A nemrég megénekelt Pátzay Rosé kapcsán említettem, hogy eredetileg nem azt a bort szerettem volna megkóstolni, hanem a pinot noir-ból szűrt rosé-t. A normál palackos kiszerelés viszont már mind a borkereskedésekben, mind a pincénél elfogyott. Nos, minden kívánságom így teljesüljön, ráadásul duplán: a Pátzay Birtok kedves felajánlásának köszönhetően kaptam viszont egy magnumpalackot, így mégis összejött a mintavételezés.

Az van, hogy idén nyáron bloghasábjainkon is jól látható módon küzdtünk magunkba az ilyenkor szokásosnál nagyobb rózsaszín bormennyiséget. A magam részéről szó sincsen semmiféle következetességről, a dolgok történelmileg alakultak így. Meglepő viszont, hogy az úgynevezett tipikus fröccsalapokon túl milyen sokszínűre és mennyire atipikusra sikerült a hazai rozépaletta néhány tagja.

Aki ismeri Horváth Józsefet és a Ráspi-borokat, az valószínűleg kóstolás nélkül is sejtheti, hogy a pince rozéja tartogat néhány stílusfeszegető meglepetést. Engem is a kalandvágy hajtott, így néhány napja nemcsak megláttam a közeli hiperpolcon a pince aktuális rozéját, de le is emeltem onnan. Tegnap pedig jól elfogyott, én pedig nem győztem pislogni, hogy mi ez az egész.

Tavaly december és a tavaszi hónapok után ismét egymás mellé pakoltam 7x2 bort, hogy a párokat együtt kóstolgatva tegyem érdekesebbé az élményt.

A tavalyi, célzott pincelátogatásokkal megtűzdelt nyárhoz képest idén inkább csak ad hoc jelleggel, spontán jutottam el a Balaton környékén borászatokhoz egy-egy szélesebb merítésre (Skizo, Németh Pince), a többi balatoni bort többnyire valahol a tó környékén, a baráti társaságban kortyolgattam el. Augusztus közepén egy bő fél napot töltöttem Balatonfüreden, ami tapasztalatgyűjtés szempontjából arra volt elég, hogy egy cirka 3 órás délutáni séta és néhány tétel megkóstolása beleférjen az időmbe. A Balatonfüredi Borheteken 25 pincészet települt ki a sétányra, én természetesen ilyen rövid idő alatt csak ízelítőt kaphattam a kínálatból. Igyekeztem olyan pincéket választani, akikhez valahol már volt szerencsém, ugyanakkor ritkán kóstolom a boraikat. Végül öt stand és bő egy tucat bor, és néhány gyors jegyzet lett a végeredmény.

Lassan véget ér a nyár, de meleg szeptemberi napok és a vénasszonyok nyara még bőven adhatnak alkalmat kerti partikra, szabadtéri programokra, ezeken pedig simán csúszhat még a rosé. Az elmúlt hétvégén mi is nyitottunk néhányat a nagy hőség tiszteletére, a kiürített palackok beltartalmilag legizgalmasabb darabja pedig a köveskáli Pálffy család Törökugrató fantázianévre keresztelt bora volt.
Pálffyék több rosé-t is készítenek, egyet saját területekről, jellemzően pinot noir-ból, egyet pedig egy már évek óta tartó együttműködés eredményeképpen vásárolt szőlőből. Ez utóbbi a Törökugrató, amely 2018-ban organikusan művelt szőlők - cabernet sauvignon, kékfrankos és egy kevés pinot noir - terméséből készült, rövid áztatás után, spontán erjedt, és - szerintünk - nagyon jól sikerült, bár az elején le kell szögezni: messze áll a rosé-sztereotípiáktól, mi is meglepődtünk.

A kisjakabfalvai Jackfall Bormanufaktúra borával folytatom a nyári rosé-sorozatot. A régebben szinte a nullához konvergáló rosé-fogyasztásom az utóbbi években valamelyest megnövekedett, bár palackos vásárlásra így is inkább csak előzetes tesztelés vagy megfelelő forrásból származó ajánlás esetén vetemedek. Ehhez a borhoz egy budapesti kis mini-borfesztiválon volt szerencsém és egy pohár alapján tetszett annyira, hogy haza is vigyek egy palackkal. Nem bántam meg, sőt a kedves bloggertársak sem, akik a maradékból részesültek. Négykezes megemlékezés következik.

A mai írás fókuszpontjában igazából nem egy borvidék, hanem inkább egy hajdan a borászatáról is nevezetes település lesz. Bármilyen hihetetlennek tűnik ez ma, Szentendre egykor virágzó borkultúrának adott otthont, az óváros tele volt működő borospincékkel, a szentendrei vörös néven ismert kék szőlőből készült édes aszúbor pedig Európa-szerte hírnévre tett szert. Szentendre különleges vulkanikus eredetű talaja mellett speciális mikroklímája, a hűvös, a Pilisből leszálló szárító hatású levegő és a sok víz közelsége miatt egyaránt remek adottságokkal rendelkezett.
Ez ma már csak a dicső múlt, amelyet nehéz feladat közel 140 év távlatából rekonstruálni, még akkor is, ha a földrajzi adottságok nem változtak. Néhány éve két vállalkozó kedvű barát nem kisebb feladatot tűzött ki, minthogy újjáélesztik - ha a korábbinál kisebb méretekben is - a szentendrei borászati hagyományokat. Az ő pincészetük a Kőhegybor, a pince rövid története mellett pedig a város szőlő- és bortermelői múltjára is visszatekintünk.

A Villa Pátzay a Veritas igazgató Pátzay István badacsonyi borászata, amely az utóbbi években lépett ki a nagyközönség elé saját néven futó boraival és a Bazaltkő névre keresztelt alap-szériával. Pátzay István borászata a kútba esett Laposa-Bazaltbor projekt korábbi feldolgozójába költözött be, sőt ezzel együtt átvett 17 hektárnyi szőlőt, egy borhotelt és egy látványteraszt is, amely kiváló fekvésének köszönhetően rendezvényhelyszínként is funkcionál. A borászati munkálatokat a számos tokaji pincészetet megjárt (és Serpens néven saját családi borászatot is birtokló) Zsurki Sándor vezeti. Sajnos a korábbi üzlettársak Laposa névért folytatott jogi háborúját a szőlőterületek is megsínylették, ezek nagy részénél a kivágás és újratelepítés mellett döntöttek, így a pincészet felvásárolt szőlőből is készít bort.
A pincészettől eddig a rosé-kat csak kutyafuttában a Badacsony New York-ban alkalmával kóstoltam. Eredetileg a Premium Pinot Noir Rosé-t terveztem megkóstolni, de mint kiderült, mind a kerekedőnél, mind a pincénél elfogyott a 2018-as évjárat, így kénytelen voltam beérni az olcsóbb rosé-val.

A magyar rosé-átlaghoz viszonyítva drágább francia rosé után árban kicsit lejjebb megyünk, földrajzilag pedig a szomszédos Spanyolországba nézünk át. A Lidl aktuális ibériai promóciója jóvoltából július végén megjelent néhány baráti áron kapható spanyol bor az áruházak polcain, én pedig a kinti hőmérséklethez igazodva ezt a rosé-t emeltem le.

Már július vége van, ennek ellenére alig rosé-ztunk itt a Borrajongón. Pedig a nyár aligha telhet rosé nélkül, úgyhogy a nyár hátralevő néhány héten a "tegnap ittam"-ok keretében igyekszem pár kellemes rosé-élményt megosztani. Kezdem is mindjárt egy, a műfaj alfájának és omegájának számító Dél-Franciaországból származó borral, ami ugyan nem provence-i, de egy életképes kistestvér Languedoc-ból.

Sacha Lichine a Chateau d'Esclans legendássá vált, Whispering Angel névre hallgató borával szerzett magának hírnevet a prémium rosé kategóriában és tette a provence-i rosé-t nemzetközileg ismertté és vágyott (luxus)termékké. Az első évjárat 130000 palackjához képest az utóbbi évjáratokból már csak a Whispering Angel-ből kb. 6 millió palackot töltöttek meg, és 90%-uk az USA-ban talál gazdára. A birtok több más bort is készít, a többféle rosé (Rock Angel, Garrus, stb.) mellett fehéret és vöröset is. A Sacha Lichine saját nevével fémjelzett és a csibe-tyúk-kakas hármasára felépített borcsaládot inkább a mindennapok asztalára tervezték és az árat is ennek megfelelően lőtték be. A borok alapanyaga a dél-franciaországi Languedoc-Roussillon régióban, Hérault megyében terem. Ahogy a palackokon is szerepel: ezeket a borokat élvezni kell, nem bálványozni. A hétvégén a "csibét", azaz a rosé-t vettem közelebbről szemügyre.

Ismét helyszíni beszámolóval összekötött cikk következik a sorozatban, méghozzá a szomszédos Ausztriából, annak is a fővárosából. Bécs ugyanis nem csupán Ausztria fővárosa, hanem egyben egyik borvidéke is, így egy bécsi hétvégébe a kulturális programok mellé egy kis borozgatás is könnyedén beiktatható. Ennek ellenére magyar szemmel a császárváros nem triviális borozós úticél, pedig lehetne az is. Ahhoz ugyan kicsit ki kell mozdulni a belvárosból, hogy a szőlősorok között kortyolgassuk a helyi borokat, de tömegközlekedéssel, majd némi séta árán ez is viszonylag egyszerűen és gyorsan megvalósítható.
A húsvéti hosszú hétvégémbe pont belefért egy ilyen nap, az időjárás ideális volt, ekkor nyitottak ki a Nussberg-en a pincészetek kitelepült borozói (ún. Buschenschank-ok, amelyekre külön szabályozás vonatkozik), minden adott volt tehát, hogy a szőlőhegyen kóstoljak meg néhány bécsi bort. Előzetes tervezés után egy délutánt szántam a projektre, ez pont az előre kinézett két borászatra volt elég, de mindenekelőtt tekintsük át, mit érdemes tudni a borvidékről.

Régen jártam már Etyeken, olyannyira, hogy tavaly például el addig halogattam a tervezett etyeki kirándulást, hogy el is maradt. Március utolsó napjai igazi kirándulóidőt hoztak, egyértelmű volt, hogy nem a négy fal között fogom tölteni a hétvégét, így szombaton késő délelőtt fel is kerekedtem, hogy behozzam valamelyest a lemaradást.
A realitás talaján maradva végül két pince meglátogatását terveztem, ezzel kellemesen el is telt a délután. Két régi ismerőst kerestem fel, Nádas Szilárdot a Nádas Borműhelynél és Szövényi Áront az Anonym Pincénél.
 

Elszánt boroscímke gyűjtőként (nincs olyan trükkös boroscímke amit egy vízforraló és egy hajszárító segítségével ne tudnék megkaparintani) dupla örömforrásnak számít, ha már egy önmagában is figyelemre méltó évjáratbemutatót egy egész kollekciónyi bűbájos címke premierje is  gyarapítja. Vida borászatot szép lassan az elmúlt években regisztráltam a legkedvesebb szekszárdi borászataim lajstromába. A Hidaspetre tizenhármas évjárata már két éve is feltűnt az év kedvencei listámban. Címkékkel együtt a szortiment is tisztult valamelyest, a koncepció rokonszenves és konzekvens. A borok a csúcsra szánt La Vida kivételével két, jól elhatárolt értékrendszer mentén lett csoportosítva. Az elsőbe került minden olyan bor ahol, a kellemes fogyaszthatóság és a jó ár/érték arány adja az előnyös tulajdonságok fő pilléreit. Ezek az alap, üzletekbe szánt, úgynevezett „tündér-borok”. A második csoport közös metszete, hogy a benne szereplő három bortípus a kiválasztott a szekszárdi arculat fő identitás képzőjének: kadarka, kékfrankos és a bikavér. Személy szerint nekem nagyon tetszik, amikor tudatosan leválasztja egy pince a cash-flow borait, az igazán fontosakról, a vevőnek ez egy fontos mankó lehet és előre predesztinálja, hogy mire számíthatunk a palack tartalmát illetően. A személyes kedvencem a Hidaspetre volt, a két évvel ezelőtti évjárat után megint elképesztő, koncentrációt, tisztaságot és komplexitást mutatott, szokatlanul magas minőségben a négyezer körüli hazai vörösborok között. Alapvetően és fundamentálisan kadarka rajongó vagyok, de a Hidaspetre minden aspektusában jobb volt az öreg tőkés kadarkánál. Testben, komplexitásában nem kunszt egy kadarka felé nőni, de ugyanakkor izgalomban és élvezhetőségben is fölé nőni, na az már igazi kuriózum.

Tavaly a rejtőzködő borvidékekkel kevésbé tervszerűen, úgyszólván opportunista módon foglalkoztam, ha véletlenszerűen szembe jött valami odaillő borsor. Erre az évre kicsit tudatosabban készülök: jó előre kiválasztásra kerültek a borvidékek, többnyire megvannak hozzájuk a borok is. Meglehetősen sok spanyol régió kerül majd terítékre, az első közülük Somontano, ahonnan kivételesen nem is kettő, hanem három bort választottam kóstolásra az El Grillo y la Luna névre hallgató pincészettől.

Volt már rá példa, hogy több párban kóstolt tételt összegyűjtöttem, drbarta is rendszeresen "párbajoztatott" borokat régebben. Lehet, hogy lesz ebből valamiféle sorozat is részemről, mindenesetre legalább egy folytatás már biztosan. Szóval itt most annyi a lényeg, hogy még az ünnepek előtt és közben is előfordult, hogy valamilyen szempont alapján szembeállítható borokat kóstoltam párban egymással, most itt van ezekből egy csokorba rendezve.

Valószínűleg ismert tény szakavatottabb borissza körökben, hogy az Etyeki Kúria egy ideje már több lábon áll borvidékileg, ugyanis Sopronban is komolyabb területű ültetvényekkel rendelkeznek. Az első fecske a pincészettől, amely már soproni alapanyagot is tartalmazott, még "Magyar Vándor" fantázianéven került forgalomba, ennek utódja ma "Red" néven fut. A Red-et követte a Kékfrankos, a Zweigelt és a Merlot, és ezek a borok egyre komolyabb sikereket aratnak és egyre nagyobb palackszámban kerülnek forgalomba.
A borok egyelőre Etyeken kerülnek feldolgozásra, ebből az okból kifolyólag a soproni eredetmegjelölést sem viselhetik, és a dűlők nevét sem használhatják (helyettük számozott "Block" megjelölést kaptak). A pince részéről folytatott kommunikációt az sem könnyíti meg, hogy ezek a soproni alapanyagból készült borok eddig végig Etyeki Kúria név alatt kerültek forgalomba, az átlag-fogyasztónak pedig ez zavaró lehet, legalábbis némi magyarázatot igényel. A Kúria csapata mindkét "anomáliára" megoldást talált: egyrészt az alapanyag első körös feldolgozása, erjesztése a borvidéken belül történik meg, másrészt a borok a következő évjárattól Kúria Sopron név alatt kerülnek forgalomba, ezzel elválasztva az etyeki és a soproni termékcsaládot.

November elején egy sajtótúra keretében ismerkedtem meg a Kúria soproni területeivel és az onnan készült borokkal.

Kissé lemaradásban vagyunk önmagunkkal, hiszen a szeptember huszonegyedike és huszonharmadika között megrendezett, sorrendben a hatodik Óbudai Bornapokról már jóval korábban illett volna beszámolnunk. Pedig a rendezvény a maga műfajában fontos szerepet tölt be a budapesti boréletben, hiszen nemcsak lezárja a nyári szezont, de egyszerre mozgatja meg az eltökélt borfogyasztókat, valamint kultúr- és koncertkörítései révén a borszempontból inkább csak lelkes érdeklődőnek számító amatőröket is. És hát engem is, ami módfelett meglepő ahhoz képest, hogy képzeletbeli rendezvénynaptáramban a közelmúltat tekintve az évente két-háromszori mozilátogatásaim is sűrűbben követik egymást, mint az ilyesfajta boros rendezvények. Most viszont én is poharat ragadtam, így a rendezvény utolsó napján furmintfannal közösen bevettük Óbudát, hogy megszondázzunk néhány standot, jól.

Az ausztriai túráról szóló beszámoló második - egyben befejező - részében egy kicsit magunk mögött hagyjuk Wachau-t és a már a kremstal-i borvidéken tevékenykedő Weingut Stift Göttweig-gel való megismerkedés erejéig.

A kitérő után következnek a rövidke túra ad hoc jelleggel, jellemzően vinotékákban kóstolt borai, és itt már újra Wachau-é lesz a főszerep.

(Dürnstein, látkép a várromból)

A naptár szerint vége a nyárnak, és elérkeztünk a "Balatoni Nyár" névre keresztelt ad hoc jelleggel elindított sorozat utolsó részéhez is (legalábbis részemről). Badacsonyból indult a A záró epizódban Szent György-hegyi pincék borai kerülnek terítékre. A Szent György-hegyen még július végén jártam, de az itt szereplő borok nagy részét ott csak átvettem és nyár végén repültek ki a palackokból a dugók. Kicsit csalok tehát, de a poszt első szereplőjével tényleg a hegyen ismerkedtem meg, és a másik pince borait is ott kóstoltam volna az eredeti terv szerint, szóval ez az írás kicsit kilóg a sorból, de annyi baj legyen.

A Villa Tolnay borairól viszonylagos rendszerességgel írogatunk a blog hasábjain, de személyesen sosem jártam még a birtokon. Szerény véleményem szerint a Badacsonyi borvidék egyik legjelentősebb borműhelyét tisztelhetjük Philipp Oser tulajdonos-főborász és Nagy László társtulajdonos-birtokigazgató vállalkozásában. Szokták mondani, hogy a spontán dolgok szoktak a legjobban sikerülni, és ebben az esetben is valami ilyesmiről van szó: amikor a borászat marketingjéért felelős Nádasi András írt egy üzenetet, hogy másnap megy a Csobáncra, és ha gondolom, elkísérhetem és megnézhetem a birtokot meg a borokat, nagyon rövid gondolkodás után rábólintottam az ajánlatra.

A balatoni nyári borozások helyszínei közül most a két szomszédos település, Csopak és Paloznak 1-1 borászata kerül sorra. A Petrányi Pincénél tavasszal is jártam már, de ezúttal nem sétáltam fel a Kishegyre, hanem a Csopakabana, azaz a csopaki strand butiksorán található Kincses Boltnál kortyolgattam el néhány bort. Szépen lassan elkezdenek majd szállingózni a 2017-es évjáratú borok, én még csak néhány előfutárt kóstoltam.
A Homola Borteraszon kétszer jártam a nyáron: júliusban egy esős napon a túrázást váltotta ki a borozás, augusztusban pedig a már hagyománnyá vált "DJ a szőlőben" rendezvényre ugrottunk be barátokkal egy kellemes borozás erejéig. Utóbbi tulajdonképpen már csak ismétlés volt borok terén, csak az aznap debütáló 2017-es Parti Szél-ről írtam fel néhány sort, de a júliusi esőnap is szolgált néhány újdonsággal.

Az észak-balatoni túra következő állomása Balatonfüred, ahol szintén két borászat szortimentjébe nyertem betekintést. Egyikük a legismertebb balatoni családi pincészetek közé tartozik és régi motorosnak számít a szakmában, a másikat alig néhány éve hívták életre és még csak bontogatja szárnyait. Utóbbinál kezdtem a kóstolgatást.

A nyár borkóstolók szempontjából uborkaszezon a fővárosban, legfeljebb néhány kültéri boros esemény számít kivételnek, bár ezeknek is inkább a társadalmi összejövetel jellege a hangsúlyosabb.
A finewines.hu és a Carpe Diem is amolyan "nyári álmot" alszik (félreértések elkerülése végett tegyük hozzá, még ha tematikus estek nyáron nem is nagyon vannak, a borbár azért üzemel), de új borszállítmányok érkezése okán Tar Feri mégis rendezett egy laza kóstolót, hogy az újdonságokból egy csokorra való bort bemutathasson az érdeklődőknek. Úgy tűnik, hogy a fővárosi borissza populáció ki volt éhezve valami ilyesmire, mert az eredeti időpont és az ismétlés is telt házzal zajlott.
 

Hosszú idő óta ismét egy rosé akadt horogra a tegnap ittam-sorozatban, még ha közben a rosé-témát nem is hanyagoltuk el teljesen. A Bella Róza több szempontból is rendhagyó darab: spontán erjedt, hordós, inkább egy komolyabb gasztrobor, mintsem egy szimpla kvaterkázós fröccsalap, mondhatni premium rosé és ezt tükrözi az ára is.
2016 óta másodjára készült el ez a komolyabb rosé válogatás Figuláéknál, az ungert által itt kóstolt alap mellett. Több év kísérletezés után született meg a döntés, hogy a bor cabernet sauvignon-ból készüljön, mégpedig a balatonszőlősi és pécselyi mészben gazdag talajon termő tőkék terméséből. A Bella Róza saját élesztővel erjedt, tartályban és hordóban érlelődött kb. fél évig.

Ha rosé, akkor egyértelműen Provence a borvilág első számú borvidéke: napfény, tenger, filmsztárok, yachtok, luxus, és folyamatosan emelkedő export. A borvidéken készül fehér- és vörösbor is, de a termelés legnagyobb részét a rosé teszi ki, amely főleg az Amerikai Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban örvend nagy népszerűségnek, bár Franciaországban is növekszik a fogyasztás. Az elmúlt 10 év alatt az említett két ország által importált provence-i rosé mennyisége a sokszorosára nőtt. Az eladásokat már nem csupán 1-1 váratlan tavaszi-nyári hőhullám tudja megdobni, újabban az év végi ünnepek környékén is egyre kelendőbb portéka a rosé.
A rosé-láznak számos oka lehet: rosé-t már nem csak nők és nem csupán nyáron isznak, egyre inkább elfogadott komoly borként is, a gasztronómiában remekül alkalmazható és a közösségi média korában akár a rosé-kedvelők sztárok is hatással lehetnek rajongóik alkoholfogyasztási szokásaira.
Provence maga ideális terep a szőlőtermeléshez: sok a napsütés, az éghajlat alapvetően meleg és száraz, délen a tenger temperáló hatása érvényesül, az állandóan fújó misztrál pedig gondoskodik a tiszta égboltról. A borvidék egyébként meglehetősen nagy kiterjedésű, így a különböző mikroklímák és kőzetek (csillámpala, kvarc, mészkő, agyag) jelenléte különböző karakterű borokat is eredményezhet. Nem utolsó sorban a táj szépsége is hozzájárulhatott a brand sikeréhez.
Szóval a provence-i rosé virágkorát éli, és bár az itthon elérhető kínálat elég gyérnek mondható, azért lehet szemezgetni mind az (ottani mércével) olcsóbb, mind a drágább borokból. Én most Combard család tulajdonában álló Figuiére birtok itthon debütáló boraival tettem próbát.
 

(A Figuiére birtok egy szelete, a képet innen kölcsönöztem)