A csapadékgazdag évjáratok szőlő- és bortermelésre gyakorolt hatását sem nem célszerű, sem nem indokolt méltatni. Az alacsony hozam, az el nem készülő csúcsborok és az egész éves küzdelem a szőlőben komoly károkat okoz a termelői költségvetésben, ráadásul megszakítja a pincekínálat időbeli folytonosságát. Én viszonyt fogyasztó vagyok, ebből a szerepből pedig muszáj katasztrófaturistaként viselkednem. Az ilyesfajta turizmus pedig azon igyekszik alapulni, hogy a borászok a rosszévjárat-termést – ideértve a legkiválóbb, amúgy prémiumborokba szánt alapanyagot is – beledöntik az alapborokba, hogy aztán azokat a fair-play jegyében okosan árazva piacra dobják. Ami a borásznak kudarc-melléktermék, az az ár/értékre valamit is adó fogyasztónak többnyire lehetőség, szórakozás és kötelező tananyag. Török Csaba egyszerlett badacsonyi vöröse pontosan erre a kaptafára készült el, magába foglalva a borász összes vöröstőkéjének minden megmaradt gyümölcsét. Win-win-szituációról ugyan szó sincs, de a magam pohárforgató álláspontjából vizsgálódva egy ügyesen sikerült, nem szegről-végről összekapart észak-balatoni vörösbor született. A kéthektáros nagyborok után maradt űrt értelemszerűen nem tölti be, de röhejesen olcsón kínál betekintést a pince stílusvilágába.

A sorozat első része után itt a folytatás, amelyben Spanyolországba "utazunk" egy kevésbé ismert régió és remek borok felfedezésére.

Megérkeztek a friss évjáratú Cote Chalonnaise-borok. Az elmúlt két év nagy kedvence erről a vidékről természetesen a Joblot. Kis túlzással, ha nem akadtam volna rájuk, lehet ma már nem innék burgundit.:) Nem kérdés, hogy minden borukból kellett ezúttal is rendelni. Ugyanakkor tavaly rábukkantam egy másik ígéretes pincére is a környékről (Paul et Marie Jacqueson). Még akkor elhatároztam, hogy az első érintőleges randevú után alkalomadtán végignézem az ő szortimentjüket is. Adta magát a lehetőség, hogy a frissen kézhez kapott 2015-ösekből így legyen egy szép, összevont kóstoló. Az összes bort innen rendeltem.

Még tavaly év vége felé, amikor nyilvánosságra került az Év Bortermelője 2016 címre jelölt és legtöbb szavazatot kapó öt bortermelő névsora, Szabi kóstolt egy Szőke Mátyás bort és ennek kapcsán januárban röviden megosztotta gondolatait az öt név között szerepelő veterán mátrai borász munkásságáról (a cikk megszületése és megjelenése között kiderült, hogy a szekszárdi Mészáros Pál nyerte el a díjat, amelyet februárban adnak át). Nem tudom, hogy teljes lesz-e sorozat és sorra kerül-e a blog hasábjain mind az öt utolsó körös bortermelő, mindenesetre én most két palack Jásdi bor kapcsán folytatom a sort.

Kapocs borvidéki múlt és jelen között – keresve sem találni jobb szerepet a szekszárdi kadarkának. Bár többé-kevésbé közismert, hogy a nemzeti kincsként kezelt fajta gyökerei közel sem hazai eredetűek, tény, hogy azt a szocializmus nagyüzemi borideológiája sem tudta kizökkenteni hungarikum-szerepéből. A kadarka egyértelmű szekszárdi feladata a bikavér egyediesítése, fűszerezése, de szerencsére vannak még borászok, akik a kadarka-jelen mellé kísérletezéssel keresik a jövőt. Klónokkal, területekkel, fajtaborokkal. Fajtaborokkal, amelyek a hétköznapi könnyű kadarka-arcon túl megmutatják a szőlőben rejlő lehetőségeket. Aki Szekszárd tekintetében az elmúlt években jól informált volt – vagy csupán csak tisztességesen ivott –, az tudja, hogy a helyi zászlósborászat berkei között soha sem volt félvállról véve a kadarka-misszió. A hagyományápoló kísérleteknek köszönhetően pedig palackba töltődött, eképpen kóstolható is a Heimann-család legfrissebb kadarkája, amely logikusan emelkedik a pince eddigi fajtabora fölé és indokolja meg a szőlő szerepét és az abban rejlő lehetőségeket is a jelen Szekszárdja tekintetében. A Céh Keresztet tavaly ősszel futtában is megdicsértem, de most egy teljes palack és két nap társaságában igazoltam önmagam lelkesedésének jogosságát. Nagyszerű kadarka született.

Minden nagy bortermelő országnak megvannak a maga slágerborvidékei, csiszolatlan gyémántjai és kevéssé ismert bortermelő régiói. Európai bor-órásai: Franciaország, Olaszország, Spanyolország és persze a többi "bor-ország" mindannyian bőven rejtegetnek még felfedezni valót. Arra gondoltam, hogy egy új sorozattal igyekszem rejtett kincsek nyomába eredni, egy-egy borrégió vagy apelláció rövid bemutatásával – inkább csak amolyan figyelemfelkeltő terjedelemben és mélységben –, természetesen egy helyi pincészet borai (lehetőség szerint 1 fehér és 1 vörös) segítségével.
Meglátjuk, meddig tart a lendület, kezdésnek mindenesetre itt az első (illetve így utólag második) rész: Szardínia és az Argiolas.

A tavalyi Furmint Február után felfokozott érdeklődéssel várt(am/uk), hogy a favorit borászaink teljes sorát szemügyre vehessük. Furmintfan szervezésében ezúttal nemcsak hogy a teljes ‘15-ös száraz szortimenthez volt szerencsénk, egy teljes portfólió áttekintést kaptunk pezsgőstől, édesborostól. Stephaniék szerint az utóbbi néhány évjárat legjobbjához volt szerencsénk, szerencsére ezt az ígéretet jó néhány bor be is váltotta. Kellemes kis felvezetés volt a (már januárban beindult) Furmint Február rendezvénysorozatra.

A DropShop legénysége ezúttal két nagy kedvenc új-zélandi pinot noir-ral dobta fel a szürke és hideg januári csütörtök estét. A legkiválóbb kiwi pincék között emlegetett és a blog hasábjain, valamint az éves toplistáinkon is fel-feltűnő Felton Road Wines két borát is poharazták a borbárban. A central otago-i pincészet pinot-iból hamarosan érkezik az új évjárat, mi több a DropShop igyekszik a pince tulajdonosát, Nigel Greeninget is elcsábítani egy kóstolóra.
A brit pinot noir-rajongó 2000-ben vásárolta meg a pincét, amely jelenleg négy dűlőben 32 hektáron gazdálkodik és 2010 óta Demeter-tanúsítvánnyal  is rendelkezik. A pinot noir-on kívül chardonnay-val és riesling-gel is foglalkoznak.

Őszintén remélem, hogy a DropShop erőfeszítéseit siker koronázza majd, most azonban rátérek a lényegre, azaz a két kóstolt borra.

Vendég-poszt következik. Alkonyi László boncolgatja a kézműves és technológiai borászkodás ellentéteit, egymáshoz való viszonyukat. Fogadjátok szeretettel!

Mindjárt a nyakunkon a február, de úgy is mondhatnám, hogy mindjárt a nyakunkon a Furmint Február, az ország legnagyobb egy szőlőfajtára koncentráló rendezvénysorozata. A központi eseményre a szokásos helyszínen, a Vajdahunyadvárban kerül sor február 2-án, eddig közel 100 kiállító részvételével. Az idei évtől azonban már február első napja is fontos dátum lesz a furmintrajongóknak, - több más szőlőfajtának szentelt világnap mintájára - megszületett ugyanis a Nemzetközi Furmint Nap - International Furmint Day, röviden furmintday, amelynek honlapja már több nyelven is elérhető. (A kezdeményezéssel kapcsolatban a napokban a mandiner és a Borsmenta is készített interjút Kézdy Dániellel.)

A Furmint Február főszervezője, Kézdy Dániel idén is készült egy zárt körű sajtókóstolóval, ahol több évjárat furmintjaival hangolódhattunk a februári furmintmaratonra. A kóstolónak ismét az Almásy Vendéglő adott otthont, ők szolgáltatták a borokat kísérő falatokat is. Az esemény fő attrakciójaként egy palack Szepsy 100 is felbontásra került, előtte kereken 10 furmintot kóstoltunk, majd a végén egy késői szüretelésű borral zártuk a sort. A borrajongót rszabival képviseltük, jöjjön hát az ilyen esetekben megszokott négykezes.

Kevés borvidékünk lépett előre akkorát az utóbbi években - legalábbis az én szememben biztosan -, mint Balatonfüred-Csopak, mégpedig elsősorban a csopaki pincészeteknek köszönhetően. A Csopaki Kódex szigorú eredetvédelmi szabályozása alapján készített olaszrizlingek és újabban a vörösborok - főleg kékfrankosok - is kedvező visszhangot váltottak ki, mind a szakma, mind a borkedvelők körében. A Csopakkal szomszédos, paloznaki Homola Pincészet is elsősorban olaszrizlingjei és kékfrankosa révén tett szert szélesebb ismertségre, de Homola Szabolcs tulajdonos és Homonna Attila borász több fajtával is kísérletezik a pincészet ültetvényein. Most ezek közül kóstoltam meg két újdonságot, egy fehér- és egy vörösbort.

A furmint a hagyományosan hozzá kapcsolt Tokaj és Somló mellett (újra) egyre elterjedtebb a Balaton környéki borvidékeken is, aligha kell csodálkozni rajta, hogy Homonna Attila a Homola Pincészetnél is kísérletezik a fajtával. Elmondása szerint a furmint teljesen máshogy viselkedik a Tokajhoz képest eltérő adottságokkal rendelkező észak-balatoni vidéken. A cabernet franc nem új jövevény, bordeaux-i fajtákkal többen évek óta foglalkoznak a borvidéken. A furmint az Alsóörs és Felsőörs határában elterülő, vörös permi homokköves talajú Gőlye-málon, a cabernet franc a tihanyi Óvár-dűlőben terem. Mindkét bor tavaly ősszel került forgalomba, leginkább a pincénél lehet hozzájuk jutni, de a furmint esetében találtam budapesti lelőhelyet is.

A magunkfajta módon kicsi, nemzetközi borviszonylatokban visszafogott jelentőséggel bíró szőlő- és borművelő országok nemzeti igénye a borpiaci identitáskeresés. Kell egy szőlő, sőt, szükséges legalább egy bor is, ami jól körülhatárolhatóan mondható egyedinek, ami képes kapaszkodóként szolgálni a kozmopolita fajták világdömpingjében. Nem meglepő, hogy ez a trend közel sem magyar sajátosság, a reflexek éppígy működnek az északszomszéd Szlovákiában is. A Dunaj – ékes magyarsággal csak Duna – rövidebb múlttal, de annál nagyobb megbecsüléssel bír arrafelé, eképpen próbál szlováknemzeti ellenpólusként betartani a nemzetközi trendeknek. Ebben a tekintetben pedig célszerű objektíven vizsgálódni: itt egy alig húszéves szőlőfajta, amelyet muscat bouchet, kékoportó és St. Laurent keresztezésével Dorota Pospíšilová hozott tető alá Pozsonyban. Szélesebb tapasztalati háttér nélkül állítom, hogy miként az alma a fától, úgy a fürt sem esik túlzottan távol a tőkétől.

A Clos de Los Siete Michel Rolland Argentínában fogant szerelemgyereke, egy közös vállalkozás eredménye. A francia sztárborász 1988-ban, első argentínai útja során arra a meggyőződésre jutott, hogy az általa bejárt, Mendoza közelében található terület, a kavicsos, köves, agyagos talaj, a sok napsütés és a tengerszint feletti magasság (és ezzel az enyhébb időjárás) lehetőségeinek kihasználásával kiválóan alkalmas lehet magas minőségű borok készítésére. 
Rolland és társa, Jean Michel Arcaute, hozzájuk csatlakozó borász barátokkal 4 külön pincészetet alapítottak (Bodega y Vinedos Monteviejo, Bodega Rolland, Cuvelier des Andes, Bodega Diamandes), amelyek termésük egy részét a Rolland által megálmodott közös borba, a Clos de Los Siete-be adják be. A 4 bordeaux-i illetőségű család birtokában lévő 4 pince 7 birtoktest formájában összesen 850 hektárnyi területtel (ebből 430 ha termő) rendelkezik az Andok lábainál. Az Uco-völgyben, Mendozától 100 kilométerre délre, kb. 1100-1200 méter tengerszint feletti magasságban elterülő ültetvények kb. felén malbec terem, a közös házasításban a fő fajta mellett merlot, cabernet sauvignon, cabernet franc, petit verdot és syrah jut szerephez.
A Bortársaságnál éppen a 2013-as évjárat fut, én a napokban a 2011-esből kortyolgattam el egy palackra valót.

Az ünnepek alatt bőven volt alkalom borozni, pezsgőzni, így év elején mindig jól esik egy hét pihenő. 2017 első teljes hétvégéje viszont olyan fogcsikorgató hideget hozott, hogy muszáj volt valamivel feldobni a hangulatot, a választásom pedig a köveskáli Pálffy Szőlőbirtok és Pince két korábbi évjáratú csúcsborára esett.
A Pálffy-család - immár két generáció közös munkájával - valószínűleg a Balaton-felvidék legjelentősebb borászatát viszi, az elmúlt évek során kialakított koncepció alapján, de kísérletezésektől sem mentesen. Az ültetvények füvesítettek, főleg pillangós virágzatú növényekkel vannak bevetve. A területeken 2007 óta organikus művelést folytatnak, 2016-tól pedig hivatalosan is megindult az átállás az ökológiai gazdálkodásra. A borok spontán erjednek, a Pálffy Pincénél hisznek abban, hogy egészséges, durva kemikáliák nélkül kezelt szőlőt, biztonságosan lehet erjeszteni spontán is, és az eddigi tapasztalataik is ezt mutatják.

A Káli termékleírás legmagasabb kategóriájának megfelelően a pincénél készülnek "Káli Királyi" eredetvédelmi megjelöléssel ellátott borok is, amelyek a "Káli" boroknál szűkebb fajtaválasztékból, alacsonyabb maximális hozamú ültetvényről, magasabb mustfokkal készülhetnek, az előírások szerint hosszabb minimális érlelési idővel (bővebb infó itt). A "Káli Királyi" elnevezés onnan ered, hogy az Árpád-házi királyok uralkodása alatt a "hét Kál községek" adómentességet kaptak, annak fejében, hogy a királyi asztalra bort szolgáltattak.
A Káli Királyi borokból egy fehéret és egy vöröset kóstoltam.

Itt a tegnapi poszt folytatása, néhány rosé és siller után vörösborokkal.

Amíg kipihenjük az ünnepi evés-ivás fáradalmait, jön a szokásos évzáró egyveleg, az első félév magyar borai után itt 2016 második hat hónapjának összefoglalója a magyar borokat illetően, a terjedelem okán két részletben.
Fehérben természetesen erős Tokaj-túltengés van, már csak azért is, mert a 2011-es és 2012-es palackjaimnak igyekszem a végére járni. A Balaton kicsit alulreprezentált, ennek legfőbb oka, hogy ősszel kiírtam magamból sok balatoni borélményemet.
A kóstolási körülményektől függően a jegyzetek között vannak nyúlfarknyiak és valamivel terjedelmesebbek, a pontok között visszakézből odavetettek és jobban átgondoltak. Így bevezetően ennyi elég is, következnek a borok.

Manapság már senki nem akar burkoló vagy villanyszerelő lenni. Túljelentkezés van leendő pszichológusokból, dizájnerekből és számítástechnikusokból, de a tisztességes, precíz szakmunka elismertsége sajnos már régóta leáldozott. Csak ne kelljen szakembert hívni, mert lassan már nagyságrendekkel nagyobb időráfordítás lesz egy precíz szakit találni, hogy megszereljen egy fűtéscsövet, mint találni egy jó fogorvost.

A hazai borreneszánsz negyed évszázada is eléggé széthúzta a szakmai felhozatalt. Az egyik oldalon vannak aki művészi szintig tökéletesítették ezt a hivatást, a másik nagy halmaz gyakorlatilag nem sok minden mással tud vagy akar foglalkozni, mint a rentábilis működés fenntartása. Gyakorlatilag pont a kettő közötti legfontosabb rétegben alakult ki egy igen erős vákuum. Innen nézve Szőke Mátyás év borászának megválasztása, szép visszacsatolás lenne, hogy van értelme évtizedeken átívelően, korrekt borokat, elérhető áron és nagy volumenben csinálni. Sajnos nem sok nevet tudnék így csípőből felidézni, de a Nyakas-Feind-Szőke trió egészen biztosan stabil tagja ennek a körnek. Csak csendben jegyzem meg, hogy a tengerentúlon már kapott a pince egy igen jelentős kreditet, miszerint a Wine Enthusiast magazin 2013-as százas bestbuy listáján az előkelő 77-ik helyet kaparintotta meg a pince '11-es zöldveltelinije. Vettem is egy ‘13-as Sauvignon Blanc-t, hogy legyen naprakész élményem is, ami pontosan azt hozta, amit reméltem.Tiszta, friss fajtajelleges illat. Szájban pont elég mennyiségű és minőségű savak, zöldfűszeres aromák, és tiszta kellemesen fanyar útóiz. 1700-ért ez bőven túlteljesiti a nagy átlagot. Simán megvan 5 pont.

Ezerkilencszáznyolcvanhat nem ma volt, és főleg nem egy spanyol fehérbornak. Ha jól visszagondolok, amikor Riojában éppen a szürethez kezdtek, én talán a harmadikba léptem, árnyaltan csillogó kis kék nylon-köpenykéinkben már simán olvastunk, írogattunk meg környezetet tanultunk, ilyesmik. Szépen lassan haladtunk, tapasztaltunk, miközben igyekeztük elfelejteni az antivilágot, hogy aztán felépítsünk szépen lassan egy másikat. Szóval, hosszú idő volt ez, felnőttünk, kijózanodtunk, aztán öregedni kezdtünk. No de, amíg magunkon kamilláztunk, ez a bor megállás nélkül nyomta a hordót, összesen 21 évet. Amikor 2007-ben kinézett a 225-ös amerikai fából, mi már nem ismertünk magunkra. Hogy sokkot ne kapjon a világ zajától, gyorsan 5 évre betontartályba dugták, aztán, hogy a világ sokkot ne kapjon tőle még három évig aludt egyet a palackban. Ez így tankönyvileg elég rosszul hangzik, nem igaz? De az eredmény úgy tűnik, magáért beszél: megszületett Spanyolország első Robert Parker 100 pontos száraz fehérbora.

A jó szokást jó, ha megtartják, így folytassuk csak kedvenc külföldi borainkkal. Nem kell mondani, idén sem kíméltük sem magunkat, sem a jobbnál jobb külföldi borokat, köztük számos ritkasággal vagy közel beszerezhetetlen tétellel. Egy dolog közös bennük: mindegyiket jó szívvel ajánljuk bárkinek, nem fognak, nem okozhatnak csalódást! Egyúttal Boldog Új Évet kívánunk minden kedves olvasónknak, és ha megtiszteltek itt lent bennünket saját toplistátokkal, akkor azt nagyon szépen köszönjük!

Kétnapos, már-már hagyományszerű évzáró számvetésünk következik. Miközben mindenhol lassan-biztosan tankpezsgő-folyón csúsznak lefelé a lencsével körített virsliszerű húskészítmények, mi részben közszolgálatilag, részben önnönmagunk idei szesz-számvetéseként igyekezzük csokorba szedni, mit szerettünk az idén nagyon és még annál is jobban. Aki felesleges idejét még feleslegesebben blogunkra áldozva követett minket, kevésbé fog meglepődni listáinkon. A fórum természetesen idén is demokratikus, nyitott – írjátok meg ti is bátran hozzászólás-formában, mit ittatok szívesen az idén a nemzeti térfélen. És ha van idő és türelem, akár azt is, hogy miért. Egyúttal engedjétek meg, hogy az évzáró félbejegyzés keretei között szerzőként és összefésülőként kívánjak nektek boldogabb, sikeresebb és borgazdag(abb) új évet.

Azt hiszem, az egész borrajongó csapat nevében mondhatom, hogy év közben sem panaszkodhatunk, iszunk jó bort eleget, mégis valahogy az a szokás, hogy ahogy közeledik a naptárcsere időpontja és jönnek az ünnepek, mindenki elővarázsol még néhány nagyágyút a kalapból. Nálam sem volt ez másképpen, és mivel akadt néhány bor, ami az év végi toplistámon is szerepel majd, a két ünnep közötti blogos uborkaszezont kihasználva néhány sorban megemlékeznék az elmúlt napokban kiürített palackok tartalmáról.

Első ízben jelentkezik a borrajongó live széria. Túl friss és lendületes az élmény ahhoz, hogy várjak vele egy napot, hogy beférjen a "Tegnap ittam" sorozatunkba. Karácsony után nincs olyan ital, amit jobb gyógyírként el tudnék képzelni, mint ezt. A sok nehéz hús, mártás és diós bejgli után valóságos felszabadító hősként fogadta magába elgyötört gyomrom  ezt az italt. Sauvignon blanc-ba oltott tőről metszett somlai furmint. Az évjárathatás miatt, a pince jellegzetes súlyos-tartalmas borain fanyalgók ezúttal nem találnak fogást: Az alkohol moderált (12,5% !), a maradékcukor pedig maradéktalanul feloldódik a savak nyomása alatt. Ízében és illatában egyértelműen a zöld hatás dominál, lime, grapefruit és zöldalma, A vége verjus-an fanyar, hosszú és szeplőtelenül tiszta, nem mindennapi borélmény. Somlói klasszi(ku)s 7 pont.

Itt a külföldi egyveleg második része, a fehérek és rosé (és az osztrákok) után itt vannak a vörösborok. A blog hasábjain gyakran megforduló olasz, francia, spanyol, újvilági borok mellett van itt néhány bor Szlovéniából, Szlovákiából, és Bosznia-Hercegovinából.
Egyúttal megragadnám az alkalmat, hogy boldog karácsonyt kívánjak az olvasóknak az egész Borrajongó-stáb nevében.

A Wineporn nemzetközi nagyágyúkat felvonultató kóstolóinak sorában ismét egy komolyabb traktus következett, amely ezúttal a világ talán leghíresebb, legnagyobb presztízsű édes borának megtapasztalására adott alkalmat. A világ különböző pontjairól származó, köztük természetesen Tokaj-Hegyalja elmaradhatatlan tételeivel felépített sor a sauternes-i legenda, a Château d'Yquem 2001-es évjáratát prezentálta az érdeklődők számára. Persze senki sem sejthette előre, hogy a várt orgazmus helyett hirtelen megindul majd alattunk a vörös szőnyeg, hogy aztán a lépcső alján egy óriásit kapjunk az arcunkba. De ne szaladjunk ennyire előre!

Néhány Tokaj-kedvelő ismerőssel régóta tervezgetünk már egy nagy 2009-es száraz tokajis kóstolót, mert többen is őrizget(t)ünk néhány palackot ebből az évjáratból, a megfelelő alkalomra várva. Ahogy az ilyen esetekben gyakran előfordul, a szavakat nem követték tettek, így a 2009-es palackjaim csak vártak, vártak. Hétvégére nagyobb társaságot hívtam vendégségbe, pont kapóra jött a dolog és úgy döntöttem, hogy legfőbb ideje ránézni ezekre a 7 éves borokra, majd ha már lúd, legyen kövér alapon, hozzájuk csaptam a jóval kisebb 2010-es tokaji kollekciót is.