Ismét véget ért egy év, ismét ideje van annak, hogy összefoglaljuk, mely borok voltak azok, amelyek 2013-ban legnagyobb élményt nyújtották.

Eredetileg két sauvignon blanc-t szerettem volna posztba önteni, de aztán az utolsó pillanatban hozzájuk csapódott Németh Attila Gábor első közelítésben talán meghökkentő analitikájú késői szüretelésű olaszrizlingje, így végül egy vegyes sorral fordultam be az ünnepi célegyenesbe.

Nagy lendülettel járta be a magyar sajtót a Dereszla Aszú 5p 2007 fenomenális amerikai sikere. A bor ugyanis megcsinálta azt, ami eddig egyetlen magyar pincészetnek sem sikerült. A főként külpiacokra termelő – ennél fogva itthon alig ismert – pincészet a Wine Spectator Top 100 első traktusában végzett. A listára kerülő termelők általában szeretik úgy interpretálni a dolgot, hogy a világ legjobb száz borába válogatták őket. Ezzel ellentétben a Wine Spectator Top 100 abszolút nem ezt célozza. A lista azokat a borokat igyekszik összeszedni, amelyek kimagasló minőséget képviselnek, jó vagy elfogadható árukkal és megtermelt mennyiségükkel széles körben hozzáférhetők. Nem sokkal a nagyszerű hír után volt szerencsém a Dereszla Pincészetnél járni, ahol Bai Edit borásszal rengeteget kóstoltunk és beszélgettünk. Beszámoló majd később, most fókuszáljunk a Wine Spectator Top 100 huszadik helyét és a híres magazin 95 pontját megcsípő aszúra!

A beszámoló második részében térjünk tehát át a vörösekre. Kezdjük rögtön sógorékkal, lévén Bécsben vagyunk, volt mit szemlézni Burgenlandból. Az első átütő élményt a cabernet-kékfrankos-tannat alapú Gager Tycoon 2009 képviselte. Jó sav, kirobbanó intenzitás, emberes mennyiségű fa és hosszú lecsengés. Nagy kedvencem, az Umathum minden évben szép szelekcióval érkezik a Mondovinora. A Haideboden 2011 meglepően pinot noiros kivitelű, intelligensen elegáns, a kis mennyiség ellenére is érezhető benne a fűszerező cabernet. A Pinot Noir Unter den Terrassen 2010 fülledt, kicsit büdi, de cseresznyésre és hecsedlisre szellőzik. Nem rossz, de nem is meghökkentő. A Blaufränkisch Kirschgarten 2009 viszont mély, nagyon hosszú, tele izgalommal, de azért még érlelésért kiált. Prielerhez átevezve a Blaufränkisch Johanneshöhe 2010 kerül először poharunkba, az évjárat ellenére korrekt, vonzóan piros bogyós és makulátlanul tiszta. A Pinot Noir Hochsatz 2010 hecsedlis, kevés vegetálissággal, nem rossz, de a nehéz évjárat miatt nem kellően koncentrált. A Cabernet Sauvignon Ungerbergen 2011 ellenben komoly anyag, intenzív és hosszú. A háttérben bujkáló kis zöldesség csak fokozza komplexitását. A pult alól töltögetett Marienthal Blaufränkisch 2011 meglepetésre abszolút tartja a lépést a kabernével, csak szuperlatívuszokban lehetne róla értekezni. Az egyetlen magyar vonatkozású kiállító Franz Weninger volt, aki az osztrák tételek mellett a balfi fivéreket is felsorakoztatta. Idő hiányában csak a Dürau Blaufränkisch 2009-re próbáltam rá, de nem bántam meg, mert számomra ez lett a kiállítás legjobb és legérdekesebb osztrák bora. Piros bogyós, egy picit bőrös, rettentő hosszú lecsengéssel, igazi nagy kékfrankos. Méltó barátja a Preisinger Paradigma 2011 zweigelt, kékfrankos és merlot házasítás, amely vonzóan lédús savanyú gyümölcsökkel, jó adag minőségi fával és komoly tartalmával vált emlékezetessé.

December elején a Bortársaság Lánchíd utcai üzletében Lőrincz György személyesen mutatta be a St. Andrea bikavér-családjának két legújabb tagját. Lőrincz Györggyel eddig életemben egyszer találkoztam személyesen: vagy jó 4 évvel ezelőtt az Etyeki Kezes-Láboson tőle kaptam a poharamba a Napbort, de mivel vártak rám és rohannom kellett, akkor - bár szerettem volna - sajnos nem volt időm beszélgetni. Most megragadtam a kínálkozó alkalmat a borokra és a borászra is egyaránt kíváncsi voltam.

Beaujolais hivatalosan Burgundia része, azonban az arrafelé gamay-ból készülő borok nemigen hasonlítanak a borvidék többi részén döntően pinot noir-ból készülő vörös nedűkre. A klasszifikáció is hasonló valamelyest (a B. Nouveau-tól most tekintsünk el): az alapborok Beaujolais néven futnak, eggyel magasabb szint a Beaujolais villages, a legmagasabb kategória pedig a Beaujolais cru, amely egy meghatározott település körül található szőlőkből készített bort jelent. Ilyenből tíz található a vidéken. A két magasabb szintről érdemes válogatni, és bizony nagyon szép borokra, jó vételekre lehet bukkanni. A napokban három cru-t kóstoltam, jó nevű termelőktől:

A Bor Mindenkié és a Palack Borbár csapata november utolsó hétvégéjén tartotta meg mini borfesztivál-sorozatának első rendezvényét, a „Fiatal, szerethető Tokaj”-t. Az öt tokaji pincészet részvételével megtartott sétáló kóstolónak a Palack Borbár melletti Próféta Galéria adott helyet, ahol minden egyes borászatot személyesen a borász vagy a tulajdonos képviselt.

A rendezvény célja, hogy lehetőséget biztosítson az adott borvidék borainak és borászainak megismerésére, a borász és a fogyasztó közötti közvetlen kapcsolat megteremtésére, amire egy tömegkóstoló nem feltétlenül teremti meg a megfelelő körülményeket. A szervezők külön hangsúlyt fektetnek a minőségi borok világával éppen csak ismerkedők csoportjára.

(A képet a Palack facebook-oldaláról vettem kölcsön)

Talán túl sokat vállal az a bor, ami egyszerre akar belépő lenni a magyar és világfajták eleinte közönségmegosztó világába, de szeretne jó ár/értékű pincealap is lenni, ráadásul úgy, hogy jó ivású, élvezhető marad a kevésbé savtoleráns fogyasztók számára is (az alapfurmintra ez nem áll). A 113-as cuvée tündöklése nem a friss évjárattal kezdődött, s bár eddig sem volt különösebb ok a panaszra, vagy az időjárás, vagy a pincekoncepció miatt nekem az eddigi évjáratok kevésbé tűntek kiforrottnak. A friss évjáratnál beállt az egyensúly; olyan bor készült, amelynek már én is szívesen kelek védelmére. Izgalmas volt egymás mellett kóstolni 2011-et és ’12-őt, a fejlődés minden cseppben tetten érhető. 

Sauska Cuvée 113 2011

Öt fajta (furmint, sárgamuskotály, hárslevelű, sauvignon blanc, chardonnay) házasítása. A java tartályban volt, a tíz százaléknyi hordó nem érhető tetten semmilyen formában. Illatát a citrusfélék vezetik. Kissé lineárisnak, egyszerűnek hat, cserébe rendkívül frissítő és vidám. Kóstolva nyoma sincs a meleg évjáratnak; tekintélyes mennyiségű sav maradt meg benne, amelynek köszönhetően él és vibrál a bor. Élettel teli, vitális bor, de a savak a második pohár környékén kissé zavaróvá válnak, átlépik a toleranciaszintemet. Nem sok, de egy árnyalatnyival több részletgazdaságot hiányolok belőle. 4 pont. (2 300Ft)

 Sauska Cuvée 113 2012

Egyel idősebb társával megegyező technológiai koncepció és fajtaösszetétel, mégis egy egész kategóriával fölötte játszik. Talán az évjárat, talán a szüreti időpont megválasztása volt jótékony hatással a végeredményre, nem tudom. Az illat itt is citrusorientált, de rengeteg apró, finom részlettel; zöldfűszerek, tea, hosszabban pörgetve még trópusiak is feltűnnek. Nemcsak élénk, végre van mélység, gazdagság is. A savak kevésbé zúzósak, van idő és erő figyelni a részletekre; a korty telt, gazdag, a savakon túl határozott gyümölcsélményt is nyújt, a lecsengés hosszú, fűszeres. Élvezetes, finom bor, demonstrációs célra bárkinek, bármikor megmutatnám. Meg is fogom. 5,5 pont, best buy. (2 300Ft)

[A képet a pincészet weboldaláról metszettem.]

December elején került sor a Terroir Club prémium Rhone kóstolójára, amely egy kiadós Domaine de Villeneuve vertikális mellett néhány új tételt mutatott be. Lévén a nyáron két hetet töltöttem és kóstoltam a Rhone-völgyében, nagyon kíváncsian és a nyárra nézve kellemes nosztalgiával vártam a kiválónak ígérkező sort.

November második felében, Budapesten összegyűltek a soproni borászok a Kongresszusi Központ épületében, egy borbemutató erejéig. Ért néhány meglepetés a kóstolón. Az első, hogy a kiállítók között nem volt ott sem Weninger, sem Ráspi. Nem tudom, ennek mi volt az oka, ha más nem is, egy előnye biztosan volt: több idő jutott a többiekre. A másik meglepetés a fehérborok nagy aránya volt, és azon belül is az Irsai Olivéré. Sosem gondoltam volna, hogy ennyien foglalkoznak Sopronban a fajtával.

(a kép forrása: Wikipédia)

Nem vállalkoznék a Kazinczy Boraukció bemutatására, hiszen hetek óta a boros médiumok visszatérő szereplője. A 2013. december 15-én sorra kerülő árverésen a villányi Polgár Zoltán matuzsálem-tételei kapnak főszerepet, mellettük magyar csúcsborok egy kontingense, valamint részben értékesebb és valóban pedigrés francia borok asszisztálnak (a teljes listát ld. itt). Az aukció kínálatát meg nem nevezett hazai gyűjtők készlete adja. Amennyire én meg tudom állapítani, egyesek igen pozitívan, míg mások finoman szólva is szkeptikusan vélekednek az itthon csekély előzményt felmutató értékesítési formáról. Ehhez hasonló kereskedelmi árverésre egyszer, vagy egy évtizeddel ezelőtt került sor. Jótékonysági aukciók természetesen évről évre vannak, de az egyik másik parkett. A szervezők gyűjtésről és nosztalgiáról, az ellenzők pedig drágán beárazott romborokról élcelnek. Keringenek kedves történetek a boldog kilencvenes évekről és könnyen jött „brókerpénzek” hanyag útkereséséről. A szóbeszéd szerint százszám vásárolták a szövetkezeti múltat meghaladó sztárvárományosok palackjait. Akkor senki sem gondolta, hogy ezek egyszer majd előkerülnek, és ismét áruként próbálnak érvényesülni. Hogy a pénzügyi válság melyik szakaszát jellemzi ilyen viselkedésminta, magam meg nem mondhatom.

A Holdvölgy Borászat/Moonvalley Wines sokáig amolyan fehér, vagy minimum halványszürke folt volt a tokaji borászatok között, valószínűleg nem csak számomra. Néhány borukkal találkoztam a 2012-es Pannon Bormustrán, itt-ott még sikerült elcsípnem 1-1 tételt, de átfogóbb élményem sosem volt velük kapcsolatban. Berecz Stéphaniet, a birtok korábbi borászát néhány alkalommal próbáltam faggatni még régebben, minimális eredménnyel: többnyire ő is csak titokzatosan mosolygott, és türelemre intett.
Az idei Budavári Borfesztiválon egy elég hosszúra nyúlt nap egyik utolsó állomásaként végre sikerült megkóstolnom 4-5 Holdvölgy-bort, de nagyon vártam már, hogy nyugodtabb körülmények között is találkozzunk. November végén eljött a megfelelő alkalom, a Feneketlen-tó partján található Dolce Vita Bolt által szervezett kóstoló képében.

Ismét eltelt egy év és megint volt egy jó kis Mondovino. A Wein&Co tulajdonképpeni portfólió-kóstolója Közép-Európa talán legnagyobb és a legkomolyabb termelőket „összerántó” borkiállítása. Idén is vagy kétszáz kiállító ezerötszáz borát lehetett megkóstolni, köztük számtalan magas árazású, szabad „locsolásban” igen ritkán elérhető versenyzőt. Ha átgondoljuk, hogy a két napra 40-45 Euróba fájó belépő mit is kínál, hamar ráébredünk, hogy ennyit ennyiért még a hülyének is megéri. A bécsi Konzerthaus mintegy 4.000 négyzetméteres területén otthonra lelő eseményen idén szokatlanul sok magyar szót lehetett hallani. Talán a Borrajongó korábbi tudósításainak is van ebben némi szerepe. Jó látni, hogy minél többen nyitnak ajtót a nemzetközi borvilágra.

A cím második feléből és a blog fő témájából adódóan itt mégsem egészen az olasz futball-bajnokság másodosztályának legutóbbi fordulójáról lesz szó, hanem négy palack 2011-es olaszrizlingről. Az olaszrizling – mint valószínűleg sokan tudják – kis hazánk legnagyobb területen termelt fehérszőlő-fajtája (~ 4660 ha, az abszolút győztes egyébként a kékfrankos, ~ 8000 ha). Olaszrizlingből szinte mindenféle árkategória elérhető egészen a több ezer forintos dűlős csodákig. Én most inkább a piramis alja környékén keresgéltem.
A kóstolt borok árát 1500,- Ft köré igyekeztem belőni, bár némi kilengést azért megengedtem felfelé egy tételnél. Fontos árkategória ez, valószínűleg sokan osztják a véleményemet, hogy 1000-1500 körüli „alapborokkal” kell az egyszeri fogyasztót először megfogni, és ha sikerül, az egyszeri fogyasztó remélhetőleg végleg lemond a 2 literes PET-palackos alsópolcos gyomormosás-serkentők és a borospalackba zárt borutánzatok fogyasztásáról, és még a fröccsbevalót is jobban megválogatja. Aztán a többi majd elválik.
A négy borból korábban csak egyet kóstoltam, azt is legalább egy éve, így aztán próbálgattam őket mindenféle sorrendben. Az eredmény maradt ugyanaz.

A Mindszenthavi Mulatság meglátogatása előtt és után igyekeztem kihasználni a rendelkezésre álló időt, és mindkét napra sikerült is tartalmas programot összehozni. A péntek délutánt és estét Tokajban töltöttem, kihasználva a kínálkozó alkalmat, hogy meglátogassak két borászatot, ahol eddig még nem jártam. Péntek estére Prácser Miklóssal,  az Erzsébet Pince fiatal borászával beszéltem meg találkozót, de mivel korán érkeztem, a rendelkezésemre álló időben tettem egy kis sétát a Szerelmi-pincesor környékén, majd  beugrottam a Hímesudvarhoz kóstolni. 

Lassan, de biztosan folytatom az ismerkedést Burgundiával. Fehérek terén már egész sok premier cru és néhány grand cru tétel is landolt a poharamban, vörösben a méginkább elszaladt árak végett nem állok túl jól. Gyakran iszom igen élvezetes „villages” szintű borokat, kimagasló élményt viszont szinte csak ettől magasabb besorolású italoktól kaptam. A közelmúltban kóstoltam egy rövid, de szép pinot sort, három, a Cote de Nuits-ről származó premier cru tétellel a középpontban. Íme:

Eredetileg Homoky-borokkal szerettem volna ismerkedni a hétvégén, de végül a tállyai pincészet jelenleg elérhető triójából két palack érkezett meg sikeresen, úgyhogy gyorsan ki kellett találnom valamit, hogy kerek legyen a dolog. Így nyitottam még két klasszikus, alapszintű édeset is, hogy megnézzem őket egymás mellett. Utóbbinál többé-kevésbé bejött a papírforma, ellenben a tállyai palackokban sajnos csalódnom kellett. Az új neveknél általában nem helyezem magasra a lécet, többnyire elég, ha a borok nem hibásak, élvezhetőek, még ha nem is kiemelkedőek, egyediek. Most azonban több volt a hiba és a bizonytalanság, mint az erény, úgyhogy a pontozástól eltekintettem.

Idén október közepén negyedik alkalommal tartották meg Bodrogkeresztúron a Mindszenthavi Mulatságot. A rendezvényre már tavaly is szerettem volna eljutni, akkor azonban egy rosszul időzített torokgyulladás megfúrta a kirándulást. Ebben az évben azonban semmi nem állt az utamba, az időjárás ragyogó volt, a torokgyulladás pedig kedvesen megvárta, hogy visszaérjek Budapestre, csak utána indított egész pályás letámadást. Péntek délután érkeztem Tokajba, vasárnap délután indultam haza, így volt időm más pincészetek meglátogatására is. Első körben azonban a fesztiválon töltött szombati napról emlékeznék meg.

Mallorca egyenlő nyár. Végtelen tengerpartok, forró éjszakák, Mediterrán lazítás. Azt hiszem ennél nem is nagyon szoktunk tovább jutni. Pedig érdemes, mert Mallorca nem csupán a tömegturizmus „olcsó” sztereotípiáit kínálja. Igaz, legtöbb honfitársunk megreked a dögletesen unalmas és túlzsúfolt „El Arenal” homokjában. Ha valaki transzvesztitákra és asztaltáncolós bárokra kíváncsi, mindenképpen itt a helye. Viszont ha már Mallorcára eljutottunk, próbáljunk nyitott szemmel járni és messzire elkerülni a vékonyka útikönyvek mainstream kínálatát. A jutalom nem marad el, mert elképesztő tengerpartok, sziklás hegyormok, világítótornyok, barlangok, Michelin-csillagos éttermek és persze hűvös pincék várnak. Témánál is vagyunk.

A hétvégére ütemezett kóstolósorunk elég vegyesre sikerült, hiszen két bikavér mellé egy (majdnem) fajtatiszta újvilági és egy syrah-t csak nyomokban tartalmazó klasszikus villányi került, a felvezetőként bontott Beaujolais pedig csak fokozta a tematika tematikátlanságát. Előbbi konkrétan elvitte a műsort, utóbbi pedig kissé méltatlan módon, de remekül szolgált kóstolási orrtisztítóként; ez a fajta direkt gyümölcsösség ugyanis meglepően remek iránytűnek bizonyult az érlelési jegyekkel és erős hordóhatással kikövezett úton.

Őszintén be kell, hogy valljam, hogy sohasem rajongtam a habzó-pezsgő dolgokért. Bár suhanckorom fénykorából sok, tankpezsgőtől átázott részeg éjszaka rémlik fel, szkepticizmusomat mégsem erre, sokkal inkább az elmúlt évek próbálkozásaira alapozom. A hazai buborékosított borok ritkán jók, valódi pezsgő kevés van; ha van is, legtöbbször izgalommentes. Nyári szomjamat sűrűbben fröccsel, ritkábban proseccóval oltom; úgy látom, hogy utóbbi egészen tisztességes rajongótábort toborozott maga köré itthon is az elmúlt években. A frissen alakult Cava House nevű vállalkozás is ezeket a hullámokat igyekszik meglovagolni katalán habzóboraival. A jelenleg hozzáférhető ötpalackos szortiment a szűkre szabott keretek között is igyekszik a teljes stílusrepertoárt bemutatni a félszáraz rozétól a nullacukros fehérig. A kínálat két szélét megszondázva igyekeztem utánajárni, hogy miről is szól ez a történet.

A Finewines.hu, azaz Tar Ferenc irdatlanul bekeményített. Nem elég, hogy egymás után dönti ránk a komoly rajnai sorokat, majd Piemont tanninjaival támad (ld. itt, majd itt), de most még a pinot noirra is rárepült. Nem is akárhogy, hiszen annyira szép sort rakott össze, igazán kár lett volna lemaradni róla. Mi mindenesetre két szempárral figyeltünk, hiszen új szerzőnk, Furmintfan is jelen volt a rendezvényen.

Nagyjából egy hónapja egy jóbarátom felhívott azzal a hírrel, hogy kapott egy 1999-es Disznókő és egy 2004-es Dúzsi bort, és ha van kedvem, megnézhetnénk, mennyire kezdte ki őket az idő vasfoga. Természetesen volt hozzá kedvem. Korábban egyikünk sem kóstolt ilyen idős száraz furmintot és ilyen idős szekszárdi vöröset sem, úgyhogy kíváncsian, de nem túl nagy elvárásokkal vágtunk bele a kóstolóba.

A Kerkaborum Bussay László, Heimann Zoltán és Sz. Kis László közös borászati vállalkozása. Az ültetvények - 80% furmint, 20% hárslevelű - az ország nyugati szélén, a horvát és a szlovén határ közelében helyezkednek el, 5 hektáron, a Mura folyóra néző Vörcsöki-hegy déli lejtőjén. A birtok a domb alatt kanyargó Kerka-patakról kapta a nevét.

Amikor tavaly nyáron Köveskálon jártam, még híre sem volt annak a faluboros koncepciónak, ami már az akkori termésből meg is valósult. Nekem úgy tűnik, hogy Szabó Gyula eltökélt célja, hogy a pincészetet mintegy olvasztótégelyként használva begyűjtse a Káli-medence szerinte ígéretes területeinek legjobb szőlőit, és azokból a saját elképzelése szerint bort készítsen. Ez kétségtelenül izgalmas és kifizetődő kísérlet, hiszen a helyi gazdák garantáltan pénzt kapnak a termésért, a borász pedig olyan széles mozgásteret kap a termőhelyen belül, amelyet minden bizonnyal képtelen lenne önmaga menedzselni. Persze a kvázi-kereskedőház működésnek is megvannak a maga hátrányai; az egyébként stílusban széttartó alapanyagok egyetlen kéz alatt történő feldolgozása során elveszhetnek azok a nüansznyi, a fajtákon túlmutató stílusjegyek, amelyeket könnyebben meg lehet tartani úgy, hogyha a borok már a kezdetek kezdetétől külön utakat járnak. Az ötlet mindenesetre kalaplengetést érdemel, legalábbis az általam kóstolt két tétel alapján nincs okom panaszra.