Sike Balázs és Velényi Réka borászata, a Skizo Borház feltűnő címkéivel, jó ár-érték arányú reduktív boraival tett szert szélesebb ismertségre, de korábban is és most is készülnek a pincénél komolyabb, termőhelyi borok is, amelyek most a "Hegyeink" fantázianév alatt kerülnek palackba. Több éve jártam utoljára a hangulatos kis badacsonytördemici borbárban, de most minden összeállt egy újabb látogatáshoz. A múlt hétvége egy részét éppen Badacsonytördemicen töltöttem, és ha már így esett, természetesen igyekeztem útba ejteni egy pincészetet is. Amíg a baráti társaság többi tagjára vártam, pont volt annyi időm, hogy a "Hegyeink" sorozatot végigkóstoljam, azután persze néhány "alap" Skizo-bor is a szomjas torkok áldozatául esett.

A magyar egyveleg külföldi párja is megérkezett, ebben is vannak borok a Gourmet Fesztiválról (a Bortársaság standjának külföldi sauvignon blanc-jai), a szokásos borbár-portyákon és baráti társaságban nyílt palackok.

Itt az újabb magyar egyveleg, kevés vörössel, annál több fehérrel. Többek között sok bor a Gourmet Fesztiválról (a Bortársaság standjának köszönhetően sok sauvignon blanc-nal), a Gourmet-n és máshol kóstolt sok tokaji (szokás szerint), és az Egytőről júniusi rendezvényének nem "Egytőről" címkét viselő borai és persze 1-1 borbár-látogatás termése.

A Gizella-kóstoló után egy héttel Balassa István hozta el a borait a Carpe Diem-be. Az este már csak azért is különleges alkalomnak ígérkezett, mert a borász itt mutatta be először teljes egészében a 2017-es évjáratból készített 7(!) dűlőszelektált szamorodniját. Ezek mellett, illetve előtt kóstoltunk friss 2018-as borokat és egy Mézes-Mály Furmint mini vertikálisban is részünk lehetett.

A hét az Ikrek jegyében telik majd, hiszen május végén-június elején Szilágyi László és Balassa István is a Carpe Diem vendége volt, a borászportrék sorozat keretében. :) Mivel ezek az esték mind a borsort, mind az időtartamot tekintve meglehetősen hosszúra szoktak nyúlni, a két elválaszthatatlan barát, akik gyakran tartanak közös kóstolókat és borvacsorákat is, most külön-külön mutatta be borait, életútját, birtoka múltját, jelenét, jövőjét.
Először tehát Szilágyi Laci és a Gizella Pince volt a vendég a korábbi, május végi időponton. Időben és térben is széles sort kóstoltunk, 2018-tól 2013-ig mentünk vissza a száraz borokkal, 2006-ig az édesekkel, közben pedig több dűlő boraival is ismerkedtünk, köztük természetesen Szil-völgyekkel és Szent Tamásokkal. A végén pedig még söröztünk is egyet.

Még májusban sikerült egy elég szélesre duzzadt magyar kékfrankos sort összehozni, ahol szinte a legtöbb ilyen szempontból jelentős borvidék képviseltette magát. A sor végén nem voltunk felhőtlenül boldogok (ahogy szinte pontosan 2 évvel ezelőtt tartott 2013-as kékfrankosok okán szervezett szeánszon sem), voltak csalódások, de azért akadtak szép borok, összességében azért többet vártunk. A borokat vakon kóstoltunk, nekem volt alkalmam néhány tételt visszakóstolni másnap is, ahol ez változtatott a végeredményen, azt jelzem (volt rá példa).

A Garda-tó Észak-Olaszország egyik legkedveltebb üdülőhelye, amely lélegzetelállító szépsége mellett a borkedvelőknek további érdekességeket is tartogat. A három tartományhoz - Trentino, Lombardia, Veneto - tartozó tó több eredetvédelem alatt álló borvidéket is határol, ezek közül az egyik Lugana DOC, amely különlegességét egy speciális geológiai eredetű terület és egyetlen sokoldalú szőlőfajta együttállásának köszönheti.
Lugana a Garda-tó déli részén található, nagyobb része Lombardiához, egy kisebb keleti szeglete Veneto-hoz tartozik. Lugana DOC 1967-ben kapta meg eredetvédelmi státuszát, a 2017-es adatok szerint 2113 ha szőlőterülettel rendelkezik, 196 termelővel, 113 palackozóval, évi nagyjából 20 millió palackos termeléssel. A Consorzio Tutela Lugana DOC 1990-ben alakult meg, azzal a céllal, hogy a felügyelje, védelmezze a helyi borkultúrát és borokat, valamint hírüket vigye a világban. Egy közép-európai turné keretében Magyarországra is ellátogattak, Carlo Veronese, a Consorzio Tutela Lugana DOC igazgatója és Herczeg Ágnes kalauzolt minket végig a borvidéken és borain a Casa Pomo d'Oro-ban.

Mindig öröm látni egy birtok első lépéseit, építkezését, fejlődését, még ha először csak a borosgazda szavain, telefonon és facebook-on látott fényképeken keresztül is. A végén azért persze az a legjobb érzés, ha az ember a kezébe fogja a bort, megissza, elismerően bólint és gratulál a borásznak. Ez a mai is egy ilyen szép kerek történet, ami pontosan így is zárult.
Németh Miklóssal sokszor összefutottam a Drop Shop vagy a Carpe Diem kóstolóin, vagy talán még többször csak szimplán a pultnál, ahogy az aktuális kínálatot szemlézgettük. Nagyjából az egyik első találkozásunk környékén tehetett szert a Kőröshegyen található birtokra, sokat mesélt  róla a maga végtelenül nyugodt, mégis lelkes módján, és persze fotókat is mutatott, azután elkészült a pince facebook-oldala is, azon is lehetett követni a birtok életét. Most pedig végre itt ez a bor is, amire nagyon kíváncsi voltam, és úgy tűnik, megérte rá várni.
Miklós hajdanán egyébként kötöttfogású birkózó volt, utána sokáig a vendéglátásban dolgozott, közben pedig rengeteg bort kóstolt az utóbbi bő 20 év alatt. Párjával 2015-től művelik Kőröshegyen a Borochegy dűlőben található ültetvényeket - oda is költöztek -, közel 4 hektáron, ahonnan 2016-ból olaszrizlinget (megtalálható a Radovin-nél) és kékfrankost palackoztak.
A Borochegyen a szőlők mintegy 200 méterrel a Balaton szintje felett, délnyugati fekvésben helyezkednek el. A talaj meglehetősen heterogén, homokos vályogtól az agyagos vályogig, magas mésztartalommal. Miklósék a szőlőt bio módon, minimális réz és kén használata mellett művelik, a talajt ritkán mozgatják, a sorközöket helyi gyomflóra takarja.
Hagyományos kosaras préssel préselnek, a fehérborok ülepítés után használt hordóban, illetve acéltartályban készülnek el (idővel a hordót talán teljesen el is hagyják majd), a vörösborok kádban erjednek, kézi csömöszölés mellett, majd palackozás előtt hosszan érlelődnek magyar és francia hordókban. Fehérben az olaszrizlingen és a rajnai rizlingen lesz a hangsúly, kék szőlők terén még folyik a kísérletezés, hogy mivel érdemes foglalkozni ezen a területen, a kadarka lesz az egyik kísérleti alany. Akárhogy is zárulnak a kísérletek, azt hiszem, ez a kékfrankos máris bizonyított.

Egy rövidke nyaralásnak köszönhetően megint összejött megint egy adag spanyol borról szóló jegyzet, de úgy gondoltam, nem terhelem meg vele a szokásos egyvelegeket, hanem inkább külön csokorba szedem ezeket, legrosszabb esetben magamnak, emlékül. :)

A decemberi borpárbajok után folytatást ígértem, most itt a tavaszi termés. Ismét 7, valamilyen szempont(ok)ból egymáshoz illő borpárt hoztam különböző fajtákból, különböző országokból.

Példaértékű összefogás eredménye az immár negyedik évét taposó Egytőről-projekt, ugyanis Budapest legfontosabb borbárjainak többsége áll mögötte a Bortársasággal karöltve. A kezdeményezés résztvevői hagyományteremtő célzattal, a Kárpát-medencei szőlőfajták népszerűsítése jegyében 2016-ban készítették el közös borukat, amely minden résztvevőnél elérhető és kóstolható volt, és amelyet 2017-ből és 2018-ból is 2-2 újabb bor követett.
A kezdeményezés hamar kapott egy saját facebook-oldalt is, majd a névadásba bevonták a közönséget is, egy nyílt pályázat keretében, ahol végül az "Egytőről" győzedelmeskedett a beküldött nevek közül. A címkén az egy tőről fakadó ágak az összefogás résztvevőit szimbolizálják.
A cél jól iható, bisztrós stílusú, könnyed bor csavarzárral ellátott palackba zárása és a fogyasztók elé tárása. A fajták kiválasztásnál egyértelmű volt, hogy az Egytőről boroknak Kárpát-medencei fajtákból kell készülnie. Az első bor óta több borvidék több pincészete kapcsolódott be a közös munkába, és a jövőben is várható újabb borvidékek, illetve pincészetek bevonása.
A 2018-as újdonságok most debütáltak a nagyközönség előtt, a 0,75 teraszán, ahol az Egytőről mozgalomban részt vevő több borbár is hozott magával 1-2 bort (ezekről majd máskor), és ahol a friss tételek mellett a korábbi Egytőről borokból is előkerült néhány palack.

Tavaly ősszel volt már egy ültetett új-zélandi pinot noir kóstoló a Carpe Diem-ben, most kötetlenebb formában, kevesebb borral ismét összeállt egy kiwi pinot sor. A sor kétharmadát a finewines.hu saját portfóliójából válogatta Tar Feri, a további két versenyző pedig két neves pince bora volt. Különböző termőhelyek, különböző évjáratok, különböző stílusok... érdekes kis merítés volt.

Régen jártam már Szentesi Józsefnél, és egyébként is tervezgettem már egy következő látogatást, így éppen kapóra jött, amikor május elején a baráti kör egy kis részének boros programot kellett szervezni és a borásznak is megfelelt az időpont. Kevesen voltunk, így gazdaságossági és alkoholtűrési szempontokat egyaránt figyelembe véve most "csak" 11 bort sikerült megkóstolni, különös hangsúlyt fektetve természetesen a pince különleges magyar fajtáira.

A cikknek különös apropója nincs, a múltkor baráti társaságban nyílt néhány 2015-ös osztrák veltelini - általában szeretik a fajtát - és mivel a pincészetek borai itthoni kereskedésekben is elérhetőek, gondoltam, külön írásban osztom meg a tapasztalatokat.

Május első péntekjén került sor a Duna-palotában a Vino Castillo által szervezett Fiesta de Vino-ra. A beharangozókban 70 spanyol pincészetet és 300 bort ígértek, én ugyan nem számoltam utána, de az egészen biztos, hogy két délután-este is kevés lett volna, hogy normálisan végig érjek az összes tételen, pedig derekasan és fegyelmezetten próbálkoztam. :) Jóformán minden borvidék és borstílus képviseltette magát, pezsgőtől az erősített borig. A több termet megtöltő kiállítótér mellett egy külön teremben folyamatosan mentek a tematikus mesterkurzusok, a borok mellé pedig különböző falatkákat, tapasokat is lehetett enni.
Nem is nagyon szaporítanám a szót, belevágok a maratoni beszámolóba, öveket becsatolni.

Portugália a rejtőzködő borvidékek aktuális fejezetének új állomása. Portugáliáról először a portói, majd valószínűleg Douro és Vinho Verde borai, vagy a Madeira juthat a borkedvelők eszébe, az ország azonban tartogat még néhány borvidéket, számos őshonos, helyi fajtával és az ezekből készült borokkal. Én most ezek közül is egy kevésbé ismert borvidéket választottam, a fővárost körülölelő, hasonnevű Lisboa-t.

Egy esős, szürke májusi délutánon Budapesten, a Spoon állóhajón bemutatkozott a Disznókő Kapi 6 Puttonyos Aszú 2015-ös évjárata, modorosan szólva ezzel némi napsütést csempészve a meghívott vendégek poharába. Az előzményeket szigorú szabályszerűségnek tekintve erre a premierre még két évet várnunk kellett volna, hiszen eddig a Disznókő Kapi Aszúk 6 évente követték egymást (1999, 2005, 2011), de ezúttal borult a papírforma. A Kapi Aszú ebben a különleges borkategórián belül is egyedi karakterű aszúbor, amely megmagyarázza, hogy miért csak kivételes években készülhet el, és ezek az évjáratok miért nem egyeznek meg feltétlenül a borvidéken klasszikusan nagy aszús évjáratként jegyzettekkel. Dr. Mészáros Gabriella bevezetője után Mészáros László birtokigazgató mutatta be a Kapi új évjáratát, majd természetesen a korábbi évjáratokat is megkóstoltuk.

Ki hol szilveszterezett 1978-ban? :) Én még sehol, létezésem lehetősége még talán terv szinten sem szökkent szárba, de ez a bor már akkor is ott formálódott a Castillo Ygay pincéjében, hogy aztán közel 41 év elteltével is képes legyen lenyűgözni fogyasztóját. Pedig amikor szombat reggel kimásztam az ágyból, még nem sejtettem, hogy aznap egy olyan borral fogok randevúzni, amely nem csak idősebb, mint én, de még szinte ereje teljében is van. Mióta Tar Ferenc megnyitotta a Carpe Diem-et, a finewines.hu borai mellett egyre gyakrabban és egyre bátrabban keresgél szerte a világban és dob be különlegességeket az aktuális borlapra vagy a hétvégi extra kínálatba. Előző héten történetesen néhány érettebb vörösbor lépett porondra, többek között ez a több, mint 40 éves csoda is. A múltkori, közel 23 éves osztrák zöldveltelini után újabb csapás a múltból...

A Tokaj-Hegyalja távolról sem nagyrészt egy központ köré koncentrálódó borvidék, hanem sok különleges gyöngyszemet tartogat különböző arculatokkal, borstílusokkal, kulturális örökséggel. Az egyes települések az utóbbi években igyekeztek a helyi borászok, termelők, lakosok összefogásával legalább időszakosan, egy-egy évente visszatérő esemény, fesztivál erejéig szélesebb közönséget megszólítani, bevonzani, abban a reményben, hogy idővel sok visszatérő vendéget üdvözölhetnek majd. Annak ellenére, hogy Tarcal bővelkedik remek borászatokban, különféle szálláshelyekben és látnivalókban, ilyen szempontból sokáig kicsit megbújt a többi hegyaljai település árnyékában. A tarcali borászok, lakosok és az önkormányzat összefogásának köszönhetően 2016 óta - a borvidék sok más településéhez hasonlóan - Tarcalnak is van saját rendezvénye, ahol egy hosszú hétvége alatt a látogatókat nyitott pincék, kóstolók, dűlőtúrák és más programok várják, általában április legvégén vagy május elején. A borászok együttműködésének másik gyümölcse egy közös, a település nevét viselő bor, amelynek az első évjárata szintén a 2016-os volt, és amelynek új évjáratát mindig a Bűbájos Hétvégén mutatják be.

N+1-ik szekszárdi kóstoló, ezúttal elég találó névvel. Ami megfogott benne, hogy én pont ezt keresem és szeretem Szekszárdban: az aranyosságot. Privát kóstolókon gyakran találkozok olyan véleménnyel, hogy Szekszárd unalmas és/vagy kiszámítható. Én erre azt szoktam válaszolni, miért nem örülsz annak, hogy van legalább egy olyan hazai borvidék, ahonnan vannak évről évre megfizethető, szerethető ivóborok. A szerencsés névválasztással elég ambivalens volt, hogy a legtöbb helyen a csúcsborokat, az úgynevezett villányverő caberneteket és társaikat tartották méltónak piedesztálra emelésre. Nem azt mondom, hogy nem esett jól a Hemiann Franciscus vagy Taklerék Szenta-hegyi franc válogatása, de nagyjából ezeken kívül max. 2-3 úgynevezett csúcsbor volt amit szívesen fogyasztottam. A nagy kérdés az volt az este végére, tényleg az aranyos arca érdekesebb-e Szekszárdnak vagy inkább a blockbusterei? Én már rég letettem a voksom az első kategória mellett, de ezen az estén nagyjából döntetlen lett az eredmény. Mindkét kategóriából 3-3 bort tudnék kiemelni favoritként. Az aranyos borok halmaza nálam majdhogynem azonos a jól sikerült kadarkákkal. Heimannék, már rég túllépték a kadarka válogatásaikkal a cukimuki ivóbor kategóriát, viszont komoly fegyvertény, hogy az ihatóságuk és fajtajellegük egy szemernyit sem csorbult. A 2017-es Céh Kereszt Kadarkáról már egyszer leírtam a véleményem, nem is tartotta vele senki a lépést, sajnos borvidéken kívül is ez nagyjából mostanában csak Bott Frigyesnek sikerül. (6+)  A pince klasszikus sagrantino-cabernet franc házasítása a Franciscus szintén tizenhatos évjárata már sok éve az egyik legkedvesebb hazai csúcsvörösöm, ezen az estén sem volt másként. Energikus, feszes, jóízű és nagyon szép csersavakkal bír. Már most is jó, de szerintem jó pár év tartalék van még benne. (7-) Kadarkákra visszatéve, a Tüske Pince 2018-os Harmados Kadarkája nem meglepő módon egy igazi gyümölcsbombának bizonyult, szerény méreteit meghazudtolóan komoly intenzitással bírt, csak úgy dőlt belőle a temérdek szamóca és málna. Kétezer környékén hirtelen nem tudnék jobb ivóbort elképzelni. (5+) Számomra viszont igazi pozitív meglepetés volt a Toronyi Pince 2015-ös Kadarkája, egyrészt eddig nem ismertem a pincét, másrészt nem sok olyan négy éves kadarkát találni, ami ennyire fiatalos tud maradni. Kadarkához képest nagy test, hosszú utóíz és mérsékelt gyümölcsösség jellemezte. (6-)  Taklerék elhozták az egyik legfineszesebb bort, amit valaha kóstoltam tőlük. A Szenta-hegyi Cabernet Franc 2016-os évjáratában nyoma sem volt, nyomasztó hordódominanciának vagy lekvárosságnak, ellenben a savak egészen frissen tartották a kortyot az elejétől a végéig, sőt még utána is. Sokrétű kortyban cékla, fanyar étcsoki, és egy leheletnyi fűszerpaprika is szerephez jut. (6/7) A Vesztergombi Pince merlot-franc házasítása a Turul 2015-ös évjárata igazából a senki földjén lakik a kedves ivóborok és a blockbusterek között. Komolyabb test és jelentősebb tannin van benne, mégis jól működik ez a házasítás, hiába kisebb hányadát adja a merlot, érzetre mégis az ő karaktere érvényesül. (6 pont)

A rendezvényen meghívottként vettem rész, ezúton is köszönöm a lehetőséget.

Lassacskán elkezdenek szállingózni a borkereskedésekbe az első 2018-as tokaji száraz borok is, Szilágyi László birtokbor szintet képviselő Furmintja és Barát Hárslevelűje pedig általában az első fecskék között szokott lenni. A Barát már a polcokon van, a Furmint hamarosan követi, mi pedig kaptunk mintaként 1-1 palackot a friss borokból, kiegészítve egy 2017-es Bomboly Furminttal és egy 2017-es Szamorodnival. Ezekről szól röviden a mai bejegyzés.

Az új magyar egyveleg a borbárokban eltöltött poharazások és baráti iszogatások mellett egy Artizan Open-en és a VinCÉ-n tett látogatások során szerzett villámszerű benyomásokról papírra vetett rövidke jegyzeteket is magába foglalja. Így lesz néhány borászat, akiktől egészen sok bor is szerepel majd az alábbiakban, ami egyben azt is jelenti, hogy maratoni hosszúságú poszt következik.

A legutóbbi Borsmenta sajtóklub-kóstolóra már új helyszínen, a Borirodában került sor és ezúttal a hárslevelű volt a téma, egy maratoni, 18 tételes sor tükrében. Tokaj mellett Mátra, Somló, Neszmély, Villány és Eger is képviseltette magát az időben két évtizeden átívelő sorban, amelyben ráadásul sok olyan pince bora is szerepelt, akiktől én meglehetősen ritkán kóstolok. 

Amikor Magyarországon bormarketingről van szó, Ausztriát szinte már közhely követendő példaként felhozni. Az érvelés egyik állandó része, hogy lám, a sógorok milyen ügyesek, hiába dolgoznak egy olyan középszerű fajtával, mint a zöldveltelini, elérték, hogy osztrák "grüvé"-t már a világon mindenhol találni az éttermek borlapjain, milyen jó lenne, ha a tokaji furminttal ezt mi is el tudnánk érni. Szőlészeti szempontból nem tudok hozzászólni a témához (kb. annyit tudok, hogy a zöldveltelini egy kevésbé problémás szőlőfajta), de sosem értettem az állítás magyar bormarketing szempontból valószínűleg legkevésbé releváns, mindenesetre a velteliniről kissé lefitymálóan nyilatkozó részét. Persze nem minden veltelini tündöklő wachau-i smaragd, sőt, de a fajta nekem számos alkalommal bizonyította már, hogy több tiszteletet érdemelne. (Egyébként magyar borászok is készítenek szép velteliniket, elég itt Bott Frigyesre vagy a Villa Tolnay-ra gondolni, és Etyekről is kóstoltam már 1-2 szép példányt.) 

Még március végén jártam Bécsben, amikor a Naschmarkt melletti Wein&Co. borbárban egy 1996-os smaragdot poharaztak. Nem minden nap van lehetősége az embernek 22 és fél éves bort kóstolni, pláne fehéret, így természetesen éltem a kínálkozó alkalommal. Nem vártam többet egy tisztességesen megöregedett, ám még fogyasztható bornál, de kiderült, hogy nem is tévedhettem volna nagyobbat.
 

A világ vezető borcsaládjait tömörítő elitklub ötlete egy közös sétán pattant ki Robert Drouhin és Miguel Torres fejéből 1991-ben, és ennek nyomán 1992-ben megalapították a Primum Familiae Vini-t. A vezető családi birtokok informális alapokon nyugvó csoportosulása legfeljebb 12 tagot számlálhat, csak meghívásos alapon lehet bekerülni. A tagok köztiszteletben álló, kiemelkedő nemzetközi elismertségnek örvendő, saját szőlőterületekkel  rendelkező családi szőlőbirtokok, ez mind a tagság feltétele. A tagok megosztják egymással szőlészeti, borászati és üzleti tapasztalataikat, igyekeznek megőrizni a helyi borkészítési hagyományokat, felhívják a figyelmet a borászatok társadalmi és ökológiai felelősségére, és tudásukat átadni a következő generációknak.
Jelenleg a klub tagságát 11 családi birtok alkotja: Marchesi Antinori, Baron Philippe de Rothschild, Joseph Drouhin, Egon Müller Scharzhof, Famille Hugel, Champagne Pol Roger, Famille Perrin, Symington Family Estates, Tenuta San Guido, Familia Torres, Vega Sicilia. Az egyesület évente megválasztja elnökét, közös kóstolókat, gálaebédeket szerveznek, és utóbbiak bevételét jótékonysági célokra fordítják.

A VinCE mesterkurzusán egy kis ízelítőt kaphattunk a 12 pincészet boraiból.