(Kedves olvasónk, Török Attila cikkét olvashatjátok. Köszönjük!)

Beszéljenek hát a tények. Ha a magyar bor és a külvilág szóba kerül, a vélemények néha önsajnáltatók, máskor inkább önámítók. Jogos ilyenkor a kérdés: milyen adatállományra is támaszkodnak ezek? Első nekifutásra a nemzetközi (pld. FAO) export-statisztikákhoz fordulhatunk. Ám ezek mennyiségi szemléletűek, s ebben a versenyszámban a felaprózott termelési struktúrájú magyar borászat behozhatatlan hátránnyal indul. Mást kell hát kitalálni. A világ csúcsgasztronómiájában már nem a mennyiségi szempontok dominálnak. Itt kis tételek is figyelemreméltó pályát futhatnak be, a tömegtermékeket pedig a legtöbb sommelier kerülni igyekszik. Próbáljuk hát meg borainkat ebben a közegben “felmérni”. A módszertan egyszerű: végig néztük 4 kontinens 35 országa 107 városának 999 éttermének borlapját. Ahol van ilyen, a Michelin csillagosoknál kezdtük, de általában is igyekeztünk a színvonalasabbakra szorítkozni. (A részletes borlap azért utal arra, hogy igényesebb étteremről van szó.)

Kihagytuk a 35 országból azokat a nagy bortermelőket – jellemzően Dél-Európában – ahol nemhogy magyart, de általában semmilyen külföldi bort sem lehet találni. Kihagytuk Ausztriát is. Ha a 35-ben volt magyar bor az étlapon, feljegyeztük. Ugyancsak feljegyeztük a borlap becsült tételszámát, s azt is, ha a 3 globális bornagyhatalmon (Franciao., Olaszo., Spanyolo.), illetve a 3 európai (Ausztria, Németország, Portugália), illetve a 6 újvilági (Kalifornia, Argentína, Chile, Ausztrália, Új-Zéland, Dél-Afrika) borközéphatalmon kívüli országból találtunk tételt. (Ezekből a borlapokból is egyértelmű volt, hogy még a középhatalmak, így pl. Ausztria is más ligában játszanak.) Ugyancsak külön-külön feljegyeztük, vajon a magyar ”előfordulás” (továbbiakban: magyar+) vajon tokaji aszú/esszencia; egyéb tokaji; nem tokaji fehér; illetve vörös. Egy-egy előfordulásnál már nem figyeltük a tételszámot, ez általában csak 1-2, legfeljebb 3-5 volt.

A 999 borlap 20,7%-án (207 db) volt magyar bor. Ezen a 207 borlapon összesen 281 “magyar+-t” jegyeztünk föl, ennek 53%-a volt tokaji aszú és esszencia, 33%-a egyéb tokaji, 6%-a egyéb fehér, 8%-a vörösbor.

A 35 országban ezt találtuk:

 * az előfordulások (“magyar+”) száma és a találatok száma természetesen eltérhet. Egy “magyar+” borlapon pld. szerepelhet egyszerre aszú, tokaji fehér és vörös is. Ekkor a találatok száma 3, egy “magyar+” borlap mellett.

A fenti táblázat országos összesítéséből néhány nagyobb borlapszámú várost kiemelve az alábbi számokat kaptuk:

A fentiek alapján (hozzávéve a többi, a táblázatban nem szereplő ország számait) meglepőnek tűnhet a gyenge jelenlét a közeli Németországban, Svájcban, a közép-európai és balti országokban és Oroszországban. Ehhez képest bíztató a londoni és edinburghi 69, ill. 48%-os, a new yorki és san francisco-i 40, illetve 55%-os “magyar+” arány.

Érdekesség, hogy míg a vizsgált 999 borlap becsült átlagos tételszáma 232, a “magyar+” borlapok esetében ez a szám 519 volt. Németországban, Svédországban, Lengyelországban és Kanadában a teljes átlagos tételszám a “magyar+” borlapok átlagának 30-37%-a között, Nagy-Britanniában 56%-a volt.  Ez arra utal, hogy a magyar bor jellemzően csak “választékbővítő” egzotikum, inkább a nagy tételszámot kínáló éttermekben fordul elő. Még a közeli országokban sem találhatók legalább valamennyire magyar borra épülő borlapok.

Ugyancsak kirajzolódik – nem meglepő módon – hogy a nemzeti gasztronómia szinte a hátán viszi a nemzeti borászatot. Olasz étteremben – bárhol a világon – főleg olasz a bor, franciában francia. Magyar éttermek már nem nagyon vannak a világban, így ez sem segít.

Említettük, hogy a nagy- és középhatalmak teljesen más ligában játszanak. Kikkel játszunk hát mi?  Az alábbi táblázat mutatja, hogy a 999 borlapból hányon található a 3+9-en kívüli országból származó bor. (Értelemszerűen Magyarország, emellett Görögország kivételével. Ez utóbbi külön eset, itt nincsen hely tárgyalására.)

Látható, hogy a csúcsgasztronómia nyitott az egzotikum iránt, a legtöbb “találatot” például a kevéssé jegyzett Libanon érte el. Szinte valamennyi hagyományos európai bortermelő ország megtalálható, kivétel csak a Cseh K., Albánia, Bosznia, Moldávia és Koszovó. (A borlapok egyébként egy érdekes fejleményről is tájékoztatnak: van már bőven a saját nemzeti csúcsgasztronómiába is bekerülő, nem hagyományos bortermelő országból európai bor: pld. lengyel, dán, holland és angol fehérborok. Sőt, lengyel pinot noir. Külföldre azonban – szerencsére? – ezek még nem jutottak el.) 

Megfigyelhető még, hogy a szűk nem tokaji jelenlétben erősen fölülreprezentáltak a Magyarországon szinte ismeretlen, jellemzően külföldi hátterű borászatok. Ezek egyébként a “borlaputazás” kellemes meglepetései: a legváratlanabb helyeken bukkanhatunk rájuk, s még a pince nevét se ismerjük – legfeljebb a borvidék cseng ismerősen.

Ha van mindebben tanulság – s bizonyára van valamennyi – az elsősorban a magyart előfordulásban is nagyon sokszorosan, tételszámban pedig elképesztő mértékben megelőző osztrák borászat csúcsgasztronómiai jelenlétének tanulmányozásából vonható le. (Az újvilági, akár kis országok – Chile, Új-Zéland – sikertörténetei nagyjából irrelevánsak számunkra. A másik, hasonlítható méretű európai “középhatalmat”, Portugáliát pedig klimatikus adottságai választják el tőlünk.) Az osztrák nemzetközi csúcsgasztronómiai “borlapi jelenlét” különösebben nem elmélyült tanulmányozása is egyértelművé teszi – s ez aligha új megállapítás – a szűk fajtaválasztékot. A mintegy 40 tételes magyar nem tokaji “találat” teljes termőhelyi és fajta szerinti összevisszaságot mutat. A sokszáz, talán ezret is elérő (ezt pontosan nem számoltuk) osztrák találat koncentrált. Kékfrankos, zweigelt, pinot noir és nem sokkal többféle fehér: főleg zöldveltelini, rizling és chardonnay. Igaz, ezek mellett előfordulnak kevéssé ismert, helyi fajtákból készült borok is.

A fenti számok kirajzolják, hogy Magyarország – mintegy 100 évvel korábban állítólag a világ 3. legnagyobb borexportőre – a 207 “magyar+” borlappal sajátos helyet foglal el. Nem középhatalom, de nem is a fenti táblázatban bemutatott “futottak még” csoportjának tagja. A kettő között helyezkedik el. Csakhogy… Vonjuk le a 281-ból a 243 tokaji találatot (az “előfordulás borlapon” és a “találat” közti különbségtől most tekintsünk el), s mindössze 38 marad. Ezzel körülbelül Szlovéniával vagyunk egy szinten. Nem “futottak még” tehát, ám ezt egyetlen egy borvidéknek köszönhetjük. 6200 hektárnak. Tokajnak.