Pár boros cimborával ültünk le körbe, hogy megünnepeljük: idén is lesz Karácsony. A feladat rettentően egyszerű volt. Semmi tematika, semmi gondolkodás, csak mindenki hozzon egy komoly bort. Fehér, vörös vagy édes, ami éppen kezünk akadt. Két borral szerepeltem – nem járok ugyanis egyedül –, nézzük miképpen.

A minap az egyik kollégától kaptam a forró drótot, hogy érdemes elnézni a nagyobbik helyi Tescoba, mert akciósan szórják ki a pezsgőket, alap Champagne Gosset kettőezer valahányszázért, évjáratos Gosset hatezerért. 

No, amikor odaértem jött a meglepetés. Mivel egy kis zavart éreztem a címkék és az ártáblák körül, ezért néhány tétel árát lekontrolláltam a kódleolvasóval. A kolléga nem elég alaposan mérte fel a helyzetet. :) Az alap Gosset  ugyanis 980 Ft. , az évjáratos Grand Millesime pedig konkrétan 2031 Ft. !!! Atyaisten!  Aki nem tudná, a Gosset elég jól csengő név, a fogás számszerűsítését szemléltetve az importőr IFDT-nél ugyanezt az alap tételt  11 025 Ft-ért, az évjáratosat pedig 21 600 Ft-ért tudnám ma megvenni a webshopból!!! Vicces, hogy ezeken is épp ott vigyorog az IFDT-s címke, és kevesebb, mint tizedannyiba kerülnek. Volt még egy általam nem ismert háztól (Vranken) is egy évjáratos cucc. Az IFDT honlapja szerint 22 200 Ft-ba kerül, nosza vegyünk abból is  kétezerért! :) Mondja még valaki, hogy nem érdemes a Tescoba járni! :))

Champagne Vranken: Premier cru Brut La Demoiselle Parisienne Millesime 2000

Jellegzetes champagne illat kifejezett kedves formában. Édes piskóta, toast, vajas keksz, barackos-citrusos színek. Közepes test, remek, arányos felépítés. Finoman krémes, légiesnek ható konzisztencia, apró, sűrű buborékok, kellemes nyomás. Telt ízek, lehet a a neve miatt, de picit nőiesebb zamatok ugrottak be, magas, élénk, virgonc savak kísérnek, melyek a végére kissé mintha kissé túl sokan is lennének, közepesnél hosszabb lecsengés. Nem mondom, hogy feltétlen olyan szerkezetet, mélységet produkál, mint amit egy évjáratos pezsgőtől várnánk, de a jobb házak belépő NV cuvéeinek szintjét simán megugorja. 6+

Champagne Gosset: Grand Millesime Brut 2000

Itt is jellegzetesen champagne-os élesztős-kekszes-citrusos-krétaporos  jegyek jellemzik az illatot, de valahogy hihetetlen fineszes formában. Semmi hivalkodás, arisztokratikusan hűvös, és nagyon egységes. Közepes test, nagyon finoman krémes, szinte selymes konzisztencia, sűrű, apró, nekem egy leheletnyit az ideálistól nagyobb nyomású buborékozás. Csontszáraz, frissítő, de letisztult és  abszolút telt ízek. Keményen feszes, de jól integrált savak, cizelláltan fejlődő korty, szépen fókuszált közép és finis, porzóan száraz, de tiszta utóíz. Remek egyensúly, elegancia. Simán 7 pont. A kétezer forintos árért igen jó vétel mind a kettő. :)

Vonzó illat, érett citrusok, grapefruit-syrup, méz, citromfű. Kicsit olyan, mintha édes-rieslinghez tartozna. Szájban közepesnél picit nagyobb a test, az illat ígéretével ellentétben abszolút száraz, bármiféle késeis hangulat nélkül. Tiszta konzisztencia, telt ízek, jól definiált, szaftos citrusokat nyújtó gyümölcsélmény. Arányosan kitöltött a korty, szép fokozatosan halkulnak az intenzitások, magától értetődően gördülékeny a kortylefolyás, közepesnél hosszabb a lecsengés. Nem acélosan precíz jellegű, de élénk, érett, jól integrált, jó ízű savak, remek egyensúly, öröm fogyasztani. Bár nem veszne el egy német, vagy osztrák sorban, mégis abszolút hiteles értelmezése a fajtának. Erős 6 pont. Ajánlott.

Soproni bortúránk elég gyatrán indult, a város szerintem sok mindent tesz azért, hogy nehéz legyen klasszikus borvidéki centrumnak tekinteni. Lassan, de biztosan öntött el az érzés: a kékfrankos fővárosát Sopronon kívül kell keresni. Először a Balfon található Weninger Pincészethez látogattam el. Annak ellenére, hogy a pince blogunk frekventált szereplője, még sosem jártam náluk. Ha felidézem a Weninger borokat, szinte kivétel nélkül kellemes élmények társulnak hozzájuk. Sav definiálta kiváló szerkezet, komoly beltartalom, izgalmas hordókezelés, hosszas érlelhetőség és remek arányok. Mindenből annyi, amennyi kell, se több, se kevesebb. A sok szempontból is úttörő pincészetnél Franz Weningerrel találkozom.

A Terroir Club Karácsony közeledtével ezúttal is szervezett egy remek kis exkluzív sort. Nem tudom, hogy mi volt a sor összeállításának pontos koncepciója, de alapvetően arról szólt, hogy megnéztünk néhány teljesen különböző stílusú, régebbi évjáratokból származó többnyire prémium kategóriás tételt. 

Az átlagos szint ismét igen magasan volt, miközben az eltérő stílusban megvalósuló klasszisok igazán színessé tették az estét. Köszönet érte, én nagyon jól éreztem magam!

A portugál boros kóstolónk alkalmával terítékre került ennek a bornak a 2004-es évjárata és kifejezetten tetszett, objektíven és szubjektíven is. További palackok hirtelen megvásárlásától az egyetlen visszatartó tényező a bor borsos ára volt. Múlt héten viszont észrevettem ezt a fiatalabb példányt a polcon és mivel feleannyiért mérik, mint a tesóját, gondoltam kipróbálom gyorsan. Jó ötlet volt. Mint a Chryseia minden évjárata, ez is a klasszikus douro-i portugál kékszőlőfajták házasításának gyümölcse. Átlátszatlanul sötét bíborszín. Gazdag, közepesen intenzív illat, friss piros-és feketebogyósok, aszalt szilva, fahéj, szegfűszeg, konyakmeggy. Minden tökéletes mennyiségben adagolva, a hordót csak a háttérben érezni. Telt, súlyos korty gazdag gyümölcsösséggel és szép fűszerekkel, a hordó megintcsak szépen kiegészíti a gyümölcsorientált aromatikát. Gazdag és mély, jól fókuszált korty, jelentős mennyiségű szépen érett tanninnal, szépen illeszkedő, élmentes savakkal. Kifejezetten hosszú utóíz, csontszáraz lecsengés, remek száraz portói. 7 pont, $36.  

Önéletrajzi elemeket megosztva elmesélem, hogy kezdő borrajongóként a Légli Landord 2006 volt az első száraz fehérbor, amitől gyakorlatilag leszakadt az állam. Azóta sok víz lefolyt a Dunán, a mérce is folyamatosan kúszott egyre följebb, meg hát nem is épp a hazai hordós chardonnay-k vonala lett az én utam, de a Landord újabb és újabb évjáratait már csak a nosztalgia végett is meg szoktam nézegetni.

Alma, ananász, vanília és egyéb édes fűszerek. Közepesnél picivel nagyobb test. Viszonylag telt ízek. Alapvetően dominálnak a gyümölcsök, érett, lédús fehérhúsúak itt is, de azért jól észrevehetően ott van a hordó is, kicsit populárisnak ható fűszeresség képében. Közepesen tömör szerkezet, élénk, érett savak kísérik a lassan halkuló ízeket, közepesnél valamivel hosszabb lecsengés, az utóízben pici , nem zavaró cseresség is felfedezhető. Finom,  egyensúlyos,  jól elkészített  koncentrált bor. Túl sok karizmát és dimenziót azért nem kell benne keresni. Eléri a 6 pontot.

A november végével kezdődő hétvégét Sopronban töltöttük. Nem árt rápihenni az ünnepekre, mert hiába röpködnek a szabadnapok, a családi forgatagban két lakoma közt nehéz pihenni. Csütörtökön, még kellemes időben, de már a tél ígéretével érkezünk Sopronba. Az egyik híres-neves, még a szocializmus időszakában épült négy csillagos hotelben szállunk meg. Mint alma mater, szinte az összes soproni vendéglátós megfordult itt, ha más nem, gyakorlaton. Késő van, esély sem lenne már a városban vacsorázni, így a hotel étterme mellett döntünk. Még van vagy fél óra zárásig, a lámpákat csak nekünk kapcsolják fel. Fura dolog egy nagy étteremben egyedül ücsörögni. Mohón kopogó szemem elfeledteti velem az okos vendég első számú szabályát: „Soha, de soha ne egyél üres étteremben!”.

Az elmúlt két hónapban elfogyasztott rieslingek jegyzetei következnek szokás szerint egy csokorba gyűjtve.

Kilencéves semillon a Claire Valley-ből, régóta piacon van, szóval egyértelműen vinotékában beragadt tételre tettem szert. Mindenesetre mikor megláttam a borbolt alsó polcán porosodni gondoltam teszek vele egy próbát. 12 dolláros árával nagyot akkor sem buktam volna, ha a bor már nem lett volna élvezhető. A pincészet nem kifejezetten informatív honlapja alapján annyit sikerült kiderítenem, hogy két jóbarát mintegy 20 éve alapított hobbiborászatának gyümölcsét kóstolhatom. Nem meglepő módon leginkább shiraz-ban utaznak, de van néhány fehérboruk is. Semillon-ból a 2003-as volt az utolsó évjárat, jó lenne tudni miért, mert a bor teljesen rendben van. Csavarzáras, ami még inkább kíváncsivá tett, hiszen még nem is ittam ennyi idős csavarzáras bort.

Világos aranyszínű. Gazdag, szépen fejlődő illat: petrol, marcipán, citrusok, fehér virágok. Közepesnél teltebb korty, bár érzetre elég filigrán a magas a savtartalom miatt. Gazdag citrusosság (lime, grapefruit), jól érezhető, de nem zavaró petrolosság, vanília (pedig nem volt hordóban), marcipán. Csontszáraz bor, még épp nem zavaró, kissé citromos savakkal, közepesnél hosszabb utóízzel. Vakon simán egy barátságosabb ausztrál rizlingnek mondtam volna. Nem kifejezetten fókuszált, a savak kissé diffúzak, viszont gazdag, és meglepően szépen érő tétel. 6 pont, $12.

Biztosan sokan emlékeznek a legendás Fawlty Towers (Waczak Szálló) „A kőművesek” (The builders) c. epizódjára. Ebben Mr. Fawlty költséghatékonysági okokból nem a kiváló szakember hírében álló Stubbsot, hanem a farmerból lett építési vállalkozót, az olcsó és bunkó O'Reilly-t bízza meg a szálló átépítésével. Ráadásul, ahelyett, hogy a munkások mozdulatait saját maga kísérné figyelemmel, még el is utazik egy jól megérdemelt pihenésre és a személyzetre bízza az átalakítások felügyeletét. Amikor aztán visszatér, vipera feleségétől rettegve nyugtázza, hogy a szalon ajtajának áthelyezése és az új konyhabejáró kialakítása helyett befalazták az ebédlőt és ajtót tettek a lépcsőfeljáróra.

Talán ilyesmi előfordulhat egy vidéki angol szállóban, de ki gondolná, hogy egy bordeaux-i château még ennél rosszabbul is járhat. A Le Domaine de Bellevue tulajdonosa, Dmitrij Sztroszkin orosz milliárdos ugyanazt a végzetes a hibát követte el, mint a mi kedves Mr. Waczakunk: egyedül hagyta a kőműveseket. Pár felújítási munkálatot rendelt meg és az egyik melléképület lebontását kérte. Mikor visszatért, azzal szembesült, hogy a jómunkásemberek teljesen eltűntették a château 18. századra datált pompás épületét. Mit lehet erre mondani? Szívás.

(A "before" kép a birtok weblapjáról, az "after" pedig innen származik. Ha valaki érteni francia, akkor a Sud-Ouest portálján tovább tájékozódhat.)

Folytatnám a Mondovino Fine Wine Lounge jóvoltából kóstolt pofátlanul drága borok sorát. Megvillan Piemont és Kalifornia, de aztán a bordeaux-i „high class” territóriumán állapodok meg. Mégpedig szilárd alapokon. A végén pedig felpattanok a legfehérebb paripára.

Ha elegendően telhetetlenek voltunk és a Mondovino szabad kínálata sem elégített ki bennünket (a bortengerről szóló beszámolóm itt és itt olvasható), akkor érdemes lehetett az úgynevezett Fine Wine Lounge „kultúrsaroknak” némi időt szentelni. Itt ugyanis egy finom kis borcsapoló automatából lehetett darabonként 5-15 Euróért a legkomolyabb mákonyokhoz hozzájutni. Igaz, az apró adagok (3cl) nem igazán alkalmasak az aljas lerészegedésre, de azért – ha futólag is – megismerkedhettem néhány igencsak nehéz súlyú versenyzővel. Ennek szentelem ezt és a következő posztot.

Ezt a kóstolót még év eleji tokaji kirándulásunk alkalmával álmodtam meg. Ugyanis végigjárva kedvenc pincéimet, megkóstolgatva a hordómintákat az az érzésem támadt, hogy 2011-ből jóval több meghatározó hárs fog születni, mint bármikor korábban. Emlékszem, már alig vártam, hogy a legjobban tetsző tételeket végleges formájukban, készen, egy pazar sor keretein belül itthon is megnézhessük, rájuk csodálkozhassunk a  "klubbal" együtt is.

A sor megszületett, nagyjából sikerült beszerezni mindegyiket azon hársak közül, melyek az említett tavaszi, elég fokozott tempójú túránk során mély hatással voltak rám, egy kivételével ezekből a borokból állt össze a kóstoló.

Nagy elvárásaim voltak gyakorlatilag mindegyik tétellel szemben, a sort vakon kóstoltuk.

Ezzel a borral legutóbb a Palack által celebrált „Hetedhét csúcsmerlot” kóstolón találkoztam. Akkor a Gazda hozta magával, mondván, egészen jó kis bor ez, nézzük meg a magyar csúcstámadók között. Mivel a pince félrerakott készlete akkortájt valahol elkeveredett, Szentesi József is úgy kért valakitől egy palackkal. Úgy tűnik, hiába volt az erőfeszítés, mert kisebb csalódást keltett. Nem volt különösebb hibája, nem volt oxidált, nem volt dugós, de valami mégis félremászott a palackban. Azt hiszem asztaltársaságunk átlag 6 pontra tette, de Jóska szerint csak nem akartuk vérig sérteni, ő ugyanis még ennyire sem értékelte. Időközben a pince félhomályából előkerült a rejtett készlet és hát Szentesi József ellenőrzésképpen bontott egy palackkal. Vajon tényleg rossz irányba halad ez az éppen 5 éves merlot?

Spanyolország után kicsit átkalandoztam Portugáliába, ahonnan néhány száraz vöröset kóstoltam. Nekem úgy tűnik, mintha a nagyvilág portugál borként szinte kizárólag a portóit ismerné, holott vannak itt érdekes száraz vörösborok is. Miért is ne lennének? Számos kiemelkedő minőség elérésére képes helyi fajtával lehet találkozni, megfelelő a klíma és a talaj is, vannak elhivatott borászok, öreg tőkék, tehát látszólag (és gyakorlatilag) minden adott. Bár más vidékeken is készítenek vöröseket, én most elsősorban Douro-ra koncentráltam, illetve egyetlen bor erejéig Dão-ba is belekóstoltam:     

A szokatlan jelölésben utalást találhatunk a borász nevére (Balassa), a bor termőhelyére (Betsek-dűlő), illetve a borász életkorára, házszámára, az út számára, melyen gyakran közlekedik (37). 

Eleinte igen zárkózott az illat. Időt hagyva neki egyre szebb lesz, némi megszokottabb late harvest-es kajszin kívül sokkal inkább birsalma, körte, alma, pici akácméz fedezhető fel. Közepesnél nagyobb test. Telt ízek, az illathoz hasonlóan érett fehér húsú gyümölcsökkel. Korrekt struktúra, közepesen tömör kortyközép, ásványosabb irányba forduló karakter. Nem túlzó édesség, könnyedén kiegyensúlyozzák a fajsúlyos, széles, kellően élénk savak. Közepesnél hosszabb lecsengés, pici, nem zavaró cseresség az utóízben. Lehet szokatlanul hangzik, de az értékeinek, illetve gyümölcseinek jellege, általános világa alapján nekem félúton volt egy tipikusabb édes tokaji és egy komolyabb, érett alapanyagból készült száraz tétel karaktere között, lehet kicsit közelebb is az utóbbihoz annak ellenére, hogy 97 gramm maradékcukorral bír. Összességében lehetne talán picit csiszoltabb, illesztés-mentesebben gördülékeny, de rendben van. 6 pont.

Az első rész után jöjjön a Mondovino-beszámoló második része. Az egyéb francia vörösök frontján a Château de Beaucastel kínálatát néztem meg tüzetesebben. Sajnos azt kell mondjam, hogy a 2010-es bordeaux-iak után mókásnak hatottak a Gigondas, Cairanne vagy akár a magasra pozícionált Châteauneuf-du-Pape borok. Magas alkohol, durva dzsemesség, kevés sav és szétomló korty. Inkább egy nagyseggű menyecske, mint egy törékeny hercegnő jutna róluk eszembe. Nem az én világom. Ugyan néha le tudnak térdeltetni ezek a borok, de a legtöbbször nem értem a Robert Parker fűtötte déli hype-ot. Ha már Dél, ha már francia, akkor sokkal inkább éltetném a malbec fajtára felesküdött Cahors appellációt. A híres Château du Cèdre készítette Le Cedre Cahors 2008 eszméletlen komoly darab. Természetesen a bordeaux-i pályán motorozik őkelme is, simán összemérhető az itt említett legnagyobb nevekkel. A szintén nagyhírű, Madiran appellációban nyomuló Château Montus 2009 tannatból készül és a vasökölként lesújtó tannin mögött egy nagyon komoly szerkezettel megáldott, hosszan érlelhető bor bújik meg. Fantasztikus karakter.

Tavaly még csak elsőbálos “mondovinós” voltam, de látva a rendezvény grandiőz borlabirintusát, megesküdtem, hogy engem csak vastag láncokkal lehet onnan távol tartani. A Wein & Co évente megrendezett borbemutató kóstolója valóban meghökkentő kínálattal szippantja be a régió borkedvelőit. A rendezvénynek idén ismét a bécsi Konzerthaus adott otthont, a tavalyi Mondovinohoz hasonlóan 200 kiállító vagy 2.000 tétellel kínálta a díszes közönséget.  A 40-45 Euró áron megvásárolható két napos belépő önmagában olyan csúcsborokhoz enged hozzáférést, amelyek kóstolására keveseknek van lehetősége. A kiállítók – jelezvén az osztrák borpiac vásárlói oldalának erejét – simán poharunkba lötykölik a 100-200 Euróra árazott borritkaságokat. Sokan vitatják, hogy lehet-e napi 50-60 tétel kóstolásakor érdemben bort értékelni. Valószínűleg nem. Egy ilyen alkalom azonban mindennél jobb lehetőséget biztosít híres borvidékek általános teljesítményének felmérésére, évjáratok áttekintésére, stílusok megismerésére, valamint technológiai- és divatirányzatok feltérképezésére. Ez pedig, bármennyire is megterhelő érzékeink számára, felbecsülhetetlen értékű tapasztalattal gazdagít. Ennek jegyében vágjunk bele az alábbi összefoglalóba.

Rioja és Ribera del Duero után következzen egy kis ízelítő Priorat boraiból. A borvidék általános jellemzőiről például itt és itt juthatunk információhoz, bejegyzésemben a kóstolt tételekre koncentrálok. Nem volt pofonegyszerű még öt bort sem összeszedni a piciny vidékről, de azért sikerült. Nagyon szép borokat kóstoltunk, és akárcsak az eddigi tesztek alkalmával, ezúttal is sikerült kiemelkedő tételbe is belefutni, amely pontosan megmutatta miért lehet Prioratot szeretni:  

Úgy tűnik a mátrai Karner Gábor kezd révbe érni kékfrankosaival. A Terra Hungarica szervezte Kékfrankos Nap ültetett kóstolóján a Vitézföld 2009 nálam a legjobb három bor között szerepelt. Pedig az akkurátusan összeállított kékfrankos-sort a legkiválóbb magyar termelők és pár osztrák pince adta össze. Úgy tűnik, véleményemmel nem voltam egyedül, mert nagyon sokan hümmögtek-duruzsoltak, amikor a Vitézföld 2009 a poharakban forgott. A 2006-2008 közötti Tavaszföld és Vitézföld borok sok problémával küzdöttek, én személy szerint nem kedveltem őket. Most viszont úgy látszik, Karner Gábor nagyot váltott és a könnyedebb, rövidebb héjon áztatással készülő, jóval tisztább borok irányába nyitott. Ezúttal a 2009-es birtokbort kóstoltam.

A kékfrankos egy olyan téma, ami magyar borisszaként szinte kötelező.  Ennek megfelelően évente egyszer biztos sorra kerítünk egy ilyen sort, de bevallom jelenleg van még egy kis szubjektív fenntartás bennem. Nem kell persze komolyan venni, kóstoltam már én is remek képviselőit a fajtának minden árkategóriában, talán csak a tavalyi sor nem túl acélos emléke él még bennem.

No mindegy, ne vészmadárkodjunk, nézzük a sort. Többféle árcédula, többféle évjárat, de mégis vakon kóstoltuk a tételeket. Talán azért, mert bennem volt a kisördög, hogy a csapatban nem mindenki ugyanolyan szinten rajong valamennyi résztvevő termelőért. :)

Íme:

Nem oly rég, Ferihegyen járva bekukkantottam az új Sky Courtben található Hungaricum Wine & Fine Food boltba. A viszonylag széles spektrumú – bár enyhe csőlátással összeválogatott – borszelekció láttán igen lelkes lettem. Végre, lehet Ferihegyen magyar borokat kapni és majd minden külföldi visz haza pár palackkal! Amint megnéztem az árakat, azonnal tudtam, hogy itt senki nem vesz bort. Vagy ha már egyszer ismeretlenül vett, akkor többet nem teszi. Olyan pofátlanul vannak ugyanis beárazva tök átlagos borok, hogy egy röpke pillanatra nem is kaptam levegőt. Nem tudtam hirtelen megsaccolni, hogy az én gatyám csúszott-e földig, vagy itt valaki tényleg kemény drog hatása alatt árazott.

A Szentesi Pince készülőben levő fehér borait bemutató poszt után most rátérek a 2012-es vörösökre. A teljes felhozatalt eddig két ízben kóstoltuk meg, most a november 4-i jegyzeteim következnek. A nagyrészt ismert fehérszőlők boraival összehasonlítva a vörösök között igencsak sok, számomra teljesen ismeretlen fajtából készült bor idén. Pont ezért megy élményszámba ezek ízlelgetése, a jövőbeli potenciáljuk méregetése. Úgy tűnik, hogy a fajták egy része könnyeden tréfás, de egyedi és izgalmas bort fog adni. Ezek valószínűleg nem, vagy csak korlátozottan lesznek alkalmasak palackos érlelésre. Természetesen nekik is megvan a saját szerepe, leírni semmiképpen sem kell őket. A fajták egy másik része viszont igencsak komoly potenciállal kecsegtet. Persze bebizonyosodhat még ezek ellenkezője is, de a jövő zálogát is rejthetik. És nem csak a Szentesi Pince számára. Pont ez izgalmas az egészben.

F.X. Pichler nevét ugye nem kell bemutatni, Wachau talán legelső számú termelője. A Steinertal tulajdonképpen Wachau keleti határát képezi, a következő dűlő, a Pfaffenberg már Kremstalhoz tartozik.  A termelő portfóliójában az Undendlich, M, Kellerberg trió után következik presztizsben az innen származó bor, nagyjából a  Loibenberg-gel fej-fej, illetve árcédula-árcédula mellett. :)

Egy általam kedvelt bécsi borkereskedés kínálatában nemrég fedeztem fel, hogy kapható belőle többek között 11-es és 02-es is. Nosza, nézzük akkor meg mit tud egy, illetve tíz évesen.

F.X. Pichler: Riesling Smaragd Loibner Steinertal 2011

Érett citrusok, barack, gyógynövények, kövek. Közepes test, tisztaság, áttetszőség, semmiféle "fxpichleres" krémes, vaskos hömpölygés. Viszonylag telt ízek, sok friss gyümölccsel, jelentős ásványossággal. Közepesen tömör szerkezet, magas, kemény, acélos savak. Korrekt fókuszáltság, jó egyensúly, kis fiatalos izgés-mozgás, közepesnél hosszabb lecsengés. Tipikus, klasszikus wachaui smaragd, a nagysághoz valami azért hibádzott. 6 és 7 pont között. (89)

F.X. Pichler: Riesling Smaragd Loibner Steinertal 2002

Sok petrol, jelentős tercier hangulat, mellettük aszalt citrusok, mogyoróolaj, kőporosság. Elég komplex, de kicsit előrehaladottabbnak tűnik, mint amire számítottam. Közepesnél picivel nagyobb test, telt ízek, még mindig jelentős gyümölccsel, de szintén igen jelentős palackérési aromákkal. Strukturálisan teljesen ép. Finoman krémes, omlósabb konzisztencia, korrekt sűrűség, fókusz, az előző borhoz nagyon hasonló arányok és egyensúly, kissé lekerekedettebb savakkal. Közepesnél hosszabb lecsengés. Szerkezetileg egységesebb, aroma szempontjából is talán picit komplexebb, de mégis szokatlanabb, kevésbé szerethetőbb világú nekem. 6 és 7 pont közé tenném őt is. (89)