Ez már a harmadik olyan nyár, amikor a tállyai Szóló Borászat tulajdonosai, Éless Tímea és Éless Tamás összetrombitálják az ismerős sommelier-eket, borfirkászokat, bor-szakembereket egy budapesti borbemutatóra (2017, 2018). A borokat általában egy adott tematika alapján válogatják össze, mindig igyekeznek valamilyen érdekességet, újdonságot mutatni az egybegyűlteknek, az egyes tételeket pedig hozzájuk illő falatkák kísérik. Idén sem volt ez másképp, mondhatjuk, hogy hagyomány lett az eseményből. A borbemutató helyszínéül ezúttal a Királyi Pál utcában található Toprum Hotel tetőbárja szolgált, és az ő csapatuk készítette a borokhoz párosított fogásokat is.

(Fotó: Dancsecs Ferenc - Furmint Photo)

Isztria, a közkedvelt üdülőterület természetesen a hangulatos tengerparti nyaralóhelyek és okán a legismertebb, de a korábban Olaszországhoz tartozó félsziget ma Horvátországon belül a bor és gasztronómia iránt érdeklődőknek is az első számú célpontja. A bor mellett a szarvasgomba, a sonka és az olíva is a legfontosabb mezőgazdasági termékek közé tartozik, én most természetesen az elsőre fogok koncentrálni, mégpedig két helyi fajtából készült bor tükrében, amelyek itthon is elérhetőek.

A legnagyobb nyári kánikulában nem érzem azt, hogy ellenállhatatlanul kültéri sétálós kóstolóra vágynék, a beharangozott extra kénmentesség sem bír semmiféle vonzerővel a szememben, ennek ellenére egy Losonci-Karner-Major névsor csak behúzott a nyár egyik legperzselőbb napján a Vinopiano kerthelységébe. Szerencsére a kóstoló sor nem volt hosszú, cserébe viszont érdekes és sokszínű volt. Ambivalens érzésekkel viseltetek mind a narancsborok, de még inkább a kénmentes borokkal szemben. A második kockázatait és a borok sokszor befogadhatatlan jellemzőit erős fenntartásokkal kezelem, a narancsborokból, pedig sokkal több egykaptafát ittam, mint emlékezeteset. Volt itt is példa mindenre, Karneréknál a Szőlőskert fantázianevű olaszrizling olyat vert az orromba, hogy még 1 hét magasságából is gond nélkül felidézem: masszív tornacipő szag, kéksajt és erdei gombák. Szájban is hasonló "finomságokat" tartogatott, úgyhogy a hosszú és elmélyült analízis helyett a köpőedény vette át a főszerepet. Tudom, hogy nem mondunk olyat, hogy "de viszont", de ezek után mégis azt mondom, hogy de viszont ezek után a kékfrankosok olyan ívet húztak, hogy gyorsan felülírták a kénmentesség iránti fundamentális bizalmatlanságomat. A friss 17-es Tavaszföld és Vitézföld is elementáris erejű fűszeres gyümölcsösséggel támadt, remélem bírni fogja ezt és az idő vasfoga nem fogja túl hamar letörni ezt a tisztaságot és intenzitást. Losonci Bálintnál kiegyenlítettebb volt a felhozatal, a '17-es Gereg Kékfrankos már most is klasszis, a 18-as Turán minden izében hozta a fajta jellegzetességeit a Magyarfrankos pedig jól csúszott. A legérdekesebb rész a sornak, a teljes narancsboros technológiával készült Királyleánykája, és a jóval lightosabb Rajnai párhuzamba állítása volt. Míg a Rajnai az érezhető "elhajlása" mellett is tökéletes reprezentánsa volt a fajtájának, addig a Királyleányka teljesen elment a szokásos, cseres, vastag, intenzív, de számomra kicsit egysíkú ízvilágba. A Rajnai számomra pannon  klasszis  (7 pont környéke)  szintig futott. A nap legjobb bora végül  mégis a Levente Pince Irsai Olivérje lett. Igen, nem elírás, egy telivér irsai. Nem volt semmilyen extra szőlészeti/borászati fogással turbózva, egy kutyaközönséges irsai, hibátlanul megcsinálva. Nem hiszem, hogy a fajtába ennél több perspektíva szorult volna, a lehetőséget viszont maximálisan kimaxolta ez a próbálkozás. Szőlőcukros, virágos, krétaporos illat, az ember alig várja, hogy a szája is a pohárba érjen végre és ott, ha lehet, még nagyobb a tűzijáték. Sárgadinnye, csemegeszőlő, pici virágméz. Zéró pacsuli. Könnyen lehet, hogy a világ legjobb irsaiját ittam.

Köszönöm a meghívást a rendezőknek.

Igazából ezt a posztot most nem nekem kellene írnom, hiszen ungert járt Baden-ben és ő szerezte be a borokat is, de nagylelkűen rám testálta ezt a feladatot, ha már én kezdtem el ezt a sorozatot. Szóval, ungert egy (nem bor)szakmai kirándulás során vetődött el Németországba, ahol fakultatív programként egy gyönyörű helyen, a Fekete-erdő vidékén található pincészetet is meg lehetett látogatni. A gyors kóstoló után néhány palack a csomagtartóban is landolt, ebből kettőt pedig itthon, Szabival kiegészülve hármasban el is fogyasztottunk. Ez pedig remek apropót adott, hogy Németország egyik itthon kevésbé ismert borvidéke is bekerüljön a sorozatba. Következzék tehát Baden és az Alde Gott.
 

A július-közepi hőségben szinte keresve sem találhatnék helyénvalóbb boralanyokat a visszatérésre, mint ezt a két Sabar-rajnait. Az elvárások szerint ugyanis éppen annyira mutatnak túl a mondanivalót érdemben nem hordozó fröccsalapanyagoktól, mint amennyire műfajszintű komolyságuk ellenére is tartózkodnak a súlyosságtól és nehézkességtől.

A minap – konkrétabban az elmúlt héten – sikerült blogszinten több palack aljára nézni, és hát ebbe a bizonyos csoportos fogyasztásba ékelődött be ez a két Sabar-bor is. Páros házibajnokság következik négykezes kiadásban.

Sike Balázs és Velényi Réka borászata, a Skizo Borház feltűnő címkéivel, jó ár-érték arányú reduktív boraival tett szert szélesebb ismertségre, de korábban is és most is készülnek a pincénél komolyabb, termőhelyi borok is, amelyek most a "Hegyeink" fantázianév alatt kerülnek palackba. Több éve jártam utoljára a hangulatos kis badacsonytördemici borbárban, de most minden összeállt egy újabb látogatáshoz. A múlt hétvége egy részét éppen Badacsonytördemicen töltöttem, és ha már így esett, természetesen igyekeztem útba ejteni egy pincészetet is. Amíg a baráti társaság többi tagjára vártam, pont volt annyi időm, hogy a "Hegyeink" sorozatot végigkóstoljam, azután persze néhány "alap" Skizo-bor is a szomjas torkok áldozatául esett.

A Gizella-kóstoló után egy héttel Balassa István hozta el a borait a Carpe Diem-be. Az este már csak azért is különleges alkalomnak ígérkezett, mert a borász itt mutatta be először teljes egészében a 2017-es évjáratból készített 7(!) dűlőszelektált szamorodniját. Ezek mellett, illetve előtt kóstoltunk friss 2018-as borokat és egy Mézes-Mály Furmint mini vertikálisban is részünk lehetett.

A hét az Ikrek jegyében telik majd, hiszen május végén-június elején Szilágyi László és Balassa István is a Carpe Diem vendége volt, a borászportrék sorozat keretében. :) Mivel ezek az esték mind a borsort, mind az időtartamot tekintve meglehetősen hosszúra szoktak nyúlni, a két elválaszthatatlan barát, akik gyakran tartanak közös kóstolókat és borvacsorákat is, most külön-külön mutatta be borait, életútját, birtoka múltját, jelenét, jövőjét.
Először tehát Szilágyi Laci és a Gizella Pince volt a vendég a korábbi, május végi időponton. Időben és térben is széles sort kóstoltunk, 2018-tól 2013-ig mentünk vissza a száraz borokkal, 2006-ig az édesekkel, közben pedig több dűlő boraival is ismerkedtünk, köztük természetesen Szil-völgyekkel és Szent Tamásokkal. A végén pedig még söröztünk is egyet.

A Garda-tó Észak-Olaszország egyik legkedveltebb üdülőhelye, amely lélegzetelállító szépsége mellett a borkedvelőknek további érdekességeket is tartogat. A három tartományhoz - Trentino, Lombardia, Veneto - tartozó tó több eredetvédelem alatt álló borvidéket is határol, ezek közül az egyik Lugana DOC, amely különlegességét egy speciális geológiai eredetű terület és egyetlen sokoldalú szőlőfajta együttállásának köszönheti.
Lugana a Garda-tó déli részén található, nagyobb része Lombardiához, egy kisebb keleti szeglete Veneto-hoz tartozik. Lugana DOC 1967-ben kapta meg eredetvédelmi státuszát, a 2017-es adatok szerint 2113 ha szőlőterülettel rendelkezik, 196 termelővel, 113 palackozóval, évi nagyjából 20 millió palackos termeléssel. A Consorzio Tutela Lugana DOC 1990-ben alakult meg, azzal a céllal, hogy a felügyelje, védelmezze a helyi borkultúrát és borokat, valamint hírüket vigye a világban. Egy közép-európai turné keretében Magyarországra is ellátogattak, Carlo Veronese, a Consorzio Tutela Lugana DOC igazgatója és Herczeg Ágnes kalauzolt minket végig a borvidéken és borain a Casa Pomo d'Oro-ban.

A decemberi borpárbajok után folytatást ígértem, most itt a tavaszi termés. Ismét 7, valamilyen szempont(ok)ból egymáshoz illő borpárt hoztam különböző fajtákból, különböző országokból.

Példaértékű összefogás eredménye az immár negyedik évét taposó Egytőről-projekt, ugyanis Budapest legfontosabb borbárjainak többsége áll mögötte a Bortársasággal karöltve. A kezdeményezés résztvevői hagyományteremtő célzattal, a Kárpát-medencei szőlőfajták népszerűsítése jegyében 2016-ban készítették el közös borukat, amely minden résztvevőnél elérhető és kóstolható volt, és amelyet 2017-ből és 2018-ból is 2-2 újabb bor követett.
A kezdeményezés hamar kapott egy saját facebook-oldalt is, majd a névadásba bevonták a közönséget is, egy nyílt pályázat keretében, ahol végül az "Egytőről" győzedelmeskedett a beküldött nevek közül. A címkén az egy tőről fakadó ágak az összefogás résztvevőit szimbolizálják.
A cél jól iható, bisztrós stílusú, könnyed bor csavarzárral ellátott palackba zárása és a fogyasztók elé tárása. A fajták kiválasztásnál egyértelmű volt, hogy az Egytőről boroknak Kárpát-medencei fajtákból kell készülnie. Az első bor óta több borvidék több pincészete kapcsolódott be a közös munkába, és a jövőben is várható újabb borvidékek, illetve pincészetek bevonása.
A 2018-as újdonságok most debütáltak a nagyközönség előtt, a 0,75 teraszán, ahol az Egytőről mozgalomban részt vevő több borbár is hozott magával 1-2 bort (ezekről majd máskor), és ahol a friss tételek mellett a korábbi Egytőről borokból is előkerült néhány palack.

Régen jártam már Szentesi Józsefnél, és egyébként is tervezgettem már egy következő látogatást, így éppen kapóra jött, amikor május elején a baráti kör egy kis részének boros programot kellett szervezni és a borásznak is megfelelt az időpont. Kevesen voltunk, így gazdaságossági és alkoholtűrési szempontokat egyaránt figyelembe véve most "csak" 11 bort sikerült megkóstolni, különös hangsúlyt fektetve természetesen a pince különleges magyar fajtáira.

Egy esős, szürke májusi délutánon Budapesten, a Spoon állóhajón bemutatkozott a Disznókő Kapi 6 Puttonyos Aszú 2015-ös évjárata, modorosan szólva ezzel némi napsütést csempészve a meghívott vendégek poharába. Az előzményeket szigorú szabályszerűségnek tekintve erre a premierre még két évet várnunk kellett volna, hiszen eddig a Disznókő Kapi Aszúk 6 évente követték egymást (1999, 2005, 2011), de ezúttal borult a papírforma. A Kapi Aszú ebben a különleges borkategórián belül is egyedi karakterű aszúbor, amely megmagyarázza, hogy miért csak kivételes években készülhet el, és ezek az évjáratok miért nem egyeznek meg feltétlenül a borvidéken klasszikusan nagy aszús évjáratként jegyzettekkel. Dr. Mészáros Gabriella bevezetője után Mészáros László birtokigazgató mutatta be a Kapi új évjáratát, majd természetesen a korábbi évjáratokat is megkóstoltuk.

A Tokaj-Hegyalja távolról sem nagyrészt egy központ köré koncentrálódó borvidék, hanem sok különleges gyöngyszemet tartogat különböző arculatokkal, borstílusokkal, kulturális örökséggel. Az egyes települések az utóbbi években igyekeztek a helyi borászok, termelők, lakosok összefogásával legalább időszakosan, egy-egy évente visszatérő esemény, fesztivál erejéig szélesebb közönséget megszólítani, bevonzani, abban a reményben, hogy idővel sok visszatérő vendéget üdvözölhetnek majd. Annak ellenére, hogy Tarcal bővelkedik remek borászatokban, különféle szálláshelyekben és látnivalókban, ilyen szempontból sokáig kicsit megbújt a többi hegyaljai település árnyékában. A tarcali borászok, lakosok és az önkormányzat összefogásának köszönhetően 2016 óta - a borvidék sok más településéhez hasonlóan - Tarcalnak is van saját rendezvénye, ahol egy hosszú hétvége alatt a látogatókat nyitott pincék, kóstolók, dűlőtúrák és más programok várják, általában április legvégén vagy május elején. A borászok együttműködésének másik gyümölcse egy közös, a település nevét viselő bor, amelynek az első évjárata szintén a 2016-os volt, és amelynek új évjáratát mindig a Bűbájos Hétvégén mutatják be.

N+1-ik szekszárdi kóstoló, ezúttal elég találó névvel. Ami megfogott benne, hogy én pont ezt keresem és szeretem Szekszárdban: az aranyosságot. Privát kóstolókon gyakran találkozok olyan véleménnyel, hogy Szekszárd unalmas és/vagy kiszámítható. Én erre azt szoktam válaszolni, miért nem örülsz annak, hogy van legalább egy olyan hazai borvidék, ahonnan vannak évről évre megfizethető, szerethető ivóborok. A szerencsés névválasztással elég ambivalens volt, hogy a legtöbb helyen a csúcsborokat, az úgynevezett villányverő caberneteket és társaikat tartották méltónak piedesztálra emelésre. Nem azt mondom, hogy nem esett jól a Hemiann Franciscus vagy Taklerék Szenta-hegyi franc válogatása, de nagyjából ezeken kívül max. 2-3 úgynevezett csúcsbor volt amit szívesen fogyasztottam. A nagy kérdés az volt az este végére, tényleg az aranyos arca érdekesebb-e Szekszárdnak vagy inkább a blockbusterei? Én már rég letettem a voksom az első kategória mellett, de ezen az estén nagyjából döntetlen lett az eredmény. Mindkét kategóriából 3-3 bort tudnék kiemelni favoritként. Az aranyos borok halmaza nálam majdhogynem azonos a jól sikerült kadarkákkal. Heimannék, már rég túllépték a kadarka válogatásaikkal a cukimuki ivóbor kategóriát, viszont komoly fegyvertény, hogy az ihatóságuk és fajtajellegük egy szemernyit sem csorbult. A 2017-es Céh Kereszt Kadarkáról már egyszer leírtam a véleményem, nem is tartotta vele senki a lépést, sajnos borvidéken kívül is ez nagyjából mostanában csak Bott Frigyesnek sikerül. (6+)  A pince klasszikus sagrantino-cabernet franc házasítása a Franciscus szintén tizenhatos évjárata már sok éve az egyik legkedvesebb hazai csúcsvörösöm, ezen az estén sem volt másként. Energikus, feszes, jóízű és nagyon szép csersavakkal bír. Már most is jó, de szerintem jó pár év tartalék van még benne. (7-) Kadarkákra visszatéve, a Tüske Pince 2018-os Harmados Kadarkája nem meglepő módon egy igazi gyümölcsbombának bizonyult, szerény méreteit meghazudtolóan komoly intenzitással bírt, csak úgy dőlt belőle a temérdek szamóca és málna. Kétezer környékén hirtelen nem tudnék jobb ivóbort elképzelni. (5+) Számomra viszont igazi pozitív meglepetés volt a Toronyi Pince 2015-ös Kadarkája, egyrészt eddig nem ismertem a pincét, másrészt nem sok olyan négy éves kadarkát találni, ami ennyire fiatalos tud maradni. Kadarkához képest nagy test, hosszú utóíz és mérsékelt gyümölcsösség jellemezte. (6-)  Taklerék elhozták az egyik legfineszesebb bort, amit valaha kóstoltam tőlük. A Szenta-hegyi Cabernet Franc 2016-os évjáratában nyoma sem volt, nyomasztó hordódominanciának vagy lekvárosságnak, ellenben a savak egészen frissen tartották a kortyot az elejétől a végéig, sőt még utána is. Sokrétű kortyban cékla, fanyar étcsoki, és egy leheletnyi fűszerpaprika is szerephez jut. (6/7) A Vesztergombi Pince merlot-franc házasítása a Turul 2015-ös évjárata igazából a senki földjén lakik a kedves ivóborok és a blockbusterek között. Komolyabb test és jelentősebb tannin van benne, mégis jól működik ez a házasítás, hiába kisebb hányadát adja a merlot, érzetre mégis az ő karaktere érvényesül. (6 pont)

A rendezvényen meghívottként vettem rész, ezúton is köszönöm a lehetőséget.

Lassacskán elkezdenek szállingózni a borkereskedésekbe az első 2018-as tokaji száraz borok is, Szilágyi László birtokbor szintet képviselő Furmintja és Barát Hárslevelűje pedig általában az első fecskék között szokott lenni. A Barát már a polcokon van, a Furmint hamarosan követi, mi pedig kaptunk mintaként 1-1 palackot a friss borokból, kiegészítve egy 2017-es Bomboly Furminttal és egy 2017-es Szamorodnival. Ezekről szól röviden a mai bejegyzés.

A legutóbbi Borsmenta sajtóklub-kóstolóra már új helyszínen, a Borirodában került sor és ezúttal a hárslevelű volt a téma, egy maratoni, 18 tételes sor tükrében. Tokaj mellett Mátra, Somló, Neszmély, Villány és Eger is képviseltette magát az időben két évtizeden átívelő sorban, amelyben ráadásul sok olyan pince bora is szerepelt, akiktől én meglehetősen ritkán kóstolok. 

Több év kihagyás (igazából csak 2017 és 2018 maradt ki, de valamiért többnek tűnt) után idén ismét ellátogattam a VinCÉ-re, amely azóta a pesti belvárosból átköltözött a budai oldalra, a Várkert Bazárba. A borok iránt komolyabb érdeklődést tanúsító vendégeknek mindig a mesterkurzusok jelentik a rendezvény legfőbb vonzerejét, itt van a leginkább esély arra, hogy ritkán látott előadókkal és különleges, kultikus borokkal fussunk össze. Ha már ismét ott voltam a VinCÉ-n, én is váltottam jegyet két mesterkurzusra, az egyik magyar, a másik külföldi vonatkozású volt. Előbbin két borvidék két meghatározó borásza mutatott be néhány bort és egyben a mögöttük álló családi birtok filozófiáját és ezzel együtt a borvidéket is: Figula Mihály Balatonfüredről és ifj. Szepsy István Mádról.

A német borok minden bizonnyal legszélesebb kínálatával rendelkező hazai borkereskedés, a finewines.hu/riesling.hu a közelmúltban új szállítmányt kapott és a szortiment is kibővült egy új pincészettel, a Weingut van Volxem-mel a Saar-vidékről. Időszerű volt tehát egy német borokból álló kóstolót tartani, és húsvét előtt Tar Feri adott is egy kis ízelítőt az új borokból. 3x3 bor alkotta a kóstolósort, három pincészet - lásd a címet -, három borvidék - Mosel, Pfalz, Saar -, összesen három szőlőfajta - a kötelező riesling mellett sauvignon blanc és pinot noir -, és összesen három évjárat képviseltette magát a menün.

Ismét helyszíni beszámolóval összekötött cikk következik a sorozatban, méghozzá a szomszédos Ausztriából, annak is a fővárosából. Bécs ugyanis nem csupán Ausztria fővárosa, hanem egyben egyik borvidéke is, így egy bécsi hétvégébe a kulturális programok mellé egy kis borozgatás is könnyedén beiktatható. Ennek ellenére magyar szemmel a császárváros nem triviális borozós úticél, pedig lehetne az is. Ahhoz ugyan kicsit ki kell mozdulni a belvárosból, hogy a szőlősorok között kortyolgassuk a helyi borokat, de tömegközlekedéssel, majd némi séta árán ez is viszonylag egyszerűen és gyorsan megvalósítható.
A húsvéti hosszú hétvégémbe pont belefért egy ilyen nap, az időjárás ideális volt, ekkor nyitottak ki a Nussberg-en a pincészetek kitelepült borozói (ún. Buschenschank-ok, amelyekre külön szabályozás vonatkozik), minden adott volt tehát, hogy a szőlőhegyen kóstoljak meg néhány bécsi bort. Előzetes tervezés után egy délutánt szántam a projektre, ez pont az előre kinézett két borászatra volt elég, de mindenekelőtt tekintsük át, mit érdemes tudni a borvidékről.

Ismét egy négykezes jegyzet következik, ezúttal a Badacsony New Yorkban-ról. Én első bálozóként vettem rajta részt , de a nemrégiben a borrajongó csapat alfahím státuszba kerülő nem kicsit grafomán tagja, Furmintfan természetesen már évek óta szorgosan készíti a historikus jegyzeteit: 2014, 2015 és 2016. Én 3-3 fehér és vörös kedvencet emelnék ki, a dupla akkora májkapacitású szerzőtársam kétszeres szorzóval iszik és ír. Nekem 2 dolog miatt is hasonlít a Badacsonyi borvidék a Tokajira, egyfelől sajnos a megítélésében nem a szuper kis-középpincék a meghatározóak, hanem csakúgy mint amott a Kerház, emitt a Vargabor repíti szét az országban a hírét a vidéknek. Másfelől manapság már nem a borvidék névadója a referencia (Hegyaljával kapcsolatban is sokaknak lehet, hogy Mád, Tarcal, vagy Tállya jobban csengő hívószó már Tokajnál), az ikonikus borok leginkább a Szent György-hegyről vagy akár a Csobáncról jönnek.

A Tokaj Magic legutóbbi budapesti kóstolóján ismét száraz borok kerültek a rivaldafénybe, Homonna Attila Határi furmintjának kilenc évjáratát kóstoltuk végig. Az eredetileg tervezett sort maga a borász és a kóstolón szintén jelen lévő Szűcs Ferenc egészítette ki saját gyűjteményéből, így egy majdnem komplett vertikális sor állt össze. A kóstoló félidejében maga Homonna Attila is befutott - stílszerűen Erdőbényéről -, ő is mesélt egy kicsit Erdőbényéről, a Határiról és a borokról.

Mint azt a hazai borvilág történéseit közelebbről követő olvasóink azt bizonyára tudják, Ripka Gergő, alias Táncoló Medve barátunk régi álmát megvalósítva Tokaj Magic néven önálló vállalkozásba fogott. A Tokaj Magic sokféle szolgáltatást nyújt: kóstolók, bortúrák, szaktanácsadás, közben pedig megjelent a Tokaj Guide harmadik kiadása is, minden eddiginél több információval, tuti tippel és borászattal. Gergő tehát most már 100%-ig legkedvesebb borvidéke szolgálatába állt, hogy Tokaj-Hegyalja üzenete minél több emberhez eljusson. Nem kis feladat ez, amihez a magam részéről sok erőt, kitartást és persze szép sikereket kívánok!
Gergő a Tokaj Magic ernyője alatt különböző budapesti helyszíneken nagyjából havi rendszerességgel tematikus kóstolókat tart, borászatokat, borstílusokat vagy éppen évjáratokat állítva a reflektorfénybe. Március a végén a "Disznókő - Az aszú forradalmárai" című, kihagyhatatlannak tűnő kóstolón én is ott voltam.
 

Tízperces egységekben is egész számmal mérhető időt pazaroltam el arra, hogy gondolatokat tereljek össze az aktuális helyzetről. Önnönmagam helyzetéről, hiszen helyzet van még rajtam kívül is sokféle. Azok talán érdekesebbbek is, mint emez. Mármint a sajátom, ami nagyjából éppen olyan, mint bárki más sajátja. Úgyhogy csakhamar félredobtam az önmegmagyarázás igényét és folytattam az összpontosítást a vasárnap estémre.

A rovat egyik állandó visszatérő vendégének aktuális évjárata a mai főszereplő: a 2014-es kiadástól kezdve ugyanis Losonci Bálint alap pinot noirjának minden évjáratáról megemlékeztünk egy-egy "tegnap ittam" formájában. Nem maradhatott ki az aktuálisan kapható 2017-es sem, hiszen ez a bor mindig biztos kapaszkodót nyújt az ingoványos talajnak minősülő hazai pinot noir-mezőnyben. Nem akar többnek látszani, mint ami: egy biztos kézzel elkészített, gyümölcsös, bisztrós alap-pinot, különösebb csavarok nélkül, de a fajtajelleg megőrzése mellett. A recept és a külcsín a szokásos: tartályos erjesztés és érlelés, csavarzáras palack.