A Bortársaság idén is megrendezi/megrendezte a szokásos Tokaj évjárat-bemutatót, a 2016-os év boraival. Én személy szerint nagyon szeretem ezeket a rendezvényeket, befogadható a bemutatott bormennyiség, nincs nagy tömeg, mégis sok jó ismerőssel, baráttal lehet találkozni, beszélgetni a borászok és közönség soraiban is. 
Ahogy már megszokhattuk, a 2016-os borok bemutatása is két részletben történik. Az első körre a múlt héten került sor, a második a jövő héten lesz, de mivel utóbbin sajnos nem tudok részt venni, gyorsan meg is osztom az első kóstolón szerzett röpke benyomásaimat (és az azok alapján kiosztott szigorúan jelzésértékű pontszámokat).

Továbbra is kitartóan keresem azt a száraz furmintot, amely kompromisszumszerűen találja meg az utat a befogadhatóan masszív fajtajelleg, az okos árazás és a célszerű elérhetőség között. Ha nem tenném, talán a bodrogkisfaludi Patricius tizenhatos száraz alapbora sem emelkedik le az egyik hiperpolcról a kezembe úgy másfél hónappal ezelőtt. És bár idő és lehetőség nincs mindenre egyszerre, attól még az indokoltnál keserűbb tény, hogy ilyen-olyan véletlenszerű okok miatt komolyabb lemaradást kellene behoznom az említett pincével kapcsolatban. Ez a tizenhatos furmint mindenesetre igazolja a próbálkozás szükségességét. Nem hibátlan, de van annyira ügyes, hogy ne okozzon csalódást. Ráadásul kíváncsivá is tesz, ami fontos.

A narancsbor ősrégi múltra visszatekintő műfaj, amely mostanában reneszánszát éli, egyre több fogyasztó keresi, és egyre több borász kísérletezik vele. Előrebocsátom: nem vagyok a műfaj tudora, viszonylag ritkán kóstolok ilyen borokat, vásárlásra meg aztán végképp csak elvétve adom a fejem. Ha kóstolón megkérdezi a házigazda, hogy megkóstolom-e, igent mondok - a kíváncsiság azért persze hajt - , de alapvetően nem kajtatok a narancsborok után a vinotékákban. Egyébként már önmagában a definícióval kapcsolatban sem feltétlenül van egyetértés, legalábbis abban a kérdésben, hogy milyen hosszú héjon erjesztés után számít egy bor narancsbornak. A konszenzus talán minimum 2-3 hét környékén áll meg, de már önmagában ez az intervallum is elég tág lehet. Hogy mást ne mondjak a jelen poszt borai is kegyelemkettessel csúsznának át a rostán, ha szigorúan ezt a minimum 2-3 hetes héjon tartást vennénk figyelembe. 
Amiért jómagam ritkán nyúlok ilyen palackok után, annak az az oka, hogy a készítési módból adódóan ezek a borok általában robosztusak, olykor rusztikusak és cseresek, így én inkább étel mellé fogyasztanám őket. Célzottan tehát nem keresem a narancsborok társaságát, de egy pincénél azért előfordult, hogy roppant kíváncsi lettem, mit hoz ki a borász ebből a műfajból. A precizitásáról és perfekcionizmusáról híres Demeter Zoltán is készített narancsbort több évjáratból is, én meg pont rábukkantam két palackra, ahogy a múlt hétvégén a régebben félretett borok között keresgéltem. 

Az utolsó reményszikrák egyike mindenképpen az a tendenciának látszó folyamat, melynek keretei között a családi tradíciókon alapuló borászatok irányítása lassan, de egyre biztosabban a fiatalok kezébe kerül. Több okból is. Egyrészt úgy tűnik, hogy akad még elég szándék és kitartás a belföldi értékteremtésre az egérutas kivándorlás helyett, amely inkább a belátható közeljövőben kínál kifizetődő alternatívát a lassú és sokszor küzdelmes önfelépítés helyett. Hangsúlyozás nélkül is egyértelmű, hogy különösen igaz ez a keleti országrészre. Másrészt a jelen húszas-negyvenes fiataljainak nyitottsága, progresszív gondolkodása talán a legjobb eszköz a stílusmodernizálásra és a folyamatos fejlődésre, amellyel mi, fogyasztók is elég sokat nyerünk.

Mindez csak azért jutott eszembe, mert a héthektárnyi telepített területen tevékenykedő Árpád-hegy Pince jelene is szorosan kapcsolódik az újgenerációs tokaji borsztorihoz. Konkrétan része annak. Varkoly Ádám, a birtok friss arca 2010-ben készítette el első önálló borát, azóta pedig gyakorlatilag teljesen átvette a szerencsi pince borászati feladatait, így a pincekimenet teljes egészében az ő elképzelése szerint alakul. És hát elég jól alakul. A stíluscsiszolás fontos része a szeszfokok lefaragása az egészséges szintre, valamint a hordóhangerő lejjebb tekerése is. Több gyümölcs, kevesebb nehézkesség, az ilyet pedig szokás szeretni manapság. A borok egy része – konkrétan a mádi dűlők borai – spontán erjednek, a többi bor fajélesztő segítségével igyekszik megszületni. Az eredmény pedig meggyőző, kettőezer-tizenöt száraz borai alapján legalábbis mindenképpen. Ezeket kóstoltuk ugyanis végig furmintfannal, be is számolunk róluk gyorsan a szokásos módon.

A bodrogkeresztúri és bodrogkisfaludi borászok, helybéli termelők, ideérkező zenészek, lelkes lakosok összefogásának gyümölcseként létrejött Mindszenthavi Mulatság egy ideje már kötelező program az őszi szezonban. Az esetek nagy részében még a vénasszonyok nyarának megfelelő időjárás kíséretében csordogáló hétvégi fesztivál jellemzően egybeesik az adott évben tett utolsó hegyaljai látogatásommal is. Ilyenkor általában nagyobb baráti társasággal érkezünk és az egész hétvégét hegyalján töltjük, többnyire a fesztivál keretei között mozogva, merthogy a két kis település bőven kínál programot a mulatság péntek estéjére és teljes szombati napjára.

Idén sajnos úgy alakult, hogy részemről csak villámlátogatás lett a komplett hétvégéből és a csapat létszáma is megcsappant, de idén azért nem marad el a beszámoló (tavaly ugyan hárman is a helyszínen voltunk a szerzők közül, de értékelhető jegyzetek valahogy nem készültek :)). A hagyományos, tölgyfa alatt elköltött kései reggeli után a Dereszla Pincészetnél kóstoltuk a nap első borait, majd a Kisfaludi Bárkán prezentált sétáló kóstolón és kerekasztal-beszélgetésen vettünk részt, végül a Tokaj Nobilishez ugrottunk be.

A szegedi Bortéren találkoztam először a tolcsvai pincének a nevével. Gyakori kóstolótársam, TiBor-barát szúrta ki őket, felfedezésre váró tokaji pince, szép neve is van, ugyan nézzük már meg egy-két borukat. Hát nézzük!

Megvallom őszintén nekem nem jött be az a felvezetés, amivel meg akartak fogni. Ilyen meg olyan aranyérmek, díjak vég nélküli sorolása, oklevelek garmadája vigyorog az arcomba, melyek tanúsítják, hogy mindezt micsoda társaságban, micsoda zsűri előtt. Kicsit ilyenkor olyan érzetem van, mintha azt sugalnák, hogy ezek birtokában a bor már-már objektíve is fantasztikusnak tekintendő, ha esetleg mégsem tetszik majd, akkor jobb, ha rögtön az én készülékemben keresem a hibát. Ja és persze jön az info a várható potenciálról is: Ezek a borok kérem szépen 20-30 évre készülnek. Mikor is alapították ezt a pincét? 2011-ben.  Bátor kijelentés.

Nyilván csak úgy lehet ezt az egészet csinálni, ha legalább mi magunk hiszünk benne, illetőleg természetes, ha egy pince büszke az eddig felmutatott eredményeire. Az is lehet, hogy egy fesztiválon a legtöbben ezt szeretik hallgatni. Sajnos én nem, illetve már annyiszor, de annyiszor csodálkoztam rá negatívan a hasonló beharangozók után kóstolt borokra. Az a helyzet, hogy nálam a különböző díjaknak konkrétan nulla jelentősége van akárki is írja alá őket.

Volt olyan futó gondolatom hogy kóstolás nélkül továbbállok, de végül éreztem, hogy felébred bennem egyfajta rosszindulatú, előítéletekkel teli kiváncsiság, na nézzük, hogy pukkad ki ez a lufi is.

Megkapjuk az első bort. Egy 2015-ös száraz furmint. Hmm. Nem is rossz, sőt egész komoly. Na jó, nézzük csak a hársat is. Hoppá-hoppá. Végül végigmentünk a teljes soron. Nem mondom, hogy mindegyik ugyanúgy tetszett, de lehet mondani, hogy a portfólió egésze mély benyomást tett rám. Semmiképp nem a mai fősodornak megfelelő nemzetközi stílusú borokat kell elképzelni. Érett, komoly anyagok, egy részük sejthetően a botritiszt sem nélkülözi, némelyik a fenolosabb jegyeket sem. Nem félnek a maradékcukortól, de az egyes kategóriák között e tekintetben nincsenek nagy ugrások, a szárazak sem teljesen szárazak, az édesek meg nem annyira desszertborosak. A legjobban a Birtokbor 2014 tetszett, ez egy félszáraz/félédes határon mozgó furmint-hárs kombó, vettem is belőle egy palackkal, melyet így nem sokkal később otthon is megnézhettem nem fesztiváli körülmények között. Ennek rövid jegyzete következik.

Késeis illatok kajszival, kandírozott citrusokkal, mézességgel, pici szilvával. Mellette dohány, fekete tea, érintésnyi karamell, finom gombásság, vajasság. Annak ellenére, hogy mai trendekbe nehezen besorolható borstílus, abszolút tiszta és nagyon komplex. Szájban nagy testű, telt ízű, kerek, ezt az érzetet erősíti az érződő maradékcukor is. Strukturálisan tényleg elég komoly, mély és hosszú a korty, amit fajsúlyos, érett, lüktetően életteli savak nyújtanak meg. Tapintatra sima, finom felszinű cserességgel. Vágyom újabb palackra, egész biztos ott lesz az évvégi toplistámon, de ami ettől is több, megmutatja egy olyan arcát a tokajinak, aminek számomra nagyon is volna létjogosultsága. 7p. 

A Junibor Egyesület legénysége a budapesti "főhadiszállásuknak" számító DiVino előtti Szent István téren megtartotta a már hagyománnyá váló Junibor Ünnepet, ezúttal augusztus és szeptember fordulója helyett egy hónappal később. 
Pénteken a sajtó képviselői 2 óra hosszáig szabadon kóstolhattak, aminek nálam az lett az eredménye, hogy ide-oda csapongva megkóstoltam több vörös- és néhány fehérbort, plusz a teljes Árvay-szortimentet, beleértve néhány műsoron kívüli tételt is. Mivel így az arányok erősen felborultak, a többi bort inkább meghagyom az év végére tervezett egyvelegbe, az Árvay borokról készült rövidke jegyzeteknek pedig végül ezt a külön posztot szenteltem.

Olaszország klasszikus "borország", de a fehérborokat ritkábban emlegetik Itáliával kapcsolatban, hiszen az olasz csizma leghíresebb borai kék szőlőfajtákból készülnek. Valószínűleg az én fogyasztásomat illetően is legalább 3/4 lehet a vörösborok aránya, kifejezetten olasz fehérekre koncentráló kóstolóra pedig nem is emlékszem eddigi "pályafutásom" során. A sors különös fintora, hogy egy ilyen sor Tokajban talált ránk. Történt ugyanis, hogy épp augusztus végi minitúránk idejére szervezett Szilágyi László egy olasz fehérbor kóstolót, amire így ungert és én is meghívást nyertünk. A Gizella Pince borásza az utóbbi hónapokban többször is összetrombitált néhány tokaji borászcimborát 1-1 nemzetközi fehérboros kitekintésre, most pedig egy ismerős olasz borkereskedő-sommelier, Michele Cenedese érkezett egy izgalmas sorral, amit mi is kiegészítettünk néhány palackkal. A foglalkozás elérte célját: ezután egészen biztosan más szemmel tekintünk az olasz fehérborokra.
 

25 éves a Disznókő Szőlőbirtok és Pincészet, Tokaj-Hegyalja egyik vezető borászata. A 90-es évek végén induló, külföldi tulajdonú borászatok mind úttörő szerepet vállaltak a szocialista tervgazdaság alatt elkorcsosult tokaji szőlészet és borászat újraértékelésében és megújításában. Az AXA Millesimés cégcsoport magyarországi ékköve a rendszerváltás utáni tokaji átalakulás egyik éllovasa volt, és azóta is kivételesen megbízható minőséget képvisel, mind a száraz, mind az édes borok tekintetében. Az AXA Millesimés a világ több jelentős borvidékén is rendelkezik borászatokkal, de - ahogy Mészáros László birtokigazgató bevezetőjében kiemelte - Tokajban volt szükség a legnagyobb kreativitásra. A negyed évszázados jubileum alkalmából "Disznókő - Mérföldkövek" név alatt egy kóstolóval összekötött kisebb ünnepséget tartott a pincészet a budapesti Gundel Étterem báltermében szeptember elején.

Augusztus utolsó, igen forró szombatja bizonyos szempontból remekül passzolt egy vulkanikus borokról szóló fesztiválnak, még ha a legtöbb ember ilyenkor legszívesebben inkább egy medencében múlatná az időt. Én viszont valamilyen szinten bepótolva az idén is betervezett mátrai bortúrát, Gyöngyöspata hétszintes pincesorát vettem a nyakamba és a tavalyi debütálás után ismét megrendezett Vulkanikus Borok (Fesztiválja) névre keresztelt családias kis rendezvényen ismerkedtem meg néhány borral.
Mátrai borászok és vulkanikus alapkőzeten operáló egyéb borvidékek borászai egyaránt szerepelnek a kiállítók listáján, néhányan pedig a gasztronómiai élvezetekhez igyekeznek hozzájárulni. A családias hangulatú, nyugodalmas mederben csordogáló rendezvényen nem volt tömeg, nem volt kapkodás, kényelmesen lehetett kóstolgatni, beszélgetni, a tájat szemlélni. Eleinte csodálkoztam a Budapestről érkező vendégeknek szervezett busz késői visszaindulási időpontján, aztán ahogy közeledett az a bizonyos késő esti óra, rájöttem, hogy még így is rengeteg olyan termelőt kihagytam, akiknél be volt tervezve a kóstolás, ráadásul a gyöngyöspatai templom megtekintése is kimaradt. Így jártam, de panaszra így sincs ok, jól telt a nap, a többit majd talán jövőre bepótolom. 

Ilyen az, amikor a végére marad a dolgok legeleje. Történt ugyanis, hogy az augusztusi fülledt üresjáratok kellős közepén átfutottam borjegyzeteimet, és arra jutottam, hogy bár utazok éppen eleget, az utolsó tokaji látogatásom időtartománybeli elhelyezkedése a jelentől gyakorlatilag évdimenzióban mérhető. Az igény tehát adott volt, ha másra nem is, de egy egynapos jövök-megyekre mindenképpen, úgyhogy különböző interaktív csatornákon addig zaklattam Szilágyi Lászlót, a Gizella Pince origóját, amíg csak-csaknem találtunk egy legkisebb közös naptöbbszöröst. A tervezett gyorsforduló végül odáig hízott, hogy csatlakozott hozzám a blog élmunkása,  a címzetes Tokaj-szakivó furmintfan. És ha már így alakult, akkor inkább dupláztunk egyet, és az éjszakát annak rendje-módja szerint jól elgörbítettük, majd ami maradt belőle, azt a Gizella-vendégházban töltöttük el. Az egészből talán a tizenhatos Gizella-borok kóstolása lehet blogszinten érdekes, igyekszünk is pótolni a pótolhatót négykézzel, itt és most.

A Bomboly

A friss Balassa-borok bekóstolása alatt már mellékszálként említettem, hogy részblogilag eltöltöttünk egy önkényesen előrehozott rövidhétvégét Tokaj borvidékén. Most pedig az lesz, hogy szakítunk a sokszor szükségszerű módon elvárt időrendiséggel, és nem a Szilágyi Lászlónál eltöltött első nap kétségkívül görbe ívéről, hanem az Erzsébet Pincénél minden értelemben másnap történt látogatásról számolunk be szokásos formakeretek között. Ha másért nem, márcsak azért is, mert telnek-múlnak az évek a borospalackok között, de tény, eddig mégsem volt szerencsém átlépni a Tokaj szívében található pince kapuját. Köztudott ellenben az is, hogy türelem, rózsa és hasonlóan fontos dolgok mindegyütt, szóval délelőtt ide, füllesztő nyárvégi klímaviszonyok oda, hosszában-széltében kaptunk kiváló keresztmetszetet ifj. Prácser Miklós társaságában múltról és jelenről egyaránt.

A mádi Holdvölgy Borászat a borvidék innovatívabb pincészetei közé tartozik, nem csupán a modern borászati technológia és design miatt. Mindig igyekeznek valami különlegességgel előrukkolni, a száraz fajtaborok, késői szüret, szamorodni és az aszú mellett rendre feltűnnek érdekesebb, kísérletezős tételek. Zétából készítettek már szamorodnit, de formabontó módon száraz borhoz, sőt gyöngyözőborhoz is használták a fajtát és száraz birtokházasításukban a kabar is fontos szerepet kapott. 
Idén sajnos nem jártam még személyesen a pincénél, de kaptam egy kis ízelítőt a friss borokból, amelyeket velem együtt ungert is végigkóstolt.

Még friss az élmény, ugyanis az elmúlt hétvégét csütörtök-péntekre előrehozva Tokaj-Hegyalján töltöttük furmintfannal, hogy egy számszerűen nem túl tömör, de annál feszesebb kétpincés bekóstolást – és egyebeket – hajtsunk végre részszerkesztőségi szinten. Ennek szükségszerű következménye, hogy ugyan Balassa Istvánnal ezúttal nem toltunk le mélyrehatóbb bekóstolást, de a koradélutáni – üzemen kívüli klímaberendezéssel zötyögő – szauna-vonat érkezése előtt azért beugrottunk hozzá egy sör ürügyén. És ha már volt ürügy, elhoztuk a két legfrissebb, már letöltött, sőt, forgalmi tétellé is emelkedett Balassa-bort, hogy aztán kiscsapatos szinten, vasárnap fojtsuk le az élményeket, emeljük a nemzetország-ünnep fényét. Szükségszerű tehát, hogy megosszunk némi négykezes benyomást, ezeket helyeztük el szokásszerűen, alább.

Legutóbbi csopaki-paloznaki kirándulásom alkalmával a Szent Donát Birtokhoz már nem jutottam el, de nyáron, július egyik legmelegebb napján bepótoltam a vizitet. Csopak elképesztő fejlődésen ment keresztül az utóbbi években, mind a borászok közötti összefogás, mind a borok minősége, mind gasztronómia szempontjából, és ennek a fejlődésnek a Szent Donát Birtok és a hozzá kapcsolódó Márga megkerülhetetlen tényezője, motorja. A hőség ellenére jól sikerült időpontot választani a kóstolóra, mert a 2016-os borok szinte kivétel nélkül palackba kerültek már, kettő közülük éppen azon a hétvégén mutatkozott be a nagyközönségnek és ismerős vendégek is éppen a pincénél tartózkodtak, ráadásul vendéglátóst játszani. 

A múltkori téves kör után végül megjelentem a Balatonfüredi Borhetek nyitányán. Ismét csak megijesztettek, tulajdonképpen hivatalosan csak holnap kezdődik, ma még csak kipakolnak. De jó, mondom, hogy 13-ikát írtak kezdésnek. Azért nem fordultam sarkon, mert néhány bodénál már kinyitottak, sőt ahogy haladtunk előre az estével, szerencsére majdnem mindenütt.

Forrás: www.balatonfured.info.hu

Zömmel számomra teljesen ismeretlen pincék szortimentjébe kóstoltam bele szúrópróba-szerűen, legtöbbjük a 2015-ben alakult Rizling Generáció tagjai. A kóstolt borok átlagos szintjét nem éreztem túl magasnak, de azért volt ami tetszett.

Nem túl olvasmányos poszt következik, lényegében az ott papírra vetett krix-kraxokat gépeltem csak be.

Szinte pontosan egy évvel tavalyi felvidéki bortúránk (1., 2.) után ismét átruccantunk pár napra a határ túlsó oldalára néhány borászat meglátogatása céljából. Ebben az évben ambiciózusabb terveink voltak: több érdeklődő, több nap, több borászat. A nettó 2 nap alatt összesen négy pincészetnél jártunk, akik két különböző település határában tevékenykednek. Vendéglátóink igen jól tartottak minket: az ott töltött idő alatt sikerült közel 70 bort megkóstolni.

Az első napot Bélán (Belá) töltöttük, ahol a Chateau Belá-nál, majd Bott Frigyeséknék vendégeskedtünk. A második nap Kürtöt (Strekov) vették be csapataink, de erről majd terjedelmi okokból külön számolunk be. Nem is szaporítanám feleslegesen a szót, térjünk a lényegre: az első két pincére és az ott kóstolt monstre borsorokra.

A Tállyán elhelyezkedő Szóló – egészen precízen SZÓLÓ Fine Wine – mindösszesen hároméves történetéből fakadóan talán kevésbé örvend közismertségnek. Az első vonatkozó írásos emlékek egyikét kétségkívül mi őrizzük, furmintfan ugyanis két évvel ezelőtt azon helyében végignyalta a pince első, kettőezer-tizennégyes évjáratának mintaborait. Az Éless-házaspár – Tímea és Tamás – által saját útját törő borászat hét, zömében a tállyai birtokközpont közelében található hektáron nevel szőlőt olyan dűlőkön, mint a Hetény, a Sípos vagy a Bártfai. A birtok kettőezer-tizenötös és ’tizenhatos száraz borainak kóstolása, valamint egy egyedi stílusban elkészített porcelántojásos száraz furmint bemutatkozásának ürügyén összegyűltünk egy gyors kóstolásra a belvárosi Costes Downtownban, melyről ezúton igyekszünk szubjektíven tudósítani négy kéz segítségével.

A pünkösdi több napos hegyaljai bortúra után június vége megint Mádon talált. Amikor Pelle László megkeresett, hogy szívesen megmutatná a pincét és a borokat, örömmel mondtam igent, mert az utóbbi évek során többszöri próbálkozásra sem sikerült időpontot egyeztetnünk, így újabb régóta tervezett látogatást pipálhattam ki. Nem is egyet, hanem rögtön kettőt, hiszen kézenfekvő volt, hogy a Pelle Pince borai felett bábáskodó Szarka Dénes saját borait is megkóstoljam. 
 

Egy sörözésekkel és hosszúra nyúlt sétákkal és éjszakákkal bőven megtűzdelt 4 napos csehországi kiruccanás után hazatérve, másnap munka után egy kiadós alvásra sokkal jobban vágytam, mint borkóstolóra. Nem túl gyakori viszont, hogy Homonna Attila, Magyarország "driving winemaker"-e szeánszot tartana Budapesten, úgyhogy aznap estére mégis erőt gyűjtöttem és kezdésre éppen be is estem a Carpe Diem küszöbén. 
Szerencsére nem kellett csalódnom, a borász is és a borok is "jól teljesítettek". Az aktuális évjárat mellett még vagy már nem forgalmi tételek is előkerültek, közben meghallgathattunk több vicces sztorit, emlékeket a nehéz kezdetekről, és néhány morzsát a mindig mozgásban lévő borász jelenlegi terveiről is.

Két ember, tizenhét évnyi múlt, két dűlőben hat hektárnyi terület és legfeljebb húszezres palackmennyiség – főszámok tekintetében nagyjából ennyi a bodrogkeresztúri Tokaj Nobilis, azaz Bárdos Sarolta és Molnár Péter családi borvállalkozása. Nem a véletlenek sorozata, sokkal inkább a kitartó munka és az évek óta magától értetődő természetességgel előállított borok, valamint a fél fogyasztói szemmel is átlátható birtok- és kínálatméret lehet az, aminek köszönhetően Saroltáék simán felzárkóztak a tokaji elit közé. És bár önhibámból kifolyólag itthon viszonylag ritkán fogyasztok Nobilis-bort, ha néha-alkalomadtán rendezvényre tévedek, őket biztos nem hagyom ki. Mindenféle érzékszervi értékítélettől függetlenül egyébként számomra külön öröm, hogy a Nobilis-borok árazása a hasonló minőségi szinten alkotó műhelyekhez képest igencsak földhözragadtnak számít. Konkrétan nincs is dűlős szárazuk ötezer forint felett.

Aligha szorul tehát részletesebb indoklásra, hogy a nagyjából hónapos borcsendemet most és ezúton Nobilis-furmintokkal törjem meg. A legutóbbi Nobilishárs-vertikális (ez és ez) után ugyanis ismét összegyűltünk rész-blogszinten, hogy újabb függőleges keresztmetszetet kapjunk Saroltáék legfontosabb dűlőjéről, furmint-szemüvegen  és négy évjáraton keresztül. Négykéznyi beszámolónk következik, érdemes lehet lapozni, tovább.

Györgykovács “Somló hercege” Imre leadja a fele királyságát, és pont a pompásabbik felét (furmint és hárs). A közelmúltban a somlói nagy generáció meghatározó arcai sorban adják le a pincekulcsot. Takács “Hollóvár” Lajos és Fekete Béla távozása után még egy igazán fájó veszteség a méretben parányi, potenciálban viszont kolosszális borvidék szerelmeseinek. Valahogy nem akar összejönni egy jó kis (bor)dinasztia alapítás a bazalthegyen. Soha nem rejtettem véka alá a véleményemet, hogy a borvidék jövőjét leginkább meghatározó borászatának a Somlói Apátsági Pincét gondolom, de az nehezen vonható kétségbe, hogy ha leghosszabb, legkonzisztensebb múltú pincét kellene megneveznem Somlóról, akkor aligha választhatnák mást mint a címszereplőt. Számomra, mi tesz egy borász(ato)t igazán naggyá?

1. Ha felismerhető, konzisztens stílusban és jó minőségben tud évekig vagy akár évtizedekig alkotni.
2. Ha a borász nem írja felül a fajtajelleget.
3. Ha a borász stílusa nem nyomja agyon a termőhelyi sajátosságokat.
4. Ha az első három feltétel egyszerre teljesül.

Ebben a stílusban, ami sokáig unikumnak számított Somlón és még most sincs sok komolyabb követője, egyedüli versenyzőként hágta meg a legnagyobb csúcsokat egymás után. Talán az egyetlen kritika ami illethette a borait, hogy néha már túlontúl légiesek, kevéssé karakteresek, legalábbis Fekete Béla, Hollóvár vagy SAP borokhoz képest. Borai soha nem bonyolultak, akár egydimenziósnak is mondhatjuk, bár a korral általában szépen rétegesednek. A Györgykovács borok nem igazán az ízekkel és illatokkal hódítanak, legalábbis semmiképpen nem az intenzitással, sokkal inkább a finom árnyalatokkal operálnak. Ami igazán kimagasló ezekben, az a hossz-tisztaság-feszesség triumvirátusa. Nem ült fel divathullámokra, a marketing is takaréklángon pislákolt, mégis jól megérdemelt tisztelet alakult ki a munkássága körül. Személy szerint a legtöbb esetben vásári szemfényvesztésnek tartom, ha azt mondják, hogy azért nem tudok értékelni egy bort vagy egy borászt, mert még nem értem meg rá, de a kivétel erősíti a szabály itt is érvényesül. Egészen biztos vagyok abban, ha ugyanazokat a borokat megmutatnák, átlagos borkedvelőknek és hardcore borrajongóknak szignifikáns eltérés lenne az értékelésekben. Nincs mese, az ilyen borok teljes élvezetéhez ki kell hugyozni egy-két Zsiguli árát. A kóstoló ötletét az elővásárlásra bocsájtott utolsó, teljes sor szolgáltatta, holott nagyon jól tudtuk, hogy ezeket a borokat ennyi idős korukban dőreség faggatni, de a józan ész szavát elnyomta az ellenállhatatlan csábító erő: milyen lett az utolsó szem a láncban, felkerült-e az i-re a pont?

Az erdőbényei új élmények mellett régi ismerősök meglátogatására is időt szakítottunk, egy családi borászat és egy nagybirtok képében. A Bott Pince és a Tokaj Oremus is rendszeresen szerepelnek a blog hasábjain, bemutatni aligha kell őket, de azért 1-2 újdonságról szó esik majd lentebb.  Ráadásul a friss borok mellett meglepetésként mindkét helyen előkerült egy vagy több régi tétel is.
 

A pünkösdi hegyaljai túra Mád után Erdőbényén folytatódott. Bár a település dűlőiről készült borokkal rendszeresen találkozom, magában a festői fekvésű falucskában eddig mindig csak átutazóban jártam. Pedig az alig 1100 lelket számláló falu, Hegyalja egyik legősibb települése bőven kínál felfedezni való kincseket. Erdőbénye komoly múlttal rendelkezik mind a borászat, mind a kádármesterség terén. Ahogy sok más hegyaljai település, egy időben Erdőbénye is a Rákóczi család birtoka volt és fontos gazdasági centrumként működött. Az utóbbi években egyre több borászat létesült a falucskában, amelynek népszerűségét a 2009 óta minden nyáron megrendezésre kerülő "Bor, mámor, Bénye" fesztivál is fokozta.
 

(Kilátás a Rányból)

A június első napjaiban lezavart legyesbényei-tokaji villámlátogatást gyorsan követte a következő, ugyancsak több települést is érintő túra. Az első állomás Mád volt, ahol két fiatal borász volt az útikalauzom. A Barta Pince volt az első megálló. Ujvári Vivien társaságában egy gyors ebéd után dűlőtúrával indult a délután, majd érkeztek a borok. A Barta Pincétől a Zsirai Pincészethez vezetett az utam, ahol Zsirai Kata mutatta meg az aktuális borokat és néhány hordómintát.