A paloznaki Homola Pincészet június végén egy egész napos kirándulásra invitált meg néhány újságírót és bloggert, méghozzá kettős apropóból. Július első napjaiban ugyanis megnyitotta kapuit a Vincellér utcában a Homola Borterasz, a falu központjában pedig a Sáfránkert Vendéglő. Homoláék meglátogatása már egy ideje szerepelt a terveim között, a sajtóbemutatót megelőző hétvégét pedig ettől függetlenül is a Balatonon töltöttem, így tökéletes volt az időzítés a pincészettel történő komolyabb ismerkedésre.

A komplett paloznaki gasztró-paradicsom gondolata aligha született meg, amikor Homola Szabolcs még csak vitorlázás közben csodálta a Balaton felett zöldellő dombokat, mégis, amikor lehetősége volt rá, Paloznakon vásárolt egy házat, szőlővel körülvéve. A szőlővel jött a bor is: az első tételek a 2009-es évjáratból készültek. Mára a Homola Pincészet mintegy 12 ha szőlővel rendelkezik Tihanytól Alsóörsig, további területekről pedig hosszútávú együttműködés keretében vásárolnak fel szőlőt. 2014-ben 32.000 palackot töltöttek le a pincénél, de a hosszútávú cél az évi 100.000 palackos termelés. 
Homola Szabolcs azonban üzletember, nem borász, így természetesen szükség volt valakire, aki megfelelő szaktudással rendelkezik a borkészítés terén. Egy közös ismerősük mutatta be neki Homonna Attilát, akivel gyorsan megtalálták a közös hangot, és aki 2011 óta irányítja a pincészet szakmai munkáját. 
A tulajdonos azonban a puszta borkészítésnél komolyabb célt tűzött ki maga elé: felhelyezni Paloznakot a Balaton gasztronómiai térképére. Ennek eléréséhez a bor csak az első lépés volt, a megfelelő vendéglátóhelyek - a pince mellett található Borterasz és a faluba megálmodott Sáfránkert Vendéglő - megnyitásával tett komolyabb lépéseket a megvalósítás felé. Szintén Homola Szabolcs nevéhez fűződik a Paloznakon 2012 óta minden évben megrendezésre kerülő Jazzpiknik is, amely egyedi színfoltot képvisel a magyarországi nyári fesztiváldömpingben.

A blog gerillaműfaj. Legalábbis nálunk. Megyünk előre a susnyásban és nem vesszük észre, hogy két méterrel mellettünk menetel egy kolléga, aki teljesen véletlenül ugyanabba az irányba halad. Pont így esett most a riesling.hu/finewines.hu új borainak bemutatásával, hiszen Drbarta is nekiszaladt a frissen debütált 2014-es tételeknek. Mivel Tar Ferenc egy pár hete igencsak nekidurálta magát és egy tizenhét-boros mustra keretében mutatta be a legújabb német dolgokat, tőlem most egy kimerítő áttekintést fogtok kapni. A sort kiegészítettem a bemutatótól függetlenül – önszorgalomból vagy baráti körben – kóstolt finewines.hu borokkal is. Aki szemfüles volt, már egy akcióban 20%-os kedvezménnyel vásárolhatott is, érdemes figyelni, mert híreink szerint hamarosan megint esni fog a rizlingek ára…

A Káli-medence kétségtelenül Magyarország egyik legszebb vidéke, anélkül is, hogy kényszeresen a "magyar xy-ként" (xy helyére tetszés szerint behelyettesíthető néhány másik ország szintén híresen gyönyörű vidéke) aposztrofálnánk. A Balatontól pár kilométer távolságra festői szépségű falvak, régi présházak, megkapó kilátást biztosító domboldalak, szépen gondozott szőlősorok és a földtörténeti korszakok bizonyos stádiumait megörökítő kőtenger fogadja az idelátogatót. Az ínyenceket helyi alapanyagok felhasználásával szezonális fogásokat kínáló éttermek és a kiváló adottságokkal rendelkező termőhelyet borain keresztül megjeleníteni igyekvő pincészetek is várják.

A pünkösdi hétvégét baráti társaságban a Káli-medencében töltöttem, és természetesen a bor központi szerepet játszott a program kialakításában. Szombaton Köveskálon ettünk-ittunk, vasárnap pedig az immár hagyományosnak mondható pünkösdi pincetúrán vettünk részt Szentbékkállán.

A Mátra még ma sem tartozik a „slágerborvidékek” közé, de az utóbbi években néhány elszántan dolgozó borász bebizonyította, hogy a „gyümölcsös, illatos, könnyed borok hazájában” is lehet komoly borokat készíteni. Budapest viszonylagos közelsége és az alacsonyabb árak ellenére eddig nem tódultak ide a befektetők, cserébe viszont egyre több kis családi borászat jelenik meg a borvidéken, akik miatt - a gyönyörű táj mellett -  érdemes elzarándokolni a Mátrába, ahogy például akov is tette az év elején.

Sajnos "kissé" késve jelent meg ez az írás, hiszen jó két hónapja történt kiruccanásról tudósítok. Ludányi Balázs még az év elején közzétett írásunk megjelenése után hívott meg minket, hogy valamikor látogassuk meg a borok szülőhelyén. Egy mátrai túra egyébként is be volt tervezve már egy ideje, így ungert szervezésében öten vágtunk neki az útnak egy szép, napos márciusi hétvégén. Természetesen, ha már ott jártunk, igyekeztünk kitölteni a hétvége által adott időkeretet, így három borásznál vizitáltunk a két nap alatt.

(A Diós a Borjúmáj tanyáról)

Egy kis személyes kalandozás után úgy döntöttem a klubban is bepróbálkozok egy rosé sorral. Soha nem volt még eddig. Úgy vettem észre, hozzám hasonlatosan többen is egyfajta zsákutcának tarják a rosét, olyan értelemben, hogy általában megvannak a korlátai. Lehet vitatkozni, hogy egyes képviselői jók, vagy nem jók, de emlékezetes élménnyel gyakorlatilag nem találkozni. Ennek megfelelően a kóstolóra verbuválás kicsit nehezebben ment mint máskor. Valaki kerek-perec megmondta, hogy ezeket a mű, rózsaszín izéket nem hajlandó inni, mert az jó nem lehet, valaki meg udvariasan kivonta magát, hogy oké-oké elhiszi, hogy nem mind olyan, de azért inkább kihagyná.. Azért a kemény mag nagyobbik része kellően nyitottnak bizonyult és eljött...és nagyon nem bánta meg.

Vannak akik szerint a száraz tokaji zsákutca. Én viszont az elmúlt éveket éltem úgy, hogy inkább a rosé, mint úgy tűnik annak. Nem mintha különösebb problémám volna vele, vagy épp a technológiájával, de mintha a termelők maguk bánnának vele zsákutca módjára. Egyszerű, olcsó, fajélesztővel üdítőitalosra fel/letunningolt borok, vagy jobb esetben természetesebb gyümölcsöket kínáló, valamivel tartalmasabb, „kézművesebb” de még mindig a szortiment bevezetéseként funkcionáló egyébként sokszor igen kellemes borocskák.  De a legjobb területéről, a legtöbbre hivatott alapanyagból senki nem csinál rosét.

Kivéve persze néhány „appellation”-ban. :) Jó, lehet, hogy ez így túlzás, de az azért kijelenthető, hogy vannak bizony roséra szakosodott körzetek. Most ezen az úton indultam el. Tud–e a műfaj valami újat mutatni, ha olyan termelőktől isszuk akik tényleg komolyan veszik?

A Junibor Ünnep a „Kedvenceink” kóstolón kívül is bőven tartogatott ízlelni valót az egyes borászatok standjainál és a DiVino mobil egységénél, amely szintén a Szent István téren kapott helyet. Utóbbi helyszínen a négy nap alatt több borász is „fogadóórát” tartott, így az általuk bemutatott borok kóstolása során azokról első kézből kaphatott információkat a közönség. Most a "kint" kóstolt borokról papírra vetett hevenyészett jegyzeteim és nem túl mélyen átgondolt pontszámaim következnek.

Úgy tűnik, hogy a Veritas nagysebességű külföldi kínálatbővítésbe kezdett: éppen hogy megittam, megírtam és kihevertem Dél-Afrikát, ismét meghívó érkezett a postaládámba. Ezúttal egy chilei termelő, a Santa Carolina boraival szélesedett a külföldi spektrum, ráadásul a stílus és az ár tekintetében is láthatóan széles merítéssel. Mondanom sem kell, hogy Dél-Amerikával is éppen annyira állok hadilábon, mint Afrikával, szóval éltem a lehetőséggel, és a pénteki munkanap zárásával, jól felpakolva indultam és érkeztem Győrből Óbudára, hogy folytassam az újvilági felzárkózást. Bár a bemutatóról – a vasúti közlekedés anomáliáiból kifolyólag – a kitartó rohanás ellenére is sikerült elkésnem, a kéttáskás városi futóedzés fáradtságaiért bőségesen kárpótoltak a kóstolt borok, és tulajdonképpen ez a fontos, semmi más.

Azt hittem, hogy az agárdi Csóbor Pincészetről szinte napra pontosan két évvel ezelőtt én tettem említést először a szélesebb on-line boros körökben, így hívva fel a figyelmet a Velencei-tó partján található családi vállalkozásban rejlő lehetőségekre, de meglepődve látom, hogy Gazda Albert – ebben is – beelőzött, és már 2010-ben írt egy négyboros kétpercest. Mikor ’12 nyarán egy hosszabb, tó melletti kempingezés részeként véletlenül betértünk a pincébe, és az átlagon felüli hőségre való tekintettel fénysebességgel végigittuk a teljes kínálatot, már körvonalazódott a koncepció: üde, ropogós, jó ivású borokat készíteni több mint korrekt áron, és helyben, palackosan vagy lédig túladni rajtuk. Ismerős, nem?

Az a helyzet, hogy a csavarzáras, fajélesztővel turbózott, populárisra hangolt rozédömping peremén egyre kevesebben próbálkoznak a fősodortól elütő, sokszor egyszerűen csak borszerűnek mondott műfaj készítésével és fejlesztésével. A miértek érdemi megválaszolása nélkül – nyilván a piac diktál, nincs is ezzel olyan nagy baj – az látszik, hogy a hazai termelők a provence-i stílusban, hordóhasználattal igyekeznek az egyedi hang, az elegancia és a komolyság hangsúlyozására ebben a legatyásított, szinte külön életet élő boros szegmensben.

Persze az acéllal történő teljes vagy részleges szakítás önmagában még nem garancia a mennybemenetelre, nem is beszélve a patikamérleg-technológia izgalommentes biztonságához viszonyított tucatnyi rizikófaktorról. És ha már Lőrincz György egyike azon hazai borászoknak, akik a rozét nem mennyiségi, hanem elsősorban minőségi irányból közelítik (természetesen hordós támogatással), akkor a Szeretettel kötelező tananyagnak kell, hogy minősüljön. Úgy tűnik, hogy minőségi garancia forrásával kapcsolatban tett kijelentésemet megerősíti, hogy a St. Andrea-rozé idei eresztése immár öthatod részben fátlan. De a legkevésbé sem komolytalan.

Az illat nyilván nem átütő, inkább visszafogott és elegáns, az epres-málnás vonalon túl hosszabb szöszöléssel is rejteget felfedeznivalót. A hordót orrban nem érezni. Kóstolva telt, de nem lusta, élénken és hosszan savas, de nem durván, a fáról csak egy árnyalatnyi kortyvégi cseresség árulkodik. Úgy tud friss és élvezetes lenni, hogy nem esik túlzásokba, ráadásul ízig-vérig természetesnek tudja magát mutatni. Rozémércével mérve hosszú, elegáns és kifinomult, de szélesebb kontextusban vizsgálva sem bukna el egykönnyen. Ez túlzás nélkül mondható hazai tehetségnek. Vastag 5 pont, bár érlelhetőnek bizonyulhat, magára vessen, aki most nem issza meg. (2150 Ft, Bortársaság)

[A palack fotóját a kereskedő weboldaláról emeltem el.]

Hosszabb írás következik, sok borral: három hétvége kóstolási jegyzeteit zsúfoltam egy posztba. Szigligeten Szászi Endre, Csopakon Jásdi István borait kóstoltam, a Balatonfüredi Borhetek nyitónapján is górcső alá vettem pár tételt, a legvégére pedig beszúrtam még egy bónusz bort is a Villa Tolnaytól. 

Még jó pár évvel ezelőtt Szászi Endre volt az egyik első borász, akinek a neve megragadt bennem, köszönhetően régebbi badacsonyi-szigligeti kirándulás alkalmával elfogyasztott, illetve onnan hazahozott olaszrizlingeknek. Nem érintett meg akkoriban túl mélyen a borok világa, vagy talán akkoriban kezdett, mindenesetre a 2008-as és 2009-es olaszrizlingekről így is szép emlékeket őrzök, a 2006-os Kabócás pedig már akkor is nagy élmény volt. A hegymagasi pincénél 2010-ben voltam utoljára, de Szigligeten évente egyszer biztosan megfordulok, és olyankor általában be is térek a várhoz vezető ösvény alján található kis vinotékába néhány bort megkóstolni és 1-2 palackot hazavinni.

Csopakon ritkábban járok, mint Badacsony környékén, de olyankor azért próbálok időt szakítani egy gyors kóstolóra. Úgy terveztem, hogy idén egy napot rászánok legalább a nevezetesebb pincék meglátogatására, ez ugyan nem jött össze, ám amikor nagyobb baráti társasággal egy hétvégét Csopakon töltöttem, összekötöttük a kellemeset a hasznossal, és a Jásdi borokkal való ismerkedést beépítettük a programba.

A Balatonfüredi Borhetek augusztus végéig kínál lehetőséget a Balatonfüredre látogatóknak a balatonfüredi, csopaki pincészetek borainak megkóstolására. Megjelennek itt országosan ismert borászatok mellett kisebb helyi termelők is. A nyitónapon néztünk be kisebb társasággal a fesztiválra.

A borok előtt egy kis kitérő: a balatoni borok, borászatok iránt érdeklődök számára hasznos iránytű lehet a most megjelent Északipart Borászai című kiadvány, amely 55 badacsonyi, balatonfüredi, csopaki, Balaton-felvidéki borászat rövidebb-hosszabb bemutatását, elérhetőségeit tartalmazza más, a balatoni borokhoz kapcsolódó írások mellett, sok-sok fényképpel. A magazinnal párhuzamosan okostelefonokra készült egy külön alkalmazás, amely a www.eszakipart.com címről letölthető. Jó lenne, ha több ehhez és a Ripka Gergő által jegyzett Tokaj Guide-hoz hasonló útikalauz készülne a többi borvidékünkről is.

A nyár folyamán eltöltöttem néhány hétvégét a Balaton északi partjának különböző részein, és természetesen minden alkalommal szorítottam egy kis időt boros programoknak is. Birtoklátogatásra most nem került sor, de mivel sok borásznak van valamilyen formában „előretolt helyőrsége”, és nyáron egyébként is egymást érik a borfesztiválok a tóparton, nem volt nehéz elmerülni a Balaton-környéki borok széles kínálatában.

A Badacsonyi Borhetek immáron majdnem három évtizede kínál kéthetes programot a július utolsó két hetében Badacsonyba látogatók számára. Országosan ismert borászatok mellett boraikat főleg helyben árusító badacsonyi pincészetek is megjelennek a fesztiválon. Utoljára 2010 hírhedten esős nyarán sikerült este is meglátogatnom a rendezvényt egy bormámoros hétvége alkalmával, bár emlékeim szerint akkor még nem tarkította az esténként fellépő számtalan zenekar a programkínálatot. Azóta két év kimaradt, tavaly és idén pedig csak néhány órás délutáni terepszemléket sikerült összehozni. Egyszer kíváncsiságból megnézném milyen a hangulat az éj leszálltát követően, de a kóstolásnak a délutáni nyugodt órák kétségkívül jobban kedveznek. Idő szűkében végül három pincészet szortimentjét sikerült többé-kevésbé megvizsgálni.

Tar Ferenc és vele együtt finewines.hu és a riesling.hu jól megérdemelt nyári szabadságát tölti, de előtte még egy kóstoló alkalmával kaptunk némi betekintést a jövőbeli tervekbe, ugyanis a szokásos tematikus kóstolókon túl két új rendezvénysorozat is elindul a közeljövőben.

A Finewines VakRandi izgalmas játéknak ígérkezik: ezeken az estéken nem lesz kóstolósor, a közönségnek kell kitalálnia kóstolás alapján a szőlőfajtát, a termőhelyet és az évjáratot. Minden egyes találat pontot ér, az egyes estéken legtöbb pontot összegyűjtő (bor)nyereményben részesül. Az eseménysorozat végén a legtöbb összesített pontot megszerző játékos értékes fődíjat kap.

A Carpe Diem LakásBorbár estek alkalmával a Béterv lakásétterem exkluzív borbárrá alakul át néhány órára. Az előre meghirdetett időpontokban a riesling.hu és finewines.hu kínálatából és néhány különleges tételből álló borlapról bármit lehet kóstolni, egész palackkal és decinként is. Az ülőhelyek korlátozott száma miatt előre be kell jelentkezni. Az este 1 órás blokkokra van felosztva, így be lehet ugrani 1-2 pohár borra, de akár az egész estét is ott lehet tölteni. A Carpe Diem 2014. augusztus 15-én debütál, 18:00 órától 24:00 óráig tart nyitva a borbár.

Természetesen borokat is kóstoltunk, nem is akármilyeneket, változatos, szép sor várt ránk. 

A Bükk számomra jelenleg „kétpincés” borvidék. Először tavaly, a Galéria12 Kávéházban futottam bele a Gallay Kézműves Pince 2012-es évjáratú, zweigelt-ből készült roséjába ami egyben a pincészet debütáló tétele volt. Majd idén februárban a Borjour Magnumon találkoztam Sándor Zsolttal és boraival. És… egyelőre ennyi, remélhetőleg nem sokáig. A Gallay Pincéből nemrégiben kigördültek az új borok, úgyhogy valamelyest bővítettem ismereteimet a bükki borokat illetően.

Az öreg távíróállomástól közvetlenül az appelláció másik sztárjához, a Domaine du Pegau-hoz rohanunk. A tradicionalistaként számon tartott, világhírű birtokot Châteauneuf-du-Pape „falain” belül találjuk meg, külcsínre igazán nincs mit mondani, nem csöpög belőle a történelem, csak egy kellemes, kilencvenes években épített, méretes családi háznak tűnik. A Pegau-t egyértelműen Robert Parker most már évtizedekben mérhető rajongása tette igazán világhírűvé. “A birtok az egyik benchmark a tradicionálisan készített Châteauneuf-du-Pape-ok között.  Az olvasók, akik kompromisszummentes, két évtizedig érlelhető Châteauneuf-du-Pape-ot keresnek, a Pegau-nál nem kell messzebbre menniük.” – írta a Wine Advocate hasábjain. A birtok csúcstételeit Parker számos esetben száz ponttal szórta meg, a 94-98 tartományba taksált boraikat pedig szinte meg sem lehet számlálni. Egészen furcsa tehát, de a Pegau olyan Wine Advocate-pedigrével rendelkezik, amely láttán a bordeaux-i Premier Grand Cru Classé château-k is zavartan pislognak. Az meg már csak ráadás, hogy a Wine Spectator tavalyi Top 100 listáján az egyik Pegau bor 97 ponttal a hetedik helyet csípte meg.

Április 28-án olyasmi történt, amire már régen volt példa. Sok-sok év súlyos hiányérzet után Somló bortermelői ismét előmerészkedtek, hogy közösségileg mutassák meg portékáikat. Azért is óriási teljesítmény ez, mert az aprócska Hegy minden szempontból nehéz eset. Aki járt már a Somlón és kicsit diszkrétebben beszélt bortermelőkkel minden bizonnyal szembesült a mintegy 500 hektáros bazaltkúp olykor túlcsorduló érzelmi világával. Az ember csak kapkodja a fejét, hiszen hirtelen nem is tudja, hogy egy nagy múltú borvidéken jár-e éppen, avagy egy „zsékategóriás” szappanopera forgatásába cseppent-e bele. Somló árulásokkal és betartásokkal színes kis folklórja valóban furcsa érzésekkel tölti el az embert. A bazaltorgonák meg súlyosan hallgatnak, mert ásványosság és romantika ide vagy oda, a komoly bor egyelőre fehér holló a Somló-hegyen. Egy ilyen környezetben csakis az új arcok "másképp gondolkodására" lehet számítani, ezért is tekintettem nagy érdeklődéssel a rendezvény elé.

A hazai boros közéletben otthonosan mozgó olvasóink már biztosan ismerik a hiánypótoló, átlagon felül izgalmas nemzetközi szelekciót kínáló finewines.hu, illetve riesling.hu oldalakat. A Tar Ferenc nevéhez fűződő, mértékadó hazai vállalkozás a jövőben kibővített, olcsóbb szortimenttel igyekszik egyedülállóan izgalmas betekintést nyújtani a külhoni borvilágba, és próbálja mindezt az eredeti igényszint megtartása mellett tenni. Ez kétségkívül nehéz feladat, ami elsősorban jó borokat igényel jó árazással. Az újítás okán Ferenc egy szűkebb baráti társaságot hívott össze, hogy a friss kínálat alapjául szolgáló borokat megszondázzuk. A beszélgetésre és kóstolásra egy laza, kötetlen péntek estén a nU Bisztróban került sor – ezúton is köszönjük szépen. A Borrajongót ketten, ungertvel képviseltük, így a beszámolót az ilyenkor megszokott négykezes formában olvashatjátok.

Márciusban a Galéria 12-ben Csopak egyik, ha nem a legjelentősebb bortermelőjének borait kóstolhattuk meg. Jásdi István vitathatatlanul sokat tett Csopakért, az olaszrizlingért, és a Vindependent, majd a Pannon Bormíves Céh elnökeként a magyar borért általában. A kóstolót azonban most nem ő, hanem fia, Jásdi Attila tartotta, saját bevallása szerint önállóan életében először. A borok mellett megismerkedhettünk a pince történetével is.

A Boscolo Hotel – New York Palota épülete idén már a harmadik alkalommal adott helyet a Badacsony New Yorkban elnevezésű rendezvénynek, a borvidék éves budapesti borbemutatójának. Az impozáns épület egyik szárnya jó fél napra megtelt badacsonyi borászokkal és a badacsonyi borok szerelmeseivel, és természetesen a budapesti borkóstolók törzsközönségével. Minden évben egy, a borvidékre jellemző fajtát helyeznek a rendezvény fókuszába, idén a kéknyelűre esett a választás.

Tavalyi Languedoc-kóstolónk lehet mondani, hogy várakozáson felül sült el. Jogosan merült fel, mikor jön a következő. Hát most :)

Terrasses du Larzac. Itt találtam a képet.

Kicsit szélesítettünk a merítésen. Most nemcsak Languedoc, hanem Roussillon is bemutatkozott néhány tétellel. A vörösek elé felvezetésként került egy-egy komolyabbnak ígérkező fehér, illetve rosé tétel is. Árkategóriát tekintve pedig nem álltunk meg 25 Eurónál, hanem beillesztettünk a sorba néhányat a borvidék egyértelmű zászlóshajóinak tartott tételeiből. (A két legdrágább borból letöltöttem egy-egy decit és másnap csak azokra koncentrálva újra kóstoltam őket. Meglepő eredmények jöttek, így nem összemosva az első napi jegyzetekkel azokról az élményekről külön borleírások képében számolok be.)

A borokat főleg innen, kisebb részt innen rendeltem.

Egészen múlthét péntekig abban a hitben éltem, hogy tudom, milyen az, amikor a rajnai rizling jó: nagyon jó. Aztán Tar Ferenc elhúzta előttem a mézesmadzagot egy vágtaszerűen levezényelt tizenhárom boros, nyomokban egyéb érdekességeket is tartalmazó kóstolósorral, és azóta is próbálkozom az értékrendem újrakalibrálásával. Értem én, hogy izgalmas és fontos a hazai rajnai, Badacsonyban (minimum) már bizonyított is, de úgy érzem, hogy bizonyos dimenziók általánosságban hiányoznak az itthoni kedvencekből. Ilyen például a metsző tisztaság, a megbonthatatlan egység és a direkt, nyomuló gyümölcsöktől és petroltól mentes frissesség. Arról nem is beszélve, hogy miközben egy hatéves gyerek érdeklődési lendületével és kíváncsiságával fürödtem meg brutális sebességgel mindenféle nemzetközi klasszisban, megkóstoltam életem eddigi legrégebbi borát. A kóstoló tranziensei még a mai napig sem csengtek le.

November második felében, Budapesten összegyűltek a soproni borászok a Kongresszusi Központ épületében, egy borbemutató erejéig. Ért néhány meglepetés a kóstolón. Az első, hogy a kiállítók között nem volt ott sem Weninger, sem Ráspi. Nem tudom, ennek mi volt az oka, ha más nem is, egy előnye biztosan volt: több idő jutott a többiekre. A másik meglepetés a fehérborok nagy aránya volt, és azon belül is az Irsai Olivéré. Sosem gondoltam volna, hogy ennyien foglalkoznak Sopronban a fajtával.

(a kép forrása: Wikipédia)

A Káli-medence fura hely. Az egy dolog, hogy az ország egyik legszebb tája, hiszen nemzetközi viszonylatban is arra érdemes földtani látványosságokat kínál. Egy pillanatra azonban tegyük túl magunkat a köveken és helyezzük kezünket a hasunkra. Akár országosan is nehéz lenne rámutatni még egy régióra, ahol ennyire nagy elánnal indult volna be a minőségi vendéglátás. Ráadásul azt sem lehet mondani, hogy a fürdőzők pénztárcái tetszettek volna gasztro-forradalmat csinálni. Balaton ide vagy oda, a Káli-medence azért strandpapucsban már távolság és a hekksütödék bűze sem hatol át a Badacsonyon. Aki tehát erre jár, céllal teszi. Itt van mindjárt a híres káptalantóti termelői piac, amely kiváló, mégis illegalitásban kell működnie. Köveskálon mindjárt két fine dining-közeli étteremből is választhatunk (Kővirág, Káli Art Inn), amely a falucska 380 állandó lakójához mérve világraszóló teljesítmény. Regélhetnék még holmi kecske- és juhsajtokról, mangalicatermékekről, kézműves lekvárokról és szörpökről, és a lépten-nyomon ridegen tartott állatokról. De térjünk vissza lassan a kövekhez. A Káli-medencét körbejárva napnál is világosabbak a kiváló adottságok. A szinte mediterrán időjárás, a remek kitettségű, vulkanikus eredetű és esetenként mészköves domboldalak eszményi feltételekkel szolgálnak a szőlőnek. Minden borért kiált. Ezért is furcsa, hogy a rendszerváltást követően mennyire sokat kellett várni, míg valamirevaló pincészetek egyáltalán feltünedeztek a horizonton. Ha lassan is, a helyzet változik és magasabb elvárásokkal sem kell már innen kivert kutyaként távozni.

Pár hónapja vetettem fel Török Csabának, volna-e kedve egy Tabunello vertikálishoz. Volt. Személy szerint nagyon kíváncsi voltam a kis Szent György-hegyi birtok hétéves evolúciójára és alig vártam, hogy egyetlen asztalon lássam a teljes történetet. Magyarország talán legfurcsább bora a 2007-es évjárattal robbant a köztudatba. Alsó hangon is megosztott mindenkit, hiszen három dimenzióban is megbolygatta a téridő szövétnekét: Szent György-hegyi is, vörös is és Toszkána első számú fajtájából, az itthon vadidegen sangiovese-ből készült. A fogadtatás enyhén szólva is vegyesnek ígérkezett. A fogyasztók egy része élcesen egri kadarkát, másik része kiváló pinot noirt kiáltott. A helyi „szakma” is nagyokat szörnyülködött, sőt a 2HA a mai napig szálka egyes szemekben. Nehezen érthető ez, hiszen a birtokra látogatva pompás szőlőket, egy csodaszép birtokközpontot és profi pincét találunk. Ha teszünk egy rövid sétát a hegyen, hamar rájövünk, hogy Török Csaba – két-három másik termelőtársával együtt – csak zavar a mátrixban. Elhanyagolt szőlők, lepukkant pincék és rangon aluli borok jelentik ugyanis a Szent György-hegy valóságát. Persze, most nem erről lesz szó.

A Tenuta Argentiera pincészet bemutatkozó borkóstolójára kaptam a minap meghívást. A meghívón szereplő Vinopolis őszintén meglepetett, hiszen a tavaly év végén nagy elánnal elinduló vállalkozás 2012 januárjában – botrányos körülmények között – kénytelen volt be is zárni. A borbártól a borszaküzleten keresztül a WSET iskoláig mindent kínáló Vinopolis úgy tűnik, újra bontogatja szárnyait és máshol, picit máshogy, de ugyanazzal a koncepcióval újra megnyit. Akit a részletek érdekelnek, a Borászportálon olvashat egy friss interjút Szente Zsolttal, a Vinopolis tulajdonosával. A cég nagykereskedelmi engedéllyel is rendelkezik, így egy sor külföldi pincészet borait tervezik importálni. A pincészetek hazai bemutatkozásának sorát a toszkán Bolgheriben található, igen jó nevű Tenuta Argentiera nyitotta meg. A birtok képviseletében Stefano Bernabei érkezett, hogy Bolgheriről és az Argentiera-ról meséljen nekünk.