Az előző részben tárgyalt Ruby stílussal ellentétben a Tawny borok a palackozás előtt hosszabb érlelésen mennek keresztül, ennek megfelelően karakterük jelentősen eltér a Ruby-k áradóan gyümölcsös varázsától. Egy szép Tawny lehengerlően komplex és rétegzett, az oxidatív eljárásnak köszönhetően járulékos aromák tömege alakul ki bennük.

Lélegzetelállító kilátás a Quinta do Vale do Meão kis Port lodge-ára a Douro Superior régióban.

Tawny: A legolcsóbb Tawny, tőle a sima Ruby-hoz hasonlóan kommersz minőséget szabad elvárni. Sokszor gyenge alapanyagból készítik, a gyümölcs nem ad nagy koncentrációt, sőt a Ruby boroknál nem is érlelik számottevően tovább. Előfordul, hogy fehér Portói is kerül hozzá, így a végtermék színe nem az érleltséget jelző gránát, hanem a pink tónus felé hajlik. Természetesen ő is különböző évjáratok házasítása.[1]

Tawny Reserve: Hosszabban érlelt a sima Tawny-nál, a házasításra kerülő borok minimum hét évet pihennek. Sima, hangsúlyosabb aszalt gyümölcsös, fűszeres-fás jegyekkel és induló olajos magvas, kenyérhéjas aromákkal. Találhatunk szép példányokat belőle, egészen elfogadható áron.

Tawny with an Indication of Age (10, 20, 30 és Over 40 Years Old kategóriákkal): Azaz Tawny „kormegjelöléssel”, tíz, húsz, harminc vagy negyven év feletti változatokkal. A címkén jelölt korértéket a házasított borok átlagának kell elérnie. Egy tíz éves Tawny-t alapul véve például, kerülhet bele 8 és 12 éves bor. Egyik fiatalosabb, másik érleltebb jegyeket visz a házasításba. A komoly termelők mindig öregebb tételekből házasítanak, mint az előírt minimum. A palackozni kívánt bort az Instituto dos Vinhos do Douro e Porto (IVDP) szigorúan ellenőrzi. Az analitika mellett egy tapasztalt kóstolópanel dönti el, hordozza-e az adott Tawny az ilyen korú játékosokra jellemző jegyeket. A nagykönyv szerint a Tawny nem érik palackban, egy-egy jobb tételt azonban biztosan évekre eltehetünk.

Egy tíz éves Tawny mélyebb téglaszínű, nagyon fűszeres, még piros bogyós gyümölcsös karakterrel, de már jelentős mandulás, aszalt gyümis és induló diós és kenyérhéjas utóízzel. A tannin még érezhető, de már jelentősen mérsékelt formában, hiszen polimerizálódott és kivált a hosszú érlelés alatt. Húsz éves párjában visszaszorulnak a friss gyümölcsös jegyek, és hangsúlyosabbak az öreg hordó fájából származó fűszerek (tehát nem vaníliára, vagy pörkölésre kell gondolni). Megjelennek továbbá a fehér húsú aszalt gyümölcsök. Egy húsz éves bor intenzitása – köszönhetően a szép lassú oxidációnak és párolgásnak – jelentősen „felcsavaródik”, az utóízben erőteljes mogyorós-diós és kenyérhéjas aromák jelennek meg. Tannint már nem, vagy alig érezni. Egy harminc éves Tawny-ban megszűnik a vörösborra utaló árnyalat, sőt az aranyba hajló színben megjelenik egy zöldes reflex. A piros bogyósok teljesen kikopnak, helyüket az aszalt gyümölcsök, a méz és fűszerek veszik át. A negyven évnél öregebb és az extrém korú Tawny borok elképesztően intenzívek, olajosan sűrűk, dohányos, kávés, diós és kakaós aromák miriádjaival meghökkentő élményt kínálnak.

Colheita (ejtsd: „Kúlejta”): A szó szüretet jelent. Tulajdonképpen egy évjáratos Tawny, minimum hét éves érlelés után palackozható, de általában jóval tovább pihentetik. A nagykönyv szerint nem érik palackban, de egy szűretlen Colheita bizony nagyon sokáig elvan a pincében. (A képen látható Quinta do Seixo Colheita 1944-et 1951-ben palackozták. Egy borászat kóstolótermében találkoztam vele, öt hónapja nyitva volt. A saját felelősségemre megkóstolhattam és azt kell, hogy mondjam nagyon is borszerű volt. A Quinta do Seixo birtok egyébként ma a Sandeman tulajdona.)

Garrafeira: Egy fura és nagyon ritka állatfajta. Régi dolog ez is, a Niepoortnak köszönhetően 2002-től lehet feltüntetni ezt a jelölést. Az évjáratos Garrafeira tulajdonképpen Tawnynak indul, azaz majd egy évtizedet tölt fatartályban. Utána kisméretű, öt-tízliteres demizsonokba töltik le, ahol tíz, húsz vagy akár harminc évet is altatják. Az egésznek az az értelme, hogy a fiatal Tawny-ra jellemző, még gyümölcsös karaktert az üvegballon reduktív környezete megtartja. Emellett megáll a fás érlelésből adódó fűszeres aromák „beoldódása”, miközben a kis ballonok tartalma a palackérés felé vesz irányt. Amikor a Garrafeirát késznek ítélik, a ballonokat felbontják, a bort pedig szokványos méretű palackokba töltik le.[1][2]

Fehér Portói

A Douróban a fehér szőlő termesztésének is hosszú tradíciója van, így nem meglepő, hogy fehér Portói is készül. Igaz, ezek nagy része fiatalon kerül palackba, az eredmény pedig egy kommersz és izgalommentes bor, amelyet leggyakrabban koktélok alapanyagául használnak. Alkoholtartalmuk alacsonyabb, 16,5%-17,0% körüli, készítési módjuk csak ritkán tradicionális, inkább acéltartályt látnak. Egész nyugodtan kerüljük ezeket a fehér Portokat, élményt nemigen tartogatnak. Reserve verzióval is fogunk találkozni, ez szelektált és kicsit hosszabban érlelt, de egykutya. Ahol viszont az érdekes fehérek kezdődnek az a „kormegjelöléses” kategória (White with an Indication of Age (10, 20, 30 és Over 40 Years Old)). Ezek között valóban elképesztő borokkal lehet találkozni, simán vetekednek a Tawny-kkal és olyan 30-40 éves kor után már alig-alig különböztethetők meg egymástól. Kevés termelő készít ilyet, de mindenképpen érdemes figyelni rájuk.

Rosé Port

Rövid héjon áztatással, a fehér Portóinál megismert technikával készül. Édes, populáris, értéket nem hordoz. A komoly termelők nem foglalkoznak vele, ha szóba kerül, inkább csak mosolyognak. Koktélalapanyagnak is szánják. A Rosé Port tulajdonképpen a nagytermelők pánikszerű reakciója az édes és túlzottan alkoholos italok ütemesen szűkölő piacára.

A sorozat eddigi részei:

1. Portó bemelegítés

2. Portói: Vizek és háborúk bora

3. Bortípusok – Ruby

Irodalomjegyzék:

[1] Jancis Robinson: The Oxford Companion to Wine (3^rd Edition, Oxford University Press, 2006.)

[2] Port Wine (Wikipédia szócikk)

>>> A Douro sorozat cikkeihez