A Villa Tolnay Tavasz névre keresztelt fajtabor-szériája a kezdetektől igazi best buy csokorként vonult be a borkedvelők kézikönyvébe. A pincészet formai megújulása után az egykori Tavasz-széria az 1 csillaggal jelölt fajtaborok formájában képezi a szortiment stabil bázisát. A minőség változatlan, ritkán találkozni itthon ilyen jól felépített választékkal rendelkező és konzekvens minőséget - elsősorban - fehérboros pincészettel. Az "alap" borok még mindig barátságos áron, sokszor a kategórián túlmutató erényekkel bírnak és általában gyorsan el is fogynak.
Még valamikor a nyár folyamán szereztem be sorban a 2020-as borokból 1-1 üveggel, hogy majd együtt megkóstolva jól levonjam a konzekvenciát, mennyire is építkezik szilárd alapokra a csobánci pince. Végül azonban úgy alakult, hogy a dugók csak novemberben repültek ki a palackokból, mire a tételek nagy része ki is futott. Így a jelen poszt beszerzési szempontból erősen megkésettnek tekinthető, ettől függetlenül célszerűnek találtam egy külön írás keretében megosztani a tapasztalatokat.

A Vince Magazin évről évre díjazza a hazai borkultúra legjobbjait, idén először azonban a közönség is szavazhatott a kedvenceire, több kategóriában. A díjazható borok listáját a hazai gasztronómiai és italkultúra szakértői és támogatói állították össze. A díjátadóra és a sétáló kóstolót is magában foglaló két napos gálára november első hétvégéjén került sor a Marriott Hotel dísztermében. A rendezvényen természetesen a különféle díjkategóriák döntőseit és díjazottjait is meg lehetett kóstolni, de további kiállítók is megjelentek, valamint mesterkurzusok keretében a Bock, a Jammertal Borbirtok és a Patricius Borház különleges boraival is meg lehetett ismerkedni.

Két külön posztban írok a gálán kóstolt fehér- illetve vörösborokról, valamint érkezik majd egy rövid beszámoló a Jammertal Borbirtok mesterkurzusáról is. A fehérboros kategóriák versenyzőivel nyitom meg a sort, kategóriánként beosztva a tételeket. Nem kóstoltam meg minden bort (az Irsai Olivér, sauvignon blanc, sárgamuskotály, egyéb buborékos sor kimaradt, ahogy a legjobb borcímkés stand borai is), de a mezőny nagy részét azért igen. Rövidke jegyzetek, gyors benyomás alapján generált pontszámok következnek.

A tizedik résszel zárom a júniusban indult "Badacsonyi nyár" sorozatot, amelyhez szervesen kapcsolódik a májusi élményeket felidéző négy részes "Badacsonyi nyárelő" minisorozat is. Az ezt megelőző 13 írás rengeteg kóstolójegyzetet tartalmazott, de távolról sem került említésre minden bor. Eddig.

A Villa Tolnay Tenger viszonylag új jövevény a családban a pince bor-portfóliójának és arculatának megújulásával érkezett. 2017ből debütált, ez tehát a második évjárat. Nekem már az első is nagy kedvencem volt, percig nem volt kérdés, hogy megkóstolom majd a 2018-as kiadást is, de a tapasztalataim azt súgták, hogy nem kell kapkodni a fogyasztással, így most nagyjából egy évvel a piacra kerülése után bontottam ki a palackomat.

Tudom, tudom, még alig kezdődött el a tavasz - az időjárás néha még maga sem tudja eldönteni, milyen évszak is van tulajdonképpen -, de én már a nyárra ácsingózom? Igazából a cím apropója az, hogy egyrészt egy önfeledt badacsonyi borozásra még jó eséllyel nyárig várni kell, azt pedig valóban várom már. Másrészt a mai bejegyzés kvázi a februári etyeki sauvignon blanc négyesfogatról szóló írás párja, ahhoz hasonlóan szintén egy borvidék-egy évjárat-négy pincészet mátrixban ad egy gyors pillanatfelvételt a badacsonyi rajnai rizling-helyzetről, de ezen felül afféle sorozatindítónak is szánom, bár ha úgy tetszik a múltkori Sabar-trióval ez már megtörtént. Ahogy a sauvignon blanc-ról lett és lesz több kisebb-nagyobb, egy boros vagy több boros poszt, úgy alakul egy ad hoc rajnai rizlingek sorozat is, hazai borokkal és külföldi kitekintéssel egyaránt. No, vágjunk is bele, lássuk milyen badacsonyi rajnai rizlingeket találtam itthon és mit rejtettek a palackok, legközelebb pedig más borvidékek rajnai rizlingjei kerülnek terítékre.

Ismét hoztam egy magyar pinot noir-sort, ezúttal 2017-es borokkal, több hazai borvidékről válogatva. Bennem sem feltétlenül tudatosult, de 2016 óta minden évben volt szerepelt a blogon valamilyen évjáratos pinot noir-kóstoló (2016, 2015, 2013, 2012, 2011), eleinte nemzetközi kitekintéssel vegyes sorban, az utóbbi években csak magyar mezőnnyel. 2021 sem kivétel.
Jó ideje elkezdtem gyűjtögetni a borokat, hogy majd egy nagyobb társasággal jól megvitassuk a magyar pinot noir-helyzetet, de sajnos közbeszólt a vírushelyzet. A várakozást végül megunva, február végén magam kezdtem el szépen felbontogatni a sor tagjait, és - többnyire borvidék szerint csoportosítva - több részletben végig is kóstoltam mindet. Néhány hétig tologattam magam előtt a jegyzetek begépelésének és a poszt megírásának feladatát, de a húsvéti hétvégén végre jutott idő mindenre, úgyhogy nagy nehezen elkészültem.

Bár többször volt már rá példa korábban, hogy a hazai pinot noir-mezőnyt szondáztuk akár magában, akár nemzetközi kontextusban (2011, 2012, 2013, 2015), szinte véletlenül alakult úgy, hogy összejött ez az újabb kis évjáratos magyar pinot noir-kóstolósor, most ugyanis nem volt ilyen irányú előzetes szándék. A 2016-os Villa Tolnay, Oremus és a Sauska pinot-kat vásárlás után félretettem, hogy majd akkor kóstoljam meg őket, amikor már szépen belakták a palackot. Az Anonym Pincétől valamelyik etyeki látogatás során vettem a bort, így már nagyjából ki is alakult a sor gerince, amikor gyorsan lecsaptam még egy elérhető Bott Frigyes-palackra, a Janus meg valamilyen akció során került elém, úgyis rég kóstoltam tőlük bármit is. Így alakult ki az alábbi hat palackos mezőny.

Itt az újabb magyar egyveleg, az idei harmadik, több fehérrel, mint vörössel, előbbiek terén főleg tokaji és balatoni borokkal.

Május elseje van, a munka ünnepe, és - mint a héten megtudtam - idén éppen mára esik a nemzetközi sauvignon blanc-nap is, amit minden évben május első péntekjén ünnepelnek, akik számon tartanak ilyesmit. Idén - úgy tűnik - én is az ünneplő tömeg egyik lelkes tagja vagyok, mégpedig a képen szereplő palack tartalmának az utolsó decijével koccintok képzeletben. Az egybeesés kvázi véletlen, a tavasz beköszöntével ugyanis mindig meglódul a sauvignon blanc-fogyasztásom, ennek köszönhetően a mai írás főszereplője a fent említett apropó ismerete előtt is felbontásra ítéltetett a hét közepén. Ez a bor ugyanis az első futó találkozásunk során eléggé meggyőzőnek tűnt ahhoz, hogy sort kerítsek egy hosszabb randevúra, úgyhogy gyorsan el is mesélem, másodjára is működött-e varázs.

2020 első magyar egyvelegében szerepel még néhány bor az 2019-es év utolsó napjáról is, de ez egyrészt már történelmileg is így alakult ezeknél az évkezdő egyvelegeknél, másrészt meg ennyi csalás belefér. :)

Jubilált a Badacsony New Yorkban: az idei volt a tizedi alkalom, hogy a badacsonyi borászok, turisztikai és gasztronómiai kiállítók eljöttek a budapesti New York Palotába, hogy a fővárosban találkozzanak a nagyközönséggel.

Egy évvel ezelőtt egészen lelkesen írtunk a tavalyi eseményről, idén viszont valahogy úgy éreztem, hogy kevesebb bor tudott kiemelkedni a stabil középmezőnyből és igazán emlékezetes kóstolási élményt okozni. Talán az évjárat oka, legalábbis tavaly a sok 2017-es bor összességében véve kellemesebb benyomást tett rám, mint idén a sok 2018-as (a Furmint Február után ugyanezt a mérleget vontam meg).

Akadtak azért persze szép borok és biztos volt még sok, amit nem kóstoltam. Az már közhelyszerű, hogy vörösbor-fronton a Török Csaba által fémjelzett 2HA vitte a prímet, a Villa Tolnay fehér és vörös színekben is kiegyensúlyozottan jól teljesít. Fehérborok terén még Bakó Ambrust kell kiemelnem, aki már 2019-es tartálymintákat hozott magával és ha a borok ilyen szépen muzsikálnak majd a palackba zárva is, akkor ez lehet Ambrus eddigi talán legszebb évjárata.

A Bormedence Kárpát-medence borkultúrájának ápolását zászlajára tűző Bormedence rendezvényen tavaly Szabi merült el a a borokban, idén én látogattam el az eseményre. A Kárpát-medencei borokat fókuszba állító eseménynek ebben az évben a Palotanegyedben található gyönyörű Festetics-kastély adott helyet és mintegy 50 termelő hozta el a borait.

A névsorban a határon túli borászatokon túl is bőven akadt olyan név, akiktől nagyon ritkán kóstolok borokat, de persze akadtak régi ismerősök is, úgyhogy minden körülmény adott volt, hogy pár órát eltöltsek az új tapasztalatok gyűjtésével.

Az Etyeki Kúria által megrendezett ChardonnÉJ immár biztos ponttá vált az éves boros programok között, bár nekem tavaly pont úgy alakult a programom, hogy nem tudtam részt venni a júniusi chardonnay-mustrán. Idén viszont ismét ott voltam, mesterkurzuson, sétáló kóstolón, az utána következő koncert és buli elején egyaránt, úgyhogy most megpróbálom átadni a tapasztalatokat.

Itt az újabb magyar egyveleg, kevés vörössel, annál több fehérrel. Többek között sok bor a Gourmet Fesztiválról (a Bortársaság standjának köszönhetően sok sauvignon blanc-nal), a Gourmet-n és máshol kóstolt sok tokaji (szokás szerint), és az Egytőről júniusi rendezvényének nem "Egytőről" címkét viselő borai és persze 1-1 borbár-látogatás termése.

Ismét egy négykezes jegyzet következik, ezúttal a Badacsony New Yorkban-ról. Én első bálozóként vettem rajta részt , de a nemrégiben a borrajongó csapat alfahím státuszba kerülő nem kicsit grafomán tagja, Furmintfan természetesen már évek óta szorgosan készíti a historikus jegyzeteit: 2014, 2015 és 2016. Én 3-3 fehér és vörös kedvencet emelnék ki, a dupla akkora májkapacitású szerzőtársam kétszeres szorzóval iszik és ír. Nekem 2 dolog miatt is hasonlít a Badacsonyi borvidék a Tokajira, egyfelől sajnos a megítélésében nem a szuper kis-középpincék a meghatározóak, hanem csakúgy mint amott a Kerház, emitt a Vargabor repíti szét az országban a hírét a vidéknek. Másfelől manapság már nem a borvidék névadója a referencia (Hegyaljával kapcsolatban is sokaknak lehet, hogy Mád, Tarcal, vagy Tállya jobban csengő hívószó már Tokajnál), az ikonikus borok leginkább a Szent György-hegyről vagy akár a Csobáncról jönnek.

Roland Velich, a Weingut Moric híres borásza a pannon borkultúra lelkes kutatója, aki nemrégiben olyan új vállalkozásba fogott, amellyel részben a magyar bor szekerét tolja nemzetközi vizeken. Velich a Hidden Treasures sorozattal viszi tovább a Weingut Moric életre hívásával megkezdett gondolatot: egy régió karakterének megragadását, olyan tiszta és közvetlen módon, amennyire lehetséges. Ehhez fontos tudni, hogy Velich Burgenlandot és Magyarországot egy bor-régióként kezeli. Szerinte a Pannon-borrégió borkultúrájának részesei a hagyományos borkészítési metódusok, az éghajlat, a talaj, a szőlőfajták és az itt élő emberek is. Roland Velich úgy határozott, hogy hozzá hasonlóan gondolkozó, fiatal, innovatív borászokat gyűjt maga köré és velük együtt mutatja be ezt a vidéket az érdeklődő borkedvelőknek, legfontosabb borvidékeivel és szőlőfajtáival.
A sorozatban egyedi terroir-ral rendelkező termőhelyekről származó, helyi fajtákból, természetközeli szőlőművelési és borkészítési módszerekkel készült, elegáns, fineszes borok kapnak helyet. 2018 őszéig három magyar borászattól jelent meg bor a sorozatban, ezeket osztrák termelők kékfrankosai követték.
Érdekes és kuriózumnak számító dolog, hogy az egyik legnevesebb osztrák borász saját nimbuszának építgetése mellett időt, pénzt és energiát szentel annak, hogy a Kárpát-medence más borvidékeiről is felkaroljon borászokat és boraikat olyan helyekre is eljuttatja, ahova pusztán saját erőből nehezebb lenne kitaposniuk az utat. Kicsit utánajártunk a sztorinak és megkóstoltunk három bort a sorozatban eddig közreműködő három magyar borásztól.

A Villa Tolnay új arculatának bemutatkozása kapcsán már írtam erről a borról, de most volt alkalmam kicsit behatóbban is ismerkedni vele. A Villa Tolnay vezetői - Philipp Oser, tulajdonos-főborász és Nagy László társtulajdonos-birtokigazgató - mindketten nagy Burgundia-rajongók, és a pincénél egyébként sem a Badacsony-alapvetésnek számító olaszrizling-szürkebarát-kéknyelű trióra helyezik a hangsúlyt. Sokkal nagyobb szerepet szánnak a nemzetközi fajtáknak, köztük a chardonnay-nak is. Az új, három fokozatú Villa Tolnay bor-hierarchiában a legmagasabb, három csillagos minősítést kapta az aktuális, 2017-es évjárat, amelyen az új arculatnak megfelelően a Csobánc(z) és a Panoráma dűlő is megjelölést kapott.
Philipp Oser úgy gondolja, hogy ez a bor lehet a Csobánc és a Villa Tolnay válasza Meursault-ra, ahonnan a tőkék is származnak. Nos, részemről két dolgot igazolt a második találkozás: az egyik, hogy ez lehet az egyik legjobb magyar chardonnay, amihez szerencsém volt (tapasztalataim szerint a Villa Tolnay chardonnay-k általában az adott évjárat éllovasai között szoktak lenni), a másik, hogy most még túl fiatal, feltehetően évekre legjobb potenciális formájától. Ehhez kapcsolódóan a rossz hír, hogy a pincénél már nem kapható a bor, érdemes lesz igyekeznie, aki el szeretne tenni belőle.

Az év első magyar boros "megamixe", szokás szerint - a kóstolási körülményektől függően - kurtább vagy részletesebb jegyzetekkel, pezsgőtől az édes borig, Soprontól Tokajig.

A legutóbbi Borsmenta Sajtóklub kóstolón a pinot noir volt az aktuális téma: 13 bort kóstoltunk különböző borvidékekről, különböző évjáratokból a Kóstolom Borbárban. A magyar pinot nem egyszerű téma, alapvetően kényes fajtáról beszélünk, amellyel sokan próbálkoznak itthon, de viszonylag ritkán hallani/olvasni magyar pinot noir-t felmagasztaló kritikát. Bár a lenti sorból hiányzott néhány pinot-szempontból jelentősnek számító borvidék és pince, így is színes körképet kaptunk.

A svájci Philipp Oser által 2004-ben alapított Villa Tolnay életében 2019-ben komoly változások álltak be, több szempontból is. A fogyasztók számára legszembetűnőbb ezek közül az, hogy a pince arculata felfrissült, a borok innentől teljesen új külsővel kerülnek forgalomba. A szortiment is tisztult és újfajta hierarchia épült fel a borok között. Ami pedig csak helyben látható: elkészült az eddigi legkomolyabb bővítés a birtokon is.
Philipp Oser és Nagy László a Kóstolom Borbárban mesélt a újdonságokról és természetesen friss borokat is mutattak.

Fanyalgó ínyenc fogyasztók részéről az már szinte közhelyszerű megállapítás, hogy kis hazánk határain belül nem könnyű jó pinot noir-t találni, főleg, ha a mérce Burgundia, esetleg akár valamelyik új-zélandi vagy észak-amerikai pinot-specialista borvidék. Kísérletezni persze mind borászati, mind fogyasztói oldalról lehet, sőt, kell is, és időnként bizony ki lehet fogni ígéretes pinot noir-okat magyar borászatoktól. A kincskeresést magamtól nem feltétlenül a Balaton partjainál kezdeném, de úgy esett, hogy éppen a Badacsonyi borvidék egyik borászata lepett meg egy ígéretes pinot noir-interpretációval.

A Villa Tolnay borairól viszonylagos rendszerességgel írogatunk a blog hasábjain, de személyesen sosem jártam még a birtokon. Szerény véleményem szerint a Badacsonyi borvidék egyik legjelentősebb borműhelyét tisztelhetjük Philipp Oser tulajdonos-főborász és Nagy László társtulajdonos-birtokigazgató vállalkozásában. Szokták mondani, hogy a spontán dolgok szoktak a legjobban sikerülni, és ebben az esetben is valami ilyesmiről van szó: amikor a borászat marketingjéért felelős Nádasi András írt egy üzenetet, hogy másnap megy a Csobáncra, és ha gondolom, elkísérhetem és megnézhetem a birtokot meg a borokat, nagyon rövid gondolkodás után rábólintottam az ajánlatra.

Úgy tűnik, mostanra beállt a rendszer: nagyjából két-három havonta jönnek majd az egyveleg-posztok egymással párhuzamosan, egy magyar, egy külföldi leosztásban. Ez itt magyar részleg, az évszaknak, a kerti partiknak és a szabadtéri fesztiváloknak megfelelően az átlagnál több roséval.
 

Lassan már minden jelentősebb szőlőfajtának van egy nemzetközi világnapja, miért pont a széles körben elterjedt és népszerű sauvignon blanc-nak ne lenne? Van is: idén éppen tegnap, 2018. május 4-én volt a sauvignon blanc világnapja (International Sauvignon Blanc Day), ami ha minden igaz, vándorünnep: minden évben május első péntekjére esik. Az ünneplésben jellemzően a fajta második otthonának számító Új-Zéland jár élen, nem csoda, hiszen manapság már legalább annyian társítják a sauvignon blanc-t Új-Zélandhoz, mint az eredeti bölcsőjének számító Franciaországhoz. A sok borkedvelőt megosztó fajta azonban sokkal több arcát is képes megmutatni a vágott füves-citrusos és/vagy trópusi gyümölcsös, hiperintenzív stílus mellett, és én most kis hazánkból hoztam két remek példát erre, egyet a Somlóról, egyet a Csobáncról.
 

Úgy tűnik, már hagyomány lesz belőle, hogy évente (legalább) egyszer összegyűlik egy csapat borkedvelő és egy csokorra való magyar és külföldi rajnai rizling és igyekszünk levonni a tanulságokat. Tavalyelőtt Bernáth József szervezte meg a szeánszot és dobta be a borok nagy részét, tavaly én gyűjtögettem össze a 2015-ös honi rajnaikat egy kis külföldi kitekintéssel. Idén - ismét Józsi szervezésében - is összejött egy terjedelmesebb sor, többnyire magyar borokból és frissebb évjáratokból, néhány kakukktojással.