azon helyében végignyalta a pince első, kettőezer-tizennégyes évjáratának mintaborait. Az Éless-házaspár – Tímea és Tamás – által saját útját törő borászat hét, zömében a tállyai birtokközpont közelében található hektáron nevel szőlőt olyan dűlőkön, mint a Hetény, a Sípos vagy a Bártfai. A birtok kettőezer-tizenötös és ’tizenhatos száraz borainak kóstolása, valamint egy egyedi stílusban elkészített porcelántojásos száraz furmint bemutatkozásának ürügyén összegyűltünk egy gyors kóstolásra a belvárosi Costes Downtownban, melyről ezúton igyekszünk szubjektíven tudósítani négy kéz segítségével.

Etyek három fő szőlőfajtája a chardonnay, a sauvignon blanc és a pinot noir, és idén az Etyeki Kúria mindhárom fajta köré kanyarított egy kisebb vagy nagyobb rendezvényt. A 2010 óta minden évben megrendezett pinot noir-vertikális már hagyomány, a sauvignon blanc-nak a borterasz tavaszi tesztüzemével egybekötve szenteltek egy hétvégét, a ChardonnÉJ névre keresztelt nyári kóstoló alkalmából pedig idén már harmadjára töltötték meg az érdeklődők a pincészet épületei előtti utcácskákat.  

Sarkítási szándék helyett inkább az egyszerűség kedvéért merem személyes benyomásokra alapozva állítani, hogy magyarföldi sauvignon blanc-t hálásabb és szórakoztatóbb feladat úgymond inni, mintsem kóstolni. Legtöbbször ugyanis az van, hogy a technológiai precizitás oltárán feláldozódik az egyéniség, amely többnyire olyan borokat eredményez, amelyeket boldog-boldogtalan bárhol és bármikor döntene lefelé a nyárközepi forróságban, miközben mindezen előnyökhöz nem társul semmiféle egyéniség, karakter. Ez persze nem feltétlenül baj, sőt. Felesleges lenne mennyiségi értelemben túlbonyolítani, netán magyarosítani a fajtát, hiszen úgyis félcsepp lenne a nemzetközi sauvignon-tengerben, az pedig kevés a határtalan borpiacra történő kilépésre. A fajta ettől függetlenül beszél magyarul, közérthetően, ráadásul igény is mutatkozik rá a belföldi piacon, eszembe sem jutna tehát értetlenkedni ebben a tekintetben.

A pünkösdi több napos hegyaljai bortúra után június vége megint Mádon talált. Amikor Pelle László megkeresett, hogy szívesen megmutatná a pincét és a borokat, örömmel mondtam igent, mert az utóbbi évek során többszöri próbálkozásra sem sikerült időpontot egyeztetnünk, így újabb régóta tervezett látogatást pipálhattam ki. Nem is egyet, hanem rögtön kettőt, hiszen kézenfekvő volt, hogy a Pelle Pince borai felett bábáskodó Szarka Dénes saját borait is megkóstoljam. 
 

Nagyjából közismert, miként vált befutott márkává, sőt, mintegy védjeggyé az egerszalóki St. Andrea belépőszintre árazott fehér házasítása. A Napbor többé-kevésbé megbízható sarokpont lett, és bár az országos alapkínálathoz képest még így sem kifejezetten olcsó, úgy gondolom, hogy hatékonyan képes megtalálni fogyasztóit az úgynevezett borpiacon. Úgy vélem, hogy a bor szerepe kettős. Egyrészről törekednie kell – és úgy tűnik, törekszik is – az önmaga által felépített elvárások évről-évre történő megugrására, ráadásul mutat valamint a pince alapstílusából is. Másrészről viszont fehér nagyházasításként felépíthető egyfajta párhuzam a bikavérrel, ebből fakadóan a fajtajellegek háttérbe tolása mellett jó lenne kapni valamint a borvidéki stílusból is. Utóbbi viszonylatában én kevésbé látok konszenzust, hiszen a fehér Eger képe fogyasztói nézőpontból még csak kialakulni látszódik, ezért közel sem lehet egyértelműségekről beszélni. Ezúttal nem kerestünk bonyolultabb elméleti párhuzamokat, ketten két külön palackot vizsgálva csak arra voltunk kíváncsiak, hogy a Napbor friss, kettőezer-tizenhatos évjárata képes-e élvezetes, esetleg érdekes fehérbor lenni önmagához, valamint az eddigi tapasztalatainkhoz képest. A konklúzió csakegyszóval: részben.

Érdekes és kissé mostoha sors felénk a sárgamuskotályé. Tokajban száraz/félszáraz borként kis túlzással a rosé szerepét tölti be, de önállóan édes borként is ritkán kerül a szortiment csúcsa közelébe és a többi borvidéken is csak kiegészítő fajtaként számítanak rá. Igazán komoly bort itthon ezért ritkán lehet kóstolni a fajtából, ez pedig az árakon is tükröződik. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy nem készül belőle jó bor, de pl. Südsteiermark-ban remek dűlős tételeket is készítenek belőle, még ha ott sem ez a piramis csúcsa. Demeter Zoltán Őszhegyén kívül hirtelen nem is tudnék belföldről száraz muskotályt említeni, amelynek a palackára átlépné a 3000 forintos határt, persze jó kérdés, hogy adott esetben egyáltalán mekkora kereslet lenne itthon az ilyesmire. Mindenesetre most a Mátrából készült egy (még ha a borvidék nem is szerepel a címkén), ami viszont maximálisan megérdemli a figyelmet, és kijelölheti az utat.

Arra, hogy a Mátrában a "veterán" Németh Attila Gáboron és a Tőkések triumvirátusán túl is van potenciál bor-fronton, az egyre több feltörekvő borászat közül szerintem a Centurio Szőlőbirtok a legékesebb példa. Ludányi Balázs kis családi borászata évről évre nem csupán stabil minőséget hoz, hanem még emelni is képes a léc magasságán. A fiatal mátrai borász 2015-ből is egy kiváló sorral tette le a névjegyét (tegyük hozzá, a 2013-as sem volt piskóta), de úgy tűnik hogy a 2016-os borokra is érdemes odafigyelni.

Egy sörözésekkel és hosszúra nyúlt sétákkal és éjszakákkal bőven megtűzdelt 4 napos csehországi kiruccanás után hazatérve, másnap munka után egy kiadós alvásra sokkal jobban vágytam, mint borkóstolóra. Nem túl gyakori viszont, hogy Homonna Attila, Magyarország "driving winemaker"-e szeánszot tartana Budapesten, úgyhogy aznap estére mégis erőt gyűjtöttem és kezdésre éppen be is estem a Carpe Diem küszöbén. 
Szerencsére nem kellett csalódnom, a borász is és a borok is "jól teljesítettek". Az aktuális évjárat mellett még vagy már nem forgalmi tételek is előkerültek, közben meghallgathattunk több vicces sztorit, emlékeket a nehéz kezdetekről, és néhány morzsát a mindig mozgásban lévő borász jelenlegi terveiről is.

Szakértelem hiányában csak egyfajta önző, fogyasztói szemszögből tudom vizsgálni azt a fajta közérdeklődést, ami az olaszrizlinget, mint szőlőfajta-alapot igyekszik körülvenni az elmúlt időszakban. A Kárpát-medence leginkább köznyelven megszólaló fehérszőlője tekintetében elsősorban annak önnön sokszínűsége tűnik ki, mint kapaszkodási pont. Értem ezt pontosabban arra, hogy a fröccsalaptól kezdve a középszinten át egészen a klasszismagasságú dűlőmutogatásig alkalmas mindenre, ha a feladatának megfelelően tartódik karban. A névvita, valamint a vélt-valós túldimenzionálással kapcsolatosan időről-időre előkerülő népi hangok borissza-szempontból mintegy lényegtelenek, ennél sokkal fontosabb, hogy valóban egyre több érdekes, sokszínű, valamint a termőterületről is mondanivalóval bíró bor kerül kerül ki a fajta keretei közül, ez pedig ad okot némi optimizmusra, bizakodásra és érdeklődésre. A Felvidéken tevékenykedő Bott-pince olaszrizlingje pedig mintha efféle ékes példa lenne, dacára annak, hogy közel sem képezi a pinceportfólió fókuszpontját. Ez a muzslai olaszrizling ugyanis éppen elég érdekes ahhoz, hogy érdemeljen némi figyelmet a rohanó borvilág nagyjai között is, még akkor is, ha kettőezer-tizenhat olasza közel sem pincezászló-viteli célból készült el. Ennek ellenére úgy vélem, hogy magasabb lécet ugrik meg, mint néhány határon inneni kategóriatársa.

Két ember, tizenhét évnyi múlt, két dűlőben hat hektárnyi terület és legfeljebb húszezres palackmennyiség – főszámok tekintetében nagyjából ennyi a bodrogkeresztúri Tokaj Nobilis, azaz Bárdos Sarolta és Molnár Péter családi borvállalkozása. Nem a véletlenek sorozata, sokkal inkább a kitartó munka és az évek óta magától értetődő természetességgel előállított borok, valamint a fél fogyasztói szemmel is átlátható birtok- és kínálatméret lehet az, aminek köszönhetően Saroltáék simán felzárkóztak a tokaji elit közé. És bár önhibámból kifolyólag itthon viszonylag ritkán fogyasztok Nobilis-bort, ha néha-alkalomadtán rendezvényre tévedek, őket biztos nem hagyom ki. Mindenféle érzékszervi értékítélettől függetlenül egyébként számomra külön öröm, hogy a Nobilis-borok árazása a hasonló minőségi szinten alkotó műhelyekhez képest igencsak földhözragadtnak számít. Konkrétan nincs is dűlős szárazuk ötezer forint felett.

Aligha szorul tehát részletesebb indoklásra, hogy a nagyjából hónapos borcsendemet most és ezúton Nobilis-furmintokkal törjem meg. A legutóbbi Nobilishárs-vertikális (ez és ez) után ugyanis ismét összegyűltünk rész-blogszinten, hogy újabb függőleges keresztmetszetet kapjunk Saroltáék legfontosabb dűlőjéről, furmint-szemüvegen  és négy évjáraton keresztül. Négykéznyi beszámolónk következik, érdemes lehet lapozni, tovább.

Itt az újabb adag egyveleg, mindenféle, a márciustól júniusig eltelt időszakban kóstolt magyar borral. Szokás szerint sok a száraz tokaji, de vannak még itt sokan mások, például sok kutyafuttában kóstolt kékfrankos és egy rakás, emlékezetből lejegyzetelt Gere-bor, köztük Balthazar-palackokból (12 l) kóstolt Koparok és Kopárok.

Györgykovács “Somló hercege” Imre leadja a fele királyságát, és pont a pompásabbik felét (furmint és hárs). A közelmúltban a somlói nagy generáció meghatározó arcai sorban adják le a pincekulcsot. Takács “Hollóvár” Lajos és Fekete Béla távozása után még egy igazán fájó veszteség a méretben parányi, potenciálban viszont kolosszális borvidék szerelmeseinek. Valahogy nem akar összejönni egy jó kis (bor)dinasztia alapítás a bazalthegyen. Soha nem rejtettem véka alá a véleményemet, hogy a borvidék jövőjét leginkább meghatározó borászatának a Somlói Apátsági Pincét gondolom, de az nehezen vonható kétségbe, hogy ha leghosszabb, legkonzisztensebb múltú pincét kellene megneveznem Somlóról, akkor aligha választhatnák mást mint a címszereplőt. Számomra, mi tesz egy borász(ato)t igazán naggyá?

1. Ha felismerhető, konzisztens stílusban és jó minőségben tud évekig vagy akár évtizedekig alkotni.
2. Ha a borász nem írja felül a fajtajelleget.
3. Ha a borász stílusa nem nyomja agyon a termőhelyi sajátosságokat.
4. Ha az első három feltétel egyszerre teljesül.

Ebben a stílusban, ami sokáig unikumnak számított Somlón és még most sincs sok komolyabb követője, egyedüli versenyzőként hágta meg a legnagyobb csúcsokat egymás után. Talán az egyetlen kritika ami illethette a borait, hogy néha már túlontúl légiesek, kevéssé karakteresek, legalábbis Fekete Béla, Hollóvár vagy SAP borokhoz képest. Borai soha nem bonyolultak, akár egydimenziósnak is mondhatjuk, bár a korral általában szépen rétegesednek. A Györgykovács borok nem igazán az ízekkel és illatokkal hódítanak, legalábbis semmiképpen nem az intenzitással, sokkal inkább a finom árnyalatokkal operálnak. Ami igazán kimagasló ezekben, az a hossz-tisztaság-feszesség triumvirátusa. Nem ült fel divathullámokra, a marketing is takaréklángon pislákolt, mégis jól megérdemelt tisztelet alakult ki a munkássága körül. Személy szerint a legtöbb esetben vásári szemfényvesztésnek tartom, ha azt mondják, hogy azért nem tudok értékelni egy bort vagy egy borászt, mert még nem értem meg rá, de a kivétel erősíti a szabály itt is érvényesül. Egészen biztos vagyok abban, ha ugyanazokat a borokat megmutatnák, átlagos borkedvelőknek és hardcore borrajongóknak szignifikáns eltérés lenne az értékelésekben. Nincs mese, az ilyen borok teljes élvezetéhez ki kell hugyozni egy-két Zsiguli árát. A kóstoló ötletét az elővásárlásra bocsájtott utolsó, teljes sor szolgáltatta, holott nagyon jól tudtuk, hogy ezeket a borokat ennyi idős korukban dőreség faggatni, de a józan ész szavát elnyomta az ellenállhatatlan csábító erő: milyen lett az utolsó szem a láncban, felkerült-e az i-re a pont?

Az erdőbényei új élmények mellett régi ismerősök meglátogatására is időt szakítottunk, egy családi borászat és egy nagybirtok képében. A Bott Pince és a Tokaj Oremus is rendszeresen szerepelnek a blog hasábjain, bemutatni aligha kell őket, de azért 1-2 újdonságról szó esik majd lentebb.  Ráadásul a friss borok mellett meglepetésként mindkét helyen előkerült egy vagy több régi tétel is.
 

Carnuntum mindössze 910 hektáros borvidékéről néhány éve még jóformán az osztrákok sem hallottak. A Bécstől a szlovák határig terjedő borvidék az utóbbi években gyors fejlődésnek indult és egyre nagyobb ismertséget és elismertséget vív ki magának, miközben komoly történelmi múltra is visszatekinthet.

A pünkösdi hegyaljai túra Mád után Erdőbényén folytatódott. Bár a település dűlőiről készült borokkal rendszeresen találkozom, magában a festői fekvésű falucskában eddig mindig csak átutazóban jártam. Pedig az alig 1100 lelket számláló falu, Hegyalja egyik legősibb települése bőven kínál felfedezni való kincseket. Erdőbénye komoly múlttal rendelkezik mind a borászat, mind a kádármesterség terén. Ahogy sok más hegyaljai település, egy időben Erdőbénye is a Rákóczi család birtoka volt és fontos gazdasági centrumként működött. Az utóbbi években egyre több borászat létesült a falucskában, amelynek népszerűségét a 2009 óta minden nyáron megrendezésre kerülő "Bor, mámor, Bénye" fesztivál is fokozta.
 

(Kilátás a Rányból)

Ez egy olyan kellemes, laza hangulatú rendezvény, hogy nem igazán volt kedvem írni róla, de Furmintfan nyomására és házi krónikás tradíciókat (2014, 2015, 2016) életben tartva összegereblyéztem néhány gondolatot a kóstolási jegyzeteinkkel. Négy évvel ezelőtt a Furmint Február kapcsán azt találtam írni, hogy:  

“A hárslevelű is megbízhatóan hozza az olyan csúcsélményeket, mint a legjobb furmintok. Csak hogy aláhúzzam az előző állításomat néhány név: Szepsy Király, Demeter Zoltán Szerelmi, Kikelet Váti, Nobilis Barakonyi és Gizella Szil-völgy.”

Ezt az állításomat azóta számtalanszor megerősítette számos ilyen-olyan vertikális, portfólió, évjárat és más kóstolási élmények is. A legjobb furmintok mellett csak nyujanszokban maradnak el (már ha elmaradnak) a legkiemelkedőbb hársak, és az árakat sem pumpálták olyan magasra a sokszor csak a kereskedők által látott, vagy látni vélt értékek. A főszereplők itt és most is lazán húztak egy olyan átlag minőséget, mint a szemközti épületben a nagytestvér reprezentánsai. Szinte minden kategóriában felbukkantak szép darabok, a Hilltop házasított bestbuy gyanús Ihlet cuvee-jével kezdve, a jól iható, tartalmas sauvignon blanc stílusú italokon át, az igazán csúcsborokig mint a '15-ös Váti vagy a '16-os Royal Tokaji Betsek.

A június első napjaiban lezavart legyesbényei-tokaji villámlátogatást gyorsan követte a következő, ugyancsak több települést is érintő túra. Az első állomás Mád volt, ahol két fiatal borász volt az útikalauzom. A Barta Pince volt az első megálló. Ujvári Vivien társaságában egy gyors ebéd után dűlőtúrával indult a délután, majd érkeztek a borok. A Barta Pincétől a Zsirai Pincészethez vezetett az utam, ahol Zsirai Kata mutatta meg az aktuális borokat és néhány hordómintát.
 

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer idén februárban egy remek Bott Pince furmint-kóstoló, amin ott is voltam, meg nem is, mindenesetre megemlékezni nem állt módomban róla. Amikor ugyanis meghirdették a kóstoló időpontját, én már egy bő 15 fős csoport részeként elígérkeztem Szentesi Józsefhez aznap estére és nem szívesen mondtam volna le a budaörsi látogatást. Bodóékkal azt a köztes megoldást találtuk ki, hogy korábban odamegyek a kóstoló helyszínére, segítek nekik kinyitni és megvizsgálni a kóstolóra szánt palackokat, így végül a borokról sem maradok le és "munka" közben beszélgethetünk is egy kicsit. A remek formát mutató borokat valóban végig is kóstoltam, de arra kevés volt az idő, hogy blogposzthoz méltó jegyzetek készüljenek, így sajnos borrajongós bejegyzés nem született a kóstolóról. Cserébe ajánlom az érdeklődők figyelmébe sweetsole írását, ha esetleg még olvasták volna.
Megfogadtam, hogy azért egy régebbi Bott-borral majd pótolom valamelyest a mulasztást, de végül nyárig kellett várni rá, hogy eleget tegyek a magamnak tett ígéretnek. Ha már lúd, legyen kövér, egy júniusi erdőbényei kirándulás tökéletes felvezetésének tűnt egy, a környékbeli dűlőkről palackozott furmint, amire már egyébként is régóta fenem a fogom. Amikor pár évvel ezelőtt a Bott Exczellencziás 2007 előjegyzését meghirdették, sikeresen lemaradtam róla, de rá néhány hónapra sikerült kiimádkoznom az utolsó magnum palackok egyikét Bodóéktól. Ezt a palackot szántam áldozati báránynak és most majd' 10 évesen be is teljesítette végső sorsát az Exczellencziás.

A szokásosnál később indultak el idén a hegyaljai túrák, ha a már hagyományosnak tekinthető februári bodrogkeresztúri-bodrogkisfaludi farsangon tett villámlátogatásomat nem számítjuk, ahol pincelátogatásra most nem is került sor. Június első napjaiban viszont végre több napot is a borvidéken töltöttem, Legyesbényétől Erdőbényéig több települést is érintve. Jártam régi ismerősöknél és meglátogattam olyan pincéket is, ahol korábban még nem jártam.
A 2016-os tételek szép lassan palackba kerülnek, volt, ahol már az üvegbe zárt borokat kóstoltam, máshol a 2016-os borok még hordóban vagy tartályban várják a palackozást. A szépen induló évjáratba a kora őszi esők hoztak kellemetlen és nem várt fordulatot, sokat kellett válogatni a szőlőt, hogy csak egészséges szemek kerüljenek a présbe. A borok a jelenlegi formájuk alapján szikárabbak, mint a 2015-ös évből, feszesebb savakkal, vékonyabb testtel. A 2015-ös borok áradó gyümölcsössége helyett hűvösebb karakter, inkább citrusokban bővelkedő aromakészlet jellemzi őket. Valószínűleg érdemes lesz egy kicsit várni a fogyasztásukkal, hogy belakják a palackot és a savak egy kicsit szelídüljenek.

A beszámolók sorozatát az első két állomással, a legyesbényei pionír Montium-mal és a tokaji Gizella Pincével kezdem. 

A múltkori nyárzáró sauvignon blanc-kóstoló második felvonására többet kellett várni, mint gondoltam, kicsit elfelejtődött ez a sor, de a tavasz végére megérkező meleg, napsütéses időjáráshoz pont a legjobbkor került elő. Az első rész után most Új-Zéland került a górcső alá. 

Amikor május közepén egy családi ünnepen kortyolgattuk a lenti Konyári-borokat, még nem tudhattam, hogy egy időközben bekövetkező szomorú esemény vet árnyékot ennek a posztnak a megjelenésére. Ahogy mi is megemlékeztünk róla, a Konyári Pince alapítója és az Ikon Borászat megálmodója, Konyári János sajnos május végén hosszan tartó betegség után elhunyt. Csak annyival vigasztalódhatunk, hogy a Konyári Pince Konyári Dánielnél jó kezekben lesz, hiszen egy ideje már az ő szakmai irányítása mellett készülnek a borok. 
 

Tapasztalatokra támaszkodva nem nehéz úgy látni a helyzetet, hogy a magyar bortermelés és -fogyasztás jelentéktelen hányada építkezik csak tramini-alapokra. Ennek vannak történelmi okai, ráadásul a fajta tömegigények kielégítésére gyakorlatilag nem alkalmas, a tramini-kísérletek pedig a hazai érdeklődés hiánya miatt könnyen fulladnának érdektelenségbe. Noha bizonyított, hogy a tramini két ága is működőképes a határainkon belül. Egyrészt ott van Eger, Mór és Pannonhalma, ugyanakkor Badacsony is igyekszik kis mennyiségben ugyan, de egyedit és emlékezeteset alkotni. A szlovák erőviszonyok némileg árnyaltabbak ennél, ennek igyekeztem utánajárni mintegy tapasztalati úton, alább.

Hosszan tartó, súlyos betegségben tegnap hajnalban elhunyt Konyári János dél-balatoni borász, a magyar borszakma jelentős alakja, a 2008-as Év Bortermelője cím nyertese.

Nyugodjék békében!

(fotó: magyarkonyhaonline)