A természethű borkészítést zászlajára tűző Terra Hungarica az elmúlt szombaton harmadik alkalommal rendezte meg a Gerbeaud Házban a Borszalont, 30 magyar borász mellett több külföldi kiállítóval, több mint 150 borral. A rendezvény iránt mutatott komoly érdeklődést jelzi, hogy már elővételben elfogytak a jegyek, én jó előre megvettem a sajátomat. 

Már a kiállítók névsora is komoly színvonalat ígér évről-évre, amit az általam kóstolt borok igazoltak is. Természetesen most sem jutott rá elég idő, hogy mindenkinél kóstoljak, akinél eredetileg akartam, de a kitűzött terv nagy részét sikerült teljesíteni. Meglehetősen hullámzó részletességgel jegyzeteltem, úgyhogy aprólékos borleírások helyett inkább egy amolyan összefoglaló-féle következik.

Közhelyes, de legalább érdeklődő borfogyasztókra mindenképp igaz, hogy a helyi borokra, érdekességekre kíváncsiak leginkább. Ez alól nem képeznek kivételt azok a közösségek sem, akikkel az USA-ban szoktam kóstolni. Néhány hete jelezték felém, hogy a fehérek után mutassak nekik magyar vörösborokat, és állítsak össze egy olyan sort, aminek a derékhada magyar fajtákból készült. Némi szerencsének köszönhetően az otthoni beszerzés és kiszállítás rövid időn belül megoldható volt, így egy öt borból álló sort kóstoltunk egy kis társasággal. Igyekeztem az adott bortípusokból az elérhető legjobbak közül válogatni. Három igazán magyarnak mondható fajtabort, egy bikavért és csattanóként a végére egy bordeaux-i típusú házasítást kóstoltunk.

Akov korábban már megénekelte itt a finewines által szervezett Piemont-esten szerzett élményeit. A nagy érdeklődésre tekintettel Tar Ferenc megismételte a kóstolót, ezúttal a NU Bisztróban.

Ez még önmagában nem feltétlenül érdemelne külön posztot, viszont három tétel - köztük két Barolo - kicserélődött a sorban, és az előző kóstoló tapasztalatai alapján a borok bemutatásának sorrendje is változott valamelyest. Én most csak az akov által nem kóstolt tételekről írok.

Nem hiszem, hogy létezik olyan olvasónk, aki nem találkozott még a Dönnhoff névvel. Nem túlzok, ha azt mondom, a legszélsőségesebb „rajnaisták” is remegő rajongással gondolnak a Helmut Dönnhoff jegyezte palackokra. És valóban, a Dönnhoff név egyet jelent a legkiválóbb, szikrázóan tiszta német termőhelyi borral. Remek hír, hogy egy ideje a riesling.hu – illetve finewines.hu – jóvoltából hazánkban is hozzáférhetőek ezek a nem hétköznapi tételek. A borkereskedés korábbi, tanninban nem szűkölködő Piemont kóstolójáról már beszámoltunk, ezúttal jöjjön tehát az áttetsző tisztaság, mégpedig Dönnhoff módra.

Októberben jártam egy másik - ezúttal ültetett - kóstolón is a Bortársaságnál, ahol 2009-es prémium vöröseket mutattak be. Összesen hét bor került a poharakba, ebből öthöz különböző időpontokban volt már szerencsém korábban is, de kíváncsian vártam mit mutatnak ilyen illusztris társaságban. Kiegyensúlyozottan jó szintet hoztak a kóstolt tételek, a villányiak érezhetően lassabban fejlődnek, érdemes és érdekes lenne fél évente újrakóstolni a sort.

Bár eddig is nyilvánvaló volt számomra, hogy igen nehéz száraz tokajiakból rossz, vagy akár közepes sort összerakni, de a pénteken nyitott két-két furmint és hárslevelű minden várakozásomat felülmúlta. A tizenegyes dűlős borok alapján egyértelmű, hogy a kivételesen jó évjáratnak és a precíz pincemunkának köszönhetően olyan borok születtek, amiket még minden bizonnyal évekig fogunk követendő példaként emlegetni. A kóstolt borok alapján nehezen tudom meghúzni a két klasszikus hegyaljai fajta közötti megbonthatatlan határvonalat; ha jó kezekbe kerül, a furmint is tud legalább annyira csiszolt, részletgazdag és törékeny lenni, mint a hárslevelű. Ráadásul úgy, hogy semmit sem veszít abból az üzenetből, amit a termőhely hozzáad az összképhez. De nem tudom szó nélkül hagyni a Szil-völgy ígéretét sem; ha a Szilágyi László által gondozásba vett terület már két évvel ezelőtt ilyen izgalmakat rejtegetett, akkor érdemes lesz odafigyelni, hogy mit hoz a jövő.

Ismét beszámolok a félévente sorra kerülő Kézműves Borok Háza portfolió-kóstolóról, ahol a már megszokott baráti környezetben sorakoztak fel kereskedők, vendéglátósok és borkedvelők, hogy megszondázzák a Szentesi József fémjelezte kereskedés kínálatát. A márciusi kóstolóval volt némi átfedés, viszont újdonság, hogy a legtöbb termelőnél palackba került a 2012-es tételek derékhada. A borokat kedvenc „Sonkásunk” kiemelkedő minőségű húsárui kísérték lefelé. Ej, ha ő nem lett volna, másnap biztosan cefetebbül éreztük volna magunkat.

(akov) A fene gondolta, hogy humorizáló "álláshirdetésemre" akad épeszű vállalkozó. Pedig bizony akadt. Furmintfannak hívják és a hétről-hétre jelentkezik majd olvasmányos kóstolási jegyzeteivel. Fogadjátok nagy szeretettel!

Először is szeretném megköszönni a blogger társaknak a megelőlegezett bizalmat, nagy öröm, hogy részt vehetek a Borrajongó további működésében. Bemutatkozó posztként egy, a Bortársaság Lánchíd utcai üzletében a közelmúltban tartott rendezvény tapasztalatait osztanám meg. A Bortársaság október közepén egy kötetlen kóstoló keretében mutatta be az októberi kiadványukban szereplő borok egy részét, leginkább rajnai rizlingeket és 2009-es vörös cuvéeket. A fehérborok újdonságként kerültek be a kínálatba, a 2009-es évjáratból származó vörösek pedig egy 6 palackos válogatásban kaptak helyet. Közülük nem egy bor már szerepelt a blog hasábjain.

Piemont a magyar borkínálat tátongó fekete foltja. Ha a szerencsétlen borissza meg is feszül, akkor sem igen tud valamire való borokhoz jutni Észak-Olaszország eme elitista borvidékéről. Persze a BT forgalmaz pár tételt, az IFDT kínálatában is van valami, és talán a Gaja borok is lassan-lassan beszivárognak az országba, de ez bőven kevés ahhoz, hogy az ember érdemi csapongásba merülhessen. Ezért is örültem, amikor a postaládámban landolt a finewines.hu nagy Piemont kóstolójának meghívója. A Tar Ferenc fémjelezte webshop lassan-lassan – elindulva a riesling.hu fajta-fixált kínálatától – igazi „csúcsbor-kereskedéssé” kezd szélesedni. Rieslingre Piemont, ez aztán a nagy dobás, miközben szinte észrevétlenül újabb ajtó nyílt a borvilágra.

Ahogy a bevermelt krumpli legalsó zsákjából is nagyon nehéz mintát venni, a blog régebbi cikkeit is felettébb nagy erőfeszítés megtalálni. A blog műfaj már csak ilyen. Az aktuális poszt az előző feje tetején áll és erőszakosan nyomja azt lefelé. Igaz, a cikkek visszakereshetők, azonban a tematikus sorozatokkal már nem ennyire egyszerű a helyzet. Mivel van egy csomó értékes tartalmunk, gondoltam a lényegesebb tematikus sorozatokat összeszedem egy-egy lapra. Így nem tűnnek el feltétlenül, illetve még hivatkozni is lehet rájuk. Nézzük.

Campania

Az olaszországi Campaniába, 2011-ben tett kirándulásom okán kezdtem írni a Borrajongóra. Olyan élmények értek, hogy nem hagyhattam nyom nélkül. Kalandozások az aglianico, a fiano és a greco di tufo hazájában. Elolvasom >>>

Douro

Mega-sorozat a portugál Douro száraz és erősített borairól. Technológia és részletes beszámoló a kilenc meglátogatott csúcsbirtokról. Elolvasom >>>

Ribera del Duero

Nagykörkép a Duero másik feléről, az egyik leghíresebb spanyol borvidékről. Részletes írások a számtalan meglátogatott pincészetről, köztük a net legrészletesebb tudósításai a Dominio de Pingus és a Vega Sicilia belső dolgairól. Elolvasom >>>

Sherry / Jerez – Az oxidáció művészete

Giga-sorozat a legérdekesebb, legszínesebb erősített borról, a spanyol sherry-ről. Részletes technológiai leírások, pincelátogatások. Elolvasom >>>

Jó olvasást!

Bár a hétvégére tervezett koncepciózus kóstolás elmaradt, azért nem töltöttem bormentesen az elmúlt négy napot. Nem nyílt semmi komoly, átlagon felüli odafigyelést igénylő tétel, még sincs okom a panaszra. Őszintén szólva az elmúlt időszak csalódásai után a jól bejáratott pincészetek alapborai is örömet tudtak szerezni, még ha nem is többek annál, mint amire szánják őket. Kósza, hiányos, vagy nem is létező jegyzeteimből igyekszem összefoglalni a négynapos vakációt, a konklúziót is tessék ennek tükrében komolyan venni.

Minden bizonnyal nem én vagyok az egyetlen, aki lát némi párhuzamot Christer Sandahl és Robert Gilvesy Balaton-felvidéki pincészetei között. A be/hazatelepült tulajdonosok céljai hasonlóak: a lehető legjobbat kihozni a saját elképzelésük és a termőhely konstellációjából. Az út hosszú; amíg a Villa Sandahl-borok már okkal beégtek a köztudatba(nem tudni, hogy ez milyen mértékben köszönhető a Sandahl-vandálkodásnak), addig a Gilvesy Pincészet még csak épp a szárnyait bontogatja. Az első évjárat alapján nekem úgy tűnik, hogy a koncepció a következő: gyors feldolgozással, reduktív erjesztéssel és érleléssel könnyű, friss, jól iható fehérborokat készíteni. Két palack segítségével igyekeztem utánajárni, hogy az állítások mennyire tükrözik a valóságot.

Még a nyári kánikula kellős közepén bonyolítottunk egy szép pinot noir kóstolót. Pár középmezőnyös burgundi mérkőzött egy daliásabb új-zélandi válogatással, amely kiegészült egy ausztrál, valamint két magyar tétellel is.

Itt az ideje, hogy lezárjam igen méretesre duzzadt Douro-sorozatomat. Teszem ezt pedig egy rövid híradással a Vila Nova de Foz Côaban gründolt (2013. május 24-26.) II. Douro Superior Borfesztiválról. A Douro Superior régió központjában másodszor megrendezett eseményen a térség bortermelői kínálják portékáikat, miközben egy kis borverseny és pár mesterkurzus is szerepel az étlapon. Jómagam, az egyik helyi termelő javaslatára látogattam el ide. És nem bántam meg, hiszen a jó hangulatú rendezvény kiváló alkalmat kínált egy sor kisebb és nagyobb pincészet megismerésére. Az alábbiakban pár termelőt és bort ajánlok, amely segíthet a választásban külföldi borrendelésnél vagy helyszíni turistáskodás esetén.

A magyar borokkal ellentétben, az osztrákok jelentős számban képviseltetik magukat az amerikai piacon. Nemcsak a minden bizonnyal híresebb (és szerintem jobb) fehér, hanem a vörös szegmensben is. Kizárólag helyi fajtákra kihegyezve vásároltam néhány palack vöröset és megvizsgáltam őket szépen egymás mellett. Az első bor Wagramból származott, a többi viszonylag jól ismert burgenlandi borászatokból.

Konyári János 2012-ben nem készített házasítást a Szárhegyről, a dűlős válogatás helyére tiszta sauvignon blanc került. Mivel az elődök közül sajnálatos módon egyet sem kóstoltam, így nem tudom, hogy igaz-e a borász állítása, miszerint ez az eddigi legjobb fehérbora. Eddigi tapasztalataim alapján úgy tűnik, hogy nagy kihívás a fajta alapvetően nyers-vegetális jegyein túlmutatva egy elegáns, nagy formátumú bort készíteni. A friss Szárhegy-utód sem bontja meg a papírformát, de ettől függetlenül helye van a hazai sauvignon-élmezőnyben.

Halvány citromsárga szín. Illatában marcipán, köménymag, citrusfélék, zeller, érett sárga húsú gyümölcsök, körte, zöldfűszerek. A hordó észrevehető, de nem tolakodó. A zöldes, de nem éretlen-füves jegyek nehezen találják a helyüket az alapvetően elegáns, érett kontextusban. Kóstolva rendkívül vastag, tartalmas, de nem a gyümölcsök uralják. A korty határozottan sós, amit sok, erőteljes, hosszú sav tart meg. Az alkohol magas, de nem bántóan. Tisztán búcsúzik. Nagyratörő, ambiciózus bor egy ilyen célkora itthon kevésbé alkalmas fajtából. Eddigi kontextusában, chardonnay és hárslevelű-támogatással minden bizonnyal többre vinné nálam. 5,5 pont.(4 300 Ft)

Történt történetesen, hogy egy kedves barátunk augusztus elején a harmincadikat töltötte. Ünnepeltünk volna, de valahogy csak nem akart sor kerülni rá. Először irdatlan kánikula volt, aztán páran elutaztak vagy betegség miatt kidőltek, aztán jött a Borfesztivál, aztán más kóstolósorok tettek keresztbe és így ment ez szépen tovább. A témában bonyolított, szűnni nem akaró levelezés szeptember közepén azért már kezdett terhessé válni. Végül egy szeptember végi időpontban állapodtunk meg. Közben annyi időt baltáztunk el, hogy másik hármunk születésnapját is meghaladtuk, szóval volt alibi az ünneplésre. Roppant egyszerű feladatot róttunk magunkra: csak komoly, rendes nemzetközi pedigrével bíró termelő bora kerülhetett az asztalra. Ezúttal nincsenek aszús kadarkák, kétes hírű kaberné szavinyonok, lekvárig alázkodott pinot noirok. Csakis hibátlanul penge borok. Miközben tehát barátunk a harmincadikat ünnepelte, mi is beálltunk a fény alá, kis kezünkbe poharat markoltunk, vidáman remegő májunk pedig már alig várta, hogy ennyire arisztokratikusan kerüljön határmezsgyéinek legszélére.

Talán nem túlzás azt állítani, hogy Németh Attila Gábor elkészítette élete eddigi legmegosztóbb fehérborát. A most piacra került 2010-es Veresföld minden cseppje feszül az ellentmondástól, az izgalomtól és az egyediségtől. Lesz, aki egyenesen rajongani fog érte, a többiek pedig egy túlérett, alkoholba fojtott, savszegény kísérletnek fogják tartani, ami sokkal inkább szól a borász útkereséséről a legendásan rossz 2010-es évjáratban, mintsem a fogyasztói igények kielégítéséről. Nem tagadom, engem meggyőzött a bor, amiben nyilván az is szerepet játszik, hogy nem sok november végén szüretelt félszáraz chardonnay-t kóstoltam ebből az évjáratból. Márpedig ha egy bor érdekes, ha magán hordozza az évjárat, a terület és a borász kísérletezésének nyomait, akkor az esetleges hibákat, a tankönyvi egyensúly hiányát képes vagyok üzenetként elkönyvelni a szokásos elégedetlenkedés helyett.

Alig jöttem haza a Douro- túráról, máris egy nem várt meghívó várt. A Veritasnál dolgozó kedves ismerősöm invitált a Budakeszi Rathauskellerben celebrálandó Quinta da Romaneira borvacsorára. Mivel nemrég jártam már a minőségi kosztot kínáló Rathauskellerben és a Romaneira is nagyon érdekelt, hát kapva kaptam az alkalmon.

Lehet, hogy én látom rosszul, de a Ludányi Balázs nevével fémjelzett gyöngyöstarjáni Centurio szőlőbirtok borai kevesebb publicitást és figyelmet kapnak, mint amennyit borvidéki kontextusban érdemelnének. A nagyjából három hektárnyi területtel rendelkező borászat még tavaly keltette fel a figyelmemet egy átlagon felüli rozéval és egy több, mint korrekt kékfrankossal. Utóbbit meg is írtam, előbbit sajnos csak futtában kóstoltam, jegyzetelés nélkül. Ezek után nem volt kérdés, hogy a szortiment fehérboros oldalával is meg kell ismerkednem. A borászat lényegre törő adatlapja alapján testesebb, nagy komplexitást hordozó fehérborokat vártam. Az elvárásaim csak részben teljesültek, de a remek ár/érték miatt panaszra még így sem lehet okom.

Miután elsirattuk Drbartát, csendben ültünk egy kört. Visszavonhatatlanul kevesebben lettünk, hiszen a blog alapítója-motorja, kedvenc szegedi fogorvosunk nem ír többé rizlingek, grünerek és Tokajiak „kortyközepi süreiről”, cizellált savvilágáról. A Borrajongó legelső bejegyzésével, 2010. április 8-án mutatkozott be a nagyvilágnak. A három és fél év alatt 451 bejegyzést „elkövető” Drbarta szép lassan intézménnyé emelte a Borrajongót, amely – becsléseim szerint – idővel a három legjelentősebb hazai borfogyasztói blogba került. Szomorkodunk tehát, de bízunk benne, hogy visszatér még közénk posztjaival.

Az élet természetesen nem áll meg, és mi sem szándékozunk ezt tenni. Alig „temettünk”, máris egy új szerzővel gazdagodtunk. Örömmel jelentjük hát be, hogy személyes hangvételű blogjáról, valamint a Gault Millau soraiból jól ismert Unger Tamás igazolt át hozzánk. Fogadjátok szeretettel!

Ugyanakkor itt megismétlem vonzó állásajánlatunkat:

„Szerzőket keresünk. Feltételek: idült alkoholizmus, feneketlen pénztárca, nagy munkabírás, cserében megbecsületlenség, versenyképtelen kereset.”

Ide írhatsz nekünk: borrajongo.blog@gmail.com

Ismét lehetőségem volt néhány magyar bort mutatni new york-i és philadelphia-i borbarátaimnak. Kóstoltunk már magyar fehéreket többfelől, legutóbb vörösöket szintén több borvidékről, ezúttal pedig úgy gondoltam, hogy fókuszáljunk Tokajra. Öt száraz és két édes bor került sorra, amelyekkel nagyjából sikerült is lefedni a főbb fajtákat és bortípusokat. A társaság egyöntetűen szerette az édesborokat, a szárazak közül is mindenki talált kedvére valót. Most már csak az az egyetlen probléma, hogy tudtommal ezen borok egyike sem beszerezhető néhány ezer kilométeres környezetemben...

Ismét egyveleg rovatunkkal jelentkezünk. Kis válogatás az utolsó időszakban kóstolt, de posztba nem öntött borokból.

Egy ideje már érzem, feltételezem a kedves olvasók is érzik, hogy mostanság a blog megtöltése tartalommal egyre inkább fáradtságosnak bizonyul. A részemről legalábbis. Ne aggódjanak, jó egészségnek örvendek, kóstolok is rendesen, a borok világa még mindig sok izgalmat tartogat részemre, ugyanakkor a blogolás iránti lelkesedésem jelentősen megcsappant mára. Ritkulnak a posztok, sokszor „szinte” munkának érzem már csinálni, egyre kevésbé akaródzik írni, jegyzetelni, agyalni. 

Személyes információkat kiteregetve megosztanám, hogy egy hete immár nemcsak a fiús, hanem a lányos apukák táborát is erősítem. :) Nagy boldogság ez, ugyanakkor belátható, hogy az időmet tekintve is sokkal elfoglaltabb leszek a jövőben, így megragadnám ezt az „apropót”, hogy befejezzem azt, aminek már kezdett erőlködés-szaga lenni. Persze soha ne mondd, hogy soha, azt sem tudhatom előre, hogy mennyire fog ez az egész hiányozni, de most úgy érzem kipróbálnám újra milyen blogolás-mentesen "civilként" élni. :)

Nem panaszkodom. Többet kaptam a blogolástól, mint valaha reméltem a kezdetek környékén. A teljesen tapasztalatlanul, lényegében brahiból való indítás után három és fél évvel naponta több százan látogatják ezt az oldalt, rengeteg pozitív visszajelzést kaptam fogyasztóktól szakmabeliektől egyaránt, külön megtisztelő, hogy kedvenc hazai borászatom már többször „kölcsönkért” egy-egy borleírásomat a hírlevelükbe.  

Utolsó posztomban a fent bejelentett örömteli esemény kapcsán tartott hedonisztikus „tejfakasztók” felhozatalát szeretném megosztani.

Mikor a Douro-látogatást terveztem a Baixa Corgo egyik sztárja, az Alves de Sousa nem szerepelt a listámon. Pedig a méretesebb családi birtokok közé tartozó pincészet igen nagy névnek számít, nemcsak otthon, de külföldön is komoly ismertségnek örvend. Az Alves de Sousa egyedüliként Portugáliában kétszer is elnyerte a Revista de Vinhos magazin nagyra értékelt „Év Bortermelője” díját. Egy kedves ismerősöm, Szegedi Csilla borász ajánlotta fel, szívesen beprotezsál a pincészethez, hiszen gyakorlatképpen egy komplett szüretet töltött náluk. Nem gondoltam volna, hogy magyar borászok a Douroban trenírozzák magukat, de sosem késő meglepődni. A felajánlást elfogadtam, így kerültem Alves de Sousáékhoz, amely végül a Portugál-kaland egyik legérdekesebb látogatásának bizonyult, olyan borsorral, amire míg élek, biztosan emlékezni fogok.