Az első tavaszi tokaji hétvégém nagy részét a borvidék névadó településén töltöttem. Sok programot kínált ez a hétvége, hiszen az eddig Sárospatakon megrendezett Tokaji Borárverésnek idén először Tokaj adott otthont, és több borászat képviseltette magát a Tokaji Fesztiválkatlanban tartott "Kóstolja meg Magyarországot" nevű eseményen is. Én viszont csak kóstolni jöttem.
Az első tavaszi borvidéki látogatásról szóló írások záróakkordjaként három pincénél szerzett élményeimet kötöttem csokorba.
 

Rögtön az elején lelövöm a poént: a bor nagyon tetszett, ugyanakkor borélményért én még ennyit életemben nem küzdöttem, már ami a palack kinyitását illeti. A dugó annyira jól érezte magát a palack nyakában, hogy hosszú percekbe telt, mire sikerült nagy nehezen kioperálnom, és egy darabka még így is az üvegben landolt. Nem egyedülálló eset az enyém, Rszabi bloggertárs hasonlóan járt néhány éve, úgy tűnik, ennél a tételnél a "szellem" nem egykönnyen szabadul ki a palackból. Amikor viszont kiszabadult, akkor csodás élménnyel ajándékozott meg.

Pinot-egyveleggel zártam a blogon az óévet, és most egyveleggel nyitom az újat is. Az év végi írással ellentétben a mai "szösszenet" mögött nincs semmiféle szorosabb átfogó koncepció, azon túl, hogy az utóbbi néhány hónapban gyakran kóstoltam párban magyar borokat, és most összegyűjtöttem az ezekről készült jegyzeteket. A duók tagjait természetesen valami összekötötte - a minden pároson belül azonos évjáraton kívül -, többnyire a fajták terén, illetve sokszor a borvidékeket illetően is. Viszonylag gyakran bontok így párban borokat, sokszor ez számomra érdekesebb, tanulságosabb, mint egy tételt szálazgatni, viszont kevésbé fárasztó és kevesebb előkészítést igényel, mint egy komolyabb sor végigmustrálása. Kvázi kontextusba helyezik egymást a borok, össze lehet hasonlítani őket akár több napon keresztül is, mégsem kell egy 8-10-12 tagú soron végigküzdeni magam.

(A képet innen metszettem)

A Spájz-a-Szájban frontembere, egyben az újlipótvárosi Sarki Fűszeres új üzletvezetője, Czinege Tamás és a Németh Richard nevével fémjelzett Wine Flow közös gasztro-show-t szervezett október közepén A Másik Ajtó Bárban. Az ételek alapanyagát a Sarki Fűszeres és az azonos érdekeltségbe tartozó Tütü lébár szolgáltatta, majd ezeket a Spájz-a-Szájban csapata gyúrta egybe kész fogásokká. A tapas-jellegű falatkák mind egy tányéron kaptak helyet, így bár a menün rögzítve voltak a bor-étel párosítások, akár kísérletezni is lehetett. A kísérleti jelleggel rendezett mini gasztro-show maximálisan beváltotta a hozzá fűzött reményeket, azóta Tütü-A Másik Ajtó és Czinege Tamás hetente egy borászt lát vendégül és a borokhoz ugyanúgy ételeket is kreálnak.

A borokat Németh Richard válogatta és kínálta, kisebb, fiatal pincék tételeiből, amelyekből nem egy ezen az estén mutatkozott be szélesebb közönség előtt. Izgalmas estének ígérkezett, jó társasággal, lássuk mit lehetett kóstolni.

A hatodjára megrendezésre kerülő Mindszenthavi Mulatság mostanra már kötelező programmá vált. Míg tavaly néhányan csak ilyentájt kezdtek neki a termés betakarításának, idén néhány pincénél már be is fejeződött a szüret. Az utóbbi két év verőfényes napsütésben fürdő hétvégéi után most kevésbé volt kegyes az időjárás, de ez sem szeghette kedvünket, sok jó borral és étellel telt a szombat.
A napot - a tavalyi évhez hasonlóan - környékbeli termelők áruiból válogatott reggelivel kezdtük. A délelőtt folyamán a Bott Pince, a Hangavári-Hudácskó Pincészet és az Illés Pince boraival lehetett ismerkedni, majd az udvarra beállított smokerben készült kacsamell és hozzá kínált sült zöldséges babsaláta csillapította a vendégek éhségét. Kora délután még meg-megálltunk egy-két pince standjánál, illetve a Borecet Manufaktúránál, majd a hét elején már megénekelt Tokaji Bormívelők Társasága-kóstolóra siettünk.
Nem csak szombaton jutott bor a poharakba... Pénteken a Sárga Borházban elköltött vacsorával és borokkal hangolódtunk a másnapi rendezvényre. A Tokaj Nobilis vendégházában a házigazdák kínálatát szemléztük végig, vasárnap délelőtt pedig a Bott Pince néhány további tételéből kaptunk egy kis ízelítőt. Végül az Első Mádi Borházban egy kellemes vasárnapi ebéddel zártuk a hétvégét.

Az idei Mindszenthavi Mulatság egyik legnagyobb várakozás elé tekintő programja a Tokaji Bormívelők Társaságának kóstolója volt. Nem csoda, hiszen a 2006-ban alapított, majd egy ideje tetszhalott állapotban leledző egyesület hosszú idők óta először szervezett közös kóstolót. A társaság annak idején a tokaji dűlőklasszifikáció felelevenítése, valamint a szőlőtermesztésre és a borkészítésre vonatkozó közös előírások elfogadása mentén alakult meg, ám az elmúlt években nem hallatott magáról. A jelenlegi tagok most azonban igyekeznek újra életet lehelni a "TBT"-be, és ennek jegyében közös bemutatót szerveztek a Tokaj Nobilis kóstolótermébe, amely teljesen meg is telt az erre tervezett két(-három) órára. Kilenc borászat jelent meg a szombat délutáni kóstolón, mindenki 2-2 dűlős bort hozott magával.
Ezen a délutánon egyúttal az új Riedel Furmint poharat is letesztelhette a közönség. Azt talán kevesen tudják, hogy a tokaj.hu tulajdonosai álmodták meg ezt a poharat, majd az ötlettől a finanszírozáson keresztül a tesztelésig pénzt, paripát nem kímélve, a Riedel segítségével el is jutottak a megvalósításig. Az én szerény tapasztalataim alapján édes borok kóstolásához talán kevésbé alkalmas, de a száraz boroknál kétségtelenül bevált az új pohár, bár a saccra kb. 4 decis űrtartalmú pohárban a kisebb kóstolóadagok eléggé el tudnak veszni. Igazán persze úgy lehetett volna próbára tenni a csodafegyvert, ha több bort egymás mellett többféle pohárból is megkóstolok, de erre most nem volt lehetőség. 18 válogatott bor megkóstolására viszont igen. 

A Tokaj-hívőknek aligha mondok újdonságot azzal, hogy a Disznókő Szőlőbirtok az egyik legfontosabb édes boros birtok a borvidéken. A francia illetőségű AXA Millésimes tulajdonában álló pincészet kezdettől fogva kiemelt fontosságot tulajdonít a termékpalettáján az aszúknak, és az sem kétséges, hogy Mészáros László birtokigazgató és a Disznókő csapata elévülhetetlen érdemeket szerzett a modern aszú stílus megteremtésében. Aszúik – mind az 5 puttonyos, mind a 6 puttonyos kategóriában – kiváló egyensúllyal, általában mérsékeltebb maradékcukor-tartalommal, magasabb savakkal és alkohollal rendelkeznek, elegánsak, lendületesek, és stabilan a borvidék legjobbjai közé tartoznak. Kivételes évjáratokban a szortiment csúcsát elfoglaló  dűlőszelektált aszúval is jelentkezik a pincészet, amelynek legújabb évjáratát a Gerbeaud Házban mutatta be a pincészet.
A nagy előd, 2005-ös Kapi Aszú az előző két évben egyaránt feltűnt az év végi toplistánkon, így különösen kíváncsi voltam, mit mutat a Disznókő új dűlős aszúja.

Személyesen sajnos sosem jártam még a Tokaj Oremusnál, de a tolcsvai birtok borainak régóta nagy kedvelője és rendszeres fogyasztója vagyok. Kevés olyan nagyobb méretű pincészet van Tokaj-Hegyalján, amelynek termékpalettájáról jóformán minden tétel stabilan a borvidék legjobbjai között van szárazban és édesben egyaránt, de úgy gondolom, hogy az Oremust mindenképpen ide kell sorolni. A Vega Sicilia tokaji testvérbirtokát 1993-ban alapította a spanyol Alvarez-család, a birtokigazgató tisztségét a kezdetektől fogva Bacsó András tölti be. A pincészet több település határában, összesen mintegy 115 hektár szőlőterülettel rendelkezik. A szortiment hosszú idők óta jól követhető és letisztult képet mutat: szárazban ott a jól ismert Mandolás Furmint és a kevéssé ismert, leginkább csak a birtoknál kapható Tília Hárslevelű, édesben a Szamorodni, a Late Harvest és az aszúk.
Hosszabb ideje tervezgetek már egy Oremus vertikális kóstolót, és mind Mandolásból, mind Szamorodniból össze is jött elég tétel, amelyet először két további Mandolással, majd egyik kóstolótársunk közreműködésével a Szamorodni első két évjáratával egészítettünk ki, mindkét esetben a pincészet nagylelkű felajánlásaiból. A Képzeld el! borbárban ültünk össze szeptember elején, hogy végigkóstoljuk a tekintélyesre duzzadt sort. A kóstolón Akov és Táncolómedve is részt vett, a befogadhatóbb terjedelem érdekében úgy egyeztünk meg, hogy Táncolómedvével összeszedett gondolatainkat, jegyzeteinket tesszük közszemlére.

Folytatom a július közepén tett három napos hegyaljai kis körutamról szóló beszámolót, amelynek első része a Tokajban, Tarcalon és Bodrogkeresztúron meglátogatott pincéknél szerzett élményeknek állított emléket. A folytatásban szintén Tokajban kezdünk, majd egy mádi kitérő után Szerencsen ér véget a bortúra. Elsősorban mostanában debütáló vagy még megjelenés előtt álló tételekről lesz szó, és az édes borok legalább akkora hangsúlyt kapnak majd ebben a részben, mint a szárazak.

(A Birsalmás és az Úrágya)

Ezúttal egy kicsit csalok, a sorozat következő részeiben ugyanis nem hétvégi látogatásokról számolok be, hanem a július kellős közepén nettó két nap alatt - szerda délutántól péntek délutánig - rendezett ámokfutás tapasztalatait osztanám meg az érdeklődőkkel. Ámokfutás volt, mert szinte megállás nélkül kóstoltunk, dűlőt jártunk, vagy úton voltunk egyik pincéből a másikba. Néha azért aludtunk is, bár nem sokat. A rendelkezésre álló rövid idő alatt kereken 10 pincészet boraiból kóstoltunk, volt ebben egy boros villámbemutató, néhány tételes szemezgetés, teljes vertikális sor és több évjáratot átölelő kóstoló egyaránt. Megpróbáltam valamiféle rendszert vinni a sűrű program dokumentálásába, nem teljesen időrendben haladunk, de remélem, hogy követhető lesz.

(Teleki, Tokaj)

Tállya Tokaj-Hegyalja hosszú időn keresztül szunnyadó és régi dicsfényét kereső gyöngyszeme, amelyet igazán csak a legutóbbi években kezdtek el újra felfedezni maguknak a borászok és a befektetők. Az 1730-as Bél Mátyás-féle hegyaljai dűlő-besorolásban Tokajjal, Tarcallal és Tolcsvával egyetemben Tállya szőlőit említették a legkiválóbbnak az egész borvidéken, hiszen az említett besorolás szerint Tállya számos első- és másodosztályú dűlővel rendelkezik. Míg azonban a rendszerváltást követően a borvidék több településére gyorsabban rátaláltak a lelkes borászok és referenciaborokként elkönyvelhető tételek is születtek Tokaj, Tarcal, Mád, Bodrogkeresztúr vagy Erdőbénye dűlőiről, Tállya lemaradt mögöttük.

Egy-két „fecske” ugyan már korábban megjelent a településen, Tállya rejtőzködését azonban jól mutatja, hogy Tokaj-Hegyalja modern kori történetének két nagy alakja is csak mostanában ismerte fel a dűlőiben rejlő lehetőségeket. Szepsy István 2013-ban palackozott először önállóan tállyai dűlők terméséből készült borokat. Az Alkonyi László által fémjelzett Kaláka Pince ugyancsak a 2013-as évjárattal debütált tállyai területekről készített boraival. A szakíróból lett borász azonban a borkészítésen túl más módon is komoly szerepet vállalt Tállya életében. Alkonyi hívott egyre több befektetőt a faluba, azzal a nem határozott céllal, hogy létrejöjjön 15-20 magas minőségű bort palackozó birtok. Alkonyi szerint, ha minden tállyai dűlő gazdára lelne, és ezekről a területekről megfelelő minőségű referenciaborok készülnének, az idelátogató borkedvelőének több pincészetet is meg kellene látogatnia, ha a tállyai borral komolyabban meg szeretnének ismerkedni.

Néhány dolgos ember kitartó munkájának köszönhetően az utóbbi években Tállyán valóban megmozdult valami: érkeznek a befektetők, fejlődnek a birtokok, több termelő összefogásával elkészült egy településszintű bor, közösségi programokat – borbár, koncertek, alkotótábor – szerveznek, újjáéledt az Oroszlános Borvendéglő és Borhotel, amely mondhatni a település szíveként funkcionál. Tállya tehát lassan ébredezik és igyekszik méltó helyét elfoglalni a borvidéken.

Tavaly egy rövid tanulmányi kirándulás keretében Homoky Dorkánál és Alkonyi Lászlónál tettünk látogatást egy kis csoporttal. Kézenfekvő volt, hogy amikor körvonalazódott a tállyai túra időpontja, a tősgyökeres tállyai Homoky Dorkát kérjem meg, hogy legyen az útikalauzom egy nap erejéig.

Mád, Batthyány utca... nos, végre ez a perc is elérkezett... Jártam már Szepsyék portáján jó két évvel ezelőtt, de akkor merőben más körülmények között: a Szent Orbán napja alkalmából megrendezett nyitott pincék keretében, sok-sok más vendéggel együtt. Szepsy Istvánnal találkozni, néha egy kicsit beszélgetni akkor és azóta is volt néhányszor alkalmam, de lent a pincében eddig még sosem voltam. Most viszont egy kis csoport részeként lehetek itt, az pedig egészen más élmény. (Ezúton is köszönet táncoló medvének; tulajdonképpen ő szervezte meg a kóstolót, de sajnos végül nem tudott velünk tartani.)

(Kilátás a Nyulászóról)

Nem régiben Tokaj-Hegyalján töltöttünk családilag néhány napot. Egy jó 20 perc erejéig elkanyarodtunk Olaszliszkára is, Samuel Tinon-hoz. Kóstolni luxus lett volna két nyűgös gyerekkel az oldalamon, de sikerült egy jó kartonnyi bort összeválogatni melyeket később itthon, a klubban vettük szemügyre többek között Pardi Norbival együtt. Soha nem kóstoltam korábban semmit a pincétől, de már nagyon régóta kíváncsi voltam rájuk.
Háttér-információkat tekintve abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy Akov egy remek, kimerítő, minden igényt kielégítő írást prezentált már Samuel Tinonról, így nekem elég egy link, így ni, majd jöhetnek tisztán a kóstolási jegyzetek.

A Bodrog Borműhely meglátogatása már régi adósságom volt. Hajdú Jánossal a tavalyelőtti Mindszenthavi Mulatságon jól elbeszélgettünk, utána összefutottunk a tavalyi Nagy Tokaji Borárverésen is, egy helyszíni kóstoló már többször szóba került. A borokkal "fesztivál-kóstolás" szintjén többé-kevésbé képben voltam, hála a Furmint Februárnak, a Hárslevelűk Éjszakájának és a Tokaj Grandnak, és egy-két random találkozásnak, de nyugodtabb körülmények között, teljes vertikumában sosem kóstoltam végig a kínálatot. Legfőbb ideje volt, mert a borok kimondottan tetszettek. Végül idén áprilisban sikerült egy teljes délutánt a komolyabb ismerkedésre szánni Bodrogkisfaludon.
Hajdú János és Farkas Krisztián a főiskolán ismerkedtek meg, majd a két barát 2007-ben alapította meg a Bodrog Borműhelyt. A saját ültetvények mellett bérelnek is területeket, Bodrogkeresztúr-Bodrogkisfalud, illetve Tokaj-Tarcal szomszédságában elterülő dűlők borait zárják palackba. A borok neutrális karakterű fajélesztővel erjednek, többnyire használt hordóban érlelődnek, néhány tételnél kisebb arányban új hordókat bevetnek. A dűlős száraz fajtaborok mellett a Miklós Csabi ötlete alapján Mesés névre hallgató késői szüret és megfelelő évjáratokban aszú alkotja a szortimentet. 

(Kilátás a Lapis-tetőről)

Azt állítom, hogy az édes szamorodni szerepkörileg kulcsfontosságú Tokaj szempontjából. Sőt, továbbmegyek: küldetése van a hazai piacon. Miközben nemzetközileg természetesen hatputtonyos előhozakodás és meggyőzés szükséges, a belföldi szájak megédesítésének kispályás, költséghatékony, ugyanakkor borzasztóan élvezetes módja a szamorodni, hogy a történeti-hagyományos jelentőségéről most éppen ne is beszéljek. Térítőbor a pancsolt édestől a komoly felé, low-budget örömforrás, híd az alap és csúcsok között. Nem dolgom különösképpen igazolni a műfaj fontosságát, de hitemet feltétlenül fontosnak tartottam rögzíteni, ugyanis a közelmúltban akkora pofont kaptam egy forgalmon kívüli palacktól, hogy a fal adta a másikat – a kifejezés lehető legjobb értelmében. Úgy hallottam, hogy a Bott Pincénél felmerült a kérdés, miszerint szükségszerű-e kihozakodni ezzel a borral. Tisztelettel jelentem: mi az hogy, nagyon is. Tény: ez életem eddigi legjobb szamorodnija, úgyhogy feltétlenül szeretnék birtokolni belőle, amint lehetséges.

Idei első "hegyaljai hétvégés" bejegyzésem két szereplője egy kis családi pincészet és egy nagyrészt külföldi tulajdonban álló birtok lesz. Mielőtt azonban rátérnék a konkrét borélményekre, nem mehetek el említés nélkül amellett, hogy mi is volt a fő oka annak, hogy a Nagy Furmint Február Kóstolót követően szinte rögtön Bodrogkeresztúrra, Bodrogkisfaludra látogattam.

(Kilátás a Barakonyi-dűlőből)

Érdekes és kicsit hálátlan szerep a szamorodnié a tokaji termékpalettán. A szamorodni név szinte ugyanúgy hozzánőtt Tokaj-Hegyaljához, mint az aszú, de manapság az aszúk és újabban a dűlőszelektált száraz borok, azon belül is a furmintok a tokaji borászok liebling-jei. A szamorodni sok pince szortimentjének stabil tagja, mégsem lehet mondani, hogy "divatos" vagy széles körben kellően megbecsült termék lenne. Itthon a fogyasztók közül sokan olcsó aszú-pótlékként tekintenek rá, külföldön pedig a hagyományos piacnak számítható Lengyelországon kívül a late harvestek egyszerűbben kommunikálható üzenetükkel valószínűleg simán beelőzik.
A kis családi pincészeteknek gyakran választaniuk kell, hogy a késői szüret-édes szamorodni-aszú hármasból melyik kategóriá(k)hoz áll rendelkezésre megfelelő minőségű és mennyiségű alapanyag. Így aztán ilyen helyeken ritkábban találkozunk szamorodnival, amikor viszont mégis, általában drága, cserébe elég komoly tételekkel találkozhatunk. A nagy borászatoknál jellemzően szerencsésebb a helyzet: ha aszú éppen nem is készül az adott évben, egy szamorodninak megfelelő arányban botrytiszes bogyókat is tartalmazó alapanyag általában lejön a tőkékről, így náluk szamorodni szinte minden évjáratban van, ráadásul barátibb áron.
Az aszúk puttonyszámának elhagyásával és a termékleírás módosulásával a szamorodni szerepe változhat, betöltheti a 3 és 4 puttonyos aszúk által hagyott űrt, legalábbis ezt várják a borászok. Biztató jel, hogy több borászat is egyre nagyobb szerepet szán ennek a műfajnak: Szepsyék évek óta nagy hangsúlyt fektetnek a szamorodnira (ahogy Demeter Zoltán is a voltaképpen szamorodninak megfelelő főborra), az Oremus sem véletlenül hozta vissza ezt a bortípust a szortimentjébe néhány évvel ezelőtt, legutóbb pedig a Disznókő formálta át saját szamorodnijának arculatát. Pár éve múlva meglátjuk, mennyire változik a szamorodni pozíciója, méltó helyére kerül-e ez a bortípus a palettán és a borkedvelő emberek szemében.

Jelen poszt az elérhető árú örömforrásokról szól: három külföldi tulajdonosi háttérrel rendelkező, nagyobb borászat 2010-es évjáratú szamorodniját kaptam csőrvégre. Az azonos évjárat ellenére a három bor meglehetősen eltérő karakterrel rendelkezik, de mindegyikükben találtam szerethető vonást. És, mint kiderült, nem csak Lengyelországban keresik a szamorodnit: jut belőle többek között a szomszédos államokba (Szlovákia, Románia, Ukrajna), Németországba, Oroszországba és Svájcba is.

A Borkollégium „Nagy mesterek hordóiból” című kóstolósorozatából természetesen nem maradhatott ki a Szepsy Pincészet. A novemberi kóstoló meghirdetését követően nem sokkal, már nyáron teltházas volt. Az óriási érdeklődésre tekintettel a Borkollégium kóstolóterme helyett az Andante Borpatika adott helyet az eseménynek. Szepsy István sajnos nem tudott eljönni az estre, így Mészáros Gabriella ezúttal egyedül mutatta be a borokat.

Időben visszafelé haladtunk a 2012-es évjárattól. A kóstoló második felében több évet átugorva jutottunk el a dűlős száraz furmintok ősatyjáig, végül a szamorodni aktuális évjáratával zártuk a sort.

Kivételes programban lehetett része az idén 21 éves fennállását ünneplő Disznókő Szőlőbirtok által meghívott vendégeknek, akik múlt hét szerdán egyszerre kaphattak betekintést a múltba és a jövőbe egy megújult borkategória és a birtokkal összefüggő érdekes felfedezés kapcsán. A leginkább aszúiról nevezetes pincészet az édes szamorodninak szentelte a különleges napot, ugyanis a Disznókő Édes Szamorodni a még forgalomba hozatal előtt álló 2012-es évjárattól kezdve új nevet és címkét kap. 

Történt ugyanis, hogy Nagy Kornél történész, a Magyar Tudományos Akadémia munkatársa 2012 nyarán rábukkant Fügedy Pál Zemplén vármegyei nemes hagyatéki perének záró dokumentumában a Disznókő első hivatalos említésére, mégpedig 1413-ból. Nagy Kornél javasolta, hogy a felfedezés örömére a birtok tartson egy 600 éves születésnapi bulit. A nagy mulatságra végül nem került sor, de a megújítani kívánt édes szamorodni kategória új nevével a birtok méltó emléket állított a jeles évszámnak.

Egy ideje tartozom már ezzel a beszámolóval, hiszen két hónap telt el az esemény óta, de valahogy nehezen állt össze a fejemben, mit és mennyit is lehetne, kellene írni az eseményről. Egy biztos: hosszúra sikerült a visszaemlékezés.

A Tokaji Ősz a borvidék legfontosabb rendezvénye, amelyet tavaly óta a Tokaj Alapítvány és a tokaj.hu szervez. A programsorozat központjában természetesen a tokaji bor áll, az ehhez kapcsolódó gasztronómiai és zenés programokkal összekötve. Az idelátogatók több csoportba osztva ismerkedhetnek a hegyaljai borászokkal, borászatokkal, boraikkal és a nevesebb helyi éttermek fogásaival.

A XI. Tokaji Ősz az aszúszemek, töppedt szemek és egészséges szemek egybe szüretelésével születő édes bort jelölte meg a rendezvény központi témájaként, így a borvacsorák menüsorai is elsősorban ilyen borokra és az azokhoz illő fogásokra épültek.

A hétvége a pénteki „0. nappal” indul, amelynek tematikája inkább a borvidéket jobban ismerő érdeklődőknek szól: egy aktuális témát boncolgató beszélgetés, majd egy adott borvidéki településhez kötődő kóstoló. A program gerincét a szombati és vasárnapi események képezik. A Gróf Degenfeld Kastélyszálló ad otthont a szombati ünnepélyes megnyitónak, amelyet a szálló parkjában felszolgált ebéd és borkóstoló követ. Este patinás helyszíneken tartott borvacsorákon a borvidék legjobb séfjei által megálmodott menüvel, valamint a vendéglátó és a vendégborászat boraival kényeztetik a vendégeket. Vasárnap a reggeli után borkóstolással egybekötött dűlőtúrák következnek, végül pedig a zárórendezvény keretében ebéd és egy miniborfesztivál búcsúztatja a résztvevőket.

A pénteki beszélgetésre mindenképpen ellátogattam volna, de a rendezvény előtt pár nappal megcsörrent a telefonom és kellemes meglepetés ért: Prácser Hajnalka és Prácser Miklós, azaz az Erzsébet Pince kedves meghívásának köszönhetően a vasárnapi zárórendezvényen is részt vehettem. Szombaton külön utakon jártam, arról majd máskor, de most nézzük mit kínált a 2014-es Tokaji Ősz nyitó- és zárónapja. Vigyázat: maraton!

Szerencs irányából Tarcal felé közeledve bal kéz felé fehér kápolna tűnik fel egy szőlőültetvényekkel borított dombon a Tokaj-hegy árnyékában. A korábban Henye-hegyként ismert dombot 1749-ben, Mária Terézia uralkodása alatt, Grassalkovich György javaslata nyomán keresztelték át Terézia-hegyre, a területén található dűlővel együtt. A kápolnát Ávilai Szent Teréz, a 16. században Spanyolországban élt karmelita rendi szerzetesnő tiszteletére szentelték fel. A korábban nem sokra becsült területet az 1749-et követően készült dűlő-besorolások mind I. osztályú termőhelyként tartották számon.

A Terézia-domb alatt, Tarcal határában találjuk a Gróf Degenfeld Szőlőbirtok központját, amely egy 1872-ben királyi parancsra létrehozott vincellérképző épületegyütteséből lett kialakítva. A hajdani iskola épületében ma a Gróf Degenfeld Kastélyszálló működik, a mögötte található pince feletti régi présházban irodákat hoztak létre, az ehhez kapcsolódó új épület pedig a borászatnak ad otthont. Ebben a festői környezetben rendezte meg a Gróf Degenfeld Szőlőbirtok október utolsó előtti hétvégéjén a Terézia-napot, amely valójában két napon keresztül kínált igen gazdag és sokszínű programot a résztvevőknek. Pénteken dűlőtúra, a Terézia-kápolnánál istentisztelet, kóstoló, majd este – Áts Károly vezérletével – borászpóker várta a látogatókat. Szombaton napközben lovagoltatás, gyermekjátszóház, sakkverseny, velocipéd-verseny, hőlégballon-kilátó kapott helyet a szálloda parkjában, este pedig koncert és borkaszinó szórakoztatta a nagyérdeműt.

A Hajnóczy utcában üzemelő Galéria12 nyáron már tartott egy Kikelet-kóstolót, amelyet egyéb elfoglaltság miatt sajnos ki kellett hagynom. A borbárként, kávézóként és galériaként egyszerre működő hely üzemeltetői szerencsére úgy gondolták, októberben megismétlik a kóstolót azok kedvéért, akik nyáron lecsúsztak róla. Berecz Stéphanie háza táján zajlik az élet idén (is). Tavasszal az idestova 20 éve Tokajban dolgozó francia borász nyerte el a Borászok Borásza díjat. A tarcali pince mellett jelenleg iroda, vinotéka és kóstolóterem épül. Közben persze a szőlőben és a pincében sem állhat meg a munka, de ha ez nem lenne elég, Stéphanie besegít a Royal Tokajinál is tanácsadóként.

A kóstolón előkerültek száraz borok 2011-ből és 2012-ből egyaránt, valamint volt a kóstolósorban egy igazi érdekesség is.

Tokaj-Hegyalján az egész borvidéket megmozgató (Tokaji Ősz), vagy legalábbis megmozgatni igyekvő (Tokaji Borárverés) rendezvények mellett az utóbbi években szépen szaporodnak az egyes települések kisebb közösségei által szervezett minifesztiválok is. Mád jelenleg ebben is élen jár, bár a legismertebb esemény még mindig Erdőbényéhez kötődik. Tokaj városa is egyre több rendezvénynek ad otthont, és Bodrogkeresztúr-Bodrogkisfalud is megszervezte a saját kis szüreti mulatságát az utóbbi öt évben.

Tavaly sikerült először eljutnom a bodrogkeresztúri Mindszenthavi Mulatságra, de a környék szépsége, a  családias hangulat, a résztvevők és kiállítók kedvessége, vendégszeretete azonnal magával ragadott, így nem volt kérdés, hogy ebben az évben is ellátogatok a fesztiválra. Az időjárás szerencsére idén is kegyes volt: szikrázó napsütés és kellemes meleg, igazi vénasszonyok nyara fogadta a vendégeket. A programok szokás szerint a szombati napra koncentrálódtak, bár több pincészet nyitva tartott vasárnap is, és aznapra alternatívaként ott volt a havi rendszerességgel a Sárga Borháznál megrendezett Tokaj-Hegyalja Piac is.

Idén nagyobb baráti társasággal érkeztem a fesztiválra, így visszavettem a tempóból. Nem rohangáltunk borászatról borászatra, igyekeztem nyugodtan kiélvezni a remek társaságot, gyönyörű tájat, a borokat, az ételeket. Természetesen azért így sem múlhatott el a mulatság kóstoló nélkül, végül két pincészet - a Tokaj Nobilis és Bott Pince - szortimentjét szondáztuk végig. 

(Bodrogkeresztúr és a Tokaj-hegy a Dereszláról)