Piroska Tibor és Piroska-Orbán Szilvia közgazdászként dolgoztak a fővárosban, Budapestről költöztek Gyöngyöspatára és itt alapították meg kis családi birtokukat, a Kékhegy Pincét. Az első területeket 2010-ben vásárolták, az első borok a 2013-as évjáratból készültek el. 2016 óta ökológiai gazdálkodást folytatnak a szőlőben, a a látványos, hétszintes pincesoron található pincében is minél kevesebb beavatkozással készülnek a borok. A rajzolt mesefigurákkal díszített címkék szépen tükrözik a szimpatikus fiatal házaspár szerény, barátságos személyiségét.

Érdekes, hogy bár számos mátrai borász a kék szőlőfajták közül a kékfrankosban látta meg a legnagyobb lehetőséget, Piroska Tibor nem rajongója a fajtának. A fiatal borász egyébként is azt vallja, hogy a borvidék még keresi az identitását és a legmegfelelőbb fajtákat, így ő is folyamatosan kísérletezik, hogy megtalálja az adott terroir-hoz legjobban passzoló, azzal leginkább összhangban lévő szőlőfajtát. A három hektáron jelenleg cserszegi fűszeres, tramini, szürkebarát, zöldveltelini, cabernet franc, zweigelt és blauburger terem. A kékfrankosra reális alternatíva lehet a pincénél a zweigelt. A legenda úgy tartja, hogy ez a bor egy vakon kóstolt kékfrankos-sorban el is lopta a show-t a helyi pályatársak kékfrankosai elől. :)

Ruppert Ákos egyike azon kevés villányi borászoknak, akik nem csak vörösborban képesek tehetségesen megmutatni a borvidéki adottságokat. A teljes színpaletta lefedésére irányuló törekvéseknek pedig egyik fontos következménye, hogy készül siller is, amelynek aktuális évjárata úgy tűnik, hogy megtalálta a maga helyét a portfólióban, túlmutat ugyanis a rozén, de mentes a vörösboros allűröktől is.

Mindezt saját tapasztalatok alapján állítom. Pontosabban állítjuk, ugyanis május utolsó napjaiban furmintfannal párhuzamosan elfogyasztottunk belőle egy-egy palackot, elsősorban a magunk, illetve a közelgő nyár örömére.

Az utóbbi évek során többször említettük már, hogy mennyi lehetőség rejtőzik a Mátrai borvidékben és ezt egyre több kis családi birtok igyekszik is kiaknázni. Németh Attila Gábor és a Tőkések - Karner Gábor, Losonci Bálint és Szecskő Tamás - után az utóbbi években egymás után jelentek meg tehetséges fiatal borászok, akik új energiákat és terveket hoztak a borvidékre. A jövevények izgalmas és pezsgő borászközösséget hoztak létre és érkeznek sorban az ígéretes borok is (lásd pl. a Hoop Wines nemrég megénekelt első kereskedelmi tételeit).
Kézdy Dánielt ugyan elsősorban Tokaj iránti elkötelezettsége kapcsán ismerhetik, de Dani a mátrai borokat is nagyon szereti és a budakalászi Kálvária Pincében tart is belőlük jó párat. A múlt héten vásároltam tőle néhány mátrai bort, főleg olyan termelőktől, akik az utóbbi években bukkantak fel a helyi boros körökben, és eddig viszonylag keveset szerepeltek a blog hasábjain. Innen jött az ötlet, hogy ezek a borok és borászok megérdemelnének 1-1 külön bejegyzést is a "tegnap ittam" sorozat keretein belül, úgyhogy nálam a rovat júniusi bejegyzései főleg vagy talán teljesen mátrai borokról szólnak majd.
Ludányi Balázs pincészete, a Centurio Szőlőbirtok ugyan már régebb óta ismert és jól csengő névnek számít a borvidékről (többször is írtunk hosszabban a birtokról és borairól: 1, 2, 3), de az évek során itt is érzékelhető volt fejlődés és minőségi ugrás a borok terén. Ludányi Balázsról és Centurio Borokról hamarosan lesz még szó a blog hasábjain, de ha már az említett bevásárlás során egy 2019-es Centurio bor is bepottyant a kartonba, kár lenne nem megemlékezni róla.

Itt a hét darab tavaszi borpárom, a magyar résztvevők mellett német riesling-eket, spanyol monastrell-eket, olasz szupertoszkán házasításokat hoztam, és egy magyar-osztrák chardonnay-párbaj is belefért, Homonna Attila bora pedig egy szintén Homonna Attila által készített borral találja magát szemben.
 

Az Erdély területén tevékenykedő román gigaborászat Recas neve talán ismerősen csenghet hazai fogyasztók számára is, hiszen több helyen lehet kapni a boraikat Magyarországon is. A vállalkozást még 1998-ban alapította a brit Philip Cox, és romániai felesége, Elvira. Akkor még csak egy kis butikborászatot terveztek, de az elmúlt bő 20 év alatt a Cramele Recas Románia egyik legnagyobb pincészetévé nőtte ki magát. A birtok ma már közel 1200 hektárra rugó területről készíti borait, több termék- és árkategóriában, nemzetközi és helyi fajták felhasználásával egyaránt.
Az utóbbi években indították el a Wildflower borcsaládot, amelyben nemzetközi fajtákból készült borok - két fehér és két vörös fajtabor, valamint egy magasabbra pozicionált fehér házasítás - kaptak helyet. A laza, gyümölcsös, könnyen fogyasztható Wildflower fajtaborok a pince szortimentjében az alacsonyabb árszintű tételek közé tartoznak és főleg a gasztronómiai szektort igyekeznek velük megcélozni.
Májusban kaptam 1-1 palackot a négy fajtaborból, hogy kóstoljam meg őket.

(A fotót a borászat twitter-éről kaptam kölcsön.)

A Gyöngyöspatán tevékenykedő, jelenleg már kétszemélyes projektnek tekinthető Hoop Wines viszonylag új névnek számít még a műértő fogyasztók körében is. A kisvállalkozás jelenleg két fő pillérre építkezik: a kékfrankosra, mint fajtára, valamint a pét-natra, mint borkészítési módra. Előbbire azért, mert képes tartalmas, de legalább annyira életteli bort is adni, melyhez a Mátra ideális helyszínt biztosít a klímájával, utóbbi pedig régi szenvedély, amely rozékísérletekből nőtte ki magát. Bár az első palackok már 2014-ben elkészültek, az első kereskedelmi tételek csak öt évvel később, '19-ben kerültek lepalackozásra.

A pince jelenleg 0,85 hektárnyi területtel rendelkezik a Borsos (Gereg) dűlőben, amely egyelőre telepítés alatt áll többféle kékfrankos-klónnal, a pincefilozófiával összhangban. Ebből következik, hogy a borok jelenleg nem saját szőlőből készülnek, az alapanyagot a pince partnerei termelik hozamkorlátozás mellett. Az aktuális mennyiségi cél évi 5-10 ezer palack elkészítése a szűkebb fajtakínálat mellett: a kékfrankos mellé legfeljebb egy világfajta kékszőlő, valamint egy kárpát-medencei fehér várható, organikus művelés mellett.

A technológiai filozófiát tekintve „a minőség az első; a kevés beavatkozás híve vagyok, de a tisztaságból nem engedek; a hagyományos módszerek mellett – mint a kézzel csömöszölés – használok innovatív technológiát is, pl. egy 10hl-es PLC vezérlésű hőmérsékletkontrollos zárt vörösborerjesztő tartályt, és a csavarzár használata sem volt kérdés a csúcsbor esetében sem; nem követek semmilyen stílust, de a jó példákat igyekszem átvenni szerte a világból” – írja Kerekes Zoltán, akinek elképzeléseit és munkáját Németi Zoltán segíti.

Mindezekről még fogalmunk sem volt, amikor kóstolásra kaptunk két pét-natot és két csendes bort néhány héttel ezelőtt. A logisztikai nehézségekre tekintettel a pét-natokat csak én kóstoltam, a rozét és a kékfrankost viszont a már-már megszokott karanténtechnológia segítségével kicseréltük egymás között furmintfannal. Ennek lett az eredménye a következő, félig négykezes beszámoló.

Ujvári Vivien, a Barta Pince borásza még valamikor a Furmint Február után invitált, hogy ha legközelebb Mádon járok, látogassam meg a pincénél. Sajnos a közismert okok miatt tavasszal borkóstolásra csak otthon kerülhetett sor, borvidéki látogatásra pláne nem volt lehetőségem. Bár a borász társaságát, a mádi Király és Kővágó dűlők látványát, valamint a Barta Pince birtokközpontjául szolgáló Rákóczi-Aspremont Kúria hangulatát ugyan lehetetlen a nappaliban reprodukálni, de a borokból azért kaptam egy kis ízelítőt. Vivien ugyanis még április elején megkeresett azzal, hogy addig is, amíg személyes találkozásra nincs lehetőség, a Barta Pince felajánlana néhány bort kóstolásra. Négy palackot kaptam, ebből egyet eltettem későbbre, hármat pedig az utóbbi napokban szépen végigkóstoltam.

Április elején új borcsaláddal lépett ki a nagyközönség elé a Heimann Családi Birtok, Heimann & Fiai néven. Az új borok a 2018-as évjárattól különálló márkanév és arculat alatt jelennek meg, egyrészt elválasztva a családi birtok már hagyományosnak mondható portfóliójától, másrészt mégis tovább képviselve a családot és a folytonosságot. A Heimann & Fiai borok már ifj. Heimann Zoltán elképzelései alapján születnek, ötvözve a szekszárdi és a családi hagyományokat a külföldi tapasztalatokkal.
Az új sorozat a két legfontosabb helyi szőlőfajtára, a kadarkára és a kékfrankosra fókuszál. A borok közös jellemzője a spontán erjesztés, a nagyméretű hordók használata, a moderált alkoholtartalom, az egész fürtös erjesztés, a minimális beavatkozás, a derítés elhagyása, a szűrés elhagyása vagy legfeljebb egy durva szűrés alkalmazása, valamint az alacsony kénszint. Ifj. Heimann Zoltán tapasztalatai szerint a kadarkának és a kékfrankosnak egy plusz réteget és hosszúságot ad az egész fürtös feldolgozás (szüretkor a termés kisebb-nagyobb részét nem bogyózzák le, hanem egyszerűen beleöntik az erjesztőbe, a zúzott-bogyózott szőlő közé, alá vagy fölé), így az új borcsalád minden borának elkészítése során ezt a módszert alkalmazták valamilyen mértékben.

Úgy alakult, hogy a sorozat Szekszárd néven futó két borából vettünk egy-egy palackot - ungert a kadarkából, én a kékfrankosból -, így - remélhetőleg utoljára - a koronakarantén idejére kitalált módszerrel szombat délután mindketten kibontottuk a saját palackunkat, majd még aznap cseréltünk, így jött össze az alábbi kétszer két kóstolójegyzet.

Folytatódik a "Rejtőzködő borvidékek" sorozat, ezúttal az Újvilágba utazunk képzeletben. Az Amerikai Egyesült Államok egy különleges vidékéről és egy ottani pincészet két boráról szól a mai bejegyzés. Jégkorszakból származó gleccserek vájta tavak, egyedi mikroklímák, francia és amerikai tulajdonosok, riesling és pinot noir, ez a Forge Cellars.

Noha Szerencs városát szokás a Tokaji borvidék kapujaként emlegetni, a köztudatban sokkal kevésbé él a borvidék részeként. A legtöbb Hegyaljára érkező borkedvelő áthajt a városon és folytatja útját Tokajba, Mádra, Erdőbényére, vagy a régió más, borturisztikai szempontból jelentősebb településére. Szerencsnek sok más hegyaljai településsel ellentétben nincsenek híres dűlői sem, és Szerencshez köthető, szélesebb körben ismert borászat is alig van. Az Árpád-hegy Pince azonban pont ilyen, és ők a kezdetektől fontosnak tartják, hogy Szerencsen fogadják vendégeiket, erősítve a helyi borturizmust. Noha az ő szőlőik nagy része is Tarcal és Mád környékén található, a pincészet ifjú borásza, Varkoly Ádám néhány éve elhatározta, hogy szerencsi szőlőből is készít egy bort, amely a város nevét viseli majd, és a belépő tétel szerepét töltheti be a dűlőszelekciók alatt.
A terv végül 2017-ben vált valóra: Ádám a két nagyapja által egykor birtokolt két ültetvény terméséből készítette el a 90% furmintból, 10% hárslevelűből álló házasítást. A tétel a Szerencs Bora nevet kapta, a címkéjén Szerencs nevezetességei szerepelnek, többek között a Rákóczi-várkastély, a fürdő, a cukorgyár, egy tábla csokoládé, és rákerült az Árpád-hegy Pince épülete is, amelyben hajdan mulató működött. 2018-ban is elkészült a bor, ezt kóstoltam meg a hétvégén.

Még kora tavasszal ittuk és írtuk meg a Konyári Pincészet 2018-as Fecskéjét, a vöröset. Mivel a bornak van egy szintén Fecske névre keresztelt fehér párja is - most éppen a 2019-es évjárat fut -, kézenfekvőnek tűnt, hogy azt is megvizsgáljuk közelebbről. Erre végül májusban került sor, a szokásos palackátadós módszerrel mindketten megkóstoltuk a bort, én a négy fal között, ungert szabadtéren.

A pincészet alapházasításaihoz Konyári Dániel elmondása szerint előbb volt meg a Fecske munkanév, mint maga a bor (a Fecske nevében érdekes párhuzamot képez a pincészet csúcsborával, a Pávával). A két bor címkéjét Jackie Morris brit könyvillusztrátor "The Charm and the Flight" című munkája díszíti. A birtok szőlőinek helyén száz évvel ezelőtt a címkéhez hasonlóan legelő és virágos rét volt, állatokkal. Konyáriék most ilyen réteket igyekeznek kicsiben, pár hektáron visszaállítani.

Sopron a kékfrankos fővárosa, mint tudjuk, én mai témaként mégis egy merlot-t választottam innen. Ritkán írok mostanában célzottan soproni borról, az utóbbi időben a borvidék kicsit perifériára szorult nálam. Kevesebb bort kóstolok innen, mint régebben, és még kevesebb az olyat, ami mentes a hibáktól és mutat valami izgalmasat, ami miatt érdemes lenne hozzá visszatérni. És itt jön a képbe Luka Enikő…
Az utóbbi néhány évben számomra Luka Enikő kis családi birtoka tűnt a legmegbízhatóbb választásnak, ha soproni borról volt szó, hozzátéve, hogy a fentebb ismertetett okokból korántsem tekinthető reprezentatívnak a mintavétel. Többnyire sétáló kóstolók vagy fesztiválok, esetleg vakkóstolók alkalmával szoktam találkozni a fertőrákosi pince boraival, olyankor viszont szinte kivétel nélkül jól vizsgáznak, és egyben még túl fiatalnak tűnnek. Szinte mindig a jól ismert "de jó lenne ezt megkóstolni x év múlva" érzéssel távoztam a standtól, ami azért nem egyenlő a teljes elégedettséggel. Komplett palackok tartalmát sajnos ritkábban nyílt alkalmam elemezgetni, amikor rá is szántam magam a vásárlásra, többnyire azzal szembesültem, hogy a kiszemelt bor már kifutott a polcokról. Luka Enikő borai ugyanis egyáltalán nem olcsóak, viszont nagyon fiatalon kerülnek a piacra és hamar elfogynak.
Márciusban a nőnapi "Gyengébb? Nem!" kóstolón megint volt alkalmam egy kicsit ismerkedni Luka Enikő aktuális tételeivel, és volt annyira meggyőző az élmény, hogy ezúttal ne halogassam a vásárlást. Sejtettem ugyan, hogy korai lesz még májusban a 2018-as vörösborokat kóstolni, de hajtott a kíváncsiság, úgyhogy a három különböző tételből végül ezt a palackot felbontottam.

A nagy koronavírusos forgatag közepette a fiókban maradt egy poszt, egy korábban elfogyasztott, de eddig megíratlanul maradt spanyol sor, jobban ismert - történetesen kivétel nélkül "R"-betűvel kezdődő :) - borvidékek boraival. Íme!

A paloznaki Homola Pincészet amellett, hogy elkötelezett Csopaki Kódex tagként természetesen a kezdetektől fogva nagy hangsúlyt fektet a Balatonfüred-Csopaki borvidék zászlóshajójának számító olaszrizlingre, vörösboraival is azonnal megtalálta az utat a fogyasztók és kritikusok szíve felé. Mára talán eldőlt, hogy a borvidéken legtöbben a kékfrankosnak szavaztak bizalmat vezető kék szőlőfajtaként, de a sok pincészet azért más fajtákat is bevet vörösbor-fronton.
Homoláéknál is kitüntetett figyelmet kap a kékfrankos - talán nem túlzás, ha azt mondom, a premium kategóriás boraik közül ez aratta a legnagyobb sikert - de mellette syrah-ból és cabernet franc-ból is készítenek fajtabort. Ez a két bor is magán viseli a pince és a borász kézjegyét: karcsú test, alacsony alkohol, jó savak, visszafogottabb hordóhatás jellemzi őket. Én a magam részéről inkább syrah-párti vagyok, és a két Homola bor esetében is inkább ez utóbbit zártam inkább szívembe (drbarta esetében ez pont fordítva volt néhány évvel ezelőtt), főleg a 2013-os kiadás révén, amit sokszor kóstoltam, ittam. Most bontottam egyet a 2015-ösből, hogy kiderüljön hogy sikerült a folytatás.

A Folly-testvérek borait nem lehet következetlenséggel vádolni. Ez persze önmagában még nem erény, de ha hozzátesszük, hogy mindez rendre bonyolítatlan, tiszta, rendezett és alapanyagcentrikus borokban nyilvánul meg, akkor már lehet okunk a lelkesedésre.

Ha jól látom, akkor blogunk egyike volt azon sajtószerű fórumoknak, akik elsőként számoltak be Judit és Réka első lépéseiről a borpiacon. Mindez nyolc éve történt, az akkor beszámolónk, valamint az azóta gyűjtött tapasztalatok alapján pedig úgy tűnik, hogy az ismertség viszonylagos kialakítása mellett sikerült megőrizni azt a koncepciót, ami már kezdetben is jellemezte az arborétum borait.

Mindez egyszerű, ám annál élvezetesebb borokat eredményez évjáratról-évjáratra. Ebbe a sorba áll be ez a friss budai zöld is, amit még az elmúlt héten fogyasztottam el, elsősorban saját örömömre.

Az utóbbi szűk három hónapban kizárólag magyar borokat boncolgató "tegnap ittam" posztok után most kivételesen ismét egy külföldi bor kerül a nagyító alá, de így sem maradunk magyar vonatkozás nélkül.
Az 1995-ben alapított, azóta is családi tulajdonban álló Planeta az egyik legnagyobb és legismertebb szicíliai pincészet, amely a sziget öt tájegységén is rendelkezik szőlőültetvényekkel és borászattal (Menfi, Vittoria, Noto, Etna, Capo Milazzo). A család 17 generációra és kb. 500 évre tudja visszavezetni Szicíliában folytatott mezőgazdasági tevékenységét. Korábban is foglalkoztak borászkodással, de a 20. század végén három unokatestvér, Alessio, Francesca és Santi úgy döntött, hogy korábbi tömegtermelést ideje felváltani a csúcsminőségű borok készítésével. Bejött a terv, ma a Planeta már több száz hektáron gazdálkodik és szerte a világba exportálják boraikat.

A Planeta Allemanda névre keresztelt noto-i száraz muskotálya a 2012-es évjárattal debütált, én most a 2018-asból nyitottam fel egy palackot.

Az a helyzet, hogy a begubozó életmóddal az jár együtt, hogy az általam fogyasztott borok 90 százalékát webshopokból rendelem. Valahogy úgy hozta a sors, hogy ezek erős zömmel külföldieket takarnak, most viszont úgy éreztem, hogy van egy sor hazai/kárpát-medencei termelő akinek rég ittam a borait. Így most a Mitiszolra esett a választás. Rendeltem tőlük egy hatos kartonnyi nem olcsó bort, íme a tapasztalatok, csak még egy kis kitérő. :)

Kicsit az értékeléseimről, ha már "visszatértem", mert lehet egyesek furcsának találják majd a mostani pontokat, vagy épp a hiányukat. Valahogy úgy vagyok vele, hogy ha már úgyis képtelenség törekedni teljes objektivitásra, akkor törekedjünk teljes szubjektivitásra.:) Így ha egy bor jobban tetszik magasabb pontot kap, ha mérsékelten, akkor meg alacsonyabbat, ha nem ittam meg, akkor meg el is tekintek a pontozásától. Ilyen egyszerű.  Nem lesz szerkezetivás, nem lesz egyensúly mérlegelés meg utóízhossz-méricskélés. Csak szimplán, zsigerből, amilyen érzemet kivált.

Tekintettel arra, hogy az elmúlt hétvége a megszokottnál hosszabb volt, előszedtem az itthoni készletem mélyéről egy pár furmintot, hogy háromnapos érzékszervi vizságlat alá vethessem őket. Annak ellenére is, hogy a fajta és az árazás kapcsolódási pontjain kívül kevés közös vonást találni közöttük. Még a koncepció sem egyezik, hiszen egy birtokbort engedtem össze egy dűlőválogatással. Tanulság ezúttal sincs, az viszont megerősítést nyert, hogy a termőhelyszelektív kivitelezés nem feltétlenül eredményez jobb és érdekesebb végeredményt.

Tokaj-Hegyalján a különböző egyedi termőhelyek kitartó faggatása és a dűlős borok készítése mellett egyre több kis családi borászat is fontosnak tartja, hogy egy jól fogyasztható, könnyed és a dűlős száraz boroknál jóval kedvezőbb árú "belépő" borral is megjelenjen a piacon. Kikényszerítik ezt egyrészt a versenytársak, a fogyasztói igények, de akár a gazdaságosság is, meglátjuk majd, hosszabb távon hogyan érvényesül majd ez a trend. A magam részéről úgy vélem, nagy szükség van egy ilyen kategóriára, és a Gizella Pince legújabb bora tökéletesen be is váltja a hozzá fűzött reményeket.
Szilágyi László pár héttel a bor debütálása előtt az egy személyes budapesti kiszállítás során megajándékozott egy mintapalackkal, amelyben komoly önkontrollt gyakorolva sikerült kóstolás és fogyasztás szempontjából egyaránt még éppen értelmezhető mennyiséget hagynom, hogy másnap átpasszoljam ungert kezébe. A borásztól rengeteg háttér-információt is kaptam a borról, így készülhetett el az alábbi négykezes a társadalmi távolságtartás jegyében.

Ha kapacitáshiány miatt mélyebbre nem is ások a pincekínálatban, az biztos, hogy Losonci Bálint kékfrankosból szűrt alapborát az elkészítésének összes évjáratában kötelezően el szoktam fogyasztani. Van az úgy, hogy többször is. Azért, mert szeretem. És azért is, mert ritkán találni itthon hasonló filozófia mentén elkészülő vörösbort. Ez a sztori ugyanis nincs túlgondolva: egy egyszerű, gyümölcscentrikus örömbor képét mutatja évről-évre, amely elsősorban a direkt élményekről, mintsem a komoly elmélyülésekről szól. Mindezt ráadásul szokatalnul professzionálisan kivitelezve. Az aktuális évjárat pedig ezt a zászlót viszi most tovább, ügyesen.

Május elseje van, a munka ünnepe, és - mint a héten megtudtam - idén éppen mára esik a nemzetközi sauvignon blanc-nap is, amit minden évben május első péntekjén ünnepelnek, akik számon tartanak ilyesmit. Idén - úgy tűnik - én is az ünneplő tömeg egyik lelkes tagja vagyok, mégpedig a képen szereplő palack tartalmának az utolsó decijével koccintok képzeletben. Az egybeesés kvázi véletlen, a tavasz beköszöntével ugyanis mindig meglódul a sauvignon blanc-fogyasztásom, ennek köszönhetően a mai írás főszereplője a fent említett apropó ismerete előtt is felbontásra ítéltetett a hét közepén. Ez a bor ugyanis az első futó találkozásunk során eléggé meggyőzőnek tűnt ahhoz, hogy sort kerítsek egy hosszabb randevúra, úgyhogy gyorsan el is mesélem, másodjára is működött-e varázs.

Bott Frigyesék borkínálata jelentős dizájnbeli átalakuláson esett át azóta, hogy három évvel ezelőtt csoportan betekintést kaptunk az akkori aktualitásokba. Az idő múlása, valamint a garammentiség koncepciójának előtérbe helyezése feltételezésem szerint sokat csiszolt a pincekínálat üzenetének egységességén, ezért az elmúlt hónapokban vásároltam néhány Bott-fehéret, hogy felmérjem, tetszik-e ez nekem egyáltalán. Először a sauvignon blanc-ból csúszott ki a dugó, a kétnapnyi fogyasztási tapasztalataim alapján pedig a helyzet az, hogy nagyon is tetszik.

Szép jónapot! Rég jártam erre. Nem ígérem, hogy mostantól másképp lesz, mindenestre kipróbálom képes vagyok -e még összehozni egy posztot. :) Nehéz falat ennyi szünet után. Nem azért, mert nincs miről írni, iszok én kérem rendesen, mégha rendezvényekre szökőévente járok is. Egyszerűen változott a hozzáállás. Borbuziból fogysztó lettem. Nem nézek utána pincéknek, ha ott vagyok nem teszek fel kérdésket, nem olvasok boros témában, véletlen se jegyzetelek, nem gondolkodom azon, hogy ami a poharamban van az ugyan most hány pontos. Csak úgy esténként felpattintok valamit és megisszuk az asszonnyal (besegít fél deci erejéig :)). Meg 3 hetente klubolunk (ha épp nincs pandémia), ám ezekre az alkalmakra már nem készülök kiselőadással, inkább röhögünk nagyokat.  Ami még változott, rieslinget sokkal kevesebbet iszom, Tokajban évek óta nem jártam, ergo nem is vagyok képben, viszont többet járok a Balatonra.

A bor is, amiről írnék a Balatonról van. Szabó és Fia Pincészet. Balatoncsicsó, Balatonfüred-Csopak borvidék. Nem tudok róluk szinte semmit. Egyszer-kétszer belefutottam valamely borukba. Leginkább semmi különös emléket nem hagytak, aztán volt, hogy tetszett egy kései, de száraz olaszrizlingjük, de végül tavaly, egy adventi vásárban egyszercsak szembejött Ő. A Cabernet Franc 2017. A fekete címkén írja, hogy “Mély, tartalmas, testes. A borász szíve-lelke.” Ezek a szövegek általában megmosolyogtatnak, de itt most tényleg azt éreztem, hogy benne van. Tömény illat, friss, érett szedres-feketeribizlis gyümölcsökkel, kis fűszerpaprikával, ami nekem már feltétlen kell, ha ezt a fajtát látom a címkén. Krémes, telt, haraphatóan gyümölcsös korty, ízléses hordó, sav-tannin amennyi kell, a 14-es alkoholról is ugyanezt tudom mondani. Csupa öröm, mégis kellően komoly. Mondhatnám dícséretként borsznobosan, hogy olyan “loire-os”, csak az helyzet, hogy végiggondolva a tapasztalataimat addig, amíg egy minimum ilyen anyag jön szembe a Loire-ról, addig rengeteg pocsék/érdektelen boron kell magad átverekedni. Nem nagyon hiszek már a pontokban, de, hogy ne legyen inkomplett a poszt legyen 6.  Fontosabb, hogy venném újra és újra, egy kartonnyit már el is pusztítottam.  A pincétől vettem 3600 Ft-ért, szerintem a hülyének is megéri.

Az nem szorul különösebb magyarázatra, hogy a bezártság jelenében a hazai borásztársadalom egyike a fulladozó gazdasági helyzet veszteseinek. Az éttermek zárva, a kóstolók, rendezvények törölve, személyes kontaktusra pedig minimális a lehetőség, ez pedig számokban aligha kifejezhető mértékben akadályozza a terjesztést és terjeszkedést.

A fenti indokok mentén keresett meg minket néhány héttel ezelőtt Péter Ákos, aki tokaji pincéjének reprezentációs borkeretéből ajánlott fel egy csokornyit blogunknak további szíves felhasználás céljából. Mi pedig éltünk a lehetőséggel, mégpedig úgy, hogy a sort először én, aztán pedig másnapi átszállítás után furmintfan is megkóstolta. Így állt össze ez a külön-külön négykezes, ami gyakorlatilag a Péter Pince aktuális szortimentjét hivatott lefedni.

Ez pedig különösen kedves volt a számomra, hiszen minimális előismeretek birtokában voltam a pincét illetően, így pedig sikerült egy közel teljes képet kapnom arról, hogyan néz ki a borvidék a Péter Pince szemüvegén keresztül.

Tavaly már feltűnt egy-egy horvát borvidék és pincészet a sorozatban, terveim szerint idén szerepel majd kettő is. Most mindjárt itt is van az egyikük, ezúttal azonban az ország tengertől távolabbi részéről, Szlavóniából választottam ki egy pincét. Az általában szokásos kettő helyett megint három bort kóstoltam, lássuk, honnan és miket.