A nyár végi házi "chardonnay-szemléről" szóló beszámolóban beharangoztam, hogy lesz folytatás. Tovább kellett várni az alkalomra, mint akkor sejtettem, de november utolsó napjára végül összeállt a borsor. 7 borvidékről 10+1 palack magyar chardonnay-t gyűjtöttünk össze, a belövő tételt leszámítva mindegyikük a 2013-as évjáratból érkezett.
Vakon kóstoltunk. Reméltem, hogy a múltkori sor által keltett meglehetősen változó élményeket az általában jónak mondott 2013-as évjáratból származó csapat feledtetni fogja. Az itt szereplő borok közül többet kóstoltam már korábban, ezeket többnyire fel is ismertem. Jó esetben tartották a szintet, néhányuk viszont most gyengébben szerepelt, mint legutóbbi találkozásunkkor. Sajnos összességében véve nem sikerült a vegyes benyomásokat felülírni, bár azért azt sem állítanám, hogy óriásit csalódtam volna. 

Az év eleji syrah-kóstoló második felvonása már hosszabb ideje be volt tervezve, végül októberre sikerült összetrombitálni a társaságot, most éppen a Tütübe. Ismét összegyűjtöttünk egy csokorra való syrah-t, ezúttal azonban csak magyar versenyzők voltak a mezőnyben. Nem volt komolyabb beszerző hadjárat, mindenki hozta, amit talált. A borok nagy része a 2011-es évjáratból érkezett, és egyúttal egy mini Kreinbacher-vertikális is összejött a sorban. A borokat vakon kóstoltuk, és a második kör után lepleztük le a palackokat.

A Spájz-a-Szájban frontembere, egyben az újlipótvárosi Sarki Fűszeres új üzletvezetője, Czinege Tamás és a Németh Richard nevével fémjelzett Wine Flow közös gasztro-show-t szervezett október közepén A Másik Ajtó Bárban. Az ételek alapanyagát a Sarki Fűszeres és az azonos érdekeltségbe tartozó Tütü lébár szolgáltatta, majd ezeket a Spájz-a-Szájban csapata gyúrta egybe kész fogásokká. A tapas-jellegű falatkák mind egy tányéron kaptak helyet, így bár a menün rögzítve voltak a bor-étel párosítások, akár kísérletezni is lehetett. A kísérleti jelleggel rendezett mini gasztro-show maximálisan beváltotta a hozzá fűzött reményeket, azóta Tütü-A Másik Ajtó és Czinege Tamás hetente egy borászt lát vendégül és a borokhoz ugyanúgy ételeket is kreálnak.

A borokat Németh Richard válogatta és kínálta, kisebb, fiatal pincék tételeiből, amelyekből nem egy ezen az estén mutatkozott be szélesebb közönség előtt. Izgalmas estének ígérkezett, jó társasággal, lássuk mit lehetett kóstolni.

Már megint egy rajnai-olasz sor, de én nem bántam, szerintem ugyanolyan érdekes és tanulságos lehet egy vegyes fehér sor is, mint egy fajtatiszta. Nem is merném állítani, hogy minden esetben olyan szembeötlő a két fajta különbsége, vakon sokszor az első szippantásra magabiztosan megtippelem melyik a német és melyik a magyar rajnai, ellenben néha nem is olyan egyszerű kitalálni egy hazai borász két fajta bora közül melyik az olasz.

A kóstoló vakon történt. Bár az előadás elején külön figyelmeztettek, hogy ne hagyjuk hogy az aromatika megvezessen bennünket, maradjuk a BLIC szentnégység határain belül, de nekem ez mindig nehezen megy, továbbmegyek, nem is igen szeretek kizárólag ebben a koordinátarendszerben gondolkozni. Egyetértek abban, hogy egy bor alapjait jól meg lehet fogni ezen kritériumok mentén, de egye meg a fene az egészet, ha nincs jó illata és íze, vagy legalább érdekes karaktere.

Egy ilyen kóstolón fejet hajtok egy olyan bor előtt ami tökéletes arányokat villant, de ha aromatitkilag nem nyűgöz le, akkor biztosan nem vinném haza, márpedig nekem sok esetben a legnagyobb bajom a “komolyabb” (Megfelelő alapanyag, hordós érlelés) olaszrizlingekkel pont ebből fakad. Nagyjából olyan seízűek, ezért is kapják sokszor az ásványos jelzőt, jobb híján. A szeánsz nekem nem hozott újszerű tanulságot: a rajnai jobb fajta mint az olasz, a németek pedig még mindig jobbak ebben a műfajban mint mi (vagy bárki más).

Az Olaszrizling Október fő attrakciójának számító, múlt hétvégén megrendezett nagy kóstolót ugyan a bodrogkeresztúri Mindszenthavi Mulatság miatt megint kihagytam, de az idei élményeim legalább ismét felcsigázták a fajta iránti érdeklődésemet, ami az utóbbi években erősen megkopott. Én ezt leginkább utólag a forró, és ennek következtében lustább borokat adó 2011-es és 2012-es évjárat számlájára írom, majd jött a hűvösebb 2013, és az olaszrizling visszavágott... aztán persze ki tudja... Annyi viszont bizonyos, hogy a nyáron (főleg) 2013-ból (és főleg a Balaton északi partjáról) végre ismét elegendő izgalmas és/vagy élvezetes olaszrizling került a poharamba ahhoz, hogy belássam, tudok én még elismerően csettinteni olaszrizlinget kortyolgatva. 
Májustól augusztusig kóstoltam szép olaszrizlingeket a Káli-medencében, Badacsonyban és Badacsonyörsön, és Csopak-Paloznak dűlőiről is. A rend kedvéért az utóbbi két-három hétben bontottam néhány badacsonyi "olaszt" otthon is, ezekből következik a három legjobb.

A Sabar Borházat Ádám Gábor és a Villa Tolnaynál is borászkodó Nagy László alapította meg 2009-ben. A vállalkozás névadója a Káptalantóti határában emelkedő, 217 méter magas Sabar-hegy, a Balaton-felvidék hegyeinek talán legkisebbike. Itt található a birtok központja – egy 1937-ben épült, azóta a tulajdonosok által felújított, majd 2013-ban kibővített pinceépület - és saját ültetvényei.
A pincészet jelenleg kb. 5 hektár szőlőt művel, de a saját területek termése mellett több helyről vásárolt szőlővel is dolgoznak. Utóbbiak elsősorban Nagy Lászlóhoz családi vagy baráti szállal kötődő és a borász útmutatása alapján dolgozó tulajdonosoktól érkeznek. A pincészetnél a szőlőmunkák során minél kevesebb vegyszer használatára törekednek; gyomirtó és rovarölő szereket egyáltalán nem alkalmaznak, a gombabetegségek ellen szükség szerint védekeznek permetezéssel. A közismerten nehéz 2010-es évjárattal debütáltak a Sabar-borok, fiatal pincéről beszélünk tehát. A cél a termőhelyet kifejező, gyümölcshangsúlyos és elérhető árú borok készítése. A borok ára valóban igen kedvezőnek mondható, 1400-2400 Ft között mozog.
A szortiment fajtaborokból áll, illetve amikor az évjárat lehetőséget ad rá, a „Mórocz” névre hallgató fajtaválogatás áll a termékpiramis csúcsán, amellyel Nagy László nagyapjának, Mórocz Györgynek állít emléket, akinél Badacsonyban gyermekkorában a nyarakat töltötte, és akinek a szőlő és a bor szeretetét is köszönheti. 
Ádám Gábor tulajdonos és Nádasi András marketing-felelős képviselte a birtokot a 2014-es borok bemutatóján a Képzeld el! borbárban, amelyen rszabival mi is részt vettünk. A friss tételek bemutatását követően előkerült néhány régebbi palack is a pince mélyéről.

A Csendes Dűlő Szőlőbirtokról legtöbben (köztük én is) valószínűleg akkor hallottak először, amikor a 2012-es évjáratú hárslevelűjük feltűnt a Nemzeti Borkiválóságok listáján, méghozzá igen előkelő helyen. Nem csoda, hiszen az apró badacsonyörsi birtok borai sokáig szinte csak a családnak és a barátoknak készültek. Amikor azonban a birtok vezetője és társtulajdonosa, Molnár Júlia Dóra 2014-től komolyabb megmérettetésekre is elküldte a palackozott tételeket, és a visszajelzések minden várakozását felülmúlták, a Csendes Dűlő kapui kitárultak a szélesebb közönség felé is. Azóta nagyot fordult a kis családi pincészettel a világ: boraik már a legjobb magyar éttermek borlapjain szerepelnek, budapesti és Balaton-környéki vinotékákban, borbárokban tűnnek fel, és magát a badacsonyörsi birtokot is egyre több látogató keresi fel személyesen. Én is így tettem augusztus végén.

Szerettem volna idén nyáron több napot a Badacsony környékén eltölteni, megnézni a Borheteket, meglátogatni néhány pincét a Szent György-hegyen, felfedezni (számomra) új helyeket. A tervezett több napból végül sajnos inkább több óra lett, nyár végén tudtam elzarándokolni két pincéhez. Közülük az egyiket már szinte régi ismerősként üdvözölhettem. Istvándyék eddigi élményeim alapján biztos pontot nyújtanak a badacsonyi borászatok között, minden kategóriában minimum korrekt, jól fogyasztható tételeket kínálnak, és az árak sem szálltak el. Róluk szól a mai bejegyzés.

A 2014-es évjárat nehézségeit valószínűleg teljesen felesleges az olvasóknak ecsetelni, mindenki tudja, hogy a legtöbb magyar borvidék az előző 3 évhez képest mind mennyiségben, mind minőségben gyengébb produktummal számolhat. A Badacsony és környéke sem úszta meg komolyabb esőzések nélkül az évet. Innen szép nyerni mondhatnánk, de tény, hogy nem lehetetlen.
Két jó nevű borászat 2014-es boraiból szereztem be 1-1 palackot, hogy kiderüljön, ők mire jutottak. A Villa Tolnay méltán népszerű, konstans best buy-gyanús és 2014-re fajtabor-trióvá duzzadt Tavasz-szériájának tagjait és Bakó Ambrus "Badacsony" névre hallgató házasítását kóstoltam meg a múlt héten. Bakó Ambrust és Nagy Lászlót is megkértem, járuljanak hozzá egy-két információmorzsával az íráshoz. Így is tettek (ezúton is köszönöm), kiváltképp Ambrus, aki - jó szokásához híven – most sem kímélte a klaviatúrát.

Laposa: Balatoni Olaszrizling 4 hegy 2013

Nyári alma, csemegeszőlő, sósság, fehér virágok. Nem különösebben komplex, de vonzó, tiszta, nyílt és jellegzetes. Közepes test, jó zamatok. Élénk savak frissítik a kortyot, valahogy úgy, hogy pontosan középen maradjon az egyensúly, sem szikárság, sem kifejezett kerekség nem ugrana be az összképről, élek nélkül van egy kellemes tartása a bornak. Nagyságát tekintve, amolyan alig közepes anyag, nálam nagyjából az élményborozás belépő szintje e tekintetben. Tetszett, csúszott, el tudom képzelni, hogy szép balatoni panorámát nézegetve különösen szívesen kortyolnám. Erősebb 5 pont.  2950 Ft. Bortársaság.

Jásdi: Ranolder fehér cuvée 2013

Semlegesebb almás-citrusos gyümölcsfoszlányok is csak nagyon lassan akarnak előkandikálni, az illat fülledtebb, sósabb, összességében szigorúbb, minerálisabb bort ígér. Szájban közepesnél teltebb. Ízre viszont semmivel sem intenzívebb, sőt neutrálisabb, mint az előbbi bor. Szerkezetre picit komolyabb, tömörebb, savban keményebb, szikárabb. Lehet, hogy némiképp nagyobb jövője lesz, de jelenleg kevesebb örömet ad. 3950 Ft. Bortársaság. 

Figula: Sauvignon Blanc Gella 2012

Érett, de semleges világú fehér húsú gyümölcsök, szúrós alkoholos ígéret. Szájban tiszta, elég nagy testű, de íze nincs sok. A savak kissé laposak, az alkohol viszont kíméletlenül éget. Nem tetszett. 2750 Ft. Bortársaság

Bármennyire is hihetetlen, már elég rég volt a klubban célirányos száraz riesling kóstoló. Lassan már két éve. Úgyhogy a legutóbbi összejövetelen félénken felvetettem, hogy frissen beszerzett tizenhármasaimból akár lehetne is kanyarítani egyet és hát a kis társaság lelkesen kapott az ötleten. 

A felhozatalba raktam jól bevált klasszikusok friss évjáratait is, de olyan termelők, borvidékek is szerephez jutottak, akik, melyek csak nemrégiben kerültek fel a horizontomra. Nem meglepő módon elsősorban a német-osztrák vonal képviselte magát, de kakukktojásként egy magyar tétel is került a sorba.

A kóstolón akov is jelen volt. Kevesen tudják, hogy mi anno épp egy általam tartott riesling-kóstolón ismerkedtünk meg. A régi szép idők emlékére felvetettem, hogy nem-e jönnének el. És hát de. 

A borokat vakon kóstoltuk, a sors az alábbi sorrendben tálalta őket:

Az olaszrizlingnek sem ártana egyfajta nemzeti minimum. Úgy értem: hasznos lenne a minőségi szint meghúzása ott, ahol az élvezetes korrektség műfaja kezdődik, és az alatta tobzódó kritikus tömeg határozott levágásával meg lehetne teremteni azt az olasz-átlagot, ami már nem ad okot a csalódásra és a sarkos kritikára. Mondom ezt úgy, hogy nincsenek nagy elvárásaim: ha a fajtától egy korrektül szerkesztett, egyenes és frissítő bort kapok, akkor elégedetten dőlök hátra, még ha a szavatossági idő aligha hosszabb is egy évnél. A nyári fröccs jó dolog, meg hát amúgy sem kell túlerőlködni a műfajt – és ezzel sem a szkeptikusok, sem a rajongók táborát nem erősítem a fajta képességeit fejtegető vita olykor aktív, olykor csendesebb frontvonalain. Hogy rátérjek a lényegre: kifejezetten örülök neki, hogy Sabarék pont azt a határvonalhúzó olaszt rakták le az asztalra, amit én látni és inni egyaránt szeretek. Azt a komplikációmentesen finom fajtát. Egyszerűség-nagyszerűség háromnegyed literben. Nem tudom, hogy vakarjam-e a fejem annak ürügyén, hogy már ennek is indokolatlanul nagyon tudok örülni.

A Badacsonyi borvidék egyik legstabilabb sarokpontját képező Villa Tolnay borászat szűk körű évjárat-bemutatót tartott múlt héten Budapest belvárosában a közelmúltban megnyílt "Képzeld el!" borbárban. A maroknyi meghívott újságíró és borblogger – köztük ungert és én is - Nagy László birtokigazgató-borász vezetésével a 2013-as évjárat borait kóstolhatta végig, beleértve egy érdekes kísérlet eredményét is. Ebben az évben a könnyedebbre hangolt Tavasz-széria tagja mellett a szokásoktól eltérően nem egy, hanem három hordós zöldveltelini született a pincénél. Mindhárom bor különböző módon készült, és a borkészítés valamely jellemző aspektusára a fantázianevek is utalnak.

November végén volt szerencsém Bakó Ambrusnál járni. Voltam én már itt, első alkalommal talán még a Villa Sandahlnál találkoztunk. Ezúttal Niklas Jörgensen barátunkat (Wine Virtuosity, Mad About Madeira blogok ismert szerzője) hoztuk el Octopus kollégával. Niklas többször járt már Magyarországon, de eddig elsősorban Tokaj-fókusszal érkezett. Aztán valahogy összefutott Ambrus boraival, levelezni kezdtek, és már nem is volt kérdés, hogy mi idén a célállomás. Sajnos az időjárás nem a mi oldalunkon állt, az egész hétvége párás és hideg volt, folytatólagosan áztunk-fáztunk. Ennek az időnek is megvan persze a maga szépsége. Esszenciális a nyugalom, a köd unottan hömpölyög, élő ember nincs az utcákon. Badacsony századfordulós villái csak üresen kongó szellemházak, a hegyre futó szőlősorok pedig alacsonyan fogják a szemet. „Majd küldjetek képeslapot!” – nevet Niklas a harmadik napon, amikor már jól látszik: nincsen több esély a bazaltorgonákra.

Miközben az elmúlt időszakban részben direkt, részben a szokatlan borfogyasztási belassulásom következtében összehordtam egy jelentékeny mennyiségű magyar cabernet sauvignont, azon gondolkodtam, hogyha ez így majd összeáll egy képpé, és egyszerre hágunk majd nyakára mindnek, akkor az lesz-e annyira érdekfeszítő közönségileg, mint mondjuk személyesen nekem. Úgy értem: a szőlőfajta kissé kicsúszott a hazai borközvélemény (és a borászok) gyújtópontjából. Érdektelenné vált, elhasználódott. A múlt agyonhordózott paprikás mazsoláit délen többnyire már alapanyagkorban küldik rozénak, vagy tolnak belőle valami modern bisztróbort több-kevesebb sikerrel, majd utána a jelen nagyítóját a szomszéd cabernet franc felé fordítva mernek nagyobbat álmodni, mint a valóság pillanatnyilag. Nem is beszélve arról, hogy a hordóvanília sem olyan cool már, mint a kilencvenes években.

Decemberben két új Bakó Ambrus-bor jelent meg a Bortársaságban. Szőlőskert, mondja az ez eddig ismeretlen címke-design, egy olaszrizling és egy rajnai ellátva egy-egy helyrajzi számmal és az eddigi termőhely-szelektált boroktól egy lépéssel magasabb árcímkékkel.

Gyors telefon akov-nak, hisz rémlett, hogy nemrégiben járt személyesen is e borok készítőjénél, a pozitív megerősítés és ajánlás után máris a kosárkában pihen a két palack, várva a mielőbbi ismerkedést.

A XIII. kerületben található, kávéházként, bor- és pálinkaszaküzletként egyaránt funkcionáló Spiritus Primus az utóbbi időben rendszeresen szervez kis létszámú borkóstolókat, amelyekhez György Vince választ ki magyar és külföldi tételeket az adott este fókuszpontjába helyezett fajtából. November első hetére magyar és osztrák kékfrankosokat gyűjtött csokorba, nagyrészt a 2011-es évjáratból. Az már csak a ráadás volt, hogy egy 2013-as Skrabski-sort is meg tudtam kóstolni a "hivatalos program" után.

Lassan apad a tizenegyes Bakó-készletem: ez nem az első, de nem is az utolsó palack, ami itt-ott hánykolódva élte túl elmúlt két és fél évem viharos pillanatait. Feküdt sötét albérleti szekrényben, szaunázott napsütötte kollégiumi lakosztályban, majd egy rövid pincekitérő után végre-valahára a poharamban landolt, hogy elhúzza a remény mézesmadzagját, és beváltsa az egyszer volt, hol nem volt-elvárásaimat. Van az a reményvesztett állapot, mikor a palack ismert (vagy éppen teljesen ismeretlen) előélete miatt már a lefolyó mellett távolítom el azt a bizonyos dugót, ezúttal mégis bizakodó voltam. Dacára a nyári olaszos kudarcsorozatnak (itt múltidézhető), ami egyrészt ritkán látott kommentvihart hagyott maga után, másrészt egy időre elvette a kedvemet attól, hogy könnyű-kedves alapborokkal próbálkozzak, szikvízzel vagy anélkül. Ambrus borai persze egy másik ligában játszanak: legjobb tudomásom szerint a borász ambiciózus terveket sző olasz-fronton, és így nagy hangsúlyt is fektet a fajtára. Lényeg a lényeg: a fajtaszkepticizmus leginkább a tehetségesen elkészített borban oldódik, és bár van egy diszkrét csavar a történetben, ritkán ugyan, de megesik, hogy a borúra derű jön.

Baráti összejövetelre voltam hivatalos a minap egy szegedi vendéglátó egységbe. A választékból ilyenkor mindig igyekszem a decire is kérhető tételek között bogarászni. Ez esetben ez nagyjából a Skizo alap fehér, rosé és vöröset jelentette. Hallottam már persze a pincéről, de eddig nem kóstoltam őket. Nem vártam különösebben sokat, és nem is kell arra gondolni, hogy világmegváltó borokat kaptam. De kétségtelenül több örömem volt bennük, mint amire előzetesen számítottam. A Fehér 2013, mint utána olvastam sauvignon és pinot blanc alkotják, jólesően fanyar gyümölcsöket kínált egres, citrusok, zöldalma képében némi vágott füves-bodzás karakterrel. A Rosé 2013 , syrah és cabernet savignon-ból, csupa édes málna és eper. Az átlagnál nagyobb testű, nem szénsavasan légies, hanem kifejezetten telt ízű, gömbölyű borocska. A Vörös 2012, kékfrankos, cabernet franc és merlot alkotják, inkább a kékszőlős-erdei gyümölcsös vonalon mozogva hozta ugyanezt kellemes teltséget, kerekséget, lédús gyümölcsösséget. Mint mondtam, értelemszerűen egyik se volt nagy, szofisztikált meg hosszú bor, de egyik se volt híg, vagy tartalomban szegény. Ebben az árkategóriában a friss reduktív borok gyakran olyanok, mintha már fröccsnek elkészítették volna helyettünk, kellemes inni őket, de sok ízük nincs. Ezek a borok viszont az adekvát tisztaságon túl egytől-egyig igen zamatosak voltak. Lehet esetenként kis maradékcukor is játszhatott ebben, nem baj, jól állt nekik. Nem jegyzeteltem, meg nem is gondoltam akkor pontozni őket, de így utólag nekem megvolt 5 pont az élmény, akkor is ha kizárólag a gyümölcsről meséltek, nem pedig a terroirról és főleg nem bármiféle érlelési potenciálról.

Az van, hogy mostanában semmi sem akar összejönni borfronton, így az ad hoc-módon összepakolt, laza nyári iszogatásra szánt sorok tömegével buknak el. Nem kicsit, nagyon. A saját felelősségemet nem vitatva – az örömforrást nyilván csak nagy nevek nagy borainak vertikálisaiban lehet és kell keresni, egyébként ne is legyenek elvárásaink – azért komoly aggodalomra ad okot, hogy az alapszint részben a borok önnön hibái, részben a szerencsétlen körülmények miatt erősen korrodálódni látszik. Az üdítő kivételek meg közel sem fedezik a befektetett árat, ami a lélektani kétezres környékén is minimum dühítő. Csalódottan, rossz szájízzel jelentem, hogy egyrészt a nyár itala címet nálam a helyben, Csepelen csapolt Rizmajer-féle szűretlen búzasör nyerte meg – noha egyáltalán nem vagyok nagy sörös –, másrészt borok tekintetében úgy tűnik, hogy miközben az árakat ügyesen sikerült feljebb küzdeni, a minőség elfelejtett felzárkózni. És ezt a múlt péntek sem tudta megcáfolni, bármennyire is szerettem volna, hogy így legyen. Még jó, hogy most is akadtak üdítő kivételek.

Hosszabb írás következik, sok borral: három hétvége kóstolási jegyzeteit zsúfoltam egy posztba. Szigligeten Szászi Endre, Csopakon Jásdi István borait kóstoltam, a Balatonfüredi Borhetek nyitónapján is górcső alá vettem pár tételt, a legvégére pedig beszúrtam még egy bónusz bort is a Villa Tolnaytól. 

Még jó pár évvel ezelőtt Szászi Endre volt az egyik első borász, akinek a neve megragadt bennem, köszönhetően régebbi badacsonyi-szigligeti kirándulás alkalmával elfogyasztott, illetve onnan hazahozott olaszrizlingeknek. Nem érintett meg akkoriban túl mélyen a borok világa, vagy talán akkoriban kezdett, mindenesetre a 2008-as és 2009-es olaszrizlingekről így is szép emlékeket őrzök, a 2006-os Kabócás pedig már akkor is nagy élmény volt. A hegymagasi pincénél 2010-ben voltam utoljára, de Szigligeten évente egyszer biztosan megfordulok, és olyankor általában be is térek a várhoz vezető ösvény alján található kis vinotékába néhány bort megkóstolni és 1-2 palackot hazavinni.

Csopakon ritkábban járok, mint Badacsony környékén, de olyankor azért próbálok időt szakítani egy gyors kóstolóra. Úgy terveztem, hogy idén egy napot rászánok legalább a nevezetesebb pincék meglátogatására, ez ugyan nem jött össze, ám amikor nagyobb baráti társasággal egy hétvégét Csopakon töltöttem, összekötöttük a kellemeset a hasznossal, és a Jásdi borokkal való ismerkedést beépítettük a programba.

A Balatonfüredi Borhetek augusztus végéig kínál lehetőséget a Balatonfüredre látogatóknak a balatonfüredi, csopaki pincészetek borainak megkóstolására. Megjelennek itt országosan ismert borászatok mellett kisebb helyi termelők is. A nyitónapon néztünk be kisebb társasággal a fesztiválra.

A borok előtt egy kis kitérő: a balatoni borok, borászatok iránt érdeklődök számára hasznos iránytű lehet a most megjelent Északipart Borászai című kiadvány, amely 55 badacsonyi, balatonfüredi, csopaki, Balaton-felvidéki borászat rövidebb-hosszabb bemutatását, elérhetőségeit tartalmazza más, a balatoni borokhoz kapcsolódó írások mellett, sok-sok fényképpel. A magazinnal párhuzamosan okostelefonokra készült egy külön alkalmazás, amely a www.eszakipart.com címről letölthető. Jó lenne, ha több ehhez és a Ripka Gergő által jegyzett Tokaj Guide-hoz hasonló útikalauz készülne a többi borvidékünkről is.

A nyár folyamán eltöltöttem néhány hétvégét a Balaton északi partjának különböző részein, és természetesen minden alkalommal szorítottam egy kis időt boros programoknak is. Birtoklátogatásra most nem került sor, de mivel sok borásznak van valamilyen formában „előretolt helyőrsége”, és nyáron egyébként is egymást érik a borfesztiválok a tóparton, nem volt nehéz elmerülni a Balaton-környéki borok széles kínálatában.

A Badacsonyi Borhetek immáron majdnem három évtizede kínál kéthetes programot a július utolsó két hetében Badacsonyba látogatók számára. Országosan ismert borászatok mellett boraikat főleg helyben árusító badacsonyi pincészetek is megjelennek a fesztiválon. Utoljára 2010 hírhedten esős nyarán sikerült este is meglátogatnom a rendezvényt egy bormámoros hétvége alkalmával, bár emlékeim szerint akkor még nem tarkította az esténként fellépő számtalan zenekar a programkínálatot. Azóta két év kimaradt, tavaly és idén pedig csak néhány órás délutáni terepszemléket sikerült összehozni. Egyszer kíváncsiságból megnézném milyen a hangulat az éj leszálltát követően, de a kóstolásnak a délutáni nyugodt órák kétségkívül jobban kedveznek. Idő szűkében végül három pincészet szortimentjét sikerült többé-kevésbé megvizsgálni.

Néhány fiatal etyeki borász fejéből pattant ki az ötlet, hogy érdemes lenne időnként egy-egy tematikus kóstolóra összeülniük, a helyi közösség építése és a kóstolási tapasztalatok gyarapítása érdekében. Az első alkalomra július közepén került sor és a szervezők meghívtak még a körbe néhány „külsős” borkedvelő ismerőst is, így kerültem én is Etyekre. A borokkal kapcsolatban annyi kikötés volt, hogy rajnai rizlingeket kóstolunk - amennyire lehet, főleg németeket -, de nem volt kötelezően leszűkítve a kör, mindenki hozta, amit akart. Végül a meghívottak jó része nem tudott eljönni, így hatan gyűltünk össze az EtyekM lakásétterem hangulatos teraszán, tizenhat (plusz egy) palack borral.