Április már szinte hagyományosan a kékfrankos hónapja itthon, évek óta ebben a hónapban kerül megrendezésre a legtöbb, a fajtára koncentráló esemény, kezdve a megboldogult Kékfrankos Naptól a Kékfrankos Most!-ból lett Kékfrankos Április-ig. Ráadásul a tavalyi furmintév után 2018-at központilag kikiáltották a Kékfrankos Évének, jelentsen ez akármit is.
Az utolsó előtti pillanatban úgy döntöttem, hogy az esti programom előtt én is szaladok egy nagy kört az idei Kékfrankos Áprilison a Gellért Hotelben. Komoly jegyzetek nem készültek, de egy gyors beszámolót azért bepötyögtem a rend kedvéért. 

A múlt bugyraiba vissza-visszajárkálva könnyen tűnhet úgy, hogy a Rácz Miklós Tamás vezette diósviszlói kisbirtok tevékenysége láthatatlan, esetleg érdektelen a számunkra. Ezt a zéróbejegyzéses statisztika ugyan bizonyíthatja, de attól még éppen az ellenkezője számít a valóságtól kevésbé elrugaszkodott állításnak, már ami engem illet. Kettőezer-tizenkettő óta ugyanis többször rácsodálkoztam már a háromfajtás – nevek szerint cabernet franc, pinot noir és chardonnay – alapra építkező, évi kilencezer palackos kisüzem tehetségére.

Hogy a villányi gyökerek ellenére nem izomszerű, hanem sokkal inkább feszesebb, érdekesebb és kísérletezőbb borok készülnek arrafelé. Hogy ennek ellenére rendre kellemes borok születnek minimális minőségingadozás mellett, amely a megbízhatóságuk mellett is tudnak meglepetéseket okozni. És ha valami, akkor egy kettőezer-tizennégyből szedett villányi franc, amelynek polci ára alig csúszik a nép-lélektani kétezres összegnél feljebb, szóval ez a bor egészen biztosan alkalmas arra, hogy a kellő előzetes rizikómérlegelés mellett kellemes meglepetést okozzon. Okozott is.

Nem készültem óriási borozás(ok)ra húsvétkor, aztán valahogy mégis úgy alakultak a dolgok, hogy otthon is, barátoknál is többnyire komolyabb beltartalmat rejtő palackok kísérték le a négy naposra nyújtózkodó hétvégét, és mivel néhányuk jó eséllyel az év végi toplistán is helyet követel magának, inkább kapnak egy külön bejegyzést.

(A képet innen vettem kölcsön)

Villányban néhány éve már a cabernet franc a borvidék felkent zászlóshajója, a bordeaux-i házasításokat ha nem is leváltva, de mondjuk oldalról beelőzve. A folyamat eredményképpen a módosított villányi eredetvédelmi rendszer keretében a prémium kategóriás cabernet franc fajtaborok már Villányi Franc megjelöléssel kerülnek forgalomba. A kép azért még nem teljesen tiszta: a legtöbb villányi borászat szortimentjében továbbra is bordeaux-i házasítások, esetleg cabernet sauvignon-ok vagy merlot-k képezik a csúcsbort.
Michael Broadbent MW 2000-ben azt találta mondani, hogy a "cabernet franc Villányban találta meg szellemi otthonát". Jelentsen ez akármit, tény, hogy a villányi termelők mondhatni, egységesen a cabernet franc mellett tették le a voksukat és ez sok szempontból indokolt is. A talajadottságok és a klimatikus viszonyok a borászok szerint ideálisak ahhoz, hogy a fajta megbízható minőségű bort prdukáljon a borvidéken. Emellett a cabernet franc-t - a cabernet sauvignon-nal vagy akár a merlot-val szemben - a nagyvilágban kisebb területen termesztik, és önálló fajtaborként lényegesen ritkábban palackozzák, így a nemzetközi konkurencia is szűkebb. 
A közösen piedesztálra emelt fajta tehát megvan, ez azonban még mindig csak a startvonal. Egységes borvidéki franc-stílusról még nem beszélhetünk, és ahogy Elizabeth Gabay MW mondta 2016-ban, a világ nemhogy Villányról, vagy a villányi franc-ról, Magyarországról is alig hallott. A villányi franc egységes, felismerhető stílusának megtalálása, az optimális piac és piaci szegmens célkeresztbe állítása és befogása, valamint a megfelelő marketing kialakítása és mindennek konzekvens folytatása mind a villányi borászok előtt álló feladat. Munka tehát van még bőven, de az első lépések megtörténtek, a villányiak lelkesek és úgy tűnik, hogy hajlandóak is a közös cél elérése érdekében együttműködni, ami a siker elengedhetetlen, de messze nem kizárólagos feltétele.

A hosszúra nyúlt bevezető után most pedig következzen egy ígéretes villányi franc.
 

Ritka, hogy a borral kapcsolatos hírek és információk átlépik a magunkfajta szubkulturális fórumokat úgy, hogy lendületből letarolják az üzleti-, bulvár- és közéleti sajtó hasábjait is. Tavaly decemberben, még az úgynevezett gazdaságünnepi karácsony-nagyüzem előtt mégis valami ilyesmi történt, ráadásul az ország egyik legszélesebb körben ismert – és kedvelt – villányi borászatával.

Ebben a bejegyzésben nem kívánok összeesküvés-elméleteket gyártani, csupán négyhónapnyi indokolatlan hallgatás után a tényekre alapozva meg kívánom törni a csendet. Nézzük át, hogy mit tudunk, és hangsúlyozottan nem szakértői, hanem sokkal inkább fogyasztói szemmel beszéljünk arról, miért problémás az, amiről és ahogyan viszont egyáltalán semmit sem tudunk.

Gondolkodás nélkül iható, jó minőségű alap vörösborokkal még ma sem lehet Dunát rekeszteni Magyarországon, pedig nagy szüksége lenne ilyenre a híresen ár-érzékeny magyar fogyasztóknak. A külföldi nyomás nagy, se szeri, se száma azoknak az újvilági, spanyol vagy portugál boroknak, amelyek már bármelyik hipermarket polcáról bátran leemelhetőek, és stabil minőséget hoznak. Sokan afféle kármentő, "mindent bele" borként tekintenek az olcsó házasításokra (rosszabb esetben a borász is), pedig nem törvényszerű, hogy így legyen, lehet ezt a műfajt jól csinálni. Mi most szerencsére találtunk egy olyan alap vöröset, amit bármikor újra leemelnénk a polcról és a következő évjáratokban is figyelni fogunk rá.

Kettőezer-tizenhét végnapjai ismét ürügyet szolgáltatnak arra, hogy szerkesztőségileg összeszedjük azokat a borokat, amelyek bizonyos okok miatt emlékezetesek voltak. A továbbkattintás után elsőként a magyarokat gyűjtöttük csokorba a szokásos módon. Most pedig boldog(abb) új évet kívánva szeretnénk megköszönni az idei figyelmet, támogatást, követést, egyetértést és kritizálást. Buzdítanánk továbbá minden kedves olvasót és követőt a saját kedvenceinek megosztására akár itt, hozzászólás-formában, akár a legnagyobb közösségi portálon elhelyezett bejegyzés alatt, kommentben. Holnap jövünk a külföldiekkel, egyébként pedig jövőre minden bizonnyal újra találkozunk.

Évzáró poharazgatás borbarátokkal, születésnap, karácsony... volt bőven alkalom, hogy az év végén féltve őrizgetett palackok és régi favoritok nyíljanak. A nagyobb közösségi ivászatokra 1-2 nagyágyú mellett inkább közönség-kedvencek és várhatóan jól teljesítő "felső középkategóriás" borok után nyúltam, és persze a társaságnak köszönhetően érkezett néhány vendégpalack is. Az első etapban kóstolt borok egy része már a múltkori magyar egyvelegben megéneklésre került, az akkori sor külföldi és édes borai itt szerepelnek. A 4 különböző alkalom során kóstolt borokat végül a hagyományos bubis/száraz fehér/száraz vörös/édes választóvonalak mentén szedtem szét, a csoportokon belül ömlesztve kóstolási sorrendbe téve, bár igazából ennek túl nagy jelentősége nincs. :)

Ígérem, idén már nem lesz több egyveleg, holnap-holnapután a toplistákkal zárjuk az évet, és persze várjuk a kedves olvasók kedvenceit is! :)

Novemberben újbor-pozitívnak kell lenni, nincsen mese. A borász a friss szüretnek és a cash-flownak örül, a többieknek pedig pakolni illik valami jófélét a liba mellé. A kulcsszavak szintjén a frissesség, a fogyaszthatóság és a nembántás volna a lényeg. Legendák nálunk egyelőre nincsenek, nehéz ezt megbízhatóan, évről-évre produkálni. Mert az újbor, az igazán jó újbor nehéz műfaj. Szinte közhely megemlíteni Beaujolais-t, amely jól adagolt kitaláltságával, nagyfokú fogyaszthatóságával megőrjíti a franciákat. Nem csak a fajta, a termőhely és a szüret időpontjának megválasztása a fontos, de technológiában is toppon kell lenni. Még fehérben talán némileg egyszerűbb a dolog, de ha vörösre kerül a sor, nehezebb dolga van a borásznak. Mert a fiatalság rohanás. Sietni a szürettel, gyorsan erjeszteni, ülepíteni, deríteni, oda-vissza szűrögetni, laborálni, üveget rendelni, palackozni, címkét tervezni-nyomtatni-ragasztani, leszállítani. Végigolvasni is fárasztó…

Akkor most az lesz, hogy nekifutunk a blog történetének második tematikusan közszolgálati hetének. Az elmúlt időszakban ugyanis lenyeltünk pár palacknyi szezonálisan divatos újbort. Tettük mindezt egyrészt kíváncsiságból, másrészt pedig nem titkoltan az olvasói igények kiszolgálása érdekében is. Azt nem tudom, mennyire vált a pincék felé irányított elvárássá a műfaj művelése, de az kétségtelen, hogy a belföldi kínálat dinamikusan szélesedik. Jogos tehát a kérdés, mivel érdemes próbálkozni, és hogy van-e olyan versenyző, amelyre nem csalódás a többpalackos visszatérés sem. Én mindenesetre igyekeztem biztosra menni, ehhez pedig a kategória villányi klasszikusának másfél literét hívtam segítségül. Bejött.

Többféle ürügy kínálkozhat egy közepesen nagyobb palackmennyiség borhűtőből történő kisöprésére. A legkézenfekvőbb természetesen a felmerült helyigény kielégítésének okán összetrombitált fosztókóstoló lenne, de ezúttal mégsem ez történt. Véletlenszerűség helyett ugyanis az elmúlt két évben félkomoly koncepció mentén összeszedtünk néhány nagyobb hazai vörösbort kettőezer-kilencből, hogy aztán azokat nem túl hosszú ideig tartó szándékos szem elől tévesztés után idén ősszel egyszerre, egymás mellett lékeljük meg.

Közismert brit tudósok szerint nem szükséges meggyőzési szempontból hatékony ürügyeket keresni néhány közepesnél nagyobb vörösbor meglékelésére. A bizonyítást még én sem olvastam el önmaga teljességében, de a szakértőkbe vetett bizalmam feltétlen, így dilemmáktól mentesen mondtam igent, amikor felmerült egy hetet és szomszédi viszonyt indító félkötetlen borozás lehetősége. Az eredeti tervek szerint tizenhármas kékfrankosok forogtak volna a poharakban, de ez spontán módon meghiúsult, így maradt a kizárólagosan belföldi fajtatematika. Nagyobb tanulságokkal, a világot és a fajtát megváltó gondolatokkal nem tudok szolgálni, ellenben itt van néhány friss jegyzet a többkörös érzékszervi vizsgálataimról. Kaptunk háromféle kékfrankos-karaktert, ráadásul a saját ligájában mindegyik nagynak és élményszerűnek tűnt.

Etyek három fő szőlőfajtája a chardonnay, a sauvignon blanc és a pinot noir, és idén az Etyeki Kúria mindhárom fajta köré kanyarított egy kisebb vagy nagyobb rendezvényt. A 2010 óta minden évben megrendezett pinot noir-vertikális már hagyomány, a sauvignon blanc-nak a borterasz tavaszi tesztüzemével egybekötve szenteltek egy hétvégét, a ChardonnÉJ névre keresztelt nyári kóstoló alkalmából pedig idén már harmadjára töltötték meg az érdeklődők a pincészet épületei előtti utcácskákat.  

Sok bevezetőt nincs mit írni. Összejött néhány témába vágó borocska, majd miután kipattant a fejemből a kóstoló gondolata még szereztünk hozzá néhányat, hogy sor legyen.

A tematika tehát épp annyi, mint a címben szerepel, évjárat-megkötés nincs, 2009-től egészen 2015-ig találni fogunk borokat.  Annyit próbáltam még megtenni, hogy nagyjából azonos polcról válogattam, kb. 25-35 Euro környékéről több-kevesebb sikerrel.

Vakon kóstoltunk:

Világos, hogy a kétszékelyű Sauska-vállalkozás villányi pincéje a helyi trendeknek megfelelően elsősorban Bordeaux-i fajtákkal igyekszik felépítkezni. Amíg a kiemelkedően színvonalas technológiai háttérrel rendelkező műhely elsősorban a megbízható, irányított és könnyen befogadható házasítások terén alkot maradandót, okkal tehetjük meg, hogy elfeledkezünk a kínálat perifériájáról. A látókörből történő kiesés persze se nem indok, se nem mentség, éppen ezért hangsúlyozom, hogy a Sauska-kékfrankosra érdemes odafigyelni. A természetes utakat járó frankos-kísérletezések és a fajtából összepakolt egyre izgalmasabb, egyre sokszínűbb dűlő-képviselők mellett ugyanis érdekes lehet, hogyan muzsikál a hozzánk egyik legközelebb álló, de mégsem kisajátított szőlőfajta, ha tudatos, irányított, a technológiai kereteket szabadabbra engedő pincekezekbe kerül. Elejét veszem a találgatásoknak és idehelyezem az összegzést: ez egy tök jó vörösbor. Nem rizikó, sokkal inkább biztos választás, tuti tipp.

Azt hiszem, nem sértek meg senkit, ha azt mondom, hogy a portugieser leginkább amolyan villányi cash-flow bor szerepet tölt be a mai magyar piacon. A hétköznapok boraként jól iható, könnyen értelmezhető, nem drága, így az egyszeri fogyasztó max. 2000 forint leszurkolásával is elmondhatja, hogy valamelyik neves villányi termelő borát issza/viszi ajándékba, a neves villányi termelőnek pedig megvan a stabil bevétele.

Néha jön azért 1-1 csodabogár, aki megpróbál a kékoportóból is komoly bort faragni, de ha sikerül is, a tapsvihar általában gyorsan elül. Győrffy Zoltán a Pécsi Borozó főszerkesztője töretlenül hisz a fajtában, az ő nevéhez fűződik a Portugieser du Monde verseny is, amelynek a "fiatal portugieserek" kategóriájában 2016-ban Lelovits Tamás 2015-ös Virtus Portugieser Válogatása lett a győztese.
A pince többször okozott már nekem kellemes meglepetéseket portugieser-fronton (más fajtából is kóstoltam tőlük jó borokat), a hétvégén pedig egy kedves cimborám a fent említett bor egy palackjával állított be hozzám, hogy ugyan kóstoljuk már meg.

Szél Géza és Pécsi-Szabó Miklós pincészete, a Janus Borászat a villányi termelők újabb hullámának egyik képviselője korábban a borfesztiválok rendszeres kiállítója volt, mostanában azonban kicsit mintha a háttérbe vonultak volna. Ez talán azzal is összefügg, hogy a borászat "frontembere", Pécsi-Szabó Dénes időközben feltörekvő fiatal magyar zenekarok menedzselésével is foglalkozni kezdett. A pince egyébként is számos ágon kapcsolódik a zenéhez, több zenés rendezvényt is szerveztek a Túrony mellett elhelyezkedő birtokközpontra, a Janus Bordó 2008 a Pannon Filharmonikusok bora volt (stb., stb.), és az itt kóstolt bor címkéjének szövegén is bőven található zenei utalás.
Ami a birtok rövid történetét illeti: a két pécsi jóbarát 2004-ben 12 hektárt telepített a borvidék nyugati szegletében található Tenkes-hegy délnyugati fekvésű fennsíkján. A termelt fajták: portugieser, pinot noir, merlot, cabernet franc, cabernet sauvignon, syrah, sauvignon blanc és sárgamuskotály. A pincészet hitvallása szerint a hagyományok tisztelete mellett tekint a jövőbe, a cél kifinomult, letisztult megjelenésű borok készítése.

A Bordó korábban valóban a három fő bordeaux-i fajta házasítása volt, most a címke tanúsága szerint öt fajtából áll. Sejtésem szerint a bordeaux-i trió maradt, és a portugieser/pinot noir/syrah hármasból is képviselteti magát két fajta (inkább előbbi kettőre tippelnék, de mindez puszta találgatás). A design is átalakult egy kicsit, a korábbi parafás lezárást pedig felváltotta a csavarzár.

A cabernet franc-t ugyan Villány kiáltotta ki zászlóshajójának, de nyugodtan kijelenthetjük, hogy kevés borvidéken foglalkoznak a világban annyian a fajta önálló megjelenítésével, mint nálunk, Magyarországon. Abból a szempontból okos választásnak mondható, hogy egyrészt a cabernet sauvignon-nal sokkal többen foglalkoznak a világban, ráadásul a franc a magyar lankákon is biztosabban beérik, mint a sauvignon. Gyakorlatilag így Villánytól a Dél-Balatonon át Egerig számos borvidéken találkozunk fajtatiszta cabernet franc borokkal. Ezekből szedett össze egy csokorra valót Bernáth József séf cimborám, aki ismét összetrombitált egy fajtakóstolót, miután az aktuális borhűtőleltár alkalmával kiderült, hogy legfőbb ideje egy kis szortírozásnak.

Kétnapos, már-már hagyományszerű évzáró számvetésünk következik. Miközben mindenhol lassan-biztosan tankpezsgő-folyón csúsznak lefelé a lencsével körített virsliszerű húskészítmények, mi részben közszolgálatilag, részben önnönmagunk idei szesz-számvetéseként igyekezzük csokorba szedni, mit szerettünk az idén nagyon és még annál is jobban. Aki felesleges idejét még feleslegesebben blogunkra áldozva követett minket, kevésbé fog meglepődni listáinkon. A fórum természetesen idén is demokratikus, nyitott – írjátok meg ti is bátran hozzászólás-formában, mit ittatok szívesen az idén a nemzeti térfélen. És ha van idő és türelem, akár azt is, hogy miért. Egyúttal engedjétek meg, hogy az évzáró félbejegyzés keretei között szerzőként és összefésülőként kívánjak nektek boldogabb, sikeresebb és borgazdag(abb) új évet.

A Wineporn nemzetközi nagyágyúkat felvonultató kóstolóinak sorában ismét egy komolyabb traktus következett, amely ezúttal a világ talán leghíresebb, legnagyobb presztízsű édes borának megtapasztalására adott alkalmat. A világ különböző pontjairól származó, köztük természetesen Tokaj-Hegyalja elmaradhatatlan tételeivel felépített sor a sauternes-i legenda, a Château d'Yquem 2001-es évjáratát prezentálta az érdeklődők számára. Persze senki sem sejthette előre, hogy a várt orgazmus helyett hirtelen megindul majd alattunk a vörös szőnyeg, hogy aztán a lépcső alján egy óriásit kapjunk az arcunkba. De ne szaladjunk ennyire előre!

Időről időre előkerül az igény a Klubban egy kékfrankos-kóstolóra. Már egy pár éve nem volt, nekem meg szép lassan már eléggé be is szűkűlt a látóterem, így örömmel vettem, hogy régi motoros állandó társunk Szegediszomelijé bevállalta a szervezést.

A borokat full vakon kaptuk, 3 és 5 ezer Ft. közti kategóriában, zömmel 2013-asok néhány kivétellel.

A villányi nagyok alapszériás borai már hosszabb évek óta nem tartoznak a hazai must-taste-vöröseink közé. Észszerűen hálátlan fogyasztóként ugyanis gyakrabban vagyunk kénytelenek elfeledni a tényt, miszerint a vékonypénztárcás Bockok, Gerék és Vylyanok annak idején megbízható kiutat jelentettek az őket megelőző bizonytalan alkoholizmusból. Az okok viszonylag egyértelműek, ugyanakkor nem ezen alapszériák minőségi romlásában keresendők. A háromezer forintos pincebelépők az ízléskinevelő szerepeken túl nem, vagy csak elvétve képesek betölteni szerepüket. Sokan és egyre többen vagyunk ugyanis azon állásponton, miszerint a megbízhatóság háromezer forintos beárazósása helyett érdekesebb, sokszínűbb és korlátfeszegetőbb borokat szeretnénk inni. A nagyok alapborai pedig inkább megbízható ajándékborokat hivatottak szolgálni a névivóknak, akiknek megér ennyit a megbízhatóság, mindamellett kockáztatni se idő, se lehetőség nincsen. A borvidéki és szeszgondolkodási átrendeződés következményeinek két Gere-alap segítségével jártam utána, és nem árulok el különösebb titkot, ha előre ideszögezem: nem lepődtem meg. A nemmeglepődésnek pedig ezúttal két oldala van. Egyrészről öröm, hogy a minőségstabilitás változatlan, másrészt pedig – jellemfejlődésem jelen állapotában – továbbra is nehezen tudom megérteni a Basics of Villány árazását.

A szeszbulvárban tipikusan forradalmi jelzőkkel illetett piac- és értékrend-átrendeződés sokféle behatás mellett a borok és a sörök vonatkozásában egyaránt kitermelt tucatszámnyi tömegrendezvényt. A koreográfia egyetlen kaptafája, hogy valamilyen aktuálisnak gondolt téma köré összetrombitálnak soktucatnyi termelőt és és még annál is több fogyasztót, hogy valamiféle fixre szabott belépő mellett jól megitassák őket, hogy mindezek után fogyasztási habitustól függően több-kevesebb emlékkel mindenki hazamenjen elégedetten. Ahogy terjedt a szeszfesztivál divatszerűsége, engem annál kevésbé kezdtek érdekelni az ilyesfajta sétáltatós kóstolók. Tömött, fülledt termekben ugyanis nemhogy kóstolni, de inni és beszélgetni sem számít kisebb kihívásnak, mint kerekesszékkel felszállni egy kettőnyolcvanas Ikarusra. Mindez csak azért lényeges, mert szerencsére vannak még szabályerősítő kivételek, és az ideivel együtt összesen háromszor összeboronált Hárslevelűk Éjszakája pontosan ilyen üdítő színfont a túltelített fesztiválpiacon.