Sajnos már jócskán elmúlt a Szegedi Borfesztivál, így már csak élménybeszámolóval tudok szolgálni, nem pedig segítséggel az útvonalat illetőleg. Nehezen jutottam ki, idén nem úgy jött ki a lépés, mindössze egy estét tudtam rászánni. (Illetve még egy alkalommal csak kiszaladtam néhány kis üveggel vinni haza estére kóstolnivalót.)

Íme a kóstolt borok gyors leírása, a szubjektíve, pontoktól függetlenül legjobban tetsző borokat aláhúztam.

Nem tudom ki miként van ezzel, de ha a késő tavaszi-nyári időszakban borra vágyom – kifejezetten borfogyasztás, és nem annyira borkóstolás céljából -, a fajtaborok közül nálam a legnagyobb eséllyel a sauvignon blanc indul. Optimális esetben intenzív, frissítő illat- és ízjegyeket és ropogós savakat felvonultató, arányos, vidám bort kapok, amely a könnyedebb, nyári ételeknek is ideális kísérője lehet. A fajta borai ritkán távolodnak messzire az őt alapvetően jellemző aromatikától, azonban úgy gondolom, hogy termőhely és borkészítési eljárás függvényében mégis tudnak épp elegendő változatosságot mutatni, hogy mindenki találjon kedvére valót.

A Bortársaság is felismerte a fajta aktualitását így nyár előtt a célegyenesben, és összeszedett saját kínálatából egy tucatnyit - hazai és külföldi tételeket egyaránt - egy kellemes május végi estén megtartott kóstolóra. Akadt egy-két bor a sorban, amit nem mutatnék be sauvignon blanc-tananyagként, de összességében sem a borok jellegét, sem minőségét tekintve nem értek különösebb meglepetések.

Van egy elméletem a tokaji Sauska-borokkal kapcsolatban, amiben rendíthetetlenül hiszek: kis hordó, nagy élvezet, nagy hordó, kis élvezet. Az újragombolt Puskás-aforizma éppen annyira dicséret, mint amennyire dorgálás, a helyzet ugyanis az, hogy miközben a hordókezelt, ambiciózusnak szánt nagyok többnyire bukdácsolnak, addig a famentesített (vagy minimalizált) alapszéria pénztárcát kímélve szárnyal, sziporkázik. 

Nincs jobb és testhezállóbb szerep, amit nyugodt szívvel tudnék kiosztani a kortárs magyar borászok chardonnay-kísérleteinek. Az van ugyanis, hogy egy ideje konszenzus alakult ki a nagy, száraz magyar fehérbor identitását tekintve: a termőhely legyen Tokaj, a fajta lehetőleg legyen furmint. Miután megfelelő mennyiségű pénzt és marketinget öltünk az egyébként kétségtelenül „über alles”-terroir talajszerkezetét mutogató ősmagyar szőlőfajta borának tűzön-vízen át történő felfuttatásába, nem is meglepő, hogy minden más, de különösen a chardonnay magasztalása megmarad a külön utakat járó, kísérletező kedvű borászok és az ilyet kajáló újságírók, szakmabeliek hétvégi hobbijának. Legyen ez forradalom, lázadás, underground vagy akármi, de a komolynak gondolt hazai chardonnay-mezőny joggal követel magának több figyelmet.

Még el sem érkezett a furmintot a középpontba helyező februári rendezvények ideje, de tokaji borokból már januárban extra adagban részesültem. A Bortársaság 2012 decemberében hagyományteremtő célzattal tartotta meg első évjárat-bemutatóját, az aktuálisan piacra kerülő 2011-es tételekkel és a borokat készítő borászatok képviselőinek részvételével, óriási érdeklődéssel övezve.

A 2012-es évjárat bemutatójára idén januárban került sor, az első bemutatóhoz hasonlóan két részletben. Az érdeklődés idén sem csökkent: mindkét kóstoló betelt alig néhány nap alatt. A borokat a borászatok képviselői – többnyire maguk a borászok – is elkísérték. Az idő legnagyobb részében beszélgettem így nem jegyzeteltem különösebben részletesen, és azon is gondolkoztam, hogy eltekintek a pontozástól, tekintettel arra, hogy a borok még nagyon fiatalok. Több borász is úgy értékelte, hogy ha csak rajtuk múlna, ezek a borok piacra kerülés helyett még érlelődnének. Végül maradtak a pontok, amolyan jelzésértékkel. Következzenek a borászatok, és a borok, távirati stílusban.

Idejétmúlt, túlárazott, mazsolára szüretelt, egyensúlytalan – általában ezek a vádak érik a csúcsra szánt villányi borokat, a tapasztalat szerint legtöbbször nem alaptalanul. Szerencsére a hazai közízlés (remélhetőleg az internetes sajtónak köszönhetően is) sokat fejlődött az elmúlt tíz évben, így a klasszikus hívószavakra épített presztízs napjainkban működésképtelen; ez a tény arra sarkallta a termelőket, hogy alapos ráncfelvarrást végezzenek a régi klasszikusokon. Ez leginkább a barrik-hangerő lejjebb tekerését, integráltabb szeszt és tannint, okosabb árazást jelent. Az eredmény szerencsére már tapasztalható: hat-hétezer forint kicsengetése után simán klasszis vörösborokba futhatunk. Az alkalmi fogyasztó itt meg is áll, pedig van feljebb: a következő, elit osztály a tíz-húszezresek tábora, amiről inkább csak tudunk, mintsem ismerjük őket; ki az, aki Solusszal öblöget hétfő reggelente? Egy nem reprezentatív mintavétellel igyekeztünk utánajárni, hogy megéri-e a minimálbér harmadáért villányit vásárolni. Jó-e, és ha igen, annyival jobb-e a húszezres, mint a hétezres, mint amennyivel az ár azt sugallja. A borokat (a belövőt leszámítva) vakon kóstoltuk.

Az elmúlt hétvégén pénteken és szombaton is összejöttünk néhány közeli baráttal, első este egy születésnap apropóján, majd másnap egy közös ebédre és némi karácsonyi készülődésre. Mindkét alkalommal igyekeztünk jó borokkal kísérni a beszélgetést, ebédet, miegymást.
(A második nap borairól csak utólag, emlékezetből vetettem papírra benyomásaimat.)

Talán túl sokat vállal az a bor, ami egyszerre akar belépő lenni a magyar és világfajták eleinte közönségmegosztó világába, de szeretne jó ár/értékű pincealap is lenni, ráadásul úgy, hogy jó ivású, élvezhető marad a kevésbé savtoleráns fogyasztók számára is (az alapfurmintra ez nem áll). A 113-as cuvée tündöklése nem a friss évjárattal kezdődött, s bár eddig sem volt különösebb ok a panaszra, vagy az időjárás, vagy a pincekoncepció miatt nekem az eddigi évjáratok kevésbé tűntek kiforrottnak. A friss évjáratnál beállt az egyensúly; olyan bor készült, amelynek már én is szívesen kelek védelmére. Izgalmas volt egymás mellett kóstolni 2011-et és ’12-őt, a fejlődés minden cseppben tetten érhető. 

Sauska Cuvée 113 2011

Öt fajta (furmint, sárgamuskotály, hárslevelű, sauvignon blanc, chardonnay) házasítása. A java tartályban volt, a tíz százaléknyi hordó nem érhető tetten semmilyen formában. Illatát a citrusfélék vezetik. Kissé lineárisnak, egyszerűnek hat, cserébe rendkívül frissítő és vidám. Kóstolva nyoma sincs a meleg évjáratnak; tekintélyes mennyiségű sav maradt meg benne, amelynek köszönhetően él és vibrál a bor. Élettel teli, vitális bor, de a savak a második pohár környékén kissé zavaróvá válnak, átlépik a toleranciaszintemet. Nem sok, de egy árnyalatnyival több részletgazdaságot hiányolok belőle. 4 pont. (2 300Ft)

 Sauska Cuvée 113 2012

Egyel idősebb társával megegyező technológiai koncepció és fajtaösszetétel, mégis egy egész kategóriával fölötte játszik. Talán az évjárat, talán a szüreti időpont megválasztása volt jótékony hatással a végeredményre, nem tudom. Az illat itt is citrusorientált, de rengeteg apró, finom részlettel; zöldfűszerek, tea, hosszabban pörgetve még trópusiak is feltűnnek. Nemcsak élénk, végre van mélység, gazdagság is. A savak kevésbé zúzósak, van idő és erő figyelni a részletekre; a korty telt, gazdag, a savakon túl határozott gyümölcsélményt is nyújt, a lecsengés hosszú, fűszeres. Élvezetes, finom bor, demonstrációs célra bárkinek, bármikor megmutatnám. Meg is fogom. 5,5 pont, best buy. (2 300Ft)

[A képet a pincészet weboldaláról metszettem.]

A hétvégére ütemezett kóstolósorunk elég vegyesre sikerült, hiszen két bikavér mellé egy (majdnem) fajtatiszta újvilági és egy syrah-t csak nyomokban tartalmazó klasszikus villányi került, a felvezetőként bontott Beaujolais pedig csak fokozta a tematika tematikátlanságát. Előbbi konkrétan elvitte a műsort, utóbbi pedig kissé méltatlan módon, de remekül szolgált kóstolási orrtisztítóként; ez a fajta direkt gyümölcsösség ugyanis meglepően remek iránytűnek bizonyult az érlelési jegyekkel és erős hordóhatással kikövezett úton.

Közhelyes, de legalább érdeklődő borfogyasztókra mindenképp igaz, hogy a helyi borokra, érdekességekre kíváncsiak leginkább. Ez alól nem képeznek kivételt azok a közösségek sem, akikkel az USA-ban szoktam kóstolni. Néhány hete jelezték felém, hogy a fehérek után mutassak nekik magyar vörösborokat, és állítsak össze egy olyan sort, aminek a derékhada magyar fajtákból készült. Némi szerencsének köszönhetően az otthoni beszerzés és kiszállítás rövid időn belül megoldható volt, így egy öt borból álló sort kóstoltunk egy kis társasággal. Igyekeztem az adott bortípusokból az elérhető legjobbak közül válogatni. Három igazán magyarnak mondható fajtabort, egy bikavért és csattanóként a végére egy bordeaux-i típusú házasítást kóstoltunk.

Októberben jártam egy másik - ezúttal ültetett - kóstolón is a Bortársaságnál, ahol 2009-es prémium vöröseket mutattak be. Összesen hét bor került a poharakba, ebből öthöz különböző időpontokban volt már szerencsém korábban is, de kíváncsian vártam mit mutatnak ilyen illusztris társaságban. Kiegyensúlyozottan jó szintet hoztak a kóstolt tételek, a villányiak érezhetően lassabban fejlődnek, érdemes és érdekes lenne fél évente újrakóstolni a sort.

(akov) A fene gondolta, hogy humorizáló "álláshirdetésemre" akad épeszű vállalkozó. Pedig bizony akadt. Furmintfannak hívják és a hétről-hétre jelentkezik majd olvasmányos kóstolási jegyzeteivel. Fogadjátok nagy szeretettel!

Először is szeretném megköszönni a blogger társaknak a megelőlegezett bizalmat, nagy öröm, hogy részt vehetek a Borrajongó további működésében. Bemutatkozó posztként egy, a Bortársaság Lánchíd utcai üzletében a közelmúltban tartott rendezvény tapasztalatait osztanám meg. A Bortársaság október közepén egy kötetlen kóstoló keretében mutatta be az októberi kiadványukban szereplő borok egy részét, leginkább rajnai rizlingeket és 2009-es vörös cuvéeket. A fehérborok újdonságként kerültek be a kínálatba, a 2009-es évjáratból származó vörösek pedig egy 6 palackos válogatásban kaptak helyet. Közülük nem egy bor már szerepelt a blog hasábjain.

Bár a hétvégére tervezett koncepciózus kóstolás elmaradt, azért nem töltöttem bormentesen az elmúlt négy napot. Nem nyílt semmi komoly, átlagon felüli odafigyelést igénylő tétel, még sincs okom a panaszra. Őszintén szólva az elmúlt időszak csalódásai után a jól bejáratott pincészetek alapborai is örömet tudtak szerezni, még ha nem is többek annál, mint amire szánják őket. Kósza, hiányos, vagy nem is létező jegyzeteimből igyekszem összefoglalni a négynapos vakációt, a konklúziót is tessék ennek tükrében komolyan venni.

Ismét egyveleg rovatunkkal jelentkezünk. Kis válogatás az utolsó időszakban kóstolt, de posztba nem öntött borokból.

Jöjjön egy csokor bor az elmúlt néhány hónap fogyasztásából csak úgy vegyesen. Zömmel nem jegyzeteltem a fogyasztásuk alatt, nem is agyaltam pontokon mivel nem is nagyon terveztem megírni őket. Általában jóval később, emlékezetből vetettem a tapasztaltakat papírra, így inkább rövidebb, kevésbé alapos leírásokra lehet számítani, a pontokat se szedtem vastagon, helyenként, ahol nem volt kedvem meg egyáltalán nem is írtam.

Semmi előzetes összehasonlítási célom nem volt ezekkel a borokkal, nem is egy ligában játszanak. Konkrétan először kinyitottam az elsőt, csalódott voltam, de nem hagytam annyiban, kinyitottam a másodikat, még mindig nem jött a kielégülés, aztán beborult aggyal kidugóztam egy tuti befutót.

Sauska Tokaj Cuvée 111 2011

60% sauvignon blanc, 40% furmint, Király, Thurzó, Medve dűlők. Citrusok, alma, fehér virágok, sok-sok fa, kókusz, vanília. Közepesnél alig nagyobb testű korty. Tiszta, finoman krémes közeg, közepes ízintenzitás, diszkrét citrusos-almás gyümölcsösséggel, és koránt sem ilyen diszkrét hordófűszeresség. A kortyközép viszonylag lazább, sok struktúra nincs, a lecsengés közepes, sajnos utóízéből is ömlik a sok vanília és kókusz, amiért nem tudok rajongani. Az egyensúly mindenestre remek, a felszínek simák. Az alapanyag jó 5 pontos lenne, de számomra levon belőle és kissé közhelyessé teszi, hogy szemlátomást korántsem ehhez a koncentrációhoz lett szabva a hordó. A Stockkultur után visszakóstolva konkrétan fa ízesítésű alkoholos víznek tűnik. 4390 Ft.

Kreinbacher Öreg tőkék bora 2011

Zárkózott illat, a lehető legsemlegesebb almával, tűzköves jegyekkel. Közepes test itt is. Nincs sok íze, a gyümölcs mintha ki lenne belőle spórolva, ami önmagában nem baj, csak nincs helyette másból se túl sok.  Szerkezetileg egy árnyalattal talán tömörebb, mint az előző, de messze van attól, hogy legalább strukturával elismerést csikarjon ki. Közepes lecsengés, utóízében kifejezett cseresség. Alapvázát tekintve itt is 5 pont körül kéne gondolkodni, de élvezeti értéke ettől jóval alacsonyabb. Ha belegondolok jónéhány 3 pontos fröccsborban/nyári italban több örömet tudnék találni. 2950 Ft.

Prager Grüner Veltliner Smaragd Achleiten Stockkultur 2011

Szenzációsan gazdag illat, szuperérett, de túlérettség nélküli trópusi gyümölcs-kavalkád, maracuya, papaya, színes keleti fűszeresség, mély ásványos tartalom ígérete, mindez csupa fineszes és tiszta köntösben. Bele lehet bódulni. Közepesnél nagyobb test, mély, intenzív ízek, gyümölcsös-fűszeres-ásványos rétegek váltják egymást. Kristályosan tömör szerkezet, igen hosszan fejlődő korty, újabb és újabb impulzusok. Elegendően feszes, cizellált, de kiválóan integrált savak kísérik a gazdagság kibontakozását. Az egyensúly végig beleköthetetlen, az egész bor makulátlanul tiszta, a tartalom és elegancia magas szintű találkozása. Ez bizony 8 pont. 35 Euro. Minden centjét megéri, megvenném újra.

Hosszabb ideje készülődtem már philadelphia-i és new york-i borbarátaimnak magyar vörösborokat mutatni. Újdonságot nem mondok vele, hogy nehezebb dolgom volt a borok kiválasztásánál, mint tavaly a fehérek esetében. A koncepcióm az volt, hogy próbálok néhány magyar fajtából készülő tétel mellett a nemzetközi fajtákra is koncentrálni, hiszen a legkomolyabb magyar vörösek zöme jelenleg alighanem azokból készül. Még egy dolgot tartottam nagyon fontosnak: olyan tételeket igyekeztem kiválogatni, amelyeknél nem kellett azzal mentegetőznöm, hogy most ugyan nem az igazi a bor, de majd 3-5-10 év múlva milyen jó lesz (vagy lenne, ha el nem fogyna). Minden bor pihent legalább egy hónapot mielőtt felbontottam, és az első kivételével 4 órát szellőztek, igaz csak palackban. Ismét el kell hogy mondjam, hogy bizonyára maradtak ki remek magyar termelők pompás borai, de azok közül remélhetőleg következő alkalommal több is sorra kerül. Ezúttal ezeket a borokat kóstoltuk:

Magyarország legdrágább száraz fehérborának öt évjáratával, barátokkal és blogger kollégákkal ültünk egy asztalhoz. Nagyon kíváncsiak voltunk hogyan teljesít és érik Szepsy István emblematikus Szent Tamása. A kíváncsiságba azért némi félelem is vegyült, hiszen a termelő és dűlő híre, no meg a bor árazása nagyon komoly elvárásokat támaszt. Természetesen nem százpontos borokat vártunk, de minden tételnél minimum bólogatni gondoltunk. Nézzük, így alakult-e.

Orrbamászó illat, érett szeder, áfonya, vanília, kókusz, fekete olíva. Elég nagy testű korty. Telt ízek,  remek minőségű, krémes közegbe ágyazott vastag feketebogyós gyümölcsösség, szintén minőséginek tűnő hordófűszerek, tulajdonképpen egyik se nyomja el a másikat. Az ízek koncentrációja szépen kitölti a korty teljes hosszát egy közepes-plusz lecsengés erejéig, de kifejezett fókuszáltság nem jutott eszembe róla. Sok tannin, érett, jól integrált, valamint szintén érett, szélesebb savak jól emészthető, bársonyos tapintatú, puhább konzisztenciát tartanak fenn. A végén az alkohol kissé kilóg, de ettől még teljesen jóérzéssel lehet fogyasztani. Nem a stílusom, de műfajon belül jó anyag jól megcsinálva. Magabiztos 6 pont. (88)

Elsőre talán kicsit szedett-vedettnek ható kóstolót tartottunk. Úgy kezdődött, hogy egyik kedves állandó résztvevőnknek sikerült jónak mondott moldáv vöröseket szereznie, felajánlotta, hogy kóstoljuk meg őket, én meg felajánlottam, hogy teremtek köréjük kontextust. :) Lényegében annyi lett a koncepció, hogy bordói fajták legyenek vegyesen, akár önmagukban, akár házasítások formájában, és így első nekifutásra ne legyen a sorban 2009-esnél idősebb bor. Stílus, származási hely, ár tekintetében nem volt megkötés.

A legelső bort belövőnek hoztam, a többi tételt vakon kóstoltuk. A sor nagy részét másnap újra tudtam kóstolni, volt, hogy kicsit másmilyenek voltak akkor a tapasztalataim, ha így volt igyekeztem ezt jelezni a leírásoknál.

A napokban nyílt néhány tétel itthon. Egyszerre ugyan, bár semmiféle tematika nem fűzte őket össze, csak annyi, hogy valamennyien tokajiak.

Íme:

Ismét eljött a Szegedi borfesztivál. Valamiért mindig nagyon várni szoktam az eseményt, annak ellenére, hogy a kiállítók listája majdnem állandó évről évre, és egy hardcore borrajongó számára a "lefedettség" mindenképp lehetne teljesebb. Persze lehet válogatni így is.

Első nap csak az esti órákban sikerült kijutni, amikor is már tömeg és hangzavar fogadott, de sebaj, nagy lelkesedéssel vetettem bele magam a "munkába". :)

Íme az első napi jegyzeteim, zömmel írtam pontbenyomásokat is.

Nagy késéssel, de annál részletesebben próbálok meg beszámolni a VinCE-n megtartott Gary Vaynerchuck (GV) szemináriumról. Emlékeztetőül a téma: sikeresek lehetnek-e Közép-Európa borai a nemzetközi borpiacokon? A borvilág fenegyerekeként számon tartott GV-ot „professzionálisnak” és „életszerűnek” beharangozott videokonferencia technológiával kapcsolták be a New Yorkban található irodájából. Az amatőr megoldásnak köszönhetően mind a kép, mind a hang óriási kívánalmakat hagyott maga után, nem volt méltó a rendezvényhez. Isteni szerencse, hogy GV impulzív stílusa még a falon is átjön, így semmiről sem kellett lemondani.

A VinCE-hez való viszonyulásom a várva várt Steven Spurrier kóstoló borsorának kihirdetésével kezdődött. Mikor először megláttam a cabernet-sort, legszívesebben visszaváltottam volna a belépőjegyem. A borok többségét a magyar piacról szedegették össze, mégpedig viszonylag koncepciótlan módon. A rendezőelv talán az lehetett, hogy melyik kereskedő mivel járul hozzá a bulihoz. Spurrier + 200 ember biztosan komoly vonzerőt jelent bármely forgalmazónak. A kis késéssel induló mesterkurzusra várva vagy százan torlódtunk össze a nagyterem ajtaja előtt. A vesztbalkános dörgölődés egy pillanat alatt rockkoncertes hangulatot teremtett. Spurrier, Spurrier! Már láttam, ahogy a tömeg utat tör magának az arénába és felcsendülnek az első fület tépő gitár riffek... hála a jó égnek, azért mégis csak valamiféle szemináriumra jöttünk. A borok kóstolása elvileg vakon történt, azonban az érkezéskor töltögető pincérek nem nagyon takargatták a palackokat. Sebaj, aki benne volt a játékban, szemet hunyt a címkék felett.

Jó két és fél éve volt már szerencsém a borhoz, akkor még Árvay nevével volt fémjelezve. Aszalt kajszi, mazsola, vegyes virágméz, datolya, pici menta. Komplex, szépen érett bort sejtető illat. Telt, olajos konzisztenciájú korty, sima tapintatú textúra.  Jelentős édességgel megtámogatva intenzív ízekkel indít. Az illatnak megfelelő karakterek bukkannak fel szájban is, aszalt sárgabarack, töppedt szőlő, fügés-datolyás-törökmézes díszítések. Közepes, vagy picit hosszabb lecsengés. Savai szélesek, érettek, citrusos ízűek, kicsit szétterülősek, lehetnének fókuszáltabbak. Gazdag, komplex, de lazább szerkezetű bor.  Stabil 6 pont azért mindenképp jár. (87-88)