Az Etyeki Kúria 2017 elején új borcsaládot indított útjára, "Mérész Sándor Projekt" néven. A Kúria főborászáról elnevezett sorozat eddig két tagot számlál: a 2015-ös évjáratból egy zöldveltelini, 2016-ból (eddig) egy sauvignon blanc-t rendeztek a pincészet többi borától merőben eltérő dizájnnal készült címke alá. A "Projekt" borok korlátozott palackszámban készülnek és valamilyen újdonságot hordoznak a már jól bejáratott Kúria-portfólió tagjaihoz képest. A zöldveltelinivel például új fajtabor került a szortimentbe, a sauvignon blanc pedig készítési módjában és stílusában tér el a pince "alap" sauvignon blanc-jától.

Szinte pontosan egy évvel tavalyi felvidéki bortúránk (1., 2.) után ismét átruccantunk pár napra a határ túlsó oldalára néhány borászat meglátogatása céljából. Ebben az évben ambiciózusabb terveink voltak: több érdeklődő, több nap, több borászat. A nettó 2 nap alatt összesen négy pincészetnél jártunk, akik két különböző település határában tevékenykednek. Vendéglátóink igen jól tartottak minket: az ott töltött idő alatt sikerült közel 70 bort megkóstolni.

Az első napot Bélán (Belá) töltöttük, ahol a Chateau Belá-nál, majd Bott Frigyeséknék vendégeskedtünk. A második nap Kürtöt (Strekov) vették be csapataink, de erről majd terjedelmi okokból külön számolunk be. Nem is szaporítanám feleslegesen a szót, térjünk a lényegre: az első két pincére és az ott kóstolt monstre borsorokra.

Miközben belföldileg a nyár első kombájnfecskéi bemelegítőköreiket fordulják a balatoni csabagyöngye-erdő zegzugos keresztútjain, hogy motorzúgással hirdessék a kettőezer-tizenhetes magyarszüret kezdetét, egy chilei bevándorlóbor már büszkén vállalja idei-identitását. A tavaszi szőlőszedéssel persze klimatikus ellehetetlenüléseink miatt nem is lehet versenyezni, szóval törvényszerű, hogy a chilei Montes menetrendszerű sauvignon blanc-ja előz, lát és győz. A tavalyi magnós-évjáratot furmintfan itta-írta, az pedig  elég jól szerepelt ahhoz, hogy a pénteki közösségi délutánszaunából az Újbuda-központ bevásárlócentrumának borboltjába menekülve egy aktuális palackot vegyünk magunkhoz, hogy aztán jól behűtve átküzdjük magunkat rajta az utolsó cseppig. A projekt természetesen sikeres teljesítéssel zárult, de azért komolyabb anyag ez, hogy mintegy megemlékezés nélkül merüljön bele az elfeledés betondzsungel-árnyékába.

Gervai János kis pincészetéről jó másfél éve írtam először, akkor a 2014-es és 2013-as borokat, valamint a 2015-ös mintákat kóstoltuk végig, az időjárás miatt szőlőbe nem mentünk. János júliusban felhívott, hogy ha van kedvem és időm, valamikor szívesen megmutatja a szőlőt és a 2016-os borokat, én pedig kaptam az alkalmon. Egy szombati napon be is vágtuk magunkat a kocsiba, hogy kis túránk után az Onyx délutáni-esti műszakjának megkezdése előtt még visszaérjünk a fővárosba. Gervai János ugyanis az Onyx head sommelier-jeként elég elfoglalt ember, ráadásul szinte teljes szabadidejét a pincének és a szőlőnek szenteli, másra nem nagyon jut idő. Pedig a lepalackozott bormennyiség növekedésével a kereskedelemmel, marketinggel, arculattervezéssel is foglalkozni kell, ehelyett leginkább a támberendezések vagy az ültetvények rendbehozatala köti le az energiáját. 

Sarkítási szándék helyett inkább az egyszerűség kedvéért merem személyes benyomásokra alapozva állítani, hogy magyarföldi sauvignon blanc-t hálásabb és szórakoztatóbb feladat úgymond inni, mintsem kóstolni. Legtöbbször ugyanis az van, hogy a technológiai precizitás oltárán feláldozódik az egyéniség, amely többnyire olyan borokat eredményez, amelyeket boldog-boldogtalan bárhol és bármikor döntene lefelé a nyárközepi forróságban, miközben mindezen előnyökhöz nem társul semmiféle egyéniség, karakter. Ez persze nem feltétlenül baj, sőt. Felesleges lenne mennyiségi értelemben túlbonyolítani, netán magyarosítani a fajtát, hiszen úgyis félcsepp lenne a nemzetközi sauvignon-tengerben, az pedig kevés a határtalan borpiacra történő kilépésre. A fajta ettől függetlenül beszél magyarul, közérthetően, ráadásul igény is mutatkozik rá a belföldi piacon, eszembe sem jutna tehát értetlenkedni ebben a tekintetben.

A múltkori nyárzáró sauvignon blanc-kóstoló második felvonására többet kellett várni, mint gondoltam, kicsit elfelejtődött ez a sor, de a tavasz végére megérkező meleg, napsütéses időjáráshoz pont a legjobbkor került elő. Az első rész után most Új-Zéland került a górcső alá. 

Amikor május közepén egy családi ünnepen kortyolgattuk a lenti Konyári-borokat, még nem tudhattam, hogy egy időközben bekövetkező szomorú esemény vet árnyékot ennek a posztnak a megjelenésére. Ahogy mi is megemlékeztünk róla, a Konyári Pince alapítója és az Ikon Borászat megálmodója, Konyári János sajnos május végén hosszan tartó betegség után elhunyt. Csak annyival vigasztalódhatunk, hogy a Konyári Pince Konyári Dánielnél jó kezekben lesz, hiszen egy ideje már az ő szakmai irányítása mellett készülnek a borok. 
 

Mindennapos dolog, hogy egy borászat egy borász nevét viseli, az már ritkábban, hogy a névadó borász a céget elhagyva a saját nevével megegyező márkanevet vált saját nevét is hátrahagyja, majd évekkel később új borászat felépítésébe fog. Kim Crawford története pont erről szól. (Tudom, Laposa, de azért mégsem egészen ugyanaz a sztori.)

(Kim és Erica Crawford - A képet innen metszettem.)

A véletlenek sorozatának köszönhető, hogy ez az írás megszületett. Ha már egyszer úgyis külföldre szakadt barátait látogatja meg az ember, igyekszik ott olyan borokat inni, amelyek itthon nem vagy nem könnyen elérhetőek. Így akadt meg a szemem a számomra addig teljesen ismeretlen Loveblock birtok sauvignon blanc-ján, majd ahogy a rendelés leadása után igyekeztem némi háttér-információt begyűjteni a borról, szembesültem a mögötte álló érdekes történettel is. A hab a tortán az volt, amikor bevásárlás közben kiderült, hogy az egyik helyi supermarket polcáról leemelhetőek a borász eredeti birtokának, a Kim Crawford Wines-nak a borai is. Így lett teljesen kerek a történet.

Jó másfél éve megnéztük, hogy mit tud a Tesco saját márkás nemzetközi kínálata. Mint megállapítottuk, a hipermarketlánc szakértői biztos kézzel válogatnak a világ különböző borvidékein, korrekt árért fajta- és borvidék-tipikus, jó minőségű borokat kapunk a pénzünkért. A Tesco Finest címke mögött gyakran ismert és elismert termelők borai rejtőznek, természetesen inkább a nagyobb birtokok képviseltetik magukat, kis családi borászat aligha képes egy hiper mennyiségi elvárásait teljesíteni.
Most arra voltunk kíváncsiak, mit tud a "felső polc", azaz főleg a drágább borok közül válogattunk.

Az új-zélandi Matua (maori nyelven családfő) borászat büszkén hirdeti magáról, hogy ők voltak az elsők, akik Marlborough-ban sauvignon blanc-t készítettek (ugyanezt állítja egyébként magáról a Brancott Estate is), mondhatjuk tehát, hogy Új-Zéland legismertebb borvidékének úttörő, de mindenképpen egyik első meghatározó pincészetéről van szó.
Bill és Ross Spence több generációs borászcsalád sarjai, akik 1966-ben megvásárolták első területüket, majd a 70-es években alapították meg saját borászatukat és 1974-ben lepalackozták első boraikat is, köztük az első Marlborough Sauvignon Blanc-t. A borászat a következő évtizedekben folyamatosan terjeszkedett, Új-Zéland több borvidékén is területeket vásároltak. 2001-ben a Beringer-Blass Wine Estates képében új befektető is állt a házhoz. Greg Rowdon, aki 2016-tól a Matua főborászi tisztségét tölti be, 2002-ben csatlakozott a csapathoz. A harsány türkiz színű címkékkel hódító jelenlegi arculat 2012-ben alakult ki.
A Matua ma már számos új-zélandi borvidéken - Auckland, Gisborne, Hawke's Bay, Nelson, Marlborough, Central Otago - rendelkezik ültetvényekkel, és a "kötelező" sauvignon blanc-pinot noir páros mellett chardonnay, pinot gris, albarino, riesling, cabernet sauvignon, merlot, syrah, malbec fajtákkal foglalkoznak. A széles szortiment az "alapboroktól" a dűlőszelektált tételekig terjed. Az alapborokon kívül itt tárgyalt Lands & Legends sorozat tagjai válogatott parcellák gyümölcséből készülnek, adott borok esetében a legszebb hordók boraiból házasítva.

Megérkezett a tavasz, indul a könnyedebb, lendületesebb borok szezonja, Új-Zéland pedig úgyis nagy kedvencem, úgyhogy tavaszköszöntés gyanánt megkóstoltam (3 napon át) a Matua itthon elérhető négy borát.
Pontszámok szempontjából nem lesz nagy szórás, ezt előrebocsátom. Ahogy azt is, hogy mindkét szőlőfajta esetében az olcsóbb "alapbor" csúszott jobban.

"Szentesi József az egyik legeredetibb magyar borász. Kívülállóként kezdett borászkodni, különösebb szakirányú végzettség nélkül, szellemileg leginkább olvasmányélményeire, pincejárások tapasztalatára, lelkileg a már elfeledettnek gondolt családi hagyományokra támaszkodva. Mégis, minden megszerzett tudásmorzsa teljes harmóniában rendeződött benne. Régi magyar szőlőfajtákat és elfeledett területeket fedezett föl újra. Az elmúlt években a hagyományos palackos érlelésű pezsgőkészítésbe is belefogott. Mindez nagyon fontos, de nem alapozná meg az év borászata cím odaítélését. Az elmúlt évek munkája, a számtalan kísérletezés eredménye most érett be igazán." - írja a Gault&Millau a Szentesi Pincéről, amely 2017-ben kiérdemelte a kalauztól az Év Pincészete címet. Egyesek talán meglepődtek ezen, de aki már járt a budaörsi pincében és betekintést nyert a roppant széles szortimentbe, az már tudja, hogy Szentesi József világfajtákból és hazánkhoz kötődő szőlőfajtákból egyaránt remek borokat készít. A régi magyar fajták kutatásával és termesztésével pedig talán kapcsot jelenthet a múlt és a jövő között.
A magyar bortermelők közül ugyanis egyre többen érdeklődnek a régi magyar fajták iránt, bár a lelkesedés nem mindig tartós: a csókaszőlő esetében sok neves borász feladta a próbálkozást. Sajnos egyelőre ez a néhány borosgazda csak csepp a tengerben, de hozzá kell tenni, hogy a jogszabályi környezet sem kedvez az ilyen irányú kísérleteknek. Csak remélni lehet, hogy előbb-utóbb régi magyar fajták telepítése is szabad utat kap és néhány kitartó embernek köszönhetően visszatérnek a köztudatba is.

Tavalyi budaörsi látogatásom óta biztos voltam benne, hogy a 2017-ben is visszatérek a pincéhez. Időközben kiderült, hogy akov is éppen oda készül egy kisebb társasággal, úgyhogy csapatainkat egyesítve február közepén egy pénteki napon bevettük a pince épületét.

Manapság már senki nem akar burkoló vagy villanyszerelő lenni. Túljelentkezés van leendő pszichológusokból, dizájnerekből és számítástechnikusokból, de a tisztességes, precíz szakmunka elismertsége sajnos már régóta leáldozott. Csak ne kelljen szakembert hívni, mert lassan már nagyságrendekkel nagyobb időráfordítás lesz egy precíz szakit találni, hogy megszereljen egy fűtéscsövet, mint találni egy jó fogorvost.

A hazai borreneszánsz negyed évszázada is eléggé széthúzta a szakmai felhozatalt. Az egyik oldalon vannak aki művészi szintig tökéletesítették ezt a hivatást, a másik nagy halmaz gyakorlatilag nem sok minden mással tud vagy akar foglalkozni, mint a rentábilis működés fenntartása. Gyakorlatilag pont a kettő közötti legfontosabb rétegben alakult ki egy igen erős vákuum. Innen nézve Szőke Mátyás év borászának megválasztása, szép visszacsatolás lenne, hogy van értelme évtizedeken átívelően, korrekt borokat, elérhető áron és nagy volumenben csinálni. Sajnos nem sok nevet tudnék így csípőből felidézni, de a Nyakas-Feind-Szőke trió egészen biztosan stabil tagja ennek a körnek. Csak csendben jegyzem meg, hogy a tengerentúlon már kapott a pince egy igen jelentős kreditet, miszerint a Wine Enthusiast magazin 2013-as százas bestbuy listáján az előkelő 77-ik helyet kaparintotta meg a pince '11-es zöldveltelinije. Vettem is egy ‘13-as Sauvignon Blanc-t, hogy legyen naprakész élményem is, ami pontosan azt hozta, amit reméltem.Tiszta, friss fajtajelleges illat. Szájban pont elég mennyiségű és minőségű savak, zöldfűszeres aromák, és tiszta kellemesen fanyar útóiz. 1700-ért ez bőven túlteljesiti a nagy átlagot. Simán megvan 5 pont.

Nyár végén végre volt szerencsém néhány napot Wachau-ban tölteni. "Elsőbálozóként" inkább a gyönyörű tájjal ismerkedtem, pincelátogatás szándékosan nem volt betervezve, de a borozás természetesen nem maradhatott el, több osztrák borvidékről származó bort is kóstoltam. Nyár végén és ősszel barátokkal is tartottunk osztrák boros esteket, egyéb iszogatások során is csurrant-cseppent néhány bor a poharakba a sógoroktól (elsősorban Burgenlandból), így néhány hónap alatt összejött 40-50 osztrák borról szóló kóstolójegyzet, a kóstolási körülményektől függően terjedelmesebb és rövidebb egyaránt. Úgy gondoltam, hogy most nem a szokásos év végi mixbe dobom bele ezeket, hanem egy terjedelmesebb külön egyveleget megérdemel ez a borcsokor.

Etyek király hely. Az okok szerencsére sokfélék, de az egyik kétségkívül az a fajta fiatalos, lendületes bormozgolódás, amely az elmúlt években elindulva sokat adott hozzá a főfalu-melletti szőlőskert sokszínűségéhez és minőségéhez. Tény, hogy ebben a Hofmann Tibor és Imre Ádám által pályára állított, majd később Ádám-féle szólóprojektté vált szépvölgyi pincének is óriási szerepe van. A talajvízszerűen feltört etyeki borbevállalkozás akarat és koncepció alapján természetesen nem versenyez a lokális nagyokkal a mennyiséget illetően, ellenben lassan-biztosan képes izgalmas, érdekes és finom tételek előállítására. Az október végén a Printa nevű belvárosi egységben megtartott szűkebb körű, de annál érdekesebb, az aktuális évjáratot (olyasféle extrákkal, mint például egy ad-hoc ZöldSárga- és sauvignon blanc-vertikális) bemutatni hivatott rendezvény, valamint a tavasszal egy villámlátogatás által megmutatott, akkor még érő-erjedő borok alapján kettőezer-tizenöt ügyesen gurítja tovább a pince történetét. A lehető legjobb irányba. A pincében gyorsbekóstolásról jegyzet és kötetlenség híján már nem tudok, nem tudunk beszámolni, alább viszont – megkésve bár, de törve nem – furmintfannal kiegészülve összepakolunk négykéznyi borbenyomást.

Idén 20 éves az Etyek-Budai borvidék egyik legjelentősebb pincészete az Etyeki Kúria. A jeles évforduló méltó megünneplésére a Kúria szeptember elején koncerttel és visszaemlékezésekkel színesített, késő délutántól késő estig tartó bulival készült. A 20 éves múltra visszatekintettek szavakkal, régi borászati eszközök bemutatásával, videóval, fotókkal egyaránt. Természetesen nem maradhatott el a születésnapi torta, további programként volt még szőlőkóstoló, pincetúra, de akár bort is lehetett házasítani. Az Etyeki Kúria aktuális forgalomban lévő borai mellett néhány muzeális tétel is előkerült a pince mélyéről, valamint a borászat osztrák partnere, a Weingut Esterházy is hozott néhány bort. A borok mellé malacsültet és Zsuzsa Asszony Sajtkuckójából sajtokat kínáltak, de az EtyekM is készült különböző fogásokkal. Az esti hangulatról a - keddenként az A38 hajón mindig változó felállásban fellépő - Random Trip gondoskodott, ezúttal Fábián Julival, MC Kemonnal és Pély Barnával a mikrofonok mögött.

Az Etyeki Kúria meghívásának köszönhetően én is ott lehettem a születésnapi mulatságon, a pincészet történetének áttekintése után röviden a borokról is beszámolok.

Mi mással is lehetne zárni a nyarat, mint egy csokor sauvignon blanc-nal? Terjedelmes sor állt össze augusztus utolsó napjára különböző borvidékek szereplőit felvonultatva, de végül az ambiciózus csokrot inkább kettébontottuk. A választóvonal meghúzásánál a legkézenfekvőbb megoldásnak az Óvilág-Újvilág határvonal tűnt. Így aztán 15 óvilági sauvignon blanc segítségével eredtünk a fajta nyomába, etyeki felvezetéssel, majd Pouilly-Fumé, Sancerre, Südsteiermark, Pfalz képviselőivel. 

Gondolatban érett már egy 2015-ös sauvignon blanc-kóstoló, de egy darabig várni kellett a megfelelő alkalomra. Július utolsó hétvégéjén ez is eljött. Az etyeki Szépvölgyön ÁT hagyományteremtő céllal "Városból a szőlőbe" fedőnév alatt rendezett egy kellemes kis mulatságot a pince körül elterülő hangulatos völgyben. A borokat természetesen a házigazda szolgáltatta, de sör (Etyeki Sörmanufaktúra), kávé (Warmcup), fagylalt (Recefice Jégműhely), hideg és meleg ételek, zene és kézműves foglalkozás is várta a Szépvölgybe látogató vendégeket. Borfronton egy fajtakóstoló színesítette a képet, és ahogy már említettem, az Etyeken is szinte minden pince szortimentjében megjelenő, friss ízeivel nyáron különösen jól eső sauvignon blanc-ra esett a választás. 2015-ös magyar sauvignon blanc-okból állítottunk össze Imre Ádám segítségével egy sort, lehetőleg több borvidékről válogatva a tételeket, a hazai pálya előnyét élvezve, erős etyeki részvétellel. További szempont volt, hogy 3000 Ft-nál drágább palack ne kerüljön a sorba. 

Mátyás Andrásék utolsó utáni, előre nem tervezett hordómintáinak villámízlelése után időszerűen hagytuk magunk mögött Kisújfalu (Nová Vieska) külterületét, hogy tizenöt kilométernyi autózást követően Bélán (Belá) találkozzunk elszállásolónkkal és esti házigazdánkkal, Bott Frigyessel és családjával. A majd' négyszázas lakossággal rendelkező szlovákiai, de gyakorlatilag színmagyar kistelepülés nevezetessége – a nyilvánvaló Château Bélán túl – Botték 86-os panziója, amely a pince muzslai (Mužla) kötődése ellenére már-már luxusszintű turizmusorigónak számít szálláslehetőség és borkóstolás tekintetében is. Mivel Frigyes boraival ezidáig inkább futólag, illetve egy-egy szólóműsor keretében találkoztam, időszerű volt, hogy féltucatnyi borbuzernyák-csapatunk ne csak a panzió medencéjébe, hanem a borok és a házigazda szavaiba is ugorjon legalább egy fejest. Az alábbiakban igyekezetileg próbálom összekaparni a borok és a szavak által összeállított tapasztalatképet, ezzel pótolva többéves adósságomat a pince és Dél-Szlovákia tekintetében egyaránt.

Szükségszerű sarkítás, de mégis tűnhet úgy, hogy miközben a belföldi hobbiboríró-ivó igyekszik kötelességből végigdegusztálni a határon belül elhelyezkedő borvidékek Tolnáját és Baranyáját, mintha kisebb hangsúly helyezkedne el azon, hogy amúgy határainktól túl is termelnek kiváló-érdekes dolgokat szorgos és ékes magyar kezek (is). Nekünk sem a véletlen, sokkal inkább valamiféle, az indokoltnál hosszabbra nyúlt beborozás adott inspirációt arra, hogy belátható időkön belül tető alá hozzuk az első közös, legalább egy határon átívelő bortúránkat a népturisztikailag is közismert Esztergom/Párkány-tengellyel szomszédságot ápoló dél-szlovákiai borvidék (Južnoslovenská vinohradnícka oblasť) közelebbi szegmensére. A sűrű egynapos túra tapasztalatait összegyúró kétbejegyzéses minisorozat nem hivatott arra, hogy saját kezdetével haljon bele hamvaiba, most mindenesetre frissen hozott anyagból gyúrva a masszát igyekszünk beszámolni délutáni vendéglátónknál, a Kisújfalu (Nová Vieska) mellett elhelyezkedő Mátyás Családi Pincénél szerzett tapasztalataink lényegi részéről.

Amíg mi itt az északi féltekén még csak reménykedünk benne, hogy a 2016-os évjárat tökéletes lesz (bár pl. Chablis-ban sajnos erről már szinte biztosan letettek) addig a déli félgömbön már túl is vannak a szüreten, sőt - mint azt a mellékelt ábra is mutatja - lassan az első fecskék is megérkeznek az új évjáratból.
Az 1988-ban alapított Vina Montes-nél 2015-ben készült először ez a kifejezetten korai szüretből származó sauvignon blanc. Az új bor nagy siker lett, így természetesen jött a folytatás. A közönséget általában megosztó fajta nekem nagy kedvencem, nyáron pedig különösen jól csúszik, úgyhogy ez a bor most éppen kapóra jött.

Május utolsó hétvégéjét túlnyomórészt a Balaton északi partját szegélyező tanúhegyek árnyékában töltöttem, jó társaságban, borospohárral a kézben, a tájban gyönyörködve. Ilyen körülmények között persze gyorsan telik az idő, de a program is nagyon sűrű volt: egy nap alatt három birtoklátogatás keretében négy borászat boraival ismerkedtem meg. Kivétel nélkül fiatal birtokokról van szó, olyannyira, hogy kettő közülük idén palackoz először a pincészet neve alatt bort. Most éppen az utóbbiakat szeretném bemutatni, majd röviden beszámolok a Sabar Borháznál tett rövid látogatásról is.

A csendesebb téli hónapok és a februári furmintözön után itt a tavasz, és egyre több gasztronómiai fesztivál és kóstoló csábítja a borfogyasztókat, adott esetben már a szabad ég alá. Április végén a Drop Shop hagyományosan megrendezett Taste of Austria pazar kínálata kényeztette az osztrák borok szerelmeseit, a pünkösdi hétvégén pedig a Gourmet Fesztivál csábította a Millenárisra a kulináris élvezetre vágyakozókat.
Mindkét rendezvényen kóstoltam ezt-azt, és bár átfogó beszámolóra nem vállalkoznék, néhány remek bort azért érdemes megemlíteni egy mini-egyveleg keretében.

Évről évre ki szoktam nézni a szegedi borfesztre, bár mondjuk ki, nem épp az a rendezvény, amelyik bármelyik borbuzi valamennyi igényét képes lenne kielégíteni. Mivel ritkán van változás a felhozatalban, így kevés különbséggel én is a szokottabb neveknél jártam ezúttal is. Jegyzetelni nem jegyzeteltem, de pár nap után úgy döntöttem mégis papírra vetem az emlékeimet. Ebből kifolyólag az évjáratok helyenként hiányoznak.

Fogadjátok szeretettel, a legjobban tetsző borokat aláhúztam.

Amikor 2012-ben egy hosszabb Balaton-felvidéki túra során közösségileg úgy döntöttünk, hogy teszünk egy fordulót Köveskál felé is, még nemigen látszott kibontakozni a Káli Kövek-székhely úgymond teljes valójában, nem is beszélve az azóta párszor megrágott, de sokkal inkább megkóstolt falubor-koncepcióról. Mivel a bejegyzés témája ezúttal nem a rendszerfelforgató borkoncepció és annak valamely aktuális tagja (jelenleg kettő ilyen van a szélesebb közönség elé tárva, azok is '14-ből), inkább annak szeretnék örülni elsősorban, hogy a pincealapként futó borok úgy tűnik, kiválóan megtalálták helyüket és szerepüket a piacon és a pincekínálaton belül egyaránt. Azt továbbra is őszinte sajnálattal vagyok kénytelen tudomásul venni, hogy a Kavics, ami többféle vélemény egybehangzása szerint is egy műfajon felüli minőséget reprezentáló, zseniális és nyári másfél-fehér, továbbra sem elérhető az egységsugarú főtelepülési borfogyasztó számára. Pedig a modern, áramvonalasított honlap szerint tavaly is elkészült. Amíg viszont se lehetőség, szabadidő egy behatóbb balatoni nyaralásra, addig muszáj vagyok beérni azzal, ami van: egy kétrizlinges házasítással és a szavakban forgó sauvignon blanc-nal.