Ismét következzen egy adag riesling az elmúlt néhány hónap külön meg nem írt tapasztalataiból. Kedvcsinálónak egy kép a Rajna-vidék egyik legjobb és leglátványosabb dűlőjéről a rüdesheimi Berg Schlossbergről. Innen csentem.

Remek alkalmat kínált a Bott-borokban elmerülni vágyóknak a Pince és a Terroir Club közös rendezésében megvalósult retrospektív kóstoló. A hordómintáktól építkező és a pince időszámításának kezdetéig visszanyúló tételeket Bott Judit és Bodó József mutatták meg az érdeklődőknek. Számomra különösen hasznos volt ez, hiszen ez a tokaji pincécske nagy elmaradásom, boraikkal általában csak futtában találkoztam: itt egy Teleki, ott egy Csontos, amott egy Határi. Ez pont kevés volt ahhoz, hogy teljes képet kapjak a legjobbak közt emlegetett termelőnél folyó munkáról. Eközben szerzőtársam sokszor nyakig merül Bott-borokban és a birtoknál olykor-olykor – nagyon helyesen – munkára is kényszerítik. Következzen tehát egyéni felzárkózásom és hozzá egy részletes beszámoló a múltidéző kóstolóról.

Dom. du Vieux Télégraphe: Chateauneuf du Pape La Crau 2003

Híres birtok Chateuneuf du Pape-ban. Nekem mindig is nagyon tetszett a neve, a címkéje, de most volt csak először alkalmam kóstolni a borukat. A birtok jelenlegi központjának a helyén a 19. század első felében valóban egy optikai távíró állomás működött, innen a borászat neve. A Brunnier-család a tulajdonos a kezdetektől fogva, a jelenlegi birtok magját képező terület betelepítése 1898-ban történt. Azóta 70 hektárra duzzadt a birtok, érdekes módon az egész egy blokkban, a Crau nevű fennsíkon. A tőkék átlagéletkora 50 év felett van az egész területet nézve. A borászat normál Chateauneuf du Pape néven a nagy borát hozza forgalomba, a La Crau név nem jelent kiemelt jelzőt, hiszen az egész területük ott van. A kevésbé értékes termés egy külön nevesített másodbor (Télégramme) formájában jön piacra, általában ez épp fordítva szokott lenni ebben az appellációban. Parker 92, Wine Spectator 93, Winedoctor 17, Bettane et Dessauve 17, Revue des Vins de France 18

Nagyon buja és mélyről jövő illat. Szilva, szeder, friss és porított formában, egész fűszerbazár, fahéj, szegfűszeg, sáfrány, édesgyökér. Ehhez jönnek még kék szirmú virágok, valamint szarvasgombás aromák. Egészen elképesztően komplex, könnyebb lenne felsorolni, hogy mi nincs benne. :) Elég nagy, de arányos test. Sűrű szövésű textúra, telt, mély íz, sok zamat, vastag aszalt gyümölcsösséggel, keleti fűszerekkel. Szépen vezetett szerkezet, ha nem is extrém fókuszált, de mindenképp hosszú és rétegzett a kortyfejlődés. Érettek, de különösebb figyelmet nem kötnek le a savak, az alapvázat sokkal inkább adja a felnőtt adag tannin, mely szintén érett ugyan, de mégis szárazabb, keményebb, mint ami általában jellemző a chateauneuf-ökre. Azt lehet mondani viszont, hogy a bor mélysége, gazdagsága mellett  jól elférnek így is. Komoly. 8-9 pontos illat, 7-8 pontos száj. Legyen összességében egy szűk nyolcas. (92-93)

Amikor Ribera del Dueroban a Bodegas Aalto pincészetnél jártam, önkéntelenül is felfigyeltem a szakmai tótumfaktumként tevékenykedő Mariano García nevére. Spanyolországot járva lépten-nyomon találkozhatunk ezzel a névvel, hiszen Garcíát az ország egyik legjobb és legbefolyásosabb borászának tartják. 1968-ban kezdett a Vega Siciliánál dolgozni, mindössze 24 évesen a már főborászi pozíciót tudhatta magáénak, majd ezt követően mintegy 30 évig ontotta magából a meghatározó és a Vega Siciliát a kultikus borelitbe visszarántó tételeket. Az Aalto modern lábbelibe bújtatott tempranillói szintén kivételes minőséget képviselnek, és nem véletlenül szereztek maguknak cirka egy évtized alatt komoly hírnevet. Mariano García azonban nem csak az Aalto stábját erősíti, de saját családi pincészetével is szerves része a nemzetközi „borkeringésnek”. Vajon milyen bort készít valaki a Vega Sicilia árnyékában eltöltött negyedszázad és az Aalto modernül újrafogalmazott csodái között? Erre, azaz Mariano García spanyol hangjára voltam kíváncsi.

Szeretnivaló illat, szilva, kékszőlő, szegfűszeg. Közepes test, tiszta, nagyon primer gyümölcsélmény. Mondhatnánk, hogy pofonegyszerű, üdítőitalos, merthogy olyan magától értetődően finom és annyira könnyen csúszik, de azért ha megfigyeljük a megszokott újbor-kategórián jócskán túlmutat a gyümölcs koncentrációja, a korty hossza is eléri a közepest. Kellemesen fanyar utóíz, a nem elhanyagolható mennyiségű fiatal tannin emlékével.  Megvan 5 pont. Ajánlott!

Természetesen idén sem maradhattunk távol Magyarország legizgalmasabb szőlőfajtáját boncasztalra fektető Furmint Február Nagykóstolótól. Aki viszont kimaradt, az biztosan lemaradt valamiről, hiszen a furmint fajtából készülő borok ismét tűzijátékot vontak a Városliget egére. Nincs még egy alkalom, ahol a furmint ilyen szégyentelenül magas koncentrációban és ennyire pucéran kerülhetne poharunkba. Termőhelyek, szüreti időpontok és borkészítési technológiák végre valóban összehasonlításra kerülhetnek és mindenki megfogalmazhatja a saját furmint-ideálját. És ezt akár közvetlenül a termelőnek is elmondhatja, hiszen a Furmint Február nem csak a borokat, de a termelőket is csatasorba állítja. Következzen tehát a FURMINT nagyképernyőn, azaz részletes beszámolónk a Furmint Február Nagykóstolóról!

Az alábbi néhány bort egy borokkal csak nemrégiben ismerkedni kezdő lelkes kollegámmal kóstoltam. A cél a német rizlingekre és termőhelyeire vonatkozó tapasztalat gyűjtése volt, ezért különböző vidékek különböző típusú boraiból válogattam össze négyet. Sajnos Rheingau, fontossága ellenére ezúttal kimaradt, egy-egy bort kóstoltunk Pfalz-ból és Rheinhessen-ből, kettőt pedig a Mosel- vidékről. Került a poharunkba száraz kabinett, valamint édes auslese és spätlese is.

Az alapozás és szőlő után térjünk át a pincére. Ráspi talán legjobban ismert oldala a borkészítés, hiszen úton-útfélen találkozhatunk a természetességet és beavatkozás-nélküliséget hangsúlyozó filozófiájával. Az erőteljes terméskorlátozással megtermelt alapanyag erjesztése vadélesztővel történik, a fehérek hordóban, a vörösek nyílt kádon erjednek. A pincében jelenleg kb. 120 hordó három évjárat borát rejti. A hordók zöme 225 literes, nagyrészt francia fából, kisebb részben amerikai tölgyből készültek. Ráspi elmondása szerint – a jelenlegi helyzet ellenére – egyértelműen az 500 literes hordó a jövő útja. Az éves termelés 30.000 palack körül alakul.

Tombol a Furmint Február, ideje is már valami témába vágó bejegyzés, így szinte kapóra is jön, hogy eddig még nem sikerült megírni ezt a már bő hónapja tartott, egyébként elég prémium furmint-sort.

Képzeletben tehát utazzunk vissza január elejére, amikoris Norbi barátunk hazalátogatott. Szűkre szabott idejéből csak néhány nap erejéig futotta Szegedre, az is a sokak számára kissé lehetetlennek hangzó január másodikára és harmadikára, amikor még szinte véget se ért a Szilveszter. Nem úgy a hűséges kemény magnak, mely idén is helytállt és a tavalyihoz hasonlatosan két egymás követő napra intéztünk komoly kóstolókat.

A pár hete már megírt szerintem igen fantasztikus Prager Klaus-vertikális után vagyunk tehát egy nappal, frissen eltelítve még az élményekkel, és készülünk szerényen egy úgyszintén impozánsnak ígérkező Szepsy-horizontálissal, azaz készülünk megnézni egymás mellett Szepsy István forgalomba került 2009-es száraz furmintjait.

A Pragerhez hasonlatosan Szomjas Gödénnyel kiegészülve osztjuk meg a kóstolási jegyzeteket, tapasztalatokat.

Franz Weninger és Jandl Kálmán meglátogatása után Ráspinál búcsúztattam a Soproni Borvidéket. Nem számítottam el magam, hisz Ráspinál csak az csalódik, aki nem tudja, mit keressen errefelé. Ha azonban nyitott receptorokkal érkezünk Fertőrákos gasztro-remetéjéhez, olyan multidimenzionális élményben lehet részünk, amelyhez hasonlót nemhogy a szomszédságban, de egészen az üveghegyekig sem találunk. Talán itt készítik a világ legjobb ételeit? Valószínűleg nem. Talán innen kerülnek ki a világ legjobb borai? Valószínűleg nem. És mégis, Ráspinál járni egyszerre jelent klasszis ételeket, kiváló borokat, feltöltődést kínáló eszmecseréket és nem várt meglepetéseket. Ez pedig így együtt egészen más, mint enni-inni valamit egy jó kis vidéki étteremben.

Elsőre talán kicsit szedett-vedettnek ható kóstolót tartottunk. Úgy kezdődött, hogy egyik kedves állandó résztvevőnknek sikerült jónak mondott moldáv vöröseket szereznie, felajánlotta, hogy kóstoljuk meg őket, én meg felajánlottam, hogy teremtek köréjük kontextust. :) Lényegében annyi lett a koncepció, hogy bordói fajták legyenek vegyesen, akár önmagukban, akár házasítások formájában, és így első nekifutásra ne legyen a sorban 2009-esnél idősebb bor. Stílus, származási hely, ár tekintetében nem volt megkötés.

A legelső bort belövőnek hoztam, a többi tételt vakon kóstoltuk. A sor nagy részét másnap újra tudtam kóstolni, volt, hogy kicsit másmilyenek voltak akkor a tapasztalataim, ha így volt igyekeztem ezt jelezni a leírásoknál.

Rengeteg osztrák jegyzet van már a blogon, de túlnyomórészt eddig Alsó-Ausztiai borok fordultak meg nálunk,illetve még Burgenlandiak szórványosan. Pedig születnek még jegyzett borok másfelé is.

A dél-stájer borvidék Graz-tól délre található, Szlovéniával  határos.  Szép, látványos terep, hegyek-völgyek, szebbnél szebb panorámák.  Meleg nappalok, hűvös éjszakák. Mészköves, agyagos, homokos, vulkanikus talajok. Viszonylag széles fajtakínálat, talán a legtöbbre hivatott errefelé a Sauvignon Blanc, de megy a Chardonnay is Morillon néven, illetve jelentős még a Welschriesling (olaszrizling), Müller-Thurgau, Gewürztraminer (Fűszeres tramini), Weissburgunder (Pinot blanc) , Grauburgunder (szürkebarát), Gelber Muskateller (sárgamuskotály)  , vörösek közül pedig a Zweigelt.

Az elhivatott, magas minőséget megcélzó termelők  a Steirisch Terroir und Klassikweingüter (STK) nevű szervezetbe tömörülnek. Mint a nevéből ki is derül két fő stílust képviselő borok kritériumait fektetik le. A Klassik borok könnyedek, primer gyümölcsökre épülnek, fiatalon fogyasztandóak. Acéltartályban készülnek, a régióra jellemző fajtákból.  A másik kategóriát, a Lagenweine-csoportot pedig a terroir-borok képezik. Ezek sűrűbbek, erőteljesebbek, egyedi karakter bemutatását tűzik ki célul, illetve hosszú érlelési potenciállal bírnak. Ez utóbbi kategória csúcsát képezik a Grosse Lage (grand cru)  borok, melyeknek a legtöbbre értékelt területről való származáson túl egy sor egyéb minőséget predesztináló kritériumnak kell még megfelelniük. A szőlőtőkék legalább 15 évesek legyenek, a hozam nem lehet magasabb 3500 l/ha-nál. A szőlészetben a fenntartható legtermészetesebb szemléletet kell követni. Az alapanyag botritisz-mentes-legyen, legaláb 12.5 % potenciális alkoholt jelentő természetes cukortartalomal. A borok legalább 10 éves potenciállal kell, hogy rendelkezzennek. Ezt az eredetvédelmi szervezet rendszeresen ellenőrzi kóstoló-eseményeiken, az adott tétel 5 különböző évjáratát vizsgálják az elmúlt 10 évből, illetve ettől is régebbről. Ennek megfelelően ilyen besorolást csak olyan bor kaphat, amelyik már legalább 10 éve piacon van. Kereskedelmi forgalomba 18 hónap érlelés után kerülhetnek a borok. A következő minőségi lépcsőt az Erste Lage (Premier cru)-tételek képezik. Itt is a megfelelő területről származáson túl vannak előírások. Legalább 12 éves tőkék, a hozam 4500 l/ha alatt legyen, természetesség a szőlőben, érett, de botritiszmentes alapanyag legalább 12.5% potenciális alkohollal, legalább 5 éves ellenörzött potenciál és piaci jelenlét, kereskedelmi forgalom előtt legalább 6 hónap érlelés.  

No, ennyi  szócséplés után következzenek a kóstolt borok. Két Erste Lage és egy Grosse Lage tétel került terítékre.

Amikor először került Clos Mogador a poharamba, csak egy kiváló spanyol vörösbort vártam. A Mogador viszont jóval többnek bizonyult ennél. Őrjítően izgalmas, komplex és intrikus volt, sem spanyol, sem francia, de mégis valahogy mindkettő. A „végtelen mélységek mellett Bordeaux Dél-Rhone-nal randevúzik” – írtam első találkozásunkkor és ma is emlékszem arra a váratlan robbanásra, amellyel René Barbier korszakalkotó és „borvidékcsináló” bora térdre kényszerített.

A Bortársaság frissen kijött pinot-i közül ismét kiválasztottam kettőt. Közeli árkategóriák, egy alap burgundi, illetve egy rendszeresen jónak mondott hazai tétel.

Pár napja kóstoltam ezt az új-zélandi, egészen pontosan martinborough-i bort. Eddigi tapasztalataim szerint Új-Zélandról kizárólag sauvignon blanc-t érdemes vásárolnom, a sokat ajánlott és a Kiwi-k által is nyomott riesling-ek, illetve chardonnay-k finoman szólva sem közelítették meg európai társaikat (legalábbis minőségben, árban igen sajnos). Egy-két kellemes, elfogadható áron piacra bocsátott shiraz-t és pinot-t viszont már kóstoltam, gondoltam próbát teszek ezzel a kiváló nemzetközi referenciákkal (WS 94 pont például) rendelkező presztízsborral.

Elegáns címke, palack és persze csavarzár. Pohárba töltve egész sűrűnek hat. Közepes rubinszínű. Túlzó, elegánsnak nem mondható hordós jegyek: vaníliás (és banános) krémtúró, füst, kakaó, éppencsak kiszagolható piros bogyósok. Nagyon sima, közepesen telt korty. Senmmi él, vagy kilógó alkotó nem érződik, de a hordóhatáson túl sem nagyon jutunk: a vaníliás-tejszínes-banános jegyek uralják az aromavilágot, igazi pinot-s gyümölcsös-virágos aromák csak nyomokban. Szépen integrált selymes tanninok, éppencsak elegendő érett savak. Semmiféle komolyabb aromatikai vagy struktúrális bravúr nincs benne, igaz hibákat sem tudnék emlegetni. 6 pontos, de végtelenül unalmas bor, fogalmam nincs miért szerette a WS ennyire. $65.

A képet innen nyúltam le.

Történt nemrég, hogy kis asztalomon várt egy palack bor. Meglepett, s jól is esett. Egy Párizsban gyakran megforduló barátom landoltatta nálam, mondván, ez ura és szállásadója hétköznapokra kalibrált bora. Ha dogmatikus akarok lenni, azt mondom: 20 Euró alatt nincs bordeaux-i. Ha meg a gyenge élményekkel teli realista kalapom viselem, kikívánkozik belőlem: ne a Bordeaux Supérieur-től várjunk megváltást. A Château La Poste – számomra teljesen ismeretlenül – búvik meg valahol a Libourne régióban, azon belül is Lussac megyében. Saint-Émilion és Pomerol híres területei tíz mérföldnél is közelebbről tekintenek ide. Összesen 10 hektárt művelnek, bort közvetlenül értékesítenek, így pince és vásárló közé semmi be nem kerülhet. Okos dolog ez, ha éppen működik. Úgy tűnik, itt erről lehet szó.

Több évjáratát is kóstoltam ennek a remek, itthon is kapható CdP-nek, de talán most ez tetszett a legjobban.

Gyönyörű illat. Friss és porított fekete gyümölcsök, szilva, szeder, feketecseresznye, leheletfinom dohány, szárított kék virágok, vadhús, szarvasgomba és még ki tudja mennyi féle fűszer. Egyszerre áraszt bujaságot és nemességet. Elég nagy test, de abszolút túlzásoktól mentes arányok. Intenzív, mély ízek, még mindig rengeteg gyümölcs variálódik a különbözőképpen fűszeres rétegekkel. Harapnivalóan zamatos az egész, ugyanakkor tekintélyt parancsolóan komplex. Sűrű, hosszan bontakozó közép, fókuszált, szép hosszú lecsengés. Sok tannin, finomszemcsés, jól integrált, savai érettek, élénkek, de szintén abszolút bele vannak a kortyba kerekedve. Megvan a bor szükséges tartása, szilárdsága, miközben a textúra kényeztetően bársonyos. Nem tudok belekötni, még ha vannak ettől is komolyabb anyagok. Magával ragadóan gazdag, egyensúlyos, fineszes, szerintem nagyjából most lehet a csúcson. 8 pont. (93)

A sors úgy hozta, tavaly nyáron eltölthettem egy kis időt Andalúziában, immár másodszor. Amikor első alkalommal jártam Dél-Spanyolország e kietlen, ámde mégis vérbő táján, csak a jerez-i borokra fókuszáltam. Fantasztikus, magas fallal körülvett univerzum ez, rendre visszahull, ki könnyűnek találtatik. Minő tragédia. Ha már újrázás, gondoltam, ne álljunk meg az alkoholtól roskadozó solerák árnyékában. Pedig „csöndes” bort keresvén, nincs könnyű dolgunk, hiszen a világ e forró szeglete lekvárra van kalibrálva. Ha Andalúziában mégis valami komolyabbra vágynánk, a homokos tengerpartoktól kissé távolabb kell keresgélnünk. A délnyugati hegyormok és vastag felhők szorításába ékelődő történelmi városka, Ronda, sok szempontból Dél-Spanyolország helyi maximuma. Nevének ellentmondó szépsége, fantasztikus fekvése és gazdag történelme közül bármelyikért érdemes meglátogatni. A modern bikaviadal ősforrásaként számon tartott Rondában azonban nem csupán bikák vére folyik olykor, de a környék szőlei szokatlanul jó vörös és fehér borokkal is kecsegtetnek. Ez eddig amolyan hétköznapi eset volna csak, de mi sem szokatlanabb Martin Kieninger kékfrankossal és zweigelttel dolgozó pincécskéjénél. Kárpát-medencei reflexiók következnek Andalúziából.

Nemrégiben kóstoltuk a 08-ast, kíváncsian vártam, hátha a jobb évjáratból származó utód rádob még egy lapáttal.

Meggyes-szilvás gyümölcsösség, földesség, sósság, minőségi hordófűszerek, szegfűszeg.  Közepesnél nagyobb test. Telt íz, ígéretes szerkezet, elegendő koncentrációval a kortyközépen is, közepesnél hosszabb lecsengés.  Fajsúlyos, élénk savak, jó közepes tannin, szilárd váz. Jó arányok, de még igencsak szertelen egység, utóízében némi integrálódásra váró cserességet jelző adsztringencia. Jelenleg 6 pontnál nem több.

Bevallom általában nem vagyok nagy rajongója a 3 puttonyos aszú műfajának. Nem mondom, hogy behatóan tanulmányoztam volna a kínálatot, de benyomásaim szerint sokszor túlságosan is visszafogott gazdagságú borok, melyhez egyszerűen nagyon nem passzol a műfajjal viszont rendre együtt járó cseresebb, olykor nehézkesebb felépítés. Akkor már sokkal inkább egy megbízható late harvest az árkategórián belül, az aszú nevet meg hagyjuk meg tényleg a piramis tetejének. Az Oremus jelenleg forgalomban levő 3 puttonyosa után viszont új értelmet nyert számomra ez a kategória.

Nagyon vonzó illat, koncentrált sárgabarack friss, és nagyon enyhén aszalódott formában, mellette, leheletnyi kapros-zöldfűszeres díszítés. Szájban nagyon arányos a méreteit tekintve, az ízei viszont kifejezetten intenzívek, tömény friss kajszival itt is elsősorban. Élénk savak adnak lendületet és emelik ki a bor zamatosságát, a lecsengés is közepesnél hosszabb. Kifogástalan egyensúly, tisztaság és letisztultság, csiszolt tapintat, finom felszínű, abszolút integrált cseresség.  A kategóriáját tekintve nem tudok belekötni, illetve külön öröm számomra a hiánypótló jellege. Megfizethető áron könnyen iható, de minőséget tekintve kompromisszumok nélküli aszúélmény  akár önmagunknak, akár bármely vendégünknek, legyen laikus, vagy értőbb a borok tekintetében. 6.5-7 pont.

Tavalyi év végén tűnt fel Konyáriék színtiszta malbec-je a polcokon, gondoltam azonnal le kell rá csapnom. Eredetileg csak erről a borról terveztem írni, de ennél a bevezetőnél járva mégis csak megszállt pár érdekes gondolat. Azt hihetné az ember, hogy Magyarország borvidékei egy viszonylag beállt szőlőfajta-választékkal dolgoznak, hiszen a kilencvenes évek útkeresési fázisában nagyjából kikristályosodtak az irányok. A hazánkban honosnak számító un. történelmi fajták csak egy részét – hol nagyobb, hol kisebb arányban – adják ennek a bizonyos választéknak. Ez részben örömre, részben pedig bánatra adhat okot, hiszen minél több a behurcolt kozmopolita, annál kevesebb figyelmet szentelünk kiterjedt szőlészeti örökségünknek. Lenne pedig miből gazdálkodni, írtunk már róla bőségesen. Ennek ellenére is azt állítom, hogy kár volna bárkit is korholni a sosem látott szőlőfajták betelepítéséért, hiszen ettől – normális esetben – csak színesebb és gazdagabb lehet a hazai bortérkép.

Pardi Norbi barátunk rövid hazalátogatása kiváló alkalomnak bizonyult ennek a jó ideje már dédelgetett kóstolónak a megvalósítására.

Azoknak, akik a wachaui témájú bejegyzéseket is szokták olvasni, bizonyára nem szolgál újdonságul, hogy a Prager Riesling Smaragd Klaus speciális helyet foglal el a karrieremben. Kóstoltam többféle társaságban, többféle kontextusban és mindig kiverte a biztosítékot. Emlékeim szerint minden alkalommal lehetőség nyílott egyéb kiemelkedő borokkal is összehasonlítani, de nálam minden alkalommal fölé nőtt a sornak. Úgy érzem a több éve tartó riesling-őrület eddigi egyik végeredménye számomra, több száz külföldi rajnai megkóstolása után ezt a bort tartom számon a legjobbnak a szárazak között.  Tovább haladva, úgy érzem, hogy ez a bor az egyik lehetséges alternatívája a  tökéletes nagy száraz fehérnek.

A fenti gondolatokat kiváltó 09-es és 11-es tételek megtapasztalása után nem meglepő módon egyéb évjárataira is rendkívül kíváncsi lettem, és nekiláttam minél többet összeszedegetni. Ez a gyűjtögetés végül annyira jól sikerült, hogy összejött egy elég impozánsnak ígérkező kóstolóra való anyag, melynek témájaként 8 különböző évjáratú Klaus kóstolása révén rálátást nyerhettünk a bor fejlődési képességére egy 15 éves periódust tekintve.

Íme a kóstoló kivonata a szemszögünkből, az eseményen szintén résztvevő Szomjas Gödény  jegyzeteivel is kiegészítve.

Michel Gassier és a Château de Nages itthon majdnem teljesen ismeretlenek. Ennek ellenére Michel Gassier neve szinte rakétaként robbant Dél-Franciaország egére. Nem túlzás azt állítani, hogy a pincészet valószerűtlenül gyorsan vált Robert Parker és a The Rhone Report kedvencévé. Amikor – mi bloggerek – ilyen bevezetőt írunk, szegény olvasó szemei előtt máris vastag bankjegykötegek és borritkaságok képei pörögnek. Pedig mi sem áll ettől távolabb. Gassier megmutatta ugyanis, hogyan lehet sokszor lesajnált, másodvonalas appellációkból „jóárasított” csúcsborokat készíteni. No, de az olcsó és jó borok – gondolhatnánk – nagyüzemben, csak ipari módszerekkel készülhetnek. Újabb végletes tévedés. A Château de Nages organikus műveléssel, a beavatkozások minimalizálása és a termőhely „maximalizálása” mellett tesz erre kísérletet. Ki hallott már ilyet?

Mint ahogy a napokban kiderülhetett, az éppen elmúlt év végét Csopak közelében búcsúztattam. A már említett Szent Donát Pince mellett kaptam engedélyt a családtól, hogy egy rövid kitérő erejéig a Jásdi Vinotéka és Borbárba is elnézhessek. A kóstolásról szintén nem készült jegyzet, de néhány palackot onnan is hoztam haza, mint például a napokban kóstolt frissen kijött Lőczedombit.

Jásdi: Lőczedombi Olaszrizling 2011

Vonzó illat, sok gyümölccsel, nyári alma, őszibarack, némi citrus, mellette fehér virágok, sósság. Szájban közepesnél alig nagyobb test. Ízében telt, remek minőségű, érett-élénk fehér húsú gyümölcsökkel és finom sóssággal itt is. A hordó szinte észrevétlenül segíti a kortyot, ha lehet ilyet mondanom szerintem példásan használták. Közepesen tömör szerkezet,  jóféle savak, kellő lendülettel, magassággal, korrekt cizelláltsággal, a kortyba épp szépen illeszkedő mennyiségben. Kiváló arányok és egyensúly, közepesnél hosszabb lecsengés. Letisztult, elegáns, tényleg zamatos világ. Erő, intenzitás, fókusz, komplexitás szinteket tekintve jócskán van még feljebb, de tulajdonképpen nem is vágyom most ezekre a dolgokra, ez a bor így jó, ahogy van. 6+ (88-89)

Feltett szándékom rendszeresen gyűjteni burgundi tapasztalatokat. Sajnos a borok ára miatt ez messze nem tud olyan tempóban haladni, mint mondjuk a rieslingek esetében, de azért szép lassacskán gyűlnek ők is a gyűjteményben, és időről időre meglepem magam valami relatíve komolyabbal is.

A következő tételeket az elmúlt hónapokban kóstoltam és fogyasztottam, valamennyien külföldi webshopokból származnak.