„Nem érdemes változást előidézned
pusztán a változás kedvéért, de kétségtelenül
ostobaság vakon követni másokat, csak mert
te magad nem gondoltad végig, hogy
mi a legjobb megoldás.”

John C. Maxwell

Egy kedves ismerősöm rendszerint szóvá teszi, hogy szokatlan, megingathatatlan és tűéles hosszú távú emlékezettel áldott meg az élet. Mióta tudjuk, hogy az alkoholizmus – művelt és műveletlen egyaránt – nem öl agysejteket, csak nehezen, fenntartásokkal használom az idült bormániás szerénységi mentegetőzést, és titokban új magyarázkodási terveket gyártok. Ha a brit tudósok így haladnak, jövőre már minden bizonnyal (agy)sejttermelő vodkától fog részegedni a világ, nekünk meg ideje lesz új elfoglaltság után nézni, ugyanis senkit sem fog érdekelni, hogy miként sűrűsödnek azok a bizonyos kortyközepek. Attól tartok, ha visszalépünk a szeszjelen szárazföldjére, nem kevésbé bizonytalan és ingoványos körülmények fogadnak. A vészmadarak sokasodó tömegének rikácsoló hangjától elvonatkoztatva, egy többé-kevésbé stabil pontot keresve most egy pillanatra megálltam Borföldén, és a jelen tükrében átgondoltam, mi, hogyan és miért történt az elmúlt három évben. Szép szakma az igazságosztás, de az alkalmassági vizsgálaton huszonkét éve megbuktam. Még szerencse, hogy a véleményformálás céhen kívül is legálisan űzhető mesterség.

Az eddigiek alapján szomorú, de az összes emlékezőtehetségem összpontosítása sem elegendő ahhoz, hogy napra pontosan felidézzem, mikor indítottam útjára az Élet és Bor blogot. Kétezer-tizenegy ősze volt, alig múltam tizenkilenc, az első egyetemi vizsgákon innen, de a zárthelyi-tűzkeresztségen már túl. Érdemi tapasztalat nélkül. Klasszikus értelemben vett borral akkor mindössze néhány hónapos kapcsolatban voltam: azelőtt tanulói zsebpénzemet a hétvégi mámort szolgáltató, kizárólag mennyiségileg kifogástalan lőrékbe fektettem, kólára és ásványvízre többnyire összedobtuk az aprót. Egyetemistaként havi költségvetésem, később pedig saját jövedelmem is lett, amit úgy oszthattam be, ahogy jólesett. A hétvégi sportivások elmaradtak, s ezzel párhuzamosan egyre jobban kezdett érdekelni a borok világa. A reggeli Gazda Albert, Művalkesz és Borrajongó épp úgy vált napi rutinná, mint a cigaretta és a kávé. Az önállóság megfontoltságot is hozott, így szabadulhatott fel bennem annyi felesleges kreativitás, amennyit az Élet és Borba tudtam ölni – és persze nem kevésbé motivált az említett etalonok színvonala és sikeressége.

Pedig mindannyian tudjuk, hogy közel sem ez volt a magyar borságírás legfényesebben tündöklő periódusa. És mégis: a termelők termeltek, a szerzők szereztek, a hozzászólók hozzászóltak. A sorrenddel következetes próbáltam lenni: egy bejegyzés visszajelzés a borásznak, míg egy-egy hozzászólás azt hivatott indikálni, hogy nemcsak olvasnak, de éppúgy gondolkodásra, véleményformálásra késztetek embereket, miként azt a bor tette velem. Egymásra vagyunk utalva, de – és ez rendkívül fontos – úgy, hogy meg kell tudnunk állni a saját lábunkon kölcsönös támogatás nélkül is. A bor nem azért készül el, hogy írjanak róla, hanem azért, hogy megigyák, és hogy ott, akkor és úgy örömet okozzon. Egy írásnak éppúgy van létjogosultsága özönvízszerű hozzászólás-áradat nélkül is, hisz a szabad, kötetlen publikálás a modern kor legfontosabb vívmánya, látogatottsági létszámtól és hozzászólóktól függetlenül. Ha a kezdeti miértekre eszmei alapokon nyugvó választ kellene adnom, akkor ez lenne az.

Amennyiben egy pillanatra félredobom az idealista szemüvegemet, akkor persze tisztán látom, hogy a többnyire kreativitásra, kísérletezésre épülő nyilvánosan végzett tevékenységek katalizátora a visszajelzés: ilyen a borásznak a kritika, az írónak a hozzászólás. Úgy gondolom, hogy míg a párbeszéd célja termelői térfélről nézve a színvonal tökéletesítése, és a szó nem pejoratív értelmében a promóció, addig az internetes közvélemény tekintetében ez a folyamat lényegében a létfenntartást jelenti: hiánya a szerzői kedv csökkenését eredményezi, ami hosszú távon megszűnéshez vezet.

A szélsőségek felett viszont nem tudok, és nem is akarok szemet hunyni: az van ugyanis, hogy a szabad véleménynyilvánítás forradalma részben felfalta saját gyermekeit. A kisebbik rossz, hogy az idealista konzervativizmus miatt vannak és lesznek, akik nem tudják, és nem is akarják elfogadni a negatív kritikát (mindkét oldalon), a nagyobbik baj viszont a szabadság piacán megjelenő érdek-termékek jelenléte: kilóra megvásárolt, rajongástól elvakult, objektív köntösbe bújtatott véleményformálók, borkritika hátán szállított agresszív reklámhadjáratok, saját bűzébe fulladt borbiznisz, értelmetlenül szétszórt milliárdok. Hazug, aljas és semmirekellő az a barátság, ahol a pénzpaktumok igazítják kánonra a párbeszédet, és a felek nem merik egymás szemébe mondani, ha úgy gondolják, a másik rossz úton jár.

A kezdeti egyszemélyes hadműveletem persze a maga napi hatvan fős olvasottságával – amiből nagyjából ötven lehetett a közvetlen ismerős – mit sem érzékelt az erősen örvénylő és hullámzó folyó szélsőségeiből. Én boldog voltam, hogy ittam és írtam, lekötött, és bármilyen szerencsétlenül is hangzik, de rendkívül szórakoztatott. Egészen kétezer-tizenkettő júniusáig, amikor is dreams come true, Alföldi Merlot csöngetett be a spórolt pénzemből vásárolt garzonom ajtaján, és költözésre, közös munkára hívott a megszűnő-átalakuló Művelt Alkoholista csapatához. Nem kérdés: miután feltakarítottam a reggeli meglepődésemben kiköpött kávémat, gyorsan igent mondtam. Szeretném azonnal, minden kétséget kizáróan leszögezni – mert még sosem tettem –, hogy úgy nyertem felbecsülhetetlenül sokat ezzel a lehetőséggel, hogy közben egy fillért sem kerestem vele. Az olvasottság impulzusszerű megugrása nem kulcs a boldogság kapujához, a folyamatos fejlődés, szakmai progresszió viszont annál inkább. Ezért rendkívül hálás vagyok az egész csapatnak, de főleg mentoromnak, Alföldi Merlot-nak, aki a több mint egy éves periódus alatt lektorálta az írásaimat, és akivel együtt javítottuk, csiszoltuk a stílust. Technikus vagyok, mérnök leszek, de megtanultam írni, és ezt nagy részben neki köszönhetem. 

A szélsőségekhez visszatérve azt is gyorsan el kell mondanom, hogy az étteremkalauzos projectet értékrend-alapú, tiszta, és a végletekig korrekt dolognak tartottam, és tartom mind a mai napig. Furcsán hangzik, de útjaink a tanulás, a fejlődés erőltetése miatt váltak el: a posztokon sokat dolgoztam, a végeredmény többszöri barkácsolás eredménye volt, ha volt: olyan írásokat dobtam ki a kukába, amit annak idején kérdés nélkül publikálhatóknak gondoltam. A visszafogott tempó befásuláshoz vezetett, így döntenem kellett: teljesen kiszállok, vagy fórumot váltok. Így kerültem ide, a Borrajongóhoz, büszkén és vállaltan a múltban szerzett tudással felvértezve.

Az eltelt egy év alatt próbáltam pörgősen, de okosan, saját magamat fejlesztve tanulni, csiszolódni mind a stílus, mind a borok tekintetében. Ha az élet más területein nem is, de itt biztosan jól érzem magamat. Büszke vagyok a múltra, szeretem a jelent. Ha van visszajelzés, ha nincs. Ha úgy tetszik: megtaláltam az egyensúlyt a megfontoltabb munka és a gyorsaság igénye között. Szinkronizálni próbálom a racionalitást az érzelmi szélsőségekkel. És próbálok fejlődni is, mert van még hova. A megszűnő felületek és a (fél)passzív írók láttán persze aggódom is, hogy lesz-e ellenpontja a Viagrareklámokkal kikövezett, luxusautók által taposott útnak, de ha félredobom az érzelmeimet, akkor rájövök, hogy még kár meghúzni a vészharangokat. Meggyőződésem, hogy az építő szándékkal írt kritika – legyen az pozitív vagy negatív – fejleszt és tanít, gondolkodásra sarkall. Boldog lennék, ha őszintén lépnénk közelebb egymáshoz: borász, blogger és hozzászóló. Mi. Ezért érdemes, mi több, kell is tenni a változásért. Én sem vagyok kivétel.