A pünkösdi több napos hegyaljai bortúra után június vége megint Mádon talált. Amikor Pelle László megkeresett, hogy szívesen megmutatná a pincét és a borokat, örömmel mondtam igent, mert az utóbbi évek során többszöri próbálkozásra sem sikerült időpontot egyeztetnünk, így újabb régóta tervezett látogatást pipálhattam ki. Nem is egyet, hanem rögtön kettőt, hiszen kézenfekvő volt, hogy a Pelle Pince borai felett bábáskodó Szarka Dénes saját borait is megkóstoljam. 
 

Egy sörözésekkel és hosszúra nyúlt sétákkal és éjszakákkal bőven megtűzdelt 4 napos csehországi kiruccanás után hazatérve, másnap munka után egy kiadós alvásra sokkal jobban vágytam, mint borkóstolóra. Nem túl gyakori viszont, hogy Homonna Attila, Magyarország "driving winemaker"-e szeánszot tartana Budapesten, úgyhogy aznap estére mégis erőt gyűjtöttem és kezdésre éppen be is estem a Carpe Diem küszöbén. 
Szerencsére nem kellett csalódnom, a borász is és a borok is "jól teljesítettek". Az aktuális évjárat mellett még vagy már nem forgalmi tételek is előkerültek, közben meghallgathattunk több vicces sztorit, emlékeket a nehéz kezdetekről, és néhány morzsát a mindig mozgásban lévő borász jelenlegi terveiről is.

Az erdőbényei új élmények mellett régi ismerősök meglátogatására is időt szakítottunk, egy családi borászat és egy nagybirtok képében. A Bott Pince és a Tokaj Oremus is rendszeresen szerepelnek a blog hasábjain, bemutatni aligha kell őket, de azért 1-2 újdonságról szó esik majd lentebb.  Ráadásul a friss borok mellett meglepetésként mindkét helyen előkerült egy vagy több régi tétel is.
 

A pünkösdi hegyaljai túra Mád után Erdőbényén folytatódott. Bár a település dűlőiről készült borokkal rendszeresen találkozom, magában a festői fekvésű falucskában eddig mindig csak átutazóban jártam. Pedig az alig 1100 lelket számláló falu, Hegyalja egyik legősibb települése bőven kínál felfedezni való kincseket. Erdőbénye komoly múlttal rendelkezik mind a borászat, mind a kádármesterség terén. Ahogy sok más hegyaljai település, egy időben Erdőbénye is a Rákóczi család birtoka volt és fontos gazdasági centrumként működött. Az utóbbi években egyre több borászat létesült a falucskában, amelynek népszerűségét a 2009 óta minden nyáron megrendezésre kerülő "Bor, mámor, Bénye" fesztivál is fokozta.
 

(Kilátás a Rányból)

A június első napjaiban lezavart legyesbényei-tokaji villámlátogatást gyorsan követte a következő, ugyancsak több települést is érintő túra. Az első állomás Mád volt, ahol két fiatal borász volt az útikalauzom. A Barta Pince volt az első megálló. Ujvári Vivien társaságában egy gyors ebéd után dűlőtúrával indult a délután, majd érkeztek a borok. A Barta Pincétől a Zsirai Pincészethez vezetett az utam, ahol Zsirai Kata mutatta meg az aktuális borokat és néhány hordómintát.
 

A Barta Pince és a Nagygombos Borászat között látszólag nem sok metszéspont van, adja magát a kérdés, hogy miért tart közös kóstolót a két pincészet. A közös pont nem más, mint a tulajdonos, Barta Károly, akit inkább a saját nevét is viselő mádi pince kapcsán ismer a borvilág, holott a mátrai birtok is dinamikus fejlődésen ment keresztül, amióta 2009-ben a Barta család megvásárolta.
A közös kóstolón természetesen a tulajdonos személyesen is ott volt és a két birtok borászai, Takács-Barta Anna és Ujvári Vivien sem hiányozhattak, ahogy nem hiányozhatott a hiperaktív kereskedelmi vezető, Takács Alexandrosz sem. Az eseménynek a Béterv Lakásétterem adott otthont, egyúttal Bíró Botond Boldizsár és Takács Alexandrosz több borhoz remek falatokat is komponált (lásd a borok után zárójelben).

Ha lúd, akkor legyen kövér, gondoltam, amikor a gazdagon prezentált előzmények után (itt és itt és itt) úgy döntöttem még egy sornyi érett tokajit borítok az olvasó nyakába. Ahogy haladunk az évben, egyre nehezebb a puttonyokkal stafírungolt édesborok dolga. Mielőtt azonban az idő rárekkenne, egy többesztendős gyűjtögetés ezidáig tiltott gyümölcsét bocsájtottuk közélvezetre. És ahogy előre tudni lehetett, a módfeletti tanulságok csalódásmentesen kerülhettek levonásra. Mert, hogy édesben-tokajiban tényleg jók vagyunk, ezen vitázni értelmetlen, aki pedig ilyet tenne, forduljon bátran doktorhoz! Ha nem is sokan – és régen még kevesebben! –, de néhány tíz termelő magabiztosan tud olyat, amit külföldről sok esetben alulról néznek (és felülről áraznak!). És míg sok mindenben mi itt a Kárpát-Medencében – valljuk meg – hamisan húzzuk, Tokaj édesben csak úgy ilyen. És ami könnyen ilyen, annak dolga nem kérdéses.

Tavaly decemberben volt szerencsém a legendás évjáratban szüretelt, „százpontos” Château d'Yquem 2001-hez, ami óriási csalódást okozott (nem csak nekem). A bor egyszerűen fáradt és keserű volt, frissen felnyalt kórházi folyosóra emlékeztetett. A kóstolót szervező Szokolai Máté (Wineporn) bátorkodott visszaküldeni a pincének a palackot, akik néhány héttel később jelezték: a problémát a dugó okozta (érzékszervileg dugósság fel sem merült), de többet nem árultak el. Helyette viszont küldtek egyet a kurrens évjáratból. Mivel sem előtte, sem utána nem volt alkalmam Yquemet kóstolni, nagy várakozással néztem az újrázás elébe. Nem akarnék nagyon előre szaladni, de a mennybemenetel ezúttal sem volt felhőtlen…

A folytatásban az 1999-es évjárat aszúit mustráltuk. Az 1999-es év klasszikus, nagy évjárat, talán a legjobb a kilencvenes években. A viszonylag forró nyárra korai érés és száraz ősz következett. A lassan alakuló botritisz gyorsan száradó bogyókkal jelentkezett. A cukor nem volt extrém magas és a savak is szépen megmaradtak. Jó szerkezetű, tiszta és harmonikus borok kerültek a palackokba. Hogy szabadon kölcsönözzem a rákövetkező napon meglátogatott Demeter Zoltán szavait: a kiváló évjárat elsőként találkozott az újhullámos termelők végre megfelelő tapasztalatával és tudásával, hogy komoly és érlelhető aszúkat készítsenek.

A tavalyi Furmint Február után felfokozott érdeklődéssel várt(am/uk), hogy a favorit borászaink teljes sorát szemügyre vehessük. Furmintfan szervezésében ezúttal nemcsak hogy a teljes ‘15-ös száraz szortimenthez volt szerencsénk, egy teljes portfólió áttekintést kaptunk pezsgőstől, édesborostól. Stephaniék szerint az utóbbi néhány évjárat legjobbjához volt szerencsénk, szerencsére ezt az ígéretet jó néhány bor be is váltotta. Kellemes kis felvezetés volt a (már januárban beindult) Furmint Február rendezvénysorozatra.

Azt hiszem, az egész borrajongó csapat nevében mondhatom, hogy év közben sem panaszkodhatunk, iszunk jó bort eleget, mégis valahogy az a szokás, hogy ahogy közeledik a naptárcsere időpontja és jönnek az ünnepek, mindenki elővarázsol még néhány nagyágyút a kalapból. Nálam sem volt ez másképpen, és mivel akadt néhány bor, ami az év végi toplistámon is szerepel majd, a két ünnep közötti blogos uborkaszezont kihasználva néhány sorban megemlékeznék az elmúlt napokban kiürített palackok tartalmáról.

A Wineporn nemzetközi nagyágyúkat felvonultató kóstolóinak sorában ismét egy komolyabb traktus következett, amely ezúttal a világ talán leghíresebb, legnagyobb presztízsű édes borának megtapasztalására adott alkalmat. A világ különböző pontjairól származó, köztük természetesen Tokaj-Hegyalja elmaradhatatlan tételeivel felépített sor a sauternes-i legenda, a Château d'Yquem 2001-es évjáratát prezentálta az érdeklődők számára. Persze senki sem sejthette előre, hogy a várt orgazmus helyett hirtelen megindul majd alattunk a vörös szőnyeg, hogy aztán a lépcső alján egy óriásit kapjunk az arcunkba. De ne szaladjunk ennyire előre!

A hatputtonnyi aszú kétségkívül a legizgalmasabb, legegyedibb és egyben legantidemokratikusabb bora Magyarországnak. Világos ugyanis, hogy nemcsak a mindennapok bora-szereptől áll fényévnyire, de az ünnepi koccintások rendszerszerű kellékeként is csak igen kevesen részesülnek olyasfajta élményben, amelyet nemzetközileg is csak Tokaj-tájban érdemes keresni és lehet találni. Talán éppen ezért szükségszerű a kampány az aszúédességek mellett, amely zajlik a közösségi média zeg-zugos területein. Koccints Aszúval! – hangzik a felszólítás. Az év végére jutó vallási-világi ünnepek kötelező kelléktárának bővítése pedig kétségkívül jogos igénynek hangzik. Mi csak annyit teszünk, hogy a Barta-sor után, ezúttal a rátkai illetőségű Árvay-pince aszúsorával állunk bele az idénypromócióba. Tesszük mindezt nem csak a felkérés miatt, hanem azért is, mert aszút inni jó. És pontosan ez az üzenet hivatott ébreszteni minden félretapasztalt szkeptikust, akik ugye nem isznak aszút, mert "túl édes". Ezúton hatkéznyi jegyzettel üzenjük meg politikailag érvényes úton, hogy a valóság bizony más, és nem párhuzamos semmiféle részigazsággal.

Közeledik a karácsony, a szilveszter, közeledik az ünnepi italok szezonja, köztük a legfontosabb édes borunké, az aszúé is. Az aszút úgy szokás emlegetni, mint a középkori királyok és ünnepi asztalok italát, de hogy valójában hány magyar család bont valójában tokaji aszút az ünnepek alatt, arról fogalmam sincs, de biztosan kevesebb, mint a tokaji borászok szeretnék. Az édes bor nem feltétlenül trendi termék manapság, nehéz eladni és ha erre terelődik a szó, számos alkalommal hallom, hogy valaki egyáltalán nem szereti az édes fehérbort (bár meggyőződésem, hogy ezeknek az embereknek a felében valamilyen rossz minőségű vagy rosszul tárolt, elöregedett édes tokaji miatt alakult ki ez a képzet, egy jó édes bor pedig fordíthatna ezen, ha megpróbálkoznának vele). A baj nem magával az aszúval van, hiszen kiváló minőségű aszúból szerencsére nagy a választék. Mégis hosszú út vezet még odáig, hogy az aszú ténylegesen az ünnepi alkalmak tartozéka legyen, addig pláne, hogy a dolog megforduljon: pusztán maga az aszú varázsolja ünneppé a napot. Addig is én azért arra biztatnék mindenkit, hogy ha teheti, legalább egyszer még koccintson aszúval az év végéig.

A Koccints Aszúval (vagy hashtag formátumban #KoccintsAszuval) facebook-oldal az adventi időszakban promotálja az aszú-fogyasztást és különböző információkat oszt meg a legkülönlegesebb édes borról. A kampány keretében idén is felkértek (tavaly Degenfeld-aszúkat kaptam), hogy kóstoljak meg néhány aszút, idén a Barta Pincétől.

A múlt heti Tokaj évjárat-körkép kapcsán ígértem, hogy Balassa István borairól még lesz szó bővebben a blogon. Az ősz folyamán futólag találkoztam már néhány 2015-ös Balassa borral, de leginkább csak "fesztivál-körülmények" között, a nyár végére tervezett közös tokaji kóstolót sajnos nem sikerült összehozni. Cserébe - a borász nagylelkű ajánlatának köszönhetően - kaptam egy kartonra való 2015-ös bort, egy 2013-as aszúval megfejelve. A kóstolásra kapott borokhoz hozzácsaptam gyorsan egy Andezit Hárslevelűt, összetrombitáltam néhány borfirkász cimborát (sajnos végül pont a borrajongós szerzőtársaknak nem volt alkalmas az időpont), majd 2 napra rá egy Bomboly Furmint is csőrvégre került, így alakult ki a következő sor.

A Bortársaság kínálatában évek óta különleges szerepet játszik Tokaj, a választék folyamatosan bővül, és egy ideje az egyes évjáratok ismertetésére is nagy hangsúlyt fektetnek. A 2012-es évjárat óta külön kiadvány készül a cégnél a tokaji borokról, amelyek bemutatására speciális kóstolókat is szerveznek, ahol maguk a borászok töltögetik a vendégeknek az aktuális évjáratból származó boraikat. A 2012-es évjárattal indult tehát a kezdeményezés, a sokak által kiemelkedőnek titulált 2013 folytatta a sort, a 2014-es borokról kiadvány ugyan készült, de a borbemutatók elmaradtak, 2015-ből viszont ismét bőven van mivel büszkélkedni. Idén ráadásul több új pincészet - Budaházy-Fekete Kúria, Kaláka Pince, Montium, TR Művek - is bekerült a választékba, ők is bemutatkozhattak a kóstolókon.

Bodó Judit és Bodó József három gyermek felnevelése és a Bott Pince mellett valamilyen csodával határos módon mindig találnak időt a helyi közösségi élet élénkítésére is. A Bodrogkeresztúron-Bodrogkisfaludon már hagyománynak számító Mindszenthavi Mulatság, illetve az először tavaly megrendezett Dűlőszelektált Farsang után Bodóék újabb rendezvényre invitálták az érdeklődőket egy régi álmuk megvalósulásának örömére. Szeptember közepén az Erdőbénye-Olaszliszka-Tolcsva háromszög középpontjában elhelyezkedő, nem is oly rég felújított Csontos Présház adott helyet a "Liszkai Teraszok" névre keresztelt baráti összejövetelnek.

Demeter Zoltán Pincészete, a borvidék egyik meghatározó borászata idén 20 éves. A pincénél - és néhány tételt kivételesen Budapesten - is lehetett már kóstolni a 2015-ös évjárat mostanában forgalomba kerülő boraiból, de a hivatalos bemutatóra múlt héten került sor a Corvinus Hotel Kempinsky épületében. Bár a legutolsó (2013-as) évjárat bemutatása után Demeter Zoltán azt ígérte, hogy a következő ilyen eseménynek már a Kakas-dűlő ad otthont, egy év kihagyás után (2014-ben alig készült bor a pincénél) a borász végül ismét a jól bevált budapesti helyszín mellett döntött.
Áprilisban jártam Tokajban a pincénél, akkor már kóstoltam a 2015-ös sor nagy részét, azóta azonban eltelt közel fél év, remek alkalom volt megvizsgálni, hogy most mit mutatnak a borok. A friss évjárat száraz borai mellett az aktuálisan forgalomba kerülő pezsgőt és édes tételeket is megkóstoltuk, de 1-2 meglepetés is szerepelt a sorban.

A tokaji Gizella Pince ritka sikertörténet, hiszen Szilágyi László pincéje anélkül nőtte ki magát aprócska hobbibirtokból a borvidék egyik vezető családi pincészetévé, hogy a borász más borászatnál vállalt munkával tett volna szert kiegészítő jövedelemre, illetve tapasztalatra, ez pedig nem túl gyakori a borvidéken. A tudatos építkezésnek és a folyamatos bővülésnek köszönhetően a pincészet ma már 15 hektár területtel rendelkezik, ebből idén már 12 hektárról készülhet bor. Az állandó fejlődés épp úgy figyelemmel követhető a birtok borainak alapanyagot szolgáltató dűlők növekedésében, mint a "zászlóshajó" Szil-völgy épülésében, szépülésében.
 A "dűlő-portfólió" változatos: Mádon a Szent Tamás és a Bomboly, Bodrogkeresztúr mellett a Medve és a Kastély, Tarcal határában a Szil-völgy, a Bige, a Barát és a Deák termése adja a Gizella-borok alapanyagát. A Mádtól északra elterülő Bomboly parcellája új "szerzemény". Egyre többen fedezik fel ezt a kevéssé ismert dűlőt, változatos, ásványokban gazdag területet, amelytől a borász is sokat vár. A közelmúltban a Gizella Pince kezelésébe került a tarcali Barát egy további parcellája, valamint a szomszédos Deák egy része is. Idén termőre fordul a Szil-völgy több fiatal ültetvénye, így Szilágyi Laci már 3 hektárról szüretelhet kedvenc dűlőjében. 
Augusztus közepén a szőlő jó egészségnek örvendett (bár azóta újabb komoly esőzések sújtották a borvidéket), a fentiek fényében nem csoda, ha a borász sorsfordító, kiemelkedő évjáratban reménykedett ottjártamkor.

Joggal nyílnak ki a bicskák a prolizsebekben, amikor arról esik szó, hogy az aszút, mint a jelen cukorgazdag Tokaj-csúcsát közelebb kellene pakolni a hétköznapok asztalaira. Bár az alapötlet zseniális, az tényszerű, hogy a belföld anyagi keretei és igényszándékai egyaránt képtelenek odáig nyújtózkodni, hogy az asztalok borai – a lehető legszélesebb mintát vizsgálva – egyáltalán megüssék az elfogadható minőség száraz határlécét. Az édesboros szegmens még annál is kritikusabb, lévén arányait tekintve nagyjából tucatnyi természetes palack igyekszik felvenni a piacharcot milliónyi édesített ellenfelével. Egy olyan terepen, ahol az árazás mennyiségi szemlélete könnyen kerekedik felül a minőségi elvárásokon. Mindezt csak azért szögezem ide, mert az általánosságok mellett azért néha lehet, sőt, talán szükséges is elegendő indokként elkönyvelni egy hétfő estét a beaszúsodásra. És ha már furmintfan gondoskodott arról, hogy egy hosszabb Tokaj Nobilis Birtokbor-vertikális után kitegyük a töppedt-pontot a mondat végére, amit ráadásul egy tizenegy éves aszú-mementóval tettünk meg, szükségszerű, hogy méltó módon emlékezzek meg róla. Még ha ad litteram nem is tegnap ittam.

Még mielőtt beindult a magyar csapat menetelése az Eb-n és az ország nagy részének minden program végképp a focinak rendelődött alá (ha már itt tartunk, innen is gratula a magyar csapatnak az eddigi teljesítményért!), egy kellemes nyári hétfői napon borkóstolóval és falatozással összekötött beszélgetésre (beszélgetéssel összekötött kóstolóra és falatozásra, ahogy tetszik) invitálta az érdeklődőket a Képzeld el borbár. Táncoló Medve barátunk Hegyalja két különböző részéről érkezett borászokkal - Kardos Gáborral és Zsurki Sándorral - beszélgetett, akik természetesen boraikat is elhozták. A kóstoló apropója ugyan a borvidék északi és déli részének összehasonlítása volt, de a borvidékkel kapcsolatban számos téma szóba került.

Idén lesz 25 éves Tokaj-Hegyalja egyik legpatinásabb birtoka, a Hétszőlő. 25 év nagy idő, van mire visszapillantani. Nem kell mondani mekkora feladat lehetett jó egy negyedszázada mindent újrakezdeni Tokajban. A Hétszőlő mögött francia tőke dolgozott, de a tokaji bort akkor is újra fel kellett találni. Mind szőlészetileg, mind borászatilag számtalan dolgot ki kellett próbálni és adjuk meg, a Hétszőlő kiválóan vizsgázott. Mint az „újhullámos” aszú-vita egyik főszereplője hamar a borvidék meghatározó pillére lett és történelem ide vagy oda, a kilencvenes évek eleje óta képviselt filozófia beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Így lehet, hogy ma a Hétszőlő ismét történelem és ugyanúgy Tokaj-Hegyalja, de mégis a maga módján, egyedi megfogalmazásban. De nem lennénk Magyarországon, ha a pompás évfordulót nem mocskolná be valami ocsmányság. A magyar állam ugyanis egyoldalúan kirúgta a birtokot a száz évre kötött földbérletből. Tehát miközben itt vidáman kóstolgatunk, nem tudni, mikor fullad meg a Hétszőlő az állam polipkarjaiban…

Az első tavaszi tokaji hétvégém nagy részét a borvidék névadó településén töltöttem. Sok programot kínált ez a hétvége, hiszen az eddig Sárospatakon megrendezett Tokaji Borárverésnek idén először Tokaj adott otthont, és több borászat képviseltette magát a Tokaji Fesztiválkatlanban tartott "Kóstolja meg Magyarországot" nevű eseményen is. Én viszont csak kóstolni jöttem.
Az első tavaszi borvidéki látogatásról szóló írások záróakkordjaként három pincénél szerzett élményeimet kötöttem csokorba.
 

Az április végi tokaji túra utolsó állomásaként Demeter Zoltánt látogattuk meg, ahol 2015-ös száraz borokat és néhány édes bort kóstoltunk. A híresen perfekcionista, világlátott tokaji borásszal mindig különleges élmény kóstolni és beszélgetni. Saját életútja és munkássága tükrében az egész borvidék múltja, jelene, jövője egyéni, de nagyon széles perspektívába kerül, reménysugarakkal és árnyoldalakkal együtt.

"Végre leomlottak a falak Mádnál és Tokajnál." - viccelődik Ujfalussy Szabolcs, ahogy a Tokaj Oremus irodájában összefutunk Bacsó András főborász-birtokigazgatóval. Való igaz, a borvidék keleti és északi része jobban kiesik a tokaji körforgásból, errefelé én is ritkán járok, és az Oremus régóta tervezett meglátogatása is egészen a múlt hétvégéig váratott magára. Az elmúlt bő fél évben kétszer is volt alkalmam egy-egy elég tekintélyes sort végigszondázni a tolcsvai pincészet boraiból, de a birtoklátogatás természetesen egészen más élmény. A korábbi két kóstolóról szóló írás (#1, #2) után a jelenlegi élménybeszámolóval kész kis Oremus-trilógia jött össze.