Ennek a posztnak tartalmilag nem sok köze lesz Tokajhoz, csak a kóstoló helyszíne és ideje végett kerül a hétvége élményei közé.
Tulajdonképpen arról van szó röviden, hogy az én közreműködésemmel abszolváltunk egy elsősorban Wachau-témájú kóstolót a "Ne csak írja..." -sorozat legutóbbi résztvevő borászaival.
Íme:
A minap az egyik helyi borbolt kínálatát nézegetve úgy döntöttem, hogy megkóstolok pár közepes árfekvésű bort Bordeaux-ból. Mivel az eddig innen kóstolt vörösök zöme balparti volt, ezúttal kicsippentettem hármat a jobbpartról, titokban bízva abban is, hogy a (majdnem) kizárólag merlot-ból készült, viszonylag fiatal borok életük egy későbbi fázisában vannak már az ugyanazon évjáratból származó, többnyire cabernet-domináns balparti társaikhoz képest, ezáltal nagyobb élvezhetőséget biztosítva. Az alábbi borokra esett választásom:
Már hosszú hónapok óta terveztem, hogy ellátogatok Badacsonyba a svéd érdekeltségű Villa Sandahlhoz. Mielőtt odaértem volna, már az egész sajtót bejárta a balkánian levágott öreg tőkés rajnai rizling ültetvény híre. Nem kell megijedni, nem erről lesz most szó. Egyrészt annyian és annyi félét írtak az ügyről – vádoltak, pro és kontra érveltek vagy ujjal mutogattak –, hogy halálosan unalmas lenne ezt tovább citálni. A rendőrség nyomoz, reméljük a tőkék többsége meg fogja úszni és pont kerül majd a példátlan rombolás végére. Most inkább vegyük nagyító alá, mit is csinálnak a svédek ezen a bazaltorgonákkal tűzdelt furcsa tanúhegyen.
Az utóbbi hónapokban annyira jó sajtót kapott a Káli-medencei Monoszló közelében található Liszkay Pincészet és Borhotel, hogy gondoltam nekem is érdemes volna „rákóstolni” a boraikra. A 2001-ben alapított birtok rögös utat járt be, amíg a ma telepített 15 hektáros méretig eljutott. A cirkalmas életpályát bejárt tulajdonos, Liszkay Mihály idegenbe szakad hazánkfia, aki a Káli-medencében látta meg a pince- és hotelalapításhoz szükséges fantáziát. Jelenleg 10 hektárról szüretelnek, alacsony hozam mellett dolgozzák fel a bordeaux-i fajtákat, valamint az ezeket kiegészítő pinot noirt és szürkebarátot. A technológia hagyományos, nyitott acélkádban erjesztenek és minél kevésbé próbálnak a borok életébe avatkozni. A borász Barna János, saját bevallás szerint is az út legelején járnak, próbálják kitapasztalni, mit is rejt a Pangyér-dűlő régen tündöklő terroirja.
Szösszenetnyi szünetet tartva a spanyol Ribera del Dueroban levezényelt ámokfutásom epizódjai közt, most végre két magyar fehérről írok. Baráti körben bontogattuk őket, sokat vártunk tőlük, de végül csalódást keltettek és kénytelenek voltunk erősen lelombozódni. Mindkét terroir-furmint gyenge szereplése különösen riasztó számomra, hiszen mindannyian azt gondoltuk, hogy ezek a magas minőségű és drága borok akár egy évtizedig is érlelhetőek a pincében. Legalábbis hittünk benne, hogy gondos készítőik erre szánták őket, magas beltartalmuk és más paramétereik pedig hosszú életre predesztinálják ezeket a palackokat. Azért invesztáltunk beléjük pénzt, mert évekig akartuk figyelni fejlődésüket és újabb és újabb élményekkel akartunk gazdagodni. Túlzóan sokat vártunk volna?
A chenin blanc egyike a kedvenc szőlőfajtáimnak, bár igencsak érintőleges tapasztalatokkal rendelkezek a belőle készült borokat illetően. Eddig elsősorban Vouvray-ből származó példányok landoltak a poharamban (amik közül többet is nagyon szerettem), pedig hallomások és a tankönyvek alapján máshol is készítenek belőle figyelemre méltó borokat. Ezen vidékek közé tartozik Dél-Afrika is. Ezért (és a viszonylag jó USA-beli felhozatal miatt is) vásároltam három chenin-t, egy relatíve olcsó, belépőszintnek tekinthető, egy közepes árfekvésű és egy felsőkategóriásnak mondott bort. Szépen meg is kóstoltam őket, ahogy kell és végül az alábbi kóstolási jegyzeteket vetettem papírra:
A Vega Sicilia látogatást bemutató monstre poszt-sorozat záró epizódja következik. Megismerhetjük végre a Valbuena és az Único titkait, sőt meg is kóstolhatjuk őket. Ehhez egy pihe-puha tejes báránynak is át kellet költöznie az örök gyapjúmezőkre, de utólag ezt egy pillanatra sem bántuk. A kóstolóra és az ezt kísérő kései ebédre a Tudela de Duero faluban található Zurita étterembe megyünk. A helyi specialitásokat kínáló Zurita kellemes és nyugodt környezetet kínál a kóstoláshoz, a kemencében izzó-ropogó fahasábók – egy pillanatra feledtetve a kinti hőséget – barátságos hangulatot kölcsönöznek a modern étteremnek. 
A tavalyi év egyik legemlékezetesebb édes bora volt számomra. Itt és itt már írtam róla. Múltkoriban történt, hogy vendégeimet szerettem volna valamivel jól elkápráztatni, ami jó alkalomnak bizonyult, hogy egy év után újra ránézzek.
Aszalt kajszi, aszalt citrusok, mangó, banán, sütőtök, méz. Mélyről jövő illat. Szájban telt korty, rendkívül intenzív ízek, színes gyümölcskavalkád, zamathegyek. Jelentős édesség, de a lendületes citrusos savak végett fürgén mozog a korty, ehhez még hozzátesz a minimálisan, de kétségtelenül jelen levő co2 is. A kortyközépen újabb és újabb rétegekben érkeznek az ízek, nagyon hosszú a lecsengés. Összességében remek egyensúly, viszont még mindig fiatalosan rakoncátlan egység. Hatalmas anyag, a 8 pont továbbra is megvan nálam.
A Terra Australis kóstoló második, egyben záró része következik. Az első rész itt olvasható.
Késő délután, rekkenő hőségben érkezünk a Finca Santa Martához. A tanya (finca) a Roa és Anguix falvakat összekötő úttól egy kurta kilométerre fekszik. A csend és nyugalom ára csak a rövidke dűlőút, a villa – mert koránt sem tanya ez – elegáns homlokzata diszkréten bújik el a hullámzó szőlőhegyek közt. A veszélyesnek tűnő házőrzők csak a szemhéjukat billentik ránk az árnyékból, egy leheletnyi energiát is sok volna most pazarolni. Igaz, ami igaz, rettenetesen meleg van. Látogatásunk részleteit még hetekkel ezelőtt María del Yerroval egyeztettem le. Helyi ügyekben kisebb segítséget is kértem tőle, ő pedig szó nélkül elintézett néhány nagyon fontos telefont. Még nem is találkoztunk, de Maríának már akkor feledhetetlen élményeket köszönhettem. No, de ne szaladjunk ennyire előre!
A napokban nyílt néhány tétel itthon. Egyszerre ugyan, bár semmiféle tematika nem fűzte őket össze, csak annyi, hogy valamennyien tokajiak.
Íme:
Április végén járt Magyarországon Niklas Jörgensen, a Wine Virtuosity és a Mad About Madeira blogok nemzetközileg olvasott szerzője. Látogatása elsősorban a magyar borok iránt egyre fokozódó érdeklődésének, másodsorban Octopus kolléga személyes invitálásának köszönhető. A program kissé sűrűre sikeredett, az Alkeszon megénekelt „Hetedhét csúcsmerlot” kóstolóval indult. Másnap villámlátogatás Egerben, a Gróf Buttler új pincéjében és a Nagy-Eged hegyen. Egyértelmű, hogy a program csak Tokajjal folytatódhatott, ahol én is csatlakoztam a kis társasághoz. Itt Demeter Zoli „one man show”-jával indítottunk, aztán Szilágyi Laci (Gizella Pince), majd Balassa István következtek. A túra Szepsy Istvánnál fejeződött be, egy komplett délutánt töltöttünk a Mád feletti dűlőkben és szótlanul hallgattuk Pista bá’ szavait. Tokaj hihetetlen, mindig újra és újra rácsodálkozok. Azt hiszem, Niklas – aki elég jól ismeri a Tokaji édeseket – maga is meglepődött a száraz borok kiemelkedő minőségén és a borászok közvetlenségén. A látogatás egy kiváló kis vacsorával fejeződött be, ahol más borvidékekről származó magyar borokra fókuszáltunk. No, de itt meg is állok, mert valójában Niklas feladata a beszámoló.
Folytatnám a beszámolót a Vie Vinumról. A második részben összegyűjtöttem azon borok jegyzeteit, melyeket Alsó-Ausztria Wachaun kívüli vidékeiről, illetve egy érintőleges burgenlandi merítésből sikerült kreálni.
Íme:
Tegnap este ismét a kis üvegcsés módszerhez fordultam segítségért, hogy fesztiválozzak még egy utolsót, de mégis élvezhessem a családi kört otthon egyidejűleg.
Megint négy tételből vittem haza.
A Tenuta Argentiera pincészet bemutatkozó borkóstolójára kaptam a minap meghívást. A meghívón szereplő Vinopolis őszintén meglepetett, hiszen a tavaly év végén nagy elánnal elinduló vállalkozás 2012 januárjában – botrányos körülmények között – kénytelen volt be is zárni. A borbártól a borszaküzleten keresztül a WSET iskoláig mindent kínáló Vinopolis úgy tűnik, újra bontogatja szárnyait és máshol, picit máshogy, de ugyanazzal a koncepcióval újra megnyit. Akit a részletek érdekelnek, a Borászportálon olvashat egy friss interjút Szente Zsolttal, a Vinopolis tulajdonosával. A cég nagykereskedelmi engedéllyel is rendelkezik, így egy sor külföldi pincészet borait tervezik importálni. A pincészetek hazai bemutatkozásának sorát a toszkán Bolgheriben található, igen jó nevű Tenuta Argentiera nyitotta meg. A birtok képviseletében Stefano Bernabei érkezett, hogy Bolgheriről és az Argentiera-ról meséljen nekünk.
Régóta tervben volt már a mostanság (legalábbis Európában) sokszor lenézett, nem igazán divatos californiai cabernet sauvignon-ok közül megkóstolni néhányat. Az eddigi tapasztalatok alapján az igazán olcsó ($5-10) újvilági borok valóban végtelenül unalmasak, azonban ha valaki nem vágyik változatosságra, tökéletes választásnak bizonyulhatnak, hiszen személy szerint egyetlen technológiai problémával sújtott újvilági palackkal sem akadtam még össze. Az USA-ban a mai napig közkedvelt a cabernet (az „anything but cabernet” helyett a „nothing but cabernet” sokkal inkább jellemző), én is könnyedén összeszedtem pár palackkal a hatalmas választékból. Nyilván ha arra kíváncsi az ember, hogy mit tud egy szőlőfajta az adott régióban, akkor érdemes a komolynak tartott termelők borai közül (is) kicsippenteni párat. Én is így tettem. A borok zöme (az első kettő és az utolsó kivételével valamennyi) California talán legnépszerűbb és legismertebb területéről, a Napa-völgyből származott. Az alábbi borokat vizslattam meg:
A Bortársaság beerősített Burgundia-fronton. A Mondovino című filmből megismert Montille-család borai közül néhány most már nálunk is kapható.
A távolabbi gyökerekre visszanyúló "Domaine" mellett a "gyerekek", Étienne és Alix 2003 óta működtetik a hasonló névvel fémjelezett Masion-t is, azaz felvásárolt szőlőből bort készítő négocian házat. Nem lenne szerencsés, ha bárki ebből valamiféle negatívumot szűrne le, léteznek piszkosul jó borok a világban, melyek vásárolt szőlőből vannak. Sok helyen van ennek a tradíciója, és nem feltétlen a felhozatal alját kell, hogy ezek a borok képezzék.
A most vásárolt és kóstolt borok, viszont tényleg a szortiment alját képviselik, egy alap vörös és egy alap fehér. A kóstolás másnapján, a maradékokhoz nyitottam egy szintén alap Louis Jadot-vöröset is.
A fene gondolta volna, hogy nagy csinnadrattával elmegyek a VinCE-re és a legérdekesebb, legütősebb borokat nem holmi külföldi szakértő vezette mesterkurzuson, hanem az egyik kiállító standján fogom megtalálni, egyetlen picike kis asztalon. Aki hallgatott önnön mézlopója finom jelzéseire, biztosan képtelen volt remegés nélkül elhaladni a WineAge standja mellett. Részemről is nagy hiba lett volna elhalasztani azokat a borokat, amelyeket nemhogy hétfő este nem bontogatok a paprikás krumplihoz, de egy sokszemélyes, exkluzív kóstolót is bajosan volna kedve bármely borbuzinak megfizetni. Természetesen a kóstolás „fesztiváli” körülmények között történt, de talán óriásit nem tévedhettem. Persze, nagyon jó volna megnézni ezeket a borokat otthon, fehér falak között is, de ilyen tömegű szipkázásért cserébe az ember elvisel némi kellemetlenséget. Hogy mind elolvassátok, a kóstolási jegyzeteket két részletben fogom szerepeltetni.
„Klasszikusan disznósonkából készül a húsvéti sonka – mondta a Húsipari Kutatóintézet főmunkatársa. Nagy Sándorné hozzátette: annál olcsóbb, minél több benne a páclé, ugyanakkor ez az élvezetén nem változtat.” (InfoRádió, 2012. április 5.)
No, nálam ezzel a felütéssel kezdődtek meg a Húsvéti Ünnepek. Nem rossz, gondoltam, végül is hiába a sok száz év hagyománya, hiába a millió ős erőfeszítése, mikor páclével is jól lehet lakni. És még fizetni is kell érte. Kísértetiesen emlékeztet ez arra, hogy mennyi szőlész és borász gondolja még ma is, hogy a terméskorlátozás a „pesti firkászok” agyament baromsága. A gyomirtó, a műtrágya, a tápsó, az olasz mustsűrítmény és a műtannin alkotják azt a páclét, ami az egész végterméket összetartja. Persze, az élvezeti értéket semmi sem befolyásolhatja. Próbáltam Húsvétkor inkább nem gondolni erre, és felsőbbrendű önbizalommal rántottam elő pár megbízhatónak gondolt palackot. Ha bölcsen pislantottam volna a biodinamikus naptárra, tudhattam volna, hogy az Ünnepi hétvégén nem a földi hívságoknak, hanem a gyökereknek áll a zászló.
A magyar piacról szemezgetve sajnos rendkívül nehéz megismerni Új-Zéland borait. Itt egy sauvignon blanc, ott egy pinot noir és már ki is merítettük a hazai kínálatot. Pontosan ezért is ültem be izgalommal a VinCE keretében rendezett Új-Zéland szemináriumra. Előadónk az Új-zélandi születésű, de Angliában élő Peter McCombie MW. Lustaságomból és terjedelmi okokból kifolyólag nem próbálnám meg összefoglalni előadását, végigszaladt a borvidékeken, a termesztett fajtákon és a termőhelyi borok jellemzőin. Ha valaki megkérne, mondjam el slágvortokban mi jut eszembe Új-Zéland borairól, már fújnám is: környezettudatosság, metsző tisztaság, konzisztensen jó minőség, magas ár és csavarzár. Természetesen ezen „elméletemet” McCombie előadása sem döntötte meg, sőt egészen meghökkentem azon, hogy a 2012-es évvel bezárólag az Új-zélandi termelők 100%-a fog rendelkezni a „Sustainable Winegrowing New Zealand” tanúsítvánnyal, amely fenntartható és környezettudatos gazdálkodást követel meg a borászatoktól.
Folytatva a VinCE-vel kapcsolatos kalandozásokat, a Spurrier-féle sauvignon kóstoló után jöjjön Villány és a cabernet franc. A 2007 és 2009 közötti tételek kóstolója előtt Malatinszky Csaba egy igazán remek előadást celebrált a szőlőfajta jellemzőiről és optimális termesztési körülményeiről. Természetesen részletesen hallhattunk Villány és a franc nexusáról is. Elhangzott, hogy különleges ajándék a Villányi borvidék elhelyezkedése, hiszen a kontinentális klímazóna déli része mediterrán hatással kényezteti a szőlőket. A csapadék optimális mennyiségének hála a bordeaux-i fajták kiválóan alkalmazkodnak a borvidékhez, a legtöbb évjáratban megbízhatóan elérhető a fiziológiai érettség.
A St. Andrea és az Orsolya után az egri Verőszala utcában, közvetlenül Gál Tiborék mellett tanyát ütött Kovács Nimród Winery-nél tettünk egy gyors látogatást. A Verőszala különös földalatti varázsát a pompás, évszázados korú pincék adják, amelyek fürgén futnak be a városnak már áldozatul esett tufavonulat alá. Persze az árnyoldal itt is a föld felett van. Mit sem sejthet erről a csodás lenti világról az, ki csak bambán végigsétál itt, hiszen a kátyús utca romba dőlt présházai és a köztük fura színben játszó ízléstelen családi házak inkább űzik, mint húzzák az embert. Feljebb, az utcában rendezetlen porták, szemét szerteszét. Ismét egy lehangoló borvidéki szentély, tartok tőle az itt élőknek halvány lila fogalmuk sincs arról mi történik körülöttük. A haladóbb elmék másképp gondolkodását egyedül Gál Tiborék és a Kovács Nimród Winery patikarendben felújított présházai jelzik.
A Loire-völgy egyike kedvenc fehérboros vidékeimnek. Ezúttal innen válogattam össze hat bort. Nem volt nagyon komoly a merítés, a borok sokkal inkább az ismerkedést, mint a komolyabb elmerülést szolgálták. A hangsúly -az ezúttal kissé csalódást keltő- vouvray-i chenin blanc borokon volt, de kóstoltunk 1-1 bort Sancerre, Pouilly-Fumé és Savennières vidékéről is. Az alábbi nedűket vettük górcső alá:
Rég írtam német rieslingekről, de azért szorgalmasan fogyasztom őket. :) Az elmúlt 1-2 hónap termésének jegyzetei következnek közös csokorba szedve.
Íme: