Ismét beszámolok a félévente sorra kerülő Kézműves Borok Háza portfolió-kóstolóról, ahol a már megszokott baráti környezetben sorakoztak fel kereskedők, vendéglátósok és borkedvelők, hogy megszondázzák a Szentesi József fémjelezte kereskedés kínálatát. A márciusi kóstolóval volt némi átfedés, viszont újdonság, hogy a legtöbb termelőnél palackba került a 2012-es tételek derékhada. A borokat kedvenc „Sonkásunk” kiemelkedő minőségű húsárui kísérték lefelé. Ej, ha ő nem lett volna, másnap biztosan cefetebbül éreztük volna magunkat.

Álljon itt egy rövid gyorsjelentés a 2013-as év eddigi tanulságairól. A szüret tulajdonképpen el is kezdődött, hiszen a korai fajták már többé-kevésbé a puttonyba kerültek. A Szentesi Pincénél augusztus 30-án vettük elő a metszőollót, a viszonylag korai zengőt érte el a végzet. Egyelőre túlzás lenne bármit is mondani a 2013-as borokról, amit viszont lehet tudni az évjáratról, azt megpróbálom röviden összefoglalni. Elsősorban a Velencei-tó környékére van rálátásom, de a legtöbb állítás talán országosan is általánosítható.

Megünneplendő Szentesi Jóskát, a borászok borászát, meg azt, hogy csak úgy van és ontja magából a tabudöntögető borokat, egy igazán rendhagyó kóstolóra került sor. Egy baráti társaság gyűjteményének és a pincében „elásott” készleteknek hála ezúttal nem csak horizontálisan, de vertikálisan is éles képet kaphattunk a Szentesi Pincében folyó munkálatokról. Olyannyira rendhagyó kóstoló volt ez, hogy egyik-másik bornál a termelő sem igen sejtette mire számítson. És valóban, vajon mire kell gondolni, amikor egy elfeledett, sőt lesajnált borvidékről 5-10 éves fehér- vagy vörösborok forognak a pohárban? No, ennek jártunk utána.

Tiszta, de eleinte elég visszafogott illat. Lassan, de továbbra se túl intenzíven jelenik meg benne nyári alma, körte, némi citrusosság, édeskés-semlegesebb  sárgadinnye és szikáran sós, kőporos ásványosság. Közepesnél alig nagyobb test. Tiszta, szinte áttetsző konzisztencia. Közepesen intenzív ízek, letisztult fehérhúsú gyümölcsösség, ásványos fűszeresség. Nem kimagaslóaan mély, de szépen kitart egy ideig a kortyközép, közepesen tömör mag, mindezt feszes, sőt elég kemény savak kísérik, a lecsengés közepesnél hosszabb. Tiszta, száraz, némiképp fanyarkás utóíz. Lehetne kerekebb, gördülékenyebb a korty, ugyan nem nehézkes, de mégse csúszott valami könnyen. Hazai szinten így is a top zöldeveltelinik között van, wachui kontextusban max. középmezőnybe saccolnám. 6 pont. Szeretnék belőle újra venni? Nem.

A Bortársaság frissen kijött pinot-i közül ismét kiválasztottam kettőt. Közeli árkategóriák, egy alap burgundi, illetve egy rendszeresen jónak mondott hazai tétel.

Ezzel a borral legutóbb a Palack által celebrált „Hetedhét csúcsmerlot” kóstolón találkoztam. Akkor a Gazda hozta magával, mondván, egészen jó kis bor ez, nézzük meg a magyar csúcstámadók között. Mivel a pince félrerakott készlete akkortájt valahol elkeveredett, Szentesi József is úgy kért valakitől egy palackkal. Úgy tűnik, hiába volt az erőfeszítés, mert kisebb csalódást keltett. Nem volt különösebb hibája, nem volt oxidált, nem volt dugós, de valami mégis félremászott a palackban. Azt hiszem asztaltársaságunk átlag 6 pontra tette, de Jóska szerint csak nem akartuk vérig sérteni, ő ugyanis még ennyire sem értékelte. Időközben a pince félhomályából előkerült a rejtett készlet és hát Szentesi József ellenőrzésképpen bontott egy palackkal. Vajon tényleg rossz irányba halad ez az éppen 5 éves merlot?

A Szentesi Pince készülőben levő fehér borait bemutató poszt után most rátérek a 2012-es vörösökre. A teljes felhozatalt eddig két ízben kóstoltuk meg, most a november 4-i jegyzeteim következnek. A nagyrészt ismert fehérszőlők boraival összehasonlítva a vörösök között igencsak sok, számomra teljesen ismeretlen fajtából készült bor idén. Pont ezért megy élményszámba ezek ízlelgetése, a jövőbeli potenciáljuk méregetése. Úgy tűnik, hogy a fajták egy része könnyeden tréfás, de egyedi és izgalmas bort fog adni. Ezek valószínűleg nem, vagy csak korlátozottan lesznek alkalmasak palackos érlelésre. Természetesen nekik is megvan a saját szerepe, leírni semmiképpen sem kell őket. A fajták egy másik része viszont igencsak komoly potenciállal kecsegtet. Persze bebizonyosodhat még ezek ellenkezője is, de a jövő zálogát is rejthetik. És nem csak a Szentesi Pince számára. Pont ez izgalmas az egészben.

A Kézműves Borok Háza november elején tartotta szokásos éves portfólió-kóstolóját. A rendezvény célja, hogy kereskedők, vendéglátósok és esetleg nagyfogyasztók megismerkedhessenek a Szentesi József fémjelezte kis- és nagykereskedés felhozatalával. A mindig jó hangulatú rendezvényen rengeteg az ismerős arc, jókat lehet beszélgetni bortermelőkkel és szerteágazó, bensőséges ismeretségeket köthetünk a sommeliertől a hentesig mindenkivel.

Borunkat az Etyeken található, szinte agyonhallgatott, bor blogokon és a sajtóban ritkán feltűnő Haraszty Vallejo pincészet készítette. Márciusban jártam náluk, végigkóstoltam az egész portfóliót és azt tudom mondani, hogy példaértékű munka folyik ott és már most több a pince puszta ígéretnél. A szortiment legalsó szintjén is korrekt, jól árazott és tiszta borokkal találkoztam. A most értékelt nedű a Virtuoso sorozat tagja, amely már a magasabb minőségű termékek közé tartozik. Emlékeim szerint ebből a sorozatból mind a chardonnay, mind a sauvignon blanc baráti árazású és már egy teljesebb, komplexebb kategóriát képvisel. Az összes bor közül talán a pincészet körül található ültetvényről származó Öreghegy pinot noir fogott meg leginkább. Ebből vittem is haza egy palackkal, amelynek sorsát egy erdei gombavacsora teljesítette be, és meg kell hagyni, nagyon is kellemesen csúsztatta apró kalapos barátainkat a jól megérdemelt végzetük felé.

Az a helyzet, hogy beálltam szüretelni. Nem amolyan hirtelen jött ötlet volt ez, inkább évek óta terveztem már közelebb kerülni borhoz-szőlőhöz. Emlékszem még, ahogy apámmal a két sor otellót pancsoltuk: zúztuk-daráltuk, cukroztuk, erjesztettük és préseltük. Ugyan nem úri fogalmak szerint, de nálunk valódi garázsbor készült. Kellemes visszaemlékezni a darálóra, a házilag barkácsolt présre és az üvegballonok fölött eltöltött időre. A bor íze már nemigen rémlik – gyerekként talán bele-belenyalhattam –, de a ballonok köré szférát vonó muslicák emléke még mindig az orromban döngicsél.

Kicsit az ideálisnál hidegebben kezdtük kóstolni, ennek megfelelően nem is mutatott túl sokat. Visszafogott gyümölcsösség, kávés-vaníliás fajelenlét. Melegedve egyre szebb, a sötét bogyós gyümölcsök egyre mélyebbnek, koncentráltabbnak tűnnek, érettek, de egyáltalán nem lekvárosak, olyan nagyborosak. A fűszeresség is komolyabb, inkább izgalmasabb szerecsendiósabb-fahéjasabb irányba fordul. Szájban közepesnél teltebb a korty, abszolút jó arányokkal. Az illathoz hasonlóan az ízek is egyre teltebbnek tűnnek az ideális hőmérséklet közeledtével, szép gyümölcs, szép hordó, jól megférnek együtt. Érett, viszonylag finomszemcsés a tannin, a sima felszín mellett is szilárdak. Még nem tökéletesen integráltak, de minden esélyük megvan erre.  A savak szintén érettek, feszesek, lefutásuk mutat némi játékosságot. A kortyközépre lassan csökkennek az intenzitások, nem kap új erőre a tétel, nem villant nagy denzitásokat, de az anyag kitölti arányosan a szerkezetet, semmiféle hiányérzetünk nem marad vissza, közepesnél valamivel hosszabb lecsengés. Jó volt. Semmiből nem nyújtott ugyan emlékezeteset, annyira kifejezőnek se éreztem, de minden alkotója mégis igényes, volt benne elegancia. Minél több időt töltöttem vele annál erősebbnek tűnt a 6 pont.

A tavalyi igen meghatározó Burgundia-kóstolók (itt és itt) után biztosan tudtam, hogy ez a borvidék immár szerelem. Éreztem, hogy újra át akarok élni olyasmi élményeket, de azt is tudtam, hogy több száz eurót egészen biztos nem fogok adni egy palack borért.

Már jó ideje dédelgettem a gondolatot, hogy Szegeden, a társaságnak szeretnék összeállítani egy szép sort. Megérdemlik, amiért hagyják, hogy állandóan rájuk tukmáljam azt a sok rieslinget.:)

Mindenképp még ésszerű keretek között szerettem volna tartani a költségvetést, ugyanakkor arról semmiképp nem akartam lemondani, hogy legyenek komolyabb tételek is a sorban, melyek meg kell, hogy mutassák a varázst. Ez persze érintőleges tapasztalatokkal, korlátozott beszerzési lehetőségekkel nem feltétlen egyszerű. Mégis úgy gondolom, hogy sikerült. Ahogy megfigyeltem, mindenki maximálisan elégedetten távozott, senki nem érezte, hogy ne kapott volna elegendő értéket a beugróért.

Egy-két kakukktojás is került a sorba.  A jegyzetek "négykezes" formában jönnek, akov-kollégával közösen.

Íme:

Már a Furmint Február kapcsán megírtuk, hogy aligha lehet jobbat elképzelni a pusztán egyetlen szőlőfajtára koncentráló borbemutatóknál és mesterkurzusoknál. Egyrészt a termelőknek jó alkalom kínálkozik egy inspiráló eszmecserére és az adott fajta különböző stílusú „megvalósításainak” összekóstolására, másrészt pedig a fogyasztó is megmenekül a szertelen csapongástól. Ez utóbbi – számomra legalábbis – azért fontos, mert egy ilyen alkalom kiváló lehetőség a pincék munkájának összehasonlítására és a meghatározó áramlatok azonosítására. Pont ezért vártam hát izgalommal a Terra Hungarica szervezésében létrejött Kékfrankos Napot. Az alapvetően természethű borok iránt érdeklődő fogyasztókat és szakembereket megcélzó rendezvény ezúttal a Kárpát-medence legfontosabb kékszőlőfajtáját, a kékfrankost helyezte középpontba. A fajta főszereplése egy kiadósan informatív mesterkurzussal kezdődött. Erről próbálok meg az alábbiakban beszámolni.

Szentesi József egy baráti kóstolóra hívott meg, hogy egy kellemes kis társasággal megnézzük miként fejlődnek a korábbi évjáratok palackba zárt tételei. Természetesen a Gazda bepillantást engedett a kiváló 2011-es évjárat alakulgató boraiba is, így a lehető legteljesebb képet kaphattuk a Szentesi Pince szerteágazó és határokat újrarajzoló tevékenységéről. A velencei Nadap, továbbá Etyek és Mór környékén lévő területeken szigorú terméskorlátozás mellett, főként régi magyar fajták fáradoznak azon, hogy a bennük rejlő potenciál (ismét) napvilágra kerülhessen. A borkészítés a lehető legtermészetesebb, az erjedés spontán, a kénhasználat minimális. A sallangoktól mentes és tiszta borkészítési eljárás különösképpen alkalmas arra, hogy az elmúlt időszakban a kihalás szélére sodort régi fajták legszebb arcát megmutassa.

Mostanában rákattantam a pezsgőkre, így az elmúlt hetekben megint néztem néhányat.

Mindegyik kapható itthon, remélem Szilveszter előtt lesz, aki hasznát veszi a jegyzeteknek. :)

Íme:

Régóta szerveződött már ez a kóstoló. Ha jól emlékszem még februárban pattant ki akov-kolléga fejéből. Ko-operatív beszerzési munkálatok után júniusra összeállt a sor, azóta viszont számtalanszor elhalasztódott, majd végül múlt héten sikerült rá sort keríteni.

A sor nagyon különböző árkategóriájú borokból állt, egyszerűbb, olcsóbb reduktív tételektől kezdve, a méregdrága presztizs-borokig sokféle stílusú tételt vonultatott fel.

Ennek megfelelően sokféle benyomás is keletkezett, bár azt kell, hogy mondjam, hogy igazán mély lelkesedést nem váltott ki nálam a sor, annak ellenére, hogy születtek klasszis-értékelések.

Octopus bejegyzése az eseményről, kiegészítve dagadtos és palack pontjaival itt olvasható.

Vakon kóstoltunk, az alábbi sorrendben következtek a borok:

Szentesi József rajnai rizlingjeihez jónéhányszor volt már szerencsém. Meghatározó boroknak tartom őket borivói pályafutásomban, sok örömet köszönhetek nekik, ugyanakkor ma már kicsit felemás érzelmekkel tekintek rájuk.

Nem lehet meglepő a rendszeres olvasóknak, hogy a riesling talán az első számú kedvencem. Az elmúlt másfél évben úgy saccra nagyjából kétszáz külföldi, elsősorban német és osztrák rajnaihoz volt szerencsém, és azt lehet mondani, hogy kialakult bennem egy kép arról, hogy mit várok a fajtától.

Ezen kritikus másfél éves periódus előtt a Szentesi-féle Bátyus-rajnaikat kedvenc hazai fehérboraim között tartottam számon. Ma is úgy érzem, hogy ezek nagyon remek tételek, de nem igazán tudom tettenérni bennük a rieslinget, legalábbis gyökeresen más stílusban játszanak, mint a németajkúak tételei.

Ugyan tiszták, de messze nem olyan áttetsző jellegűek. Krémesebbek, fajsúlyosabbak, nehezebbek szemben a németek légies könnyedség mellett megvalósuló sziporkázásával. Gyümölcsösségük nagyon érett és meleg karakterű, nem pedig a németeknél megszokott hűvösen-ropogósan-frissítően zamatos. Ásványosság tekintetétben viszont jóval visszafogottabbanak tűnnek, persze ez lehet, hogy a tőkék idősödésével változni fog. Ugyanakkor a gyümölcsösség mellett határozottan fellelhetőek édesen fűszeres-vaníliás-kókuszos aromák, melyek jellegükben hordófűszereknek tűnnek, akkor is, ha 1000 literes hordó mellett nem igazán kellene "fa-hatásnak" érződni. (zárójelben, ez a hordónak vélt fűszeresség egyáltalán nem durva, sok kiválónak mondott tokaji furmintunkban legalább ennyire kifejezett, csak a fajtától mégis szokatlan)   A savak kifejezetten szépek, finom állagúak, jóízűek, de alapvetően szélesebbek, és semmiképp nem acélos precizitás és vibráció jut róluk eszembe.

Ezek a különbségek persze nem hibaként értendőek. Ezek stílus-jelemzők, de ez végett  nem is érdemes külföldi rajnaikhoz hasonlíttani őket. Számomra sokkal inkább mérhetőek egyéb hazai fehérborokhoz, de leginkább a többi Szentesi-borhoz hasonlítanak. Ha így nézzük, és nem a német , vagy osztrák rieslinget keressük bennük, akkor természetesen kiváló fehérborokról van szó.

Nézzük akkor egymás mellett az utóbbi három évjáratot: 

A zöldveltelini-tanulmányozás újabb állomásához értünk.

Ezúttal borrajongói körökben két igen nagy tiszteletnek örvendő magyar termelő egy-egy tételéről lesz szó.

Szentesi József és Kaló Imre kézműves-veltelinijei nem éppen az osztrákoknál kiforrott stílust igyekeznek lemásolni, ez persze egyáltalán nem is baj.

A borok: 

Úgy alakult, hogy a minap ölünkbe pottyant egy pinot noir-sor kóstolásának lehetősége a szentesi Gólyás Borházat működtető Kálmán Tibor jóvoltából.

Történt ugyanis, hogy Tibor "kóstolótársakat" keresett a birtokában levő sor kóstolásához. Így kerültünk mi a képbe. :)

A borokat full-vakon kóstoltuk, azaz lövésünk nem volt, hogy mely tételekből áll sorunk, Tibor csak annyit jelzett, hogy pinot-k lesznek, illetve ne várjunk különösebben "nagyágyúkat".

Egy ilyen kóstoló mindig sok érdekességgel és tanulsággal szolgál, így köszönjük Tibornak ezúton is a lehetőséget.

Következzen a sor:

A negyedik részben a német standoknál megnéztük, hogy mit tudnak ők rieslingből. Volt már korábban is olyan érzésem és most is megerősített, hogy bármennyire is nagyon jók az osztrákok, a németekében mégis van valami annyira magától értetődő és magával ragadó báj és elegancia, hogy a smaragdokétól jóval egyszerűbb kivitelben, kisebb beltartalommal is képesek elkápráztatni. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a németeket jobbnak tartom (nem is lehetett volna hiteles összehasonlítást végezni, ugyanis közel sem voltak jelen olyan mennyiségben, presztizsben német termelők, tételek, mint osztrákok) csak jelezni, hogy a sok smargad után felüdülés volt főleg a moseli borok fogyasztása.  Hiába, mindig is az volt a véleményem, hogy ott ahol egy fajta bölcsője van, ott mindig tudni fognak olyat a fajtáról, amit sehol másutt nem.

A magyar standoknál nem volt célom a kifejezett mély merítés, de azért terveztem tiszteletemet tenni. 

Következzenek a jegyzetek:

Az idei év számomra eddigi legnagyobb felfedezése a Szentesi-pince borai. Letisztult, gyümölcsös, ásványos, nagyon is fogyasztásra ösztökélő borok, úgy egyediek, hogy szó legjobb értelmében általában könnyebben érthetőek, és szerethetőek. A jegyzetek nem egy kóstolóról születtek, hanem az elmúlt néhány hónap termésének a rendszerezése, jónéhány köztük többszöri kóstolás által megfogalmazott vélemény.