A Bortársaság "Borász a házban" kóstolósorozatának februárban ifj. Figula Mihály volt a vendége, a kóstoló apropója pedig a közelmúltban forgalomba került olaszrizling válogatás volt. 2012-ben személyesen is jártam a pincészetnél (a lenti fotó is akkor készült), a látogatásról kellemes emlékeket őrzök, a boraikat is fogyasztom alkalmanként, ez a sor pedig különösen érdekesnek tűnt, úgyhogy ellátogattam a Borsuliba, hogy a borász tolmácsolása mellett kóstoljam meg a borokat.

A rend kedvéért ejtsünk néhány szót a birtokról is. A balatonfüredi Figula Pincészet 1993-ban alakult, a család borászati hagyományai azonban korábbi időkre nyúlnak vissza, hiszen a felmenők közül Tolnay István a XIX. században az egyik legtekintélyesebb balatonfüredi borosgazda volt. A 2000-es Év Bortermelőjének választott és 2008-ban tragikus hirtelenséggel elhunyt Figula Mihály munkáját fia, ifj. Figula Mihály és a család többi tagja hasonló szellemiségben folytatja a jelenleg 30 hektáros birtokon. A szőlők a birtokközpont hat kilométeres körzetében találhatóak Balatonfüreden, Balatonszőlősön, Pécselyen, Csopakon és Tihanyban. A fehér és a kék szőlő aránya 80%-20%, a fő fajták: olaszrizling, zenit, szürkebarát, chardonnay, sauvignon blanc, sárgamuskotály, cabernet sauvignon, cabernet franc, merlot és kékfrankos.

"Szentesi József az egyik legeredetibb magyar borász. Kívülállóként kezdett borászkodni, különösebb szakirányú végzettség nélkül, szellemileg leginkább olvasmányélményeire, pincejárások tapasztalatára, lelkileg a már elfeledettnek gondolt családi hagyományokra támaszkodva. Mégis, minden megszerzett tudásmorzsa teljes harmóniában rendeződött benne. Régi magyar szőlőfajtákat és elfeledett területeket fedezett föl újra. Az elmúlt években a hagyományos palackos érlelésű pezsgőkészítésbe is belefogott. Mindez nagyon fontos, de nem alapozná meg az év borászata cím odaítélését. Az elmúlt évek munkája, a számtalan kísérletezés eredménye most érett be igazán." - írja a Gault&Millau a Szentesi Pincéről, amely 2017-ben kiérdemelte a kalauztól az Év Pincészete címet. Egyesek talán meglepődtek ezen, de aki már járt a budaörsi pincében és betekintést nyert a roppant széles szortimentbe, az már tudja, hogy Szentesi József világfajtákból és hazánkhoz kötődő szőlőfajtákból egyaránt remek borokat készít. A régi magyar fajták kutatásával és termesztésével pedig talán kapcsot jelenthet a múlt és a jövő között.
A magyar bortermelők közül ugyanis egyre többen érdeklődnek a régi magyar fajták iránt, bár a lelkesedés nem mindig tartós: a csókaszőlő esetében sok neves borász feladta a próbálkozást. Sajnos egyelőre ez a néhány borosgazda csak csepp a tengerben, de hozzá kell tenni, hogy a jogszabályi környezet sem kedvez az ilyen irányú kísérleteknek. Csak remélni lehet, hogy előbb-utóbb régi magyar fajták telepítése is szabad utat kap és néhány kitartó embernek köszönhetően visszatérnek a köztudatba is.

Tavalyi budaörsi látogatásom óta biztos voltam benne, hogy a 2017-ben is visszatérek a pincéhez. Időközben kiderült, hogy akov is éppen oda készül egy kisebb társasággal, úgyhogy csapatainkat egyesítve február közepén egy pénteki napon bevettük a pince épületét.

A Drop Shop legutóbbi tematikus estjén Priorat került terítékre, néhány neves termelő borán keresztül prezentálva a spanyol viszonylatban kisebb alapterületű, ám annál kiválóbb borokat produkáló borvidék potenciálját. Utóbbit már önmagában az is jelzi, hogy Priorat Rioja mellett a másik olyan borvidék, amely a legszigorúbb feltételeket támasztó DOQ (katalánul DOC) státuszt kapott.
Priorat (katalánul Priorato) nevét az 1194-ben alapított Scala Dei kolostor elöljárójáról, latinul a prior-ról kapta, amelyet a karthauzi szerzetesek emeltek a vidéken. A bort is készítő szerzetesen monostorát 1835-ben rombolta egy megvadult csőcselék, majd röviddel ezután az egyházi földeket is elárverezték. A borászati hagyományok azonban sokkal korábbra, egészen az ókori rómaiakig nyúlnak vissza. A filoxéravész előtt kb. 5000 hektárnyi szőlőültetvény volt a borvidéken, de a művelési nehézségek miatt még az 1970-es években is csak alig 600 ha volt betelepítve. Bár a szőlőültetvények területe folyamatosan nő, ma Prioratban még mindig mindössze kb. 1900 hektár szőlő van, ennek megfelelően a teljesen másképp néz ki a birtokszerkezet és a borászatok szortimentje, mint a nagyobb spanyol borvidékeken, pl. Riojában vagy Ribera del Dueroban. Prioratban kisebbek a birtokok, alacsonyabb a palackszám, szűkebb a portfólió, itt az öreg tőkék és a high-end borok a hívószavak.

Akit érdekel, akov itt szedte össze 12 pontba foglalva a leglényegesebb információkat Prioratról. Akov egyébként az itt porondon lévő birtokok közül kettőnél is járt, remélhetőleg, lesz majd beszámoló. :)

Szél Géza és Pécsi-Szabó Miklós pincészete, a Janus Borászat a villányi termelők újabb hullámának egyik képviselője korábban a borfesztiválok rendszeres kiállítója volt, mostanában azonban kicsit mintha a háttérbe vonultak volna. Ez talán azzal is összefügg, hogy a borászat "frontembere", Pécsi-Szabó Dénes időközben feltörekvő fiatal magyar zenekarok menedzselésével is foglalkozni kezdett. A pince egyébként is számos ágon kapcsolódik a zenéhez, több zenés rendezvényt is szerveztek a Túrony mellett elhelyezkedő birtokközpontra, a Janus Bordó 2008 a Pannon Filharmonikusok bora volt (stb., stb.), és az itt kóstolt bor címkéjének szövegén is bőven található zenei utalás.
Ami a birtok rövid történetét illeti: a két pécsi jóbarát 2004-ben 12 hektárt telepített a borvidék nyugati szegletében található Tenkes-hegy délnyugati fekvésű fennsíkján. A termelt fajták: portugieser, pinot noir, merlot, cabernet franc, cabernet sauvignon, syrah, sauvignon blanc és sárgamuskotály. A pincészet hitvallása szerint a hagyományok tisztelete mellett tekint a jövőbe, a cél kifinomult, letisztult megjelenésű borok készítése.

A Bordó korábban valóban a három fő bordeaux-i fajta házasítása volt, most a címke tanúsága szerint öt fajtából áll. Sejtésem szerint a bordeaux-i trió maradt, és a portugieser/pinot noir/syrah hármasból is képviselteti magát két fajta (inkább előbbi kettőre tippelnék, de mindez puszta találgatás). A design is átalakult egy kicsit, a korábbi parafás lezárást pedig felváltotta a csavarzár.

Sok bevezetőt nem tudok írni. Iszom rendesen a languedoc-i borokat és szerencsére a klubot is sikerült már annyira megfertőzni, hogy már maguk vetik fel, hogy mikor iszunk már ilyeneket megint. 

Jöjjön tehát legutóbbi kóstolónk jegyzete. Zömmel jól bevált neveknél maradtam aktuális évjáratokkal, de azért lesz köztük egy-két felfedezés is.

Tokaj államborászata óriásit fordult saját tengelye körül, ami mintegy szabályerősítő kivételnek tűnik a magam egyszerű igényrendszerrel bíró fogyasztószemszögemből. Tévhit ugyanis, hogy az emberléptéken túlmutató mennyiségi termelés nem történhet megfelelő minőségi keretek között. Tévhit, amelyet a hazai bortörténelemnél és -méretnél jelentősebb országok és borvidékek már évtizedes távlatokban cáfolnak. Közvetlenebb tapasztalatok és ismeretek hiányában csupán az eddig kóstolt borok alapján tudom állítani, hogy a Grand Tokajjá alakult Tokaj Kereskedőház megnevezésű állami részvénytársaság pályára állt, eképpen végre értékelhető, hovatovább szerethető fehérborok előállításába kezdett, és ezzel mindannyian nyerni fogunk. Hosszú- és rövidtávon egyaránt. Azt ugyan nem tudom, hogy az édesek milyenek, de az alapszinten fogant tokaji szárazak fajtában és házasításban egyaránt remekelnek. Végre tiszta, jól elkészített és szerethető borok készülnek, melyek vásárlása már nem rizikó, hanem mintegy világkifordító biztos pont a hazai borpiacon. És ez így is van rendjén.

A cabernet franc-t ugyan Villány kiáltotta ki zászlóshajójának, de nyugodtan kijelenthetjük, hogy kevés borvidéken foglalkoznak a világban annyian a fajta önálló megjelenítésével, mint nálunk, Magyarországon. Abból a szempontból okos választásnak mondható, hogy egyrészt a cabernet sauvignon-nal sokkal többen foglalkoznak a világban, ráadásul a franc a magyar lankákon is biztosabban beérik, mint a sauvignon. Gyakorlatilag így Villánytól a Dél-Balatonon át Egerig számos borvidéken találkozunk fajtatiszta cabernet franc borokkal. Ezekből szedett össze egy csokorra valót Bernáth József séf cimborám, aki ismét összetrombitált egy fajtakóstolót, miután az aktuális borhűtőleltár alkalmával kiderült, hogy legfőbb ideje egy kis szortírozásnak.

Tavaly júliusban jártunk Bott Frigyeséknél, ahol fantasztikus 2015-ös sort kóstoltunk néhány ráadás borral együtt. Azóta a 2015-ös borok egy részébe hébe-hóba belefutok 1-1 pohár erejéig, otthon is félre van téve néhány palack, azonban a sor valószínűleg legérdekesebb tagjával azóta a júliusi este óta nem találkoztam. Egészen hétfőig.

A "tegnap ittam" sorozat általában olyan borokról szól, amelyekből egy egész palackot tett magáévá a sorok írója és esetleges kóstolótársasága (bár néhány kivétel akadt már a sorban), ez a poszt most a szabályt erősítő kivételek egyike lesz. A Drop Shopban éppen poharazzák a bort, úgyhogy hétfőn szépen én is beillesztettem az aznap kóstolt fehérek végére és nem bántam meg.

A mai "tegnap ittam" főszereplője a Furmint Február jegyében egy ikonikus hegyaljai termőhelyről származó furmint. A Király még a sok híres mádi dűlő között is különleges, mind látványát, mind történetét tekintve, azonban az Öreg Király még ezen belül is unikum. Mivel a II. világháború után a hegy szőlőit kiirtották, sokáig csak a dűlő alsó fekvésű területeiről készültek száraz borok. Majd a 2000-es évek elején jött Barta Károly és fáradságos munkával újratelepítette a fentebb húzódó, erdővel benőtt részeket.
Az Öreg Király meredek kőteraszain sétálgatva - miközben lenyűgöző kilátás tárul a szem elé - azon is ámul az ember, hogy milyen komoly erőfeszítést igényelt, amíg a szőlőtőkéknek sikerült visszahódítani a hegy egy részét az akácerdőtől. Mára már nem csak a legendás dűlő, hanem a birtokközpontként szolgáló Rákóczi-Aspremont kúria is megújult, megszépült. Barta Károly azonban nem ül a babérjain, hamarosan a Kővágó betelepítése is sorra kerül. Egyelőre azonban a Barta borok csak az Öreg Király terméséből készülnek, ahogy az itt kóstolt furmint is.

Ahogy 2012 óta minden évben, idén is tudósítunk a Furmint Február Vajdahunyadvárában megtartott nagy kóstolójáról, ahol évről-évre felvonul a Kárpát-medence furminttermelőinek apraja-nagyja. Idén sem volt ez másképpen, és bár az orosz elnöki delegáció aznapi látogatása alaposan felkavarta a főváros közlekedését, az érdeklődőket ez sem riaszthatta el: kora estére a Mezőgazdasági Múzeum termei szokás szerint megteltek vendégekkel.
A sorrendben nyolcadik Furmint Február Kóstolón 94 kiállító mutatta be borait, mondhatjuk nyugodtan, hogy ez már tényleg a bőség zavara. Nekem sem sikerült annyi újdonságot levadászni, mint szerettem volna, de ennyi borászathoz és borhoz már két nap és két fogsor is kevés lenne. Bár a fogaim így is megérezték a savakat, a 2015-ös tételek általánosságban véve barátságosabbak, zamatosabbak, könnyebben fogyaszthatóak, mint a 2013-as (vagy 2014-es, már akinél forgalomba került) furmintok voltak ilyen idős korukban, az eddig befutott pályájuk alapján azonban gyorsabban is érnek.

A furmint propaganda idén minden fronton is új sebességre kapcsolt: a kóstolón jelentette be Kiss Eliza, a Földművelésügyi Minisztérium kiemelt borágazati ügyekért felelős miniszteri biztosa, hogy a kormányzat a furmint évének nyilvánította 2017-et, azzal a céllal, hogy felhívja a nemzetközi és a hazai piac, illetve a fogyasztók figyelmét az egyik legfontosabb őshonos magyar szőlőfajtára. Ezzel a Furmintday kezdeményezés után most az állam is beállt a furmint mögé. Meglátjuk, mi lesz ezeknek a kampányoknak a nemzetközi szinten mérhető eredménye. 

A magunk részéről majdnem sikerült a lehetetlen, azaz, hogy a borrajongó blog mind az 5 aktív szerzője részt vegyen ugyanazon a kóstolón, de végül csak nem jött össze a csoportkép. :)
Így aztán "csak" négyünk top 10-es listáját és/vagy beszámolóját olvashatjátok lejjebb a hajtás után.

A csapadékgazdag évjáratok szőlő- és bortermelésre gyakorolt hatását sem nem célszerű, sem nem indokolt méltatni. Az alacsony hozam, az el nem készülő csúcsborok és az egész éves küzdelem a szőlőben komoly károkat okoz a termelői költségvetésben, ráadásul megszakítja a pincekínálat időbeli folytonosságát. Én viszonyt fogyasztó vagyok, ebből a szerepből pedig muszáj katasztrófaturistaként viselkednem. Az ilyesfajta turizmus pedig azon igyekszik alapulni, hogy a borászok a rosszévjárat-termést – ideértve a legkiválóbb, amúgy prémiumborokba szánt alapanyagot is – beledöntik az alapborokba, hogy aztán azokat a fair-play jegyében okosan árazva piacra dobják. Ami a borásznak kudarc-melléktermék, az az ár/értékre valamit is adó fogyasztónak többnyire lehetőség, szórakozás és kötelező tananyag. Török Csaba egyszerlett badacsonyi vöröse pontosan erre a kaptafára készült el, magába foglalva a borász összes vöröstőkéjének minden megmaradt gyümölcsét. Win-win-szituációról ugyan szó sincs, de a magam pohárforgató álláspontjából vizsgálódva egy ügyesen sikerült, nem szegről-végről összekapart észak-balatoni vörösbor született. A kéthektáros nagyborok után maradt űrt értelemszerűen nem tölti be, de röhejesen olcsón kínál betekintést a pince stílusvilágába.

A sorozat első része után itt a folytatás, amelyben Spanyolországba "utazunk" egy kevésbé ismert régió és remek borok felfedezésére.

Megérkeztek a friss évjáratú Cote Chalonnaise-borok. Az elmúlt két év nagy kedvence erről a vidékről természetesen a Joblot. Kis túlzással, ha nem akadtam volna rájuk, lehet ma már nem innék burgundit.:) Nem kérdés, hogy minden borukból kellett ezúttal is rendelni. Ugyanakkor tavaly rábukkantam egy másik ígéretes pincére is a környékről (Paul et Marie Jacqueson). Még akkor elhatároztam, hogy az első érintőleges randevú után alkalomadtán végignézem az ő szortimentjüket is. Adta magát a lehetőség, hogy a frissen kézhez kapott 2015-ösekből így legyen egy szép, összevont kóstoló. Az összes bort innen rendeltem.

Még tavaly év vége felé, amikor nyilvánosságra került az Év Bortermelője 2016 címre jelölt és legtöbb szavazatot kapó öt bortermelő névsora, Szabi kóstolt egy Szőke Mátyás bort és ennek kapcsán januárban röviden megosztotta gondolatait az öt név között szerepelő veterán mátrai borász munkásságáról (a cikk megszületése és megjelenése között kiderült, hogy a szekszárdi Mészáros Pál nyerte el a díjat, amelyet februárban adnak át). Nem tudom, hogy teljes lesz-e sorozat és sorra kerül-e a blog hasábjain mind az öt utolsó körös bortermelő, mindenesetre én most két palack Jásdi bor kapcsán folytatom a sort.

Kapocs borvidéki múlt és jelen között – keresve sem találni jobb szerepet a szekszárdi kadarkának. Bár többé-kevésbé közismert, hogy a nemzeti kincsként kezelt fajta gyökerei közel sem hazai eredetűek, tény, hogy azt a szocializmus nagyüzemi borideológiája sem tudta kizökkenteni hungarikum-szerepéből. A kadarka egyértelmű szekszárdi feladata a bikavér egyediesítése, fűszerezése, de szerencsére vannak még borászok, akik a kadarka-jelen mellé kísérletezéssel keresik a jövőt. Klónokkal, területekkel, fajtaborokkal. Fajtaborokkal, amelyek a hétköznapi könnyű kadarka-arcon túl megmutatják a szőlőben rejlő lehetőségeket. Aki Szekszárd tekintetében az elmúlt években jól informált volt – vagy csupán csak tisztességesen ivott –, az tudja, hogy a helyi zászlósborászat berkei között soha sem volt félvállról véve a kadarka-misszió. A hagyományápoló kísérleteknek köszönhetően pedig palackba töltődött, eképpen kóstolható is a Heimann-család legfrissebb kadarkája, amely logikusan emelkedik a pince eddigi fajtabora fölé és indokolja meg a szőlő szerepét és az abban rejlő lehetőségeket is a jelen Szekszárdja tekintetében. A Céh Keresztet tavaly ősszel futtában is megdicsértem, de most egy teljes palack és két nap társaságában igazoltam önmagam lelkesedésének jogosságát. Nagyszerű kadarka született.

Minden nagy bortermelő országnak megvannak a maga slágerborvidékei, csiszolatlan gyémántjai és kevéssé ismert bortermelő régiói. Európai bor-órásai: Franciaország, Olaszország, Spanyolország és persze a többi "bor-ország" mindannyian bőven rejtegetnek még felfedezni valót. Arra gondoltam, hogy egy új sorozattal igyekszem rejtett kincsek nyomába eredni, egy-egy borrégió vagy apelláció rövid bemutatásával – inkább csak amolyan figyelemfelkeltő terjedelemben és mélységben –, természetesen egy helyi pincészet borai (lehetőség szerint 1 fehér és 1 vörös) segítségével.
Meglátjuk, meddig tart a lendület, kezdésnek mindenesetre itt az első (illetve így utólag második) rész: Szardínia és az Argiolas.

A tavalyi Furmint Február után felfokozott érdeklődéssel várt(am/uk), hogy a favorit borászaink teljes sorát szemügyre vehessük. Furmintfan szervezésében ezúttal nemcsak hogy a teljes ‘15-ös száraz szortimenthez volt szerencsénk, egy teljes portfólió áttekintést kaptunk pezsgőstől, édesborostól. Stephaniék szerint az utóbbi néhány évjárat legjobbjához volt szerencsénk, szerencsére ezt az ígéretet jó néhány bor be is váltotta. Kellemes kis felvezetés volt a (már januárban beindult) Furmint Február rendezvénysorozatra.

A DropShop legénysége ezúttal két nagy kedvenc új-zélandi pinot noir-ral dobta fel a szürke és hideg januári csütörtök estét. A legkiválóbb kiwi pincék között emlegetett és a blog hasábjain, valamint az éves toplistáinkon is fel-feltűnő Felton Road Wines két borát is poharazták a borbárban. A central otago-i pincészet pinot-iból hamarosan érkezik az új évjárat, mi több a DropShop igyekszik a pince tulajdonosát, Nigel Greeninget is elcsábítani egy kóstolóra.
A brit pinot noir-rajongó 2000-ben vásárolta meg a pincét, amely jelenleg négy dűlőben 32 hektáron gazdálkodik és 2010 óta Demeter-tanúsítvánnyal  is rendelkezik. A pinot noir-on kívül chardonnay-val és riesling-gel is foglalkoznak.

Őszintén remélem, hogy a DropShop erőfeszítéseit siker koronázza majd, most azonban rátérek a lényegre, azaz a két kóstolt borra.

Vendég-poszt következik. Alkonyi László boncolgatja a kézműves és technológiai borászkodás ellentéteit, egymáshoz való viszonyukat. Fogadjátok szeretettel!

Mindjárt a nyakunkon a február, de úgy is mondhatnám, hogy mindjárt a nyakunkon a Furmint Február, az ország legnagyobb egy szőlőfajtára koncentráló rendezvénysorozata. A központi eseményre a szokásos helyszínen, a Vajdahunyadvárban kerül sor február 2-án, eddig közel 100 kiállító részvételével. Az idei évtől azonban már február első napja is fontos dátum lesz a furmintrajongóknak, - több más szőlőfajtának szentelt világnap mintájára - megszületett ugyanis a Nemzetközi Furmint Nap - International Furmint Day, röviden furmintday, amelynek honlapja már több nyelven is elérhető. (A kezdeményezéssel kapcsolatban a napokban a mandiner és a Borsmenta is készített interjút Kézdy Dániellel.)

A Furmint Február főszervezője, Kézdy Dániel idén is készült egy zárt körű sajtókóstolóval, ahol több évjárat furmintjaival hangolódhattunk a februári furmintmaratonra. A kóstolónak ismét az Almásy Vendéglő adott otthont, ők szolgáltatták a borokat kísérő falatokat is. Az esemény fő attrakciójaként egy palack Szepsy 100 is felbontásra került, előtte kereken 10 furmintot kóstoltunk, majd a végén egy késői szüretelésű borral zártuk a sort. A borrajongót rszabival képviseltük, jöjjön hát az ilyen esetekben megszokott négykezes.

Kevés borvidékünk lépett előre akkorát az utóbbi években - legalábbis az én szememben biztosan -, mint Balatonfüred-Csopak, mégpedig elsősorban a csopaki pincészeteknek köszönhetően. A Csopaki Kódex szigorú eredetvédelmi szabályozása alapján készített olaszrizlingek és újabban a vörösborok - főleg kékfrankosok - is kedvező visszhangot váltottak ki, mind a szakma, mind a borkedvelők körében. A Csopakkal szomszédos, paloznaki Homola Pincészet is elsősorban olaszrizlingjei és kékfrankosa révén tett szert szélesebb ismertségre, de Homola Szabolcs tulajdonos és Homonna Attila borász több fajtával is kísérletezik a pincészet ültetvényein. Most ezek közül kóstoltam meg két újdonságot, egy fehér- és egy vörösbort.

A furmint a hagyományosan hozzá kapcsolt Tokaj és Somló mellett (újra) egyre elterjedtebb a Balaton környéki borvidékeken is, aligha kell csodálkozni rajta, hogy Homonna Attila a Homola Pincészetnél is kísérletezik a fajtával. Elmondása szerint a furmint teljesen máshogy viselkedik a Tokajhoz képest eltérő adottságokkal rendelkező észak-balatoni vidéken. A cabernet franc nem új jövevény, bordeaux-i fajtákkal többen évek óta foglalkoznak a borvidéken. A furmint az Alsóörs és Felsőörs határában elterülő, vörös permi homokköves talajú Gőlye-málon, a cabernet franc a tihanyi Óvár-dűlőben terem. Mindkét bor tavaly ősszel került forgalomba, leginkább a pincénél lehet hozzájuk jutni, de a furmint esetében találtam budapesti lelőhelyet is.

A magunkfajta módon kicsi, nemzetközi borviszonylatokban visszafogott jelentőséggel bíró szőlő- és borművelő országok nemzeti igénye a borpiaci identitáskeresés. Kell egy szőlő, sőt, szükséges legalább egy bor is, ami jól körülhatárolhatóan mondható egyedinek, ami képes kapaszkodóként szolgálni a kozmopolita fajták világdömpingjében. Nem meglepő, hogy ez a trend közel sem magyar sajátosság, a reflexek éppígy működnek az északszomszéd Szlovákiában is. A Dunaj – ékes magyarsággal csak Duna – rövidebb múlttal, de annál nagyobb megbecsüléssel bír arrafelé, eképpen próbál szlováknemzeti ellenpólusként betartani a nemzetközi trendeknek. Ebben a tekintetben pedig célszerű objektíven vizsgálódni: itt egy alig húszéves szőlőfajta, amelyet muscat bouchet, kékoportó és St. Laurent keresztezésével Dorota Pospíšilová hozott tető alá Pozsonyban. Szélesebb tapasztalati háttér nélkül állítom, hogy miként az alma a fától, úgy a fürt sem esik túlzottan távol a tőkétől.

A Clos de Los Siete Michel Rolland Argentínában fogant szerelemgyereke, egy közös vállalkozás eredménye. A francia sztárborász 1988-ban, első argentínai útja során arra a meggyőződésre jutott, hogy az általa bejárt, Mendoza közelében található terület, a kavicsos, köves, agyagos talaj, a sok napsütés és a tengerszint feletti magasság (és ezzel az enyhébb időjárás) lehetőségeinek kihasználásával kiválóan alkalmas lehet magas minőségű borok készítésére. 
Rolland és társa, Jean Michel Arcaute, hozzájuk csatlakozó borász barátokkal 4 külön pincészetet alapítottak (Bodega y Vinedos Monteviejo, Bodega Rolland, Cuvelier des Andes, Bodega Diamandes), amelyek termésük egy részét a Rolland által megálmodott közös borba, a Clos de Los Siete-be adják be. A 4 bordeaux-i illetőségű család birtokában lévő 4 pince 7 birtoktest formájában összesen 850 hektárnyi területtel (ebből 430 ha termő) rendelkezik az Andok lábainál. Az Uco-völgyben, Mendozától 100 kilométerre délre, kb. 1100-1200 méter tengerszint feletti magasságban elterülő ültetvények kb. felén malbec terem, a közös házasításban a fő fajta mellett merlot, cabernet sauvignon, cabernet franc, petit verdot és syrah jut szerephez.
A Bortársaságnál éppen a 2013-as évjárat fut, én a napokban a 2011-esből kortyolgattam el egy palackra valót.

Az ünnepek alatt bőven volt alkalom borozni, pezsgőzni, így év elején mindig jól esik egy hét pihenő. 2017 első teljes hétvégéje viszont olyan fogcsikorgató hideget hozott, hogy muszáj volt valamivel feldobni a hangulatot, a választásom pedig a köveskáli Pálffy Szőlőbirtok és Pince két korábbi évjáratú csúcsborára esett.
A Pálffy-család - immár két generáció közös munkájával - valószínűleg a Balaton-felvidék legjelentősebb borászatát viszi, az elmúlt évek során kialakított koncepció alapján, de kísérletezésektől sem mentesen. Az ültetvények füvesítettek, főleg pillangós virágzatú növényekkel vannak bevetve. A területeken 2007 óta organikus művelést folytatnak, 2016-tól pedig hivatalosan is megindult az átállás az ökológiai gazdálkodásra. A borok spontán erjednek, a Pálffy Pincénél hisznek abban, hogy egészséges, durva kemikáliák nélkül kezelt szőlőt, biztonságosan lehet erjeszteni spontán is, és az eddigi tapasztalataik is ezt mutatják.

A Káli termékleírás legmagasabb kategóriájának megfelelően a pincénél készülnek "Káli Királyi" eredetvédelmi megjelöléssel ellátott borok is, amelyek a "Káli" boroknál szűkebb fajtaválasztékból, alacsonyabb maximális hozamú ültetvényről, magasabb mustfokkal készülhetnek, az előírások szerint hosszabb minimális érlelési idővel (bővebb infó itt). A "Káli Királyi" elnevezés onnan ered, hogy az Árpád-házi királyok uralkodása alatt a "hét Kál községek" adómentességet kaptak, annak fejében, hogy a királyi asztalra bort szolgáltattak.
A Káli Királyi borokból egy fehéret és egy vöröset kóstoltam.

Itt a tegnapi poszt folytatása, néhány rosé és siller után vörösborokkal.