A Poeira vizitet követően Nuno Barrossal a közeli Quinta de La Rosa felé fordítjuk a kocsirudat. Ahogy az előző posztban írtam, a Poeira csillaga, Jorge Moreira 2002 óta tölti be itt a főborászi pozíciót. A két birtok ezernyi szállal és közös projekttel is kötődik egymáshoz. A patinás történelmű Quinta de La Rosa 1906-ban, keresztelői ajándékként került a Bergqvist család tulajdonába. A Bergqvistek 1815 óta foglalkoznak Portói készítéssel, családi Port-házukat, a Feuheerdet a harmincas években eladták, de a La Rosa, mint koronaékszer, a család kezében maradt. A birtok tulajdonosa és arca, Sophia Bergqvist és édesapja a nyolcvanas években döntöttek úgy, hogy újraírják a La Rosa-történetet és top Portói termelőként lépnek piacra. Az első saját Port az 1988-as évjáratból került forgalomba, rá pár évvel később, 1992-ben pedig az elsők között ugrottak fejest a száraz vörösborba.  A kilencvenes évekkel beköszöntő időszakban a Quinta de La Rosa komoly sikereket tudhatott magáénak. A borokat általában véve jónak tartották, de egy küszöböt mégsem tudtak átlépni, valahogy hiányzott belőlük az a bizonyos X faktor. Itt jött aztán Jorge Moreira a képbe. A fiatal borászt bízták meg, hogy a La Rosa boraiba X faktort „csepegtessen” és a birtok újra az őt megillető polcra emelkedjen.

Tiszta, jól definiált, tisztességesen koncentrált feketeribizli, áfonya, profin használt diszkrét hordó. Közepes plusz test. Kifejezetten zamatos korty, világa az illathoz hasonlóan az ideális érettségű erdei gyümölcsökre épül. Struktúrából annyi van amennyi az élményborozáshoz szükségeltetik, egyensúly, arányok tekintetében pedig beleköthetetlen. Közepesnél valamivel hosszabb. Nagyon szerettem. Magabiztos 6 pont, megvenném újra. 3950 Ft.

A nyarak egyedülálló és kiemelkedő borprogramja, a Sydney-ben élő Halász Attila (aka. európai) celebrálta Terra Australis idén ugyan nem került megrendezésre, de volt helyette Red Earth. A különbséget nemigen találtuk, de nem is kerestük, hiszen Attilát ismerve sejtettük, hogy a Red Earth sem esik messze az almafától. Ez pedig ismét a legjobb ausztrál csúcsborokat jelenti. Tovább nem vesztegetve a szót, engedjétek meg, hogy előadónk egy rövid mondókáját szabadon idézzem. Minden bortermelő – és fogyasztó – figyelmébe ajánlom:

“Az a terroir, amikor 30 évig csinálod a bort, meghalsz, a lányod és a fiad tovább csinálja, majd jönnek az emberek és azt mondják: egyedi a bor. ‘Uram, azért vezettem 12 órát, hogy megkóstoljam az Ön borát. Mert az Ön bora valóban egyedi, vakon felismerem.’ Ez az, amikor mások mondják meg, mi a terroir, nem pedig Te, a termelő. ... A szerencsétlen terroir-borász meg ott áll a pinceajtóban, három évjárattal a háta mögött és egy hibás lőrével a poharában kövekről meg ásványokról prédikál. A bor meg 5.000Ft és ihatatlan.”

A fantasztikus Wine & Soul után a Pinhão-Völgy átellenes oldalára kanyarogtunk, a szintúgy butik méretű és igencsak komoly névnek számító Poeirához. Az alapító, Jorge Moreira, Portugália fiatal sztárborászainak egyike. A kilencvenes évek közepétől hét évjáratot nyomott le az itthon „tucattermékeiről” ismert, de a Douroban magas szakmai színvonaláért tisztelt Real Companhia Velhanál. Viszonylag messze került a szőlőtől, ezért 2001-ben megvásárolt egy apró, elhanyagolt birtokot itt a Pinhão jobb partján.  Mikor Jorge először ideérkezett, irdatlan nagy szárazság volt, a szőlők tikkadtak, a terepjáró meg fullasztó porfelhőbe burkolta a romos kis birtokközpontot. Ezt kellett szeretni, erre az alapra lehetett építeni, és a friss projekt neve máris adott volt: Poeira, azaz por. Egy évvel később Jorge a közeli Quinta de La Rosa főborásza lett, ahol a tulajdonos az elismert, de csak másodvonalba sorolt borok minőségét szerette volna csúcsra járatni. Mivel Moreira sikerrel járt és láthatólag jó viszonyba került a La Rosa tulajdonosaival, a két pincészet kapcsolatát ma szoros együttműködés és közös projektek jellemzik.

A Bodega Emina a Matarromera spanyol pincecsoport tagja, csúcsboruk az Atio, mely kizárólag a legjobb években készül. 100% tempranillo, 18 hónapig érett új francia fában és nemrég került csak piacra. Átlátszatlanul mély rubinszín. Elegáns, mélyről jövő közepesen intenzív illat: tökéletesen érett vörös áfonya, szilva, meggy és viszonylag erőteljes hordós jegyek (nemes dohány, vanília, szegfűszeg, fahéj). Pazar. Hatalmas test, a bor szinte hömpölyög a pohárban, a korty pedig a száj minden szegletét betölti. Nagyfokú aromagazdagság, a sok-sok friss és aszalt gyümölcs mellett szépen kiegészít a hordó. Némi pohárban történő levegőztetéssel újabb és újabb rétegek bukkannak fel, a sok gyümölcs mellett egyfajta virágosság is fellelhető. Sok szuperérett selymes tannin és remek gerincet adó sav. Nem extrém precíz a fókusz, de távolról sem kizárólag a koncentrációval akar hódítani. Gazdag, erőteljes, egyensúlyos bor. Mit bor, szinte koncentrátum… A teljes palack egyharmadát voltam képes egy este alatt elfogyasztani, pedig nagyon tetszett. Stabilan tartotta magát napokon át, a hordós jegyek kissé háttérbe szorultak, az aszaltas jelleg kidomborodott. 8 pont, $50.

Portó városából a Douro felé suhanunk, csordultig telve várakozásokkal. Éppen a Vinho Verde egy kis szegletén haladunk keresztül, szórakoztatóak az égre törő szőlőtőkék. Még pár kanyar, egy csúcstámadás a szerpentinen és elénk tárul az eddig képről vágyott vidék. Éppen egy hűvös és csapadékos perióduson vagyunk túl, elképesztően buja most a természet. Milliónyi színes vadvirág hullámzik az élénkzöld szőnyegen, finom illatuk gyorsan megtölti a „béreltkorza” utasterét. Peso da Régua közelében lépünk be a Douro völgyébe és a folyó mentén haladunk a legjobb területeket magában foglaló Cima Corgo (ejtsd: szima korgu) felé. Míg Peso da Régua egészen eviláginak tűnik, kicsit keletebbre már erősen provinciálisra vált a vidék. Eltűnnek az autók, az apró településeken alig látni embert, a falvak színvonala hazai hangulatot idéz bennem. Vale de Mendiz falucskába igyekszünk, amely a Pinhão mellékfolyó bal partján, úgy háromszáz méter magasan ül egy kiszögellésen, egyetlen kis hajtűkanyart foglal el a szerpentinen. Úti célunk a Sandra Tavares da Silva és Jorge Serodio Borges fémjelezte Wine & Soul butikpince.

Joh. Jos. Prüm: Wehlener Sonnenuhr Riesling Kabinett 2011.

Csemegeszőlő , fehér húsú gyümölcsök, ananász, ezúttal szinte nincs is kiszellőzendő fülledtség. Szájban azt hozza, amit kell: tisztaság, áttetszőség, színes zamatok. Visszafogottabb édesség, jól integrált finom savak, ez utóbbiak talán lehetnének egy hajszállal feszesebbek. Közepesen tömör, közepesen fókuszált szerkezet, közepesnél hosszabb lecsengés. Fincsi. 6 pont.

Joh. Jos. Prüm: Graacher Himmelreich Riesling Spatlese 2011

Grapefruit, sárgadinnye, nyári alma, fehér húsú őszibarack, kőporos ásványosság. Szájban tankönyvi. Légiesen könnyed, kristálytiszta, áttetsző. Intenzív, sziporkázó ízkavalkád, ásványos mag, semmi megdöbbentő, de mégis igen szemrevalóan mély és fókuszált kortyközép. Vibráló, tökéletes élénkségű, mégis jól integrált, precíz savak, elég hosszú lecsengés, elejétől végéig kifogástalan egyensúly, egység. Ez már klasszis szint. 7 pont. Megvenném újra.

Mind a kettő bor kapható itthon is itt.

Chateau Pierre-Bise: Quarts de Chaume 2009

Loire, Anjou, a környék egyik kiemelt jelentőségű körzete a külön appellációt képező Quarts de Chaume lényegében a jóval nagyobb Coteaux du Layon közepéből "kihasítva". Top termelő top bora, 29 Euroért rendeltem innen. (A pincénél beszerzett korábbi évjárat talán 5 euroval olcsóbb volt. )

Aszalt kajszi, füst, sósság, vegyes virágméz, gyömbér, szalma. Közepesnél nagyobb test. Sűrű, de mégse nehézkes. Telt íz, sok aszalt gyümölccsel, pici avarral és rengeteg sóssággal. Annyira, hogy az ízképen kívül szinte az egyensúlyba is beleszól, legalábbis részben ennek tulajdonítom, hogy a bor édessége kiegyensúlyozott marad, ugyanis a savak nincsenek annyira sokan. Csiszolt, részletgazdag korty, extrém mélységek nélkül, de szépen fejlődik, közepesnél határozottan hosszabb lecsengés. Szép, fineszes édes bor. Eléri a 7 pontot. (90)

Az előző rész folytatásaként a borkészítéssel és érleléssel zárjuk a Portói-technológia bemutatását.

Megünneplendő Szentesi Jóskát, a borászok borászát, meg azt, hogy csak úgy van és ontja magából a tabudöntögető borokat, egy igazán rendhagyó kóstolóra került sor. Egy baráti társaság gyűjteményének és a pincében „elásott” készleteknek hála ezúttal nem csak horizontálisan, de vertikálisan is éles képet kaphattunk a Szentesi Pincében folyó munkálatokról. Olyannyira rendhagyó kóstoló volt ez, hogy egyik-másik bornál a termelő sem igen sejtette mire számítson. És valóban, vajon mire kell gondolni, amikor egy elfeledett, sőt lesajnált borvidékről 5-10 éves fehér- vagy vörösborok forognak a pohárban? No, ennek jártunk utána.

Ebben az epizódban a Portói erősített borok, tágabb értelemben a Douro borainak készítését és érlelését vesszük célba. A bortípusok nagy száma okán azt gondolhatnánk, a sherry-hez hasonlóan a Portói mögött „dolgozó” technológia is roppantmód bonyodalmas. Ettől mi sem áll távolabb, hiszen a Portói elkészítése a világ legszimplább dolga, aztán már csak várni kell a sorunkra. A dolgot azért erősen színezi, hogy az utóbbi évtizedekben a Douroban is feje tetejére állt a világ. A magas alkohol- és cukortartalmú borok piaca ugyanis jelentősen átalakult. Ennek megfelelően az 1986-os nyitással bel- és külpiacra lépő kisebb pincészeteket nem a Portói, hanem inkább a száraz bor kezdte eltartani. Ha lehet mondani, az arányok megfordultak, és sok termelőnél a Portói, mint kiegészítő bukkan csak fel a portfólióban. Ahogy az első részben írtam „Portó nélkül nincs Douro, Douro nélkül nincs Portó”, és valóban, a Portói készítése a mai napig a termelői identitás megkerülhetetlen része maradt.

Többször szóvá tettem már, hogy nem vagyok épp nagy rajongója a fajtának, de időről időre természetesen kötelező kör a klubban a témát ápolgatni. Idei sorunk összeállításának terhét ezúttal egyik törzstagunk és rendszeres hozzászólónk szegediszomelijé vállalta magára, köszönet néki ezúton is.

Az előző részben tárgyalt Ruby stílussal ellentétben a Tawny borok a palackozás előtt hosszabb érlelésen mennek keresztül, ennek megfelelően karakterük jelentősen eltér a Ruby-k áradóan gyümölcsös varázsától. Egy szép Tawny lehengerlően komplex és rétegzett, az oxidatív eljárásnak köszönhetően járulékos aromák tömege alakul ki bennük.

A történelmi bevezető után ismerjük meg a Portói borok típusait, mert ezek nélkül a Douróban mozdulni sem nagyon lehet. Minden kisiskolás tudja, a kékszőlőből készülő, klasszikus Portóit két nagy osztályba sorolhatjuk. Egyik féle rövidebb időt tölt hordóban, frissebb karakterű és fogyasztása előtt palackos érlelés lehet szükséges (un. ruby stílus). A másik iskolánál a bort zavarba ejtően hosszú ideig érlelik, így fogyasztásra készen kerül a palackba (tawny). A két stílus közötti spektrumot borfajták sokasága tölti fel, amelyek részben tradíciók mentén építkeznek, részben pedig a piaci rések befoltozására kreáltattak. Ebben a részben a Ruby-k világát vesszük górcső alá.

Pár héttel ezelőtti hazalátogatásom alkalmával szolnoki barátaim is szerveztek számomra egy nagyon érdekes kóstolót. Tíz év körüli magyar vörösborok kerültek a poharakba, mindenfelől válogatva. Nem titok, ezeket 7-8 évvel ezelőtt nagyon szerettük és izgalmasnak ígérkezett visszakóstolni őket ennyi idő elteltével. A borok ideális körülmények között voltak tárolva, ennek megfelelően valamennyinek tökéletes állapotban volt a dugója, amit a kóstoló előtt megnyugvással vettünk tudomásul. A borok 7 órát szellőztek palackban kóstolás előtt és 16-17 fokra hűtve kezdtük őket alaposabb vizsgálat alá venni.

Ismét eltelt egy év és megint sor került az egyik legpatinásabb Tokaji birtok, a Királyudvar évjárat bemutatójára. Tavaly már leírtam, miért is nagyszerű dolog az, ha egy magát komolynak tekintő termelő egy fókuszált és informatív évjárat-értékelést és borbemutatót prezentál az értő közönség számára. Most eltekintek ettől, legyen annyi elég, hogy a 2012-es évjárat rejtelmeit ismét egy kiváló előadáson és borsoron keresztül ismerhettük meg. Ezen felül, aki az elképesztő forróság ellenére elvonszolta magát a kóstoló helyszínéig, a korábbi évjáratok borait is megméricskélhette. Az előadást és kóstolót a pincészet tulajdonosa, Anthony Hwang celebrálta.

Folytatódnak a párbajok, rögtön több is, hiszen annyi, de annyi minden furdalja kíváncsian az oldalamat. A jelen sor kreálásának mozgatói nagyjából az alábbiak voltak.

Kifejtettem már a múltban, hogy számomra a Prager Klaus az eddigi legjobb bor a karrieremben a kategóriáját tekintve, azaz eddigi szerény tapasztalataimmal ezt a tételt tartom számon az egyik lehetséges alternatívának a gyakorlatilag tökéletes nagy száraz fehér borra.

Eme kellően merész kijelentést persze rendre illik újra és újra tesztelni, azaz méltó kihívókat tenni mellé.  Wachau legkomolyabb borai közül már több alkalommal is sikerült kitűnnie,  sem F.X Pichlertől, sem Hirtzbergertől, sem Knoll-éktól nem kóstoltam még olyan bort, melyet jobbnak tudnék tartani. (Ezzel persze biztosan rengetegen vitatkoznának, mi több tisztában vagyok vele, hogy a nemzetközi szakértők szerint sem ez Wachau legjobb bora, de nem tehetek róla, ha számomra meg az) .  De mindenestre a továbbiakban ugorjunk egyéb vidékekre összehasonlítandó alanyért.

Fajtán belül maradva németországi borral eddig még csak szúrópróba jelleggel tudtam tesztelni a Klaust. Most is ez történik és bizonyára nem is ez lesz az utolsó és mindent eldöntő alkalom. A Georg Breuer-pincét a 19. század végén alapították. A harmadik generációt képviselő Bernhard Breuer úttörő szerepet játszott anno a nagy száraz német riesling megszületésében. Halála után fia és menye irányításával is a legjobb száraz bor termelők között tartják számon a pincét az eredendően édes boros Rheingau-ban, sőt egész Németországban is.  Rüdesheim legjobb dűlőin kívül a monopol helyzetben művelt Rauenthal-i Nonnenberg-ből készítik top dűlőszelektált száraz riesling-jeiket. Ez utóbbi bornak a 07-es évjárata lenne mai egyik kihívónk.

Ha viszont általánosan a perfekt nagy fehérről beszélünk, akkor nem csak rieslingekkel illő versenyeztetni Klaus barátunkat, hanem elő a farbával, nézzük mit tud egy komoly burgundi mellett.  Tudni kell, hogy Burgundia a világ legdrágább borvidéke címet nem csak a fantasztikus pinot noir-jai végett viseli, hanem a chardonnay-nak is itt található a fokozhatatlan fellegvára.  Sajnos a költségvetésbe nem fér bele, hogy Burgundia legdrágább fehér borát tudjam prezentálni, de ha belegondolok nem is feltétlen az érdekel, hogy sokszáz euróért létezik-e Klaus-verő burgundi, hanem mondjuk 100 euron belül mi a körkép. Ezen feltétel teljesülése mellett azért kemény versenyzőt igyekeztem nevezni a párbajra.  A Follin-Arbelet jó nevű birtok, Corton-Charlemagne pedig egyike a Cote d'Or tényleg csak néhány grand cru minősítésű chardonnay-ban utazó appellációinak.  A most kóstolt 2006-osról nem találtam Burghound-os értékelést, de az újabb évjáratok 92-93 körül szoktak lenni. Jancis Robinson-nál 18.5-re volt jó a jelen bor. Ő lenne a Klaus másik kihívója.

És végül az örök kérdés, az eddig bevezetett és tulajdonképpen a világ élvonalát jelentő szinthez képest hol tartunk mi? Ebből az apropóból egyik kedvenc furmintomat is delegáltam, Bott-ék 07-es Csontosát. Sokszor kóstoltam ezt a bort, és még soha nem okozott csalódást, ennek ellenére egy pillanatig nem gondoltam, hogy ezt a sort esélyes lenne megnyerni, de úgy éreztem előzetesen, hogy meg fogja mutatni szépségét ilyen kontextusban is.

A négy bort mindenféle sorrendben, több napon keresztül kóstoltam. Íme a végeredmény:

Futólag találkoztam ezzel a borral a nagy hárslevelű-kóstolón, és igencsak tetszett. Most megnéztem rendesen, hosszan alaposan, több napig kóstolgatva.

Nagyon vonzó és komplex illat, citrusok, fehér húsú gyümölcsök, fehér virágok, karácsonyi fűszerek, édesgyökér, akácméz. Szájban mindössze közepes test, ízben viszont kifejezetten telt. Sok-sok fűszer, friss gyümölcsösség, csupa zamat. A szokásosnál visszafogottabb méret ellenére kiváló a koncentráció, a kortyközép fókuszált, szép hosszan fejlődő. A savak magasak, bennük van az évjáratra jellemző lime-os fanyarság és egyáltalán a dominancia, de élesnek nem mondanám őket, jó lendülettel repítik a kortyot. Tiszta, elegáns és leginkább nagyon kifejező bor, számomra mindenképp a legjobb száraz, amit ebből az évből itthonról kóstoltam. 7 pont. (90)  Nem olcsó a megszokott 6700 Ft. körüli árával, de alkalomadtán megvenném újra. 

Régi ismerős, még 2009 telén vásároltam belőle pár palackkal és Berecz Stephanie kifejezett kérésére nem nyúltam hozzájuk egészen mostanáig. Akkor egy magassavú és karcsúnak ható borként jellemeztem, visszafogott, neutrálisabb aromavilággal. Mivel a korábbi  Kikelet palackok is szépen értek, volt remény a pozitív irányú fejlődésre. És tényleg ez történt. Ezúttal több órán át kóstolva egyre jobban tetszett, annyira, hogy eltenni már nem sikerült belőle másnapra és többedmagammal végére jártam a palacknak. Közepes citromszínű. Gazdag, és melegedve egyre intenzívebb illat: fehérvirágok, lédús őszibarack, érett citrusok. Kóstolva kissé meglepődtem, mert jóval koncentráltabbnak éreztem, mint az emlékeimben élt. Közepesnél kissé teltebb bor, gazdagon gyümölcsös, cseppnyi mézzel és hordós krémességgel. Nagyon élvezetes ital. Jelentős mennyiségű, de nem túlzó érett savak, megfelelő, de nem extrém mély fókusz. Olyan igazi kikeletes stílusú. Csontszáraz érzetű, nagyon szép hárslevelű, 7 pont. Nem emlékszem a pontos árára, nagyjából 3000 forint lehetett, szóval kiváló vételnek bizonyult.    

                                              (Elnézést a kissé viharvert címkéért...)        

Mielőtt technikailag nekifogunk a Portói világának, valahogy térben és időben helyezzük el ezeket a luzitán erősített borokat. Ha valaki arra számít, hogy a föníciaiaktól indulunk és az évezredes borkultúrákkal lekövezett úton az acéltartályokkal szikrázó jelenbe érkezünk, ki kell, hogy ábrándítsam. Előkerültek ugyan a római korba datálható szőlőmagok, de a késő középkort megelőző időszakban a Douro nemhogy borai, de más okán sem igen hallatott magáról. A rettentő nehezen megközelíthető, zord hegyek közé zárt sziklás táj a mezőgazdasági termelésre is aligha volt alkalmas. Ezért is érdekes, hogy a körülmények ellenére miképpen alakulhatott itt ki Európa egyik ünnepelt és rajongott borvidéke. Mint kemény kőbe zárt drágakő, a Douro egyszer csak felfedeztetik és elindul a felemelkedés? Szép történet volna. Az igazság azonban az, hogy nincs még bor a világon, amelynek kereskedelmét és fogyasztási kultúráját ennyire meghatározták volna Európa politikai eseményei. A 17-18. századforduló kesze-kusza viszonyai és a tengeri kereskedelem ellenőrzéséért folytatott háborúk mind-mind a Portói vitorlájába fogták a szelet.

Gyűjtőposzt következik. Az alábbi borokat kb. március óta fogyasztottam napjainkig, csak el voltam maradva a jegyzeteikkel. Lesz itt minden, ami Dél-Rhone: CdP, Gigondas, Rasteau, Lirac, Cotes du Rhone...

A képen  Gigondas leglátványosabb része a Dentelles de Montmirail.  Itt találtam.

Semmi előzetes összehasonlítási célom nem volt ezekkel a borokkal, nem is egy ligában játszanak. Konkrétan először kinyitottam az elsőt, csalódott voltam, de nem hagytam annyiban, kinyitottam a másodikat, még mindig nem jött a kielégülés, aztán beborult aggyal kidugóztam egy tuti befutót.

Sauska Tokaj Cuvée 111 2011

60% sauvignon blanc, 40% furmint, Király, Thurzó, Medve dűlők. Citrusok, alma, fehér virágok, sok-sok fa, kókusz, vanília. Közepesnél alig nagyobb testű korty. Tiszta, finoman krémes közeg, közepes ízintenzitás, diszkrét citrusos-almás gyümölcsösséggel, és koránt sem ilyen diszkrét hordófűszeresség. A kortyközép viszonylag lazább, sok struktúra nincs, a lecsengés közepes, sajnos utóízéből is ömlik a sok vanília és kókusz, amiért nem tudok rajongani. Az egyensúly mindenestre remek, a felszínek simák. Az alapanyag jó 5 pontos lenne, de számomra levon belőle és kissé közhelyessé teszi, hogy szemlátomást korántsem ehhez a koncentrációhoz lett szabva a hordó. A Stockkultur után visszakóstolva konkrétan fa ízesítésű alkoholos víznek tűnik. 4390 Ft.

Kreinbacher Öreg tőkék bora 2011

Zárkózott illat, a lehető legsemlegesebb almával, tűzköves jegyekkel. Közepes test itt is. Nincs sok íze, a gyümölcs mintha ki lenne belőle spórolva, ami önmagában nem baj, csak nincs helyette másból se túl sok.  Szerkezetileg egy árnyalattal talán tömörebb, mint az előző, de messze van attól, hogy legalább strukturával elismerést csikarjon ki. Közepes lecsengés, utóízében kifejezett cseresség. Alapvázát tekintve itt is 5 pont körül kéne gondolkodni, de élvezeti értéke ettől jóval alacsonyabb. Ha belegondolok jónéhány 3 pontos fröccsborban/nyári italban több örömet tudnék találni. 2950 Ft.

Prager Grüner Veltliner Smaragd Achleiten Stockkultur 2011

Szenzációsan gazdag illat, szuperérett, de túlérettség nélküli trópusi gyümölcs-kavalkád, maracuya, papaya, színes keleti fűszeresség, mély ásványos tartalom ígérete, mindez csupa fineszes és tiszta köntösben. Bele lehet bódulni. Közepesnél nagyobb test, mély, intenzív ízek, gyümölcsös-fűszeres-ásványos rétegek váltják egymást. Kristályosan tömör szerkezet, igen hosszan fejlődő korty, újabb és újabb impulzusok. Elegendően feszes, cizellált, de kiválóan integrált savak kísérik a gazdagság kibontakozását. Az egyensúly végig beleköthetetlen, az egész bor makulátlanul tiszta, a tartalom és elegancia magas szintű találkozása. Ez bizony 8 pont. 35 Euro. Minden centjét megéri, megvenném újra.

Elindítok egy sorozatot. Rendszeresen két bort fogok egymás mellé állítani, és megnézni hogy szólnak együtt, mit tudnak egymásnak mutatni.

Első lépésként kíváncsi voltam, hogy a múltkori Languedoc-kóstolónk legszebb bora, a jó nevű, de presztízsét tekintve a borvidék szintjén sem épp a csúcsok csúcsának számító, 20 Eurót kóstáló Clos de L'Escandil valóban megüti-e, vagy épp akár túl is teljesíti-e egy top tizenezres villányi nagyágyú szintjét, mint ahogy arra a kóstolónk után gyanakodtam.

Mindig is kedveltem a párlatokat, de csak a legkiválóbbakat vagyok hajlandó elfogyasztani. Nagyképűen hangzik? Lehet. A bor feneketlen süllyesztője önmagában egy zuhanás, nekem pedig egy cseppel több alkoholra sincs szükségem annál, amit a szőlő „erjesztékének” szerény ismerete megkíván. Ez pedig önmagában is elegendő egyetlen májnak. A dögunalmas bolti tömények, vagy a legtöbbször osztatlan dilettantizmussal lefőzetett házi pálinkák már felsőoktatási karrierem lezárása óta elkedvetlenítenek. Gondolom, sokan vannak így ezzel. Az igazán minőségi párlatok azonban szabad szemmel is jól látható összegbe kerülnek. Legalább is ahhoz biztosan drágák, hogy a bor kínálta változatosságot párlatból replikáljuk. Ezért ha tehetem, a területtel kapcsolatos hiányosságaim fesztiválokon vagy kisebb kóstolókon próbálom enyhíteni. A Veritas invitálásának eleget téve, most egy ilyen kóstolóról igyekszem részletesen beszámolni.

Úgy alakult, hogy már születésétől fogva több alkalommal is lehetett szerencsém Orsolyák Attila ezen borához. A közelmúltban újrakóstolva elhatároztam, hogy összesítem az eddigieket.

2012. Március:  Még mozgásban levő hordóminta, 70% hárs, 30% furmint, öreg ültetvény. Alma, sütőtök, élesztősség. Szájban remek arányok, közepesnél talán teltebb, de nem nehézkes, minden bizonnyal a kis co2 is segíti ebben. Virgonc savak, de ellenpólusként kb. félszáraznyi maradékcukor, koncentrált gyümölcsösség, sűrű közép áll. Rakoncátlansága mellett is csupa ígéret.

2012. Szeptember: Színes, virgonc tétel. Elég nagy test. Telt íz, tömör, strukturált közép. Hosszú, vibráló, frissen palackozva még kicsit zilált. Tetszik.

2012. November:  Szokatlan illat, agyagos, gyógynövényes, mintha kicsi illó? is lenne.  Szájban lényegesen jobban teljesít. Közepesnél nagyobb test, sűrű szövés, de csupa élénkség és vibráció hatja át. Ízében telt. Nem annyira definitek az aromák, érlelt hangulat, kortalan gyümölcsök, sós-ásványos világ, de   tulajdonképpen finom. A közép anyaggal rendesen kitöltött, van erő a borban. Az élénk, izgága savak végett semmiféle hömpölygés és robusztusság nem tapasztalható, ami pozitív, de a korty végére a savérzet kissé külön válik a kortytól, ami rendezetlenebb irányba viszi az összképet.  Közepesnél hosszabb lecsengés. Megosztó bor volt, nekem a szokatlansága mellett is tetszett, értékeltem az élénk köntösben szunnyadó kraftot. Jobb egység, illetve letisztultabb aromatika viszont feltétlen jól állna neki.  Nehéz pontozni, legyen kompenzatatórikusan egy szűk 6 pont.

2013. Június:   Vilmoskörte, alma, citrusok, sós-gyurmás-agyagos ásványosság. Telt, de izmos korty. Vastag zamatok, koncentrált gyümölcsös-ásványos ízek, ezen a téren jóval nyitottabb és élvezetesebb, mint legutóbb. Tömör szerkezet, erőteljes, hosszan bontakozó korty. Magas, széles, minden idomukban fajsúlyos savak adnak az egésznek komoly lendületet. Jó arányok, de egységben még mindig meglehetősen rakoncátlan, hol erre, hol arra kitüremkedő alkotókkal, némi éllel is a savakat tekintve.  De ezektől az esztétikai csorbáktól eltekintve igen sok örömem volt benne, minden cseppjét élveztem, komoly, mégis nagyon jól iható anyag. 6 és 7 pont között.