A tegnap ittam furmintot sorozattal most visszatérünk Tokajba. Bai Edit és Bai István családi pincészete a Carpinus Borászat 2013-as évjáratával lépett először a nagyközönség elé. Az azóta eltelt néhány év alatt a kis családi birtok fokozatosan fejlődött, mostanra már egyre komolyabb tervekkel és jelentősen kibővült szortimenttel rendelkeznek. A furmint mellett hárslevelű, és érdekességképpen sauvignon blanc is terem a család birtokában levő dűlőkön, amelyek a Mád-Szegilong-Tarcal által kijelölt háromszögben helyezkednek el, így a borvidéken előforduló talajtípusok legjavából szinte minden előfordul a birtokon. A testvérpár nyitott szemmel jár a világban, sok külföldi bort kóstolnak, dolgoztak is külföldön, szeretnek kísérletezni, minden téren. A fő hangsúly természetesen a furminton van, ebből készül egy "alap" változat, két dűlős bor és egy válogatás is. Utóbbi Grand Reserve néven fut, egy több dűlő terméséből összeállított hordóválogatást takar, és a 2016-os évjáratból be is szereztem egy palackot. 
Ungert a bontás után 2 nappal vizsgálta meg a palack tartalmát, erről számolunk most be négy kézzel.
 

Eger elsősorban a házasítások "hazája", bikavérek, csillagok, egri cuvée-k viszik itt a prímet, a fajtaborok - pláne fehérben - inkább csak epizódszerephez jutnak. A furmint szólóban palackozva végképp ritka madár  ezen a tájon - Eger talán az egyetlen borvidékünk, ahol furmint és hárslevelű is értékelhető mennyiségben terem és a hárslevelű jobban előtérben van társánál -, házasításban még csak-csak előfordul (lásd St. Andrea, Pók Tamás, Orsolya Pince), de önállóan csak szabályt erősítő kivétel. Kovács Nimródékon kívül hirtelen nem is jut eszembe senki, aki fajtaborként komolyan foglalkozik a fajtával (a google közben az Almagyar-Érseki Szőlőbirtokot és a számomra ismeretlen Tóth és Tóth Pincészetet dobta még ki hirtelen), ők viszont magasra tették a lécet, és egyenesen a borvidék egyik csúcstermőterületeként emlegetett Nagy-Egedről palackoznak furmintot 2010 óta. Én most az éppen forgalomban levő 2015-ös évjáratot kóstoltam meg, ha már a Furmint Február nagy kóstolóján nem jutottam el az egri pince standjáig. Ungert később csatlakozva harmadnapos állapotában vizsgálta meg a bort.
 

Valószínűleg a legérdekesebb része egy furmint február ajánlónak, amikor új vagy viszonylag ismeretlen feltörekvő termelők ígéretes borait ajánljuk. Sajnos azonban egyre kevesebbet tudok ilyenből ajánlani. Szerencsére nem azért, mert egyre kevesebb ilyen reménység tűnik fel a horizonton, a hiba az én készülékemben van. Sokévnyi furmint februározás után óhatatlan, hogy egyre többen kerülnek be a mindenképpen rákóstolni érdemesség táborába. Első bálozóként még nem tudtam ellenállni , hogy a kínálat nagy részét feltérképezzem egy este alatt, manapság a rutin a és a fogorvosi számlák már elriasztanak ettől az őrült tervtől. Nincs mese, menthetetlenül belesüllyedtem a langyos vízbe, de milyen kellemes ez a langyos víz: annyi évről-évre megbízhatóan jó borral és termelővel találkozok, hogy marginális mértékű energiám marad a szürke zóna feltérképezésére.

Még januárban abban a szerencsében volt részem, hogy egy igazán különleges Bott Pince-kóstolón vehettem részt a borászokkal és a Furmint Február szervezőcsapatával. Tulajdonképpen egy előkóstoló volt ez, egy különleges eseményhez válogattuk ki az ott bemutatásra kerülő borokat.
A cél az volt, hogy a pince eddigi évjárataiból, száraz és édes borokból egyaránt szemezgetve egy olyan szerteágazó válogatást állítsunk össze (legalábbis azokból a tételekből, amelyekből maradt értelmezhető mennyiségű palack), amely különböző évjáratokon, dűlőkön, borkategóriákon és maradékcukor-tartalmon átívelve Tokaj és a Bott Pince minél több arcát mutassa meg, természetesen a legszebb borok tükrében. 
 

(Fotó: Dancsecs Ferenc, Furmint Photo)

Itt a második februári furmintos "tegnap ittam", amelynek keretében ezúttal egyrészt elhagyjuk Tokajt, másrészt átlépjük az országhatárt és egy felvidéki bort vesézünk ki. Bott Frigyesnek ugyan elmondása szerint a hárslevelű a kedvenc fehér fajtája, de nem kétséges, hogy a furmintnak is komoly szerepet szán. Nem csupán önállóan, fajtaborként palackozza, hanem ez az egyik alapköve a pincészet csúcsházasításának számító Super Granum-nak is, hárslevelűvel és juhfarkkal karöltve. Muzslán persze mást mutat a furmint, mint akár Tokajban, akár Somlón. Itt vulkanikus alapú agyagos, mészköves talajon terem a szőlő, amely Frigyesék pincéjében egész fürtös préselést követően saját élesztővel hordóban erjed és érlelődik finomseprőn kb. fél évig. 
Amikor nyáron kóstoltuk a pincénél a 2016-os furmintot, úgy véltük, hogy már csak az évjárat markánsabb savai miatt sem árthat egy kis érlelés a boroknak. Most eljött az ideje, hogy megvizsgáljam, mit mutat most, bő fél év eltelte után.
 

Köveskál gasztronómiájának és borkérdésének közelmúltbeli sikertörténetszerű felfutása nemcsak a szűkebb értelemben vett Káli-medencére gyakorolt jótékony hatást, de tolta magával a Balaton-felvidéket is, jól. Sikerek persze nem az ajándékfán teremnek, dolgoztak érte sokan és sokféleképpen. Ebből a munkából pedig a Pálffy Gyula és fia, Attila által szakmavezetett Pálffy Pince is kihasította a maga jelentős szerepét.

Bár a Köveskálra történő személyes visszatérést 2012 óta különféle magánéleti gyökerekkel rendelkező problémák miatt halogatom, időnként innen, a főfaluból is rácsodálkozom, mennyire kellemes borok készülnek arrafelé mostanában. Így történt ez most is, amikor rápróbálkoztam a friss olaszrizlingjükre. Pozitív irányba faragott a fajtával kapcsolatos előítéleteimen, ráadásul mindezt természetesen úton tette meg, ami ügyes dolognak számít.

Szecskő Tamásról rég írtam, mivel a 2010 körüli aranykorszaka után nem ittam igazán megrendítően jót a pincétől. Ebből az állapotból a tizenhatos szürke hozott jelentős elmozdulást, nálam egyből a harmadik legjobb helyre repült a képzeletbeli örökranglistámon (Az első kétségtelenül a 2010-es Julianna a második pedig a 11-es chardonnay). Ez a bor több kunsztot is tud egyszerre, azon felül, hogy abbahagyhatatlanul finom. Úgy tud hihetetlen ízgazdag lenni orrban és szájban is, hogy egy pillanatra sem lesz nehézkes vagy unalmas. Kettő: akárhogy is szépítjük a 14-es szesz sok egy száraz fehérborban, viszont ha valaki nem nézi meg a hátcímkét, akkor garantálom, hogy érzetre senki nem tippelné 12,5-13 felé. Három: a 2016-os savak lendületes, osztrák stílusú elektromos vibrálást kölcsönöznek a kortynak, de egy pillanatra sem bántóak vagy élesek, lenyelve sem okoznak gyomorégést. Ennyi pénzért - bár tudom, hogy sajnos sokaknak még ez is sok pénz egy üveg borért - nem sok helyen lehet klasszis élményt kapni. 7 pont

Azt találtam ki, hogy a Furmint Február alkalmából a havi "tegnap ittam"-ok nálam furmintokról szólnak majd. Nem tudom, hány ilyen poszt lesz (heti egyet azért igyekszem összehozni), nem tudom még, hogy milyen borok szerepelnek majd (próbálok több borvidékről és a blogon ritkábban szereplő pincéktől válogatni), de a sort mindenesetre egy klasszikus nyitja. Ez pedig Demeter Zoltán száraz birtokborának aktuális évjárata, a 2016-os. Ez a bor (korábban Birtokbor, még korábban szintén Furmint) mindig stabil viszonyítási pont, gyakorlatilag évjárattól függetlenül megbízható vétel, én legalábbis nem emlékszem minőségi megingásokra. Amikor a 2011-es, 2012-es évekből sok furmint lomha és farnehéz lett, a "DZ" Birtokbor akkor is remek volt, most pedig, amikor sok 2016-os száraz tokaji karcos savaival teszi próbára a fogyasztókat, ezt a buktatót is elkerüli. Legfeljebb az árán lehet fanyalogni, hiszen más pincék a dűlős boraikat kínálják ennyiért, de egyrészt Demeter Zoltán borai borvidéki szinten sem voltak soha olcsók, másrészt pedig a furmintok ára egyébként is emelkedik, szóval ez ellen nincs mit tenni. A bor külseje a 2016-os évjárattal megújult: a bordeaux-i palackot (újra) az elegánsabb rajnai palack, a szintetikus dugót DIAM váltotta. A külcsín után most nézzük meg, mit tud a belbecs.

Ténykérdés, hogy balatoni viszonylatokban ritkábban fogyasztunk és emlegetünk érdekes vörösborokat. Pedig van élet az olaszrizlingen túl is, amit egyre több szerethető Csopak-környéki kékfrankos igyekszik alátámasztani. A pincén kívül elhelyezkedő okok miatt komoly dugóproblémákkal küzdő, de amúgy csodálatos-fantasztikus Homola-frankos után itt egy könnyebb, de nem kevésbé kedvelhető anyag a helyi veteránnak számító Jásdi Istvántól is. Ráadásul hibamentesen, csavarral zárva.

A pince eddig emlékeim szerint csak franc-keretek között próbálkozott tágítani a színspektrumot, ez tehát az első próbálkozás a fajtával. Ami ráadásul hivatalosan csak nulladik, hiszen az alapanyag még nem saját. Ennek ellenére már most sem csak ígéret, sokkal inkább biztos választás.

A sauvignon blanc-t jellemzően a reduktív, harsogóan intenzív, frissítő, könnyű borokkal azonosítjuk. Azoknak, akik szeretik a fajtát - és akiket nem taszít a jellegzetes aromatika és a gyakran arcba mászóan izgága illat- és ízkavalkád - ideális tavaszi és nyári ivó-/gasztróbor lehet. Készülnek azonban prémium minőségű (és árazású) tételek is a fajtából, amelyek komolyabb babérokra törnek és joggal célozzák meg a fehérbor-csúcskategóriát (még ha burgundi grand cru-k magasságáig nyilván nem is jutnak el). Most mi is megszondáztuk a sauvignon blanc "felső polcot": három nemzetközi szinten fontos termőhely, három pincészet felső kategóriás bora állt csatasorba.
 

Közeledik a február, kis hazánkban a furmint-kóstolók hónapja. Az azóta egyre elterjedtebb tematikus hónapok és megakóstolók sorát elindító Furmint Február rendezvénysorozat idén rögtön a hagyományos vajdahunyadvári gigaszemlével kezdődik, utána következnek a különböző kisebb rendezvények. A már szokásosnak mondható januári felvezető sajtókóstoló ezúttal elmaradt, de a rendezvénysorozat atyja, Kézdy Dániel ráhangolódásképpen felajánlott 1-2 palack furmintot néhány lelkes borfirkásznak.
Én most két érett furmintot választottam, ilyesmit ritkábban kóstolok. Magyarország két legismertebb furmint-termőhelyét egy-egy veterán borász bora képviselte az asztalon és a poharakban: Tokajt Árvay János, Somlót Györgykovács Imre.

Az idei év januárjának közepe már túl távolinak tűnhet ahhoz, hogy ebből a sokszor téves előítéletek mentén, néha viszont inkább csak rossz tapasztalatokra alapozva kudarcosnak minősített 2014-ből kóstoljunk vissza borokat. Főleg a mindenféle beragadástól szenvedő készlet kisöprésének ürügyén kívül. Ugyanez a hónapközép egyúttal messze van a tematikus február úgynevezett bevezetéséhez is. Ráadásul éppen változó arányokban furmintot is tartalmazó fehérborokkal. Aztán mégis csak az van, hogy időhiány, fogyasztás- és írásbőség okán éppen most, a témahónaphoz közel jutottunk el odáig, hogy megemlékezve róluk kedvet csináljunk Hegyalja fehérboraihoz. Meg az is van, hogy bár időtekintetben valóban távol akarjuk tudni magunktól kettőezer-tizennégy szenvedéseit, de azért igenis készültek érdekes, szerethető, sőt, akár nagy borok – többnyire egyébként fehérek – határainkon belül abban az évben is. Ráadásul olyanok is, amelyek majd' négyévnyi távlatból is mernek érdek nélkül tetszeni. Kapásból itt van kettő lentebb, szokásosan, négykezileg.

(Kedves olvasónk, Török Attila cikkét olvashatjátok. Köszönjük!)

Beszéljenek hát a tények. Ha a magyar bor és a külvilág szóba kerül, a vélemények néha önsajnáltatók, máskor inkább önámítók. Jogos ilyenkor a kérdés: milyen adatállományra is támaszkodnak ezek? Első nekifutásra a nemzetközi (pld. FAO) export-statisztikákhoz fordulhatunk. Ám ezek mennyiségi szemléletűek, s ebben a versenyszámban a felaprózott termelési struktúrájú magyar borászat behozhatatlan hátránnyal indul. Mást kell hát kitalálni. A világ csúcsgasztronómiájában már nem a mennyiségi szempontok dominálnak. Itt kis tételek is figyelemreméltó pályát futhatnak be, a tömegtermékeket pedig a legtöbb sommelier kerülni igyekszik. Próbáljuk hát meg borainkat ebben a közegben “felmérni”. A módszertan egyszerű: végig néztük 4 kontinens 35 országa 107 városának 999 éttermének borlapját. Ahol van ilyen, a Michelin csillagosoknál kezdtük, de általában is igyekeztünk a színvonalasabbakra szorítkozni. (A részletes borlap azért utal arra, hogy igényesebb étteremről van szó.)

Mit mutat egy aszú alig pár hónappal a szüret után, 10 évesen, illetve 20 évesen? A kérdésre választ kaphatott, aki múlt héten szemfüles volt, észrevette a Disznókő Pincészet által meghirdetett facebook-eseményt és betért egy kóstolóra a tavaly nyílt Veritas Borbárba. Természetesen ugyanazt a bor lehetetlen egyszerre frissen, 10 évesen és 20 évesen kóstolni, de az aszúk érési fázisaiba remek betekintést nyújtott a kóstoló. A Disznókő képviselői kedd délután egy 1998-as és egy 2008-as 5 puttonyos aszút kínáltak az érdeklődőknek és megmutatták a 2017-es aszúmintát is, jelenlegi, szinte újszülött állapotában. Három rövid széljegyzet következik.

A borkedvelő emberekre általában jellemző, hogy ha olyan országba utaznak, ahol történetesen bor is készül, hazaúton megpakolják a bőröndöt néhány palackkal mintegy látókör-tágítási céllal. Januárban kis kompániánk összegyűjtötte a kevésbé mainstream-borországokból - többnyire a Mediterráneum környékéről - importált palackjait egy össznépi kóstolóra, én meg úgy gondoltam, hogy ez a téma remekül passzol a rejtőzködő borvidékek sorozatba, úgyhogy íme, itt a sorozat első különkiadása. :)
 

Egyre inkább vagyok úgy, hogy ha már mindenképpen bikavér, akkor ízléseim-kezeim inkább Szekszárd, mintsem Eger felé igyekeznek ösztönszerűen hajlani. Bár a kategória még mindig inkább csak egyfajta beváltásra váró kétborvidéki ígéret, néha pedig sajnos csak káosz és bizonytalanság, akad azért közöttük néhány érdek nélkül szerethető, és ezeket egyelőre többnyire délen érdemes keresni. Ha az ár szempont, akkor ezúttal egy alapszintű bika csapott össze a középkategóriával. Ha a pénzügyi kérdéseket figyelmen kívül hagyjuk és csak az érzékszerveinkre hagyatkozunk, akkor a két bor nagyjából egy kategóriát képvisel, ezt pedig többnyire a tisztességes hétköznapi semmiextra-vöröseknek szoktuk hívni. Borként tulajdonképpen szerethetők, de nem visznek közelebb a bikavér-megfejtéshez. Már ha egyáltalán létezik ilyen fogalom.

"Friedrich Dániel útja a Degenfeldtől a Pántlika Pincészet érintésével a Szent György-hegyre vezetett, egy éve Szászi Endrénél dolgozik. Időközben szintén szakmabeli párjával, Csizsinszky Dórával is egy kis családi tulajdonban lévő szőlőt művel és készít bort Badacsonyörsön, ahol fél hektáron olaszrizling, ottonel muskotály és rózsakő terem. A birtok egyébként a Badacsonyörs és Ábrahámhegy határán található Bagolykő szikláról kapta nevét." - írtam a Bagolykő Birtokról másfél évvel ezelőtt, egy villámlátogatás kapcsán. 
Akkor a pince első borait még mintaként szemléztük, azóta viszont kialakult a design és a 2016-os évjáratból már vannak kereskedelmi forgalomban elérhető tételek. Idén november végén Friedrich Dániel meglepett néhány palack 2016-os borral, amelyeket január elején meg is kóstoltam (másnap ungert is kapott egy kis ízelítőt a nyitott üvegekből). 

Míg octopus és sweetsole lankadatlan lelkesedéssel írnak dél-afrikai borokról a "műv.alkeszen", a borrajongó hasábjain ritkábban fordulnak elő a kontinens borai. Most viszont egy poszt erejéig mi is jegyet váltunk a vonatra. A kolléga urak szerintem már a kontinens összes Magyarországra szállító webshopját tesztelték, én azonban jelentős lemaradással küzdök Dél-Afrika-fronton, ennél fogva még többnyire beérem a Budapesten elérhető kínálat szondázásával. Így akadt a kezembe a mai poszt tárgya is.
Dél-Afrikában ugyan meglehetősen sok nemzetközi fajtával foglalkoznak (és ugye már hárslevelűvel is, ráadásul nemzetközi szinten is eredményesen, lásd a Tim Atkin MW-nél 94 pontra érdemes Lemberg Wine Estate Hárslevelűt 2015-ből), de talán nem túlzás azt mondani, hogy az ország két üdvöskéje a chenin blanc és a pinotage. Utóbbi eddig - finoman szólva - nem lopta be magát a szívembe. A chenin blanc-t viszont kedvelem, ráadásul a dél-afrikai borokat illetően több tapasztalattal rendelkező művelt alkoholisták is inkább a fehérborokat ajánlják ismerkedésre, szóval tél ide, tél oda, tegnap is fehérbort ittam. :)

A neszmélyi székhellyel rendelkező Kősziklás Borászat átlagon felül vált érdekessé az elmúlt években, és ez elsősorban a boraik stabil, megbízható és szerethető minőségének, mintsem valamiféle megalapozatlan prekoncepciónak köszönhető. Azt is elmondom, hogy szerintem miért.

Egyrészt égető szükség volt már olyasfajta megbízható minőségű, de ugyanakkor a tapasztaltabb ízlésűek figyelmét is felkeltő, szerethető borokra, amelyek szöszölés és túlelemzés nélkül is beválnak bárhol és bármikor, másrészt és mellékszálon pedig még egy kevesebb figyelmet kapó borvidék zászlaját is képesek egyre magasabbra emelni. Ez pedig nemcsak Neszmélynek és Komárom-Esztergom megyének, hanem az egész országnak is előnyére válhat, válik.

Aki még nem tette, vesse bele magát az alapszintbe nyugodtan, a rizlingszilvánitól az irsain keresztül a sauvignon blanc-ig élvezetes és szerethető majdnem minden, ami a pinceajtón túlra kerül. Én most léptem egyet felfelé és az alapszinteket elhagyva rápróbáltam egy nemzetközi fajtákból összeszűrt Kősziklás-házasításra. A stílus ugyan más, de a minőség-megbízhatóság még a Szirt esetén is változatlan maradt.

Gondolkodás nélkül iható, jó minőségű alap vörösborokkal még ma sem lehet Dunát rekeszteni Magyarországon, pedig nagy szüksége lenne ilyenre a híresen ár-érzékeny magyar fogyasztóknak. A külföldi nyomás nagy, se szeri, se száma azoknak az újvilági, spanyol vagy portugál boroknak, amelyek már bármelyik hipermarket polcáról bátran leemelhetőek, és stabil minőséget hoznak. Sokan afféle kármentő, "mindent bele" borként tekintenek az olcsó házasításokra (rosszabb esetben a borász is), pedig nem törvényszerű, hogy így legyen, lehet ezt a műfajt jól csinálni. Mi most szerencsére találtunk egy olyan alap vöröset, amit bármikor újra leemelnénk a polcról és a következő évjáratokban is figyelni fogunk rá.

Tar Ferenc és a Carpe Diem egy régóta tervezett és rendhagyó kóstolóval nyitotta meg a 2018-as évet. Feri ezúttal nem a saját kínálatból szemezgetett, hanem egy régi kedvencének vertikális sorával lepte meg az érdeklődőket, néhány bónusz tétellel kiegészítve. A Descendientes de J. Palacios Pétalos névre hallgató bora nálam is elég stabil szereplő az éves fogyasztásban, 2008 óta valószínűleg minden évjáratot kóstoltam, és kellemes emlékeket őrzök a borról, a ráadás palackok pedig különösen felcsigázták a kíváncsiságomat.
 

A Fill The Winebox csapata még a múlt év decemberében, a karácsonyi ajándékozási szezon előtt tartott egy utolsó kóstolót, azaz úgynevezett Minivino-t. Az eddigi kóstolókról, a cég koncepciójáról már többször szóltunk, ezen a téren nem is bocsátkoznék önismétlésbe. Újdonság is van azért a Fill The Winebox háza táján, még ha ez nem is öltött még teste. Hamarosan megnyitják ugyanis saját borbárjukat és borboltjukat, de erről többet majd akkor, ha mindez fizikailag is megvalósul, addig pedig maradjunk a legutóbbi MiniVino-nál. A borkereskedés mögött álló három barát az állandó választék szereplői mellett ismét magával hozott egy csokorra való új mintát. Az év végén már nem jutott idő a beszámoló formába öntésére, ezt most pótolom.

Figuláék 7ha névre hallgató házasítását nevezhetnénk amolyan birtokbornak is, ha éppen a borvidék és a pincészet első számú fajtája, az olaszrizling nem hiányozna belőle. Igazából nem is ez volt a házasítás célja, de erről majd később. Úgy rémlik, hogy a 2011-es lehetett az első évjárat, amelyet még mintaként 2012-ben a pincénél tett első, és sajnos eddigi egyetlen látogatásom során tartályból kóstoltam. Azóta emlékeim szerint mintha csak a páratlan évjáratokban - 2013, 2015 - készült volna el a 7ha - de nem, 2014-ben is, viszont az valahogy kimaradt -, előbbiről egyébként rövidebb vagy hosszabb formában a blog hasábjain többször meg is emlékeztünk. Az eddig kóstolt három évjárat volt annyira meggyőző, hogy ezekből be is szerezzek 1-2 palackot otthoni fogyasztásra, a héten pedig az éppen aktuális, eddig csupán fesztiválkörülmények között kóstolt 2015-ös kiadást bontottam fel. 
Január hónap a szezonális borfogyasztás íratlan törvényei szerint az északi féltekén ugyan vörösborért kiáltana, de egyrészt a hét második felében már szinte tavasz volt, másrészt saját borfogyasztásom csak mérsékelten mutat szezonális vonásokat, harmadrészt meg a jelen poszt tárgya nem éppen a pehelysúlyú fröccsbor-kategóriában játszik, tehát minden szempontból indokoltnak tűnt, hogy tegyek vele egy próbát.
 

A 2018-as év második írása még tavaly decemberben fogyasztott boroknak állít emléket, mégpedig egy dupla Bott horizontális sor képében. A Bott Pince borai az eddigi tapasztalataim alapján a borvidéki átlagnál sokkal jobban dacolnak az idővel, nem véletlen, hogy amikor fokozatosan elkezdtem felélni a 2011-2012-es évjáratokból származó száraz tokaji boros készletemet, nagyrészt az ő boraik maradtak utoljára. Decemberben egy-két - későbbi vertikális sorba szánt - palack kivételével ezek is áldozatul estek néhány szomjas toroknak és májnak.