Gyakran elhangzik - főleg az édes boros borvidékek termelői szájából -, hogy az édes borokra szinte mindenki ünnepi italként tekint, ritkán fogyasztjuk őket. Pedig nem csak kivételes alkalmakkor és csak nem desszert mellé vagy helyett lehet ezeket a nedűket elővenni, önmagukban is tudnak emelni egy szimpla hétköznap hangulatán és több étellel működnek, mint gondolnánk.
Jobban belegondolva, persze én sem vagyok kivétel: édes bor viszonylag ritkán került eddig az asztalra, és valóban inkább ünnepi alkalmakra tartogattam ezeket. Az utóbbi időben igyekeztem, igyekszem változtatni ezen. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy mostantól hetente bontogatom a hat puttonyos aszúkat, de olcsóbban is meg lehet úszni a dolgot: késői szüretelésű borok vagy szamorodnik akár 2-3 ezresért is képesek élményt adni.

Most összesen kilenc - többnyire régebben beszerzett - késői szüretelésű tokaji édes bor következik különböző pincészetektől, amelyeket hármas csoportokba osztva kóstoltam az elmúlt hónapokban. Az egyes csoportokban azonos volt az évjárat és többé-kevésbé a fajta is. A kóstolás sorrendjében következnek a triók.

Kíméletlenül felrázó vertikális kóstolóban volt részem a Drop Shop Austria jóvoltából, amely idén egy mesterkurzusnyi fordulóra Heinz Velich-et, a világszerte nagyra tartott Weingut Velich tulajdonosát és borászát, a 2012-es év Bortermelőjét (Falstaff) hozta Budapestre. A Fertő-tó keleti oldalán Apetlonban (Mosonbánfalva) ténykedő Velich csupán pár kilométerre van a magyar határról, mégis akkora chardonnay-ket csinál, amikhez képest a mieink a fasorban sincsenek. A Gerbeaud Házban tartott mesterkurzusra Heinz Velich az osztrák ikonbor, a Tiglat pár évjáratát hozta magával, hogy megmutassa, mire is képes egy Fertő-melléki chardonnay.

A Pannonhalmi Apátsági Pincészet sok szempontból érdekes színfolt a magyar borászatok között. Egyrészt nyugodtan állíthatjuk, hogy ez a borvidék egyetlen szélesebb körben ismert pincészete, a gazdag történelmi múlt és az apátsági háttér is egyedülálló a magyar borászatok között, de a pincészet más érdekességgel is szolgál. Május elején jártam Pannonhalmán, és bár nem először fordultam meg ott, és a borokkal is összefutok alkalmanként, a feldolgozót belülről eddig nem még láttam, és ilyen hosszú borsort sem kóstoltam egyben a pincészettől.
 

A Pannonhalmi Apátság meglátogatása könnyedén kitölt egy teljes napot, hiszen az apátság épülete, a hozzá kapcsolódó múzeum, az arborétum, a gyógynövénykert, a Viator Étterem és a borászat meglátogatása változatos programot kínál az idelátogatóknak. Az apátság bebarangolása, és az arborétumban tett kiadós séta után a Viatorban elköltött kiváló ebéd előtt/mellett kezdtem el behatóbban ismerkedni az apátsági borokkal, majd a jó egy órás, a pincészet történetét és a borkészítést részletesen bemutató idegenvezetést követően a kóstolóteraszon várt még rám további nyolc bor.

Ha április 17., akkor Malbec. Ez ugyanis a Nemzetközi Malbec Világnap, amely az európai eredetű, ámde Dél-Amerikában identitást lelt malbec szőlőfajta ünnepe. Az idén a világ 50 országában, 64 városban megrendezett több mint 70 esemény a Wines of Argentina támogatásával zajlik, tulajdonképpen az argentin malbec okosan felépített globális promóciója. A tavalyi rendezvényhez hasonlóan az Argentin Köztársaság Nagykövetségének szervezésében és az argentin borok hazai importőreinek hozzájárulásával a malbec – ha csak röpke pár óra erejéig – alacsonyan húzott el Budapest felett.

Ismét egy kivételes programban lehetett része annak a szemfüles pezsgőkedvelőnek, aki vette a fáradtságot és április 21-én elzarándokolt a Drop Shop borbárba. Bemutatkozott ugyanis a máig családi tulajdonban lévő, kizárólag Grand Cru területeken operáló Ernest Remy Champagne. A pincészetet és az iszonyú kis mennyiségben készülő tételeket Tarek Berrada, a család tagja, egyben a chef du cave mutatta be.

Aki nem tegnap keveredett bele a hazai szeszvilág ügyes-bajos dolgaiba, az ismeri a bor történetét, előzményeit. A házasításként indult, majd időközben színtiszta kékfrankossá vedlett Ráspi-origó jelensége simán felülkerekedett a déli végek fricskáján, és évjárattól függően hullámzó színvonalú, de szinte mindig érdekes borrá vedlett. És ezen a tényen még az sem változtat, hogy az ékezetelhagyás vélt vagy valós üzenete azért simán megütötte az ingerküszöbömet. Nincs információm, csupán a feltételezett analógia segítségével próbálok következtetni, hogy az alapanyag már nem egydűlős többé. Ha így van, ha nem, a friss fertőrákosi kopár-frankos olyan váratlanul hagyott helyben a hét közepén, hogy az magyar viszonylatban szinte példanélküli. Értem ezt úgy, hogy a fogyasztóbarát értelemben torz ár/érték-tényezőt már figyelembe vettem. Nem vagyok a nagy szavak híve, de megkockáztatom, hogy ebből a kékfrankosból minden érdekeltnek legalább egyszer innia kell.

Ennek a posztnak a története annyi, hogy az egy évvel ezelőtti sauvignon blanc-kóstolón néhány tétel végül nem került felbontásra, ezek mellé összegyűlt még sok-sok - főleg marlborough-i - bor. Végül igen tekintélyes sor állt össze, ezen "szaladtunk" végig, majd néhány pinot noirral fejeltük meg az egészet. A 2 chilei borral kezdtünk, utána Új-Zéland és azon belül is Marlborough következett 11 tételen keresztül. A bónuszként megkóstolt négy pinot noir már négy különböző országból érkezett.

Közhely vagy sem, egy átlagos borrajongónak már tényleg felesleges bevezetőt írni egy Mátrai Tőkés kóstoló elé, így nem is teszem. Elég mondanivalóm van a borokról így is, így el is kezdeném:

Zseniális, párját ritkító ötlet az, amit a Somló borászai másodjára összehoztak a Gellértben. Talán ez a legfontosabb kijelentése a prológusnak. Az újratöltés olyan üzeneteket volt képes hitelesen és közhelymentesen közvetíteni a sokszor önnön problémáiból kimászni képtelen hazai szeszközélet már-már visszataszító atmoszférájában, mint az összefogás és a kritika elfogadásának képessége. A szabdalt, sokféle érdek által többféleképpen irányított magyar borászszakma dacára a somlói termelők a tavalyi botrányos visszhangú mélyrepülés után másodjára is összehoztak egy húszboros, reprezentatívnak mondható borvidék-mintát, és megmutatták azt az úgynevezett hangos-véleményformáló közepes- és nagyfogyasztóknak. Akik tavaly is végigitták magukat a Cartwright Éva és Balogh Zoltán vezette rendezvényen, szinte egybehangzóan állították, hogy a mélyrepülésből még a becsapódás előtt sikerült visszahozni a gépet. Én idén estem át a tűzkeresztségen, ezért nincsen viszonyítási pontom, de talán megfelelően fogalmazok, ha azt mondom: a mezőnyt nem volt nehéz differenciálni, a sor lefedte a teljes élménypalettát a botránytól a klasszisig. Az arányokon viszont lesz még mit finomítani, ez egészen biztos.

A Bodrog Borműhely meglátogatása már régi adósságom volt. Hajdú Jánossal a tavalyelőtti Mindszenthavi Mulatságon jól elbeszélgettünk, utána összefutottunk a tavalyi Nagy Tokaji Borárverésen is, egy helyszíni kóstoló már többször szóba került. A borokkal "fesztivál-kóstolás" szintjén többé-kevésbé képben voltam, hála a Furmint Februárnak, a Hárslevelűk Éjszakájának és a Tokaj Grandnak, és egy-két random találkozásnak, de nyugodtabb körülmények között, teljes vertikumában sosem kóstoltam végig a kínálatot. Legfőbb ideje volt, mert a borok kimondottan tetszettek. Végül idén áprilisban sikerült egy teljes délutánt a komolyabb ismerkedésre szánni Bodrogkisfaludon.
Hajdú János és Farkas Krisztián a főiskolán ismerkedtek meg, majd a két barát 2007-ben alapította meg a Bodrog Borműhelyt. A saját ültetvények mellett bérelnek is területeket, Bodrogkeresztúr-Bodrogkisfalud, illetve Tokaj-Tarcal szomszédságában elterülő dűlők borait zárják palackba. A borok neutrális karakterű fajélesztővel erjednek, többnyire használt hordóban érlelődnek, néhány tételnél kisebb arányban új hordókat bevetnek. A dűlős száraz fajtaborok mellett a Miklós Csabi ötlete alapján Mesés névre hallgató késői szüret és megfelelő évjáratokban aszú alkotja a szortimentet. 

(Kilátás a Lapis-tetőről)

Tulajdonképpen a konkrét tematika megint új, legalábbis ez eddig nem volt se célirányosan pinot blanc, vagy épp szürkebarát kóstoló sem a klubban. Most se vállalkoztam arra, hogy szigorúan egyikből, vagy a másikból rakjak össze egy sort, viszont rokon fajták révén nem tűnt elrugaszkodott gondolatnak, hogy együtt vegyük őket górcső alá. Az ötlet egyébként a nagyon jól elsült, azóta is sokszor idézett tavaly év végi német nem riesling fehér kóstolónk nyomán született. Fel lehet fogni úgy, hogy ugyanazon nyomvonalon haladunk most tovább, úgy tágítjuk tapasztalatainkat, hogy szűkítjük a sor fajtaválasztékát.

Ebben a sorban tehát a két fajta vegyesen kap szerepet. Lesznek magyarok, külföldiek, olcsóbbak, drágábbak, fiatalabbak, érettebbek. Fogadjátok szeretettel!

2015-ben dr. Bussay Lászlót, a Zalai Borvidék tavaly elhunyt ikonikus alakját választották meg a Borászok Borászánák.
Nyugodjék békében! 

A Borászok Barátja díjat Alkonyi László kapta. Gratulálunk!

(A képet a Borászok Borásza facebook oldaláról metszettem)

A Balti-tenger mélyén meglelt 170 éves Champagne-ok tartalmáról szóló, a borbulvár határterületét súroló, ámbár annál felületesebb híradásunkra következzen egy kis tudomány. Kevés olyan dobás van a borok világában, amely az írott (és íratlan) sajtó teljes vertikumát cirka 24 óra alatt kajtatja körbe. Ez ilyen volt, éppen csak a délutáni matiné nem foglalkozott vele. Azonban, amikor a posztom megjelenése után sikerült beszereznem a hír ősforrását, az eredeti tudományos publikációt, szinte elszörnyedtem. Ennyire nem lehetünk szegényesek (beleértve engem is), kedves kollégák szerte e világban. Részünkről megrázzuk magunkat és a Borrajongótól megszokott módon, kicsit mélyebben a dolgok mögé nézünk. Szóval, mi van ténylegesen egy 170 éves Champagne-ban?

Roppant mód érdekes vizsgálat eredményét közli a The Drink Business c. lap. Az írás röviden felidézi, hogy 2010-ben a Finnországhoz tartozó Åland-szigeteknél, 50 méterrel a víz felszíne alatt egy hajóroncsban összesen 168 üveg Champagne-t leltek meg élelmes búvárok. A cirka 170 éves palackokat olyan, részben ma is létező Champagne házak jegyzik, mint a (Piper-)Heidsieck, a Veuve Clicquot, illetve a Champagne Juglar (később Champagne Jacquesson). A hosszú ideig a Balti-tenger sötét és hideg fenekén tartózkodó palackokról sokféle híradás keringett, aztán megkóstolták őket, valaki ihatónak, más meg egyenesen undorítónak írta le az évszázados matuzsálemeket. A vége aztán úgyis az lett, hogy méregdrágán különböző aukciókon kerültek elő a ritka tételek. Most annyi fejlemény történt, hogy a Reimsi Egyetem munkatársai három Veuve Clicquot palackot nyithattak fel, és analitikailag is a történelem nyomába eredhettek.

Nem oly rég futottam bele ebbe a lengyel nyelvű, a lengyel borkultúra történelmi vetületeivel foglalkozó blogon megjelent cikkbe. Ami nagyon is felkeltette az érdeklődésemet, az a híres Fukier borkereskedés 1929-ben megjelent hirdetménye volt. A Fukierek (a német Fuggerek oldalági leszármazottai) Lengyelországbeli tevékenységéről viszonylag sokat tudunk, a 16. század elejétől fogva kereskedtek borokkal, és híresek voltak az egészen elképesztő Tokaji gyűjteményükről. Frank Strzyzewski, a téma kutatójának jóvoltából egy kiváló angol nyelvű prezentációt itt érhettek el, érdemes átböngészni.

Egy kis személyes kalandozás után úgy döntöttem a klubban is bepróbálkozok egy rosé sorral. Soha nem volt még eddig. Úgy vettem észre, hozzám hasonlatosan többen is egyfajta zsákutcának tarják a rosét, olyan értelemben, hogy általában megvannak a korlátai. Lehet vitatkozni, hogy egyes képviselői jók, vagy nem jók, de emlékezetes élménnyel gyakorlatilag nem találkozni. Ennek megfelelően a kóstolóra verbuválás kicsit nehezebben ment mint máskor. Valaki kerek-perec megmondta, hogy ezeket a mű, rózsaszín izéket nem hajlandó inni, mert az jó nem lehet, valaki meg udvariasan kivonta magát, hogy oké-oké elhiszi, hogy nem mind olyan, de azért inkább kihagyná.. Azért a kemény mag nagyobbik része kellően nyitottnak bizonyult és eljött...és nagyon nem bánta meg.

Biztosan említettem már, hogy a kettőezer-tízes személyes etalon be- és felfutása óta évről-évre következetesen elfogyasztok legalább egy palackot a Somlói Apátsági Pince aktuális traminijéből. A tavaly megénekelt tizenkettes erényei ellenére sem tudott minden tekintetben a kedvemben járni, úgyhogy nem kisebb feladatot bíztam az évjáratcserélt eresztésre, minthogy kompenzálja vissza a múlt korrekt, de rögös nyomait. Meggyőződésem, hogy borvidéki karakter által arculatilag egyedire dolgozott világfajtát nem szükséges külhoni társaihoz mérni. És nemcsak azért, mert a Somló-Elzász párbaj várhatóan vereséggel zárulna, hanem azért, mert szerepkörileg másra hivatottak. A somlói traminitől világhírt hiába várunk, a terméket szinte kizárólag hazai szájak és májak szívják magukba, így a cél sokkal inkább ennek a nem túl széles fogyasztói körnek a kiszolgálása. Mivel szűkebben véve én is ide tartozok, örömmel jegyzem meg, hogy ’13 kompenzálta ’12 közép-gyengeségeit. Visszaállt a rend, és ezzel a finomhangolt stílussal még az sem kizárt, hogy szélesebben talál majd értő és megértő fülekre a bor.

2010 után elég hamar megkaptuk a nyakunkba a következő “évszázad legrosszabb évjáratát”. Tavaly minden összejött: kevés napsütés özönvízszerű esőzésekkel megspékelve. A szüreti időszakban is lehetett már hallani, hogy jó néhány nagy bor nem lesz lepalackozva. Voltak olyan helyek, ahol a csapadékkal kapcsolatos problémák orvoslása lett a legfőbb részfeladat a szőlészeti munkák sorában. Pánikra semmi ok, 2010 is szállított élményeket, igaz szűkmarkúan és néha váratlan helyekről, így bízván bízhatunk hasonlókban az elmúlt esztendő terméseiből is. Az utóbbi idők egyik legjobb olaszrizlingje (Bakó) és rajnaija (Villa Tolnay) is ebből az évből való és traminiből is ekkor készült el a Somlói Apátsági Pince (és az ország) legfelejthetetlenebb darabja.

Igaz, tizennégy még egy hatalmas kérdőjel, az időjárást megtapasztaltuk, de az évjárat borai még csak most kezdtek el szállingózni a boltokba. Persze először reduktív fehérek és rozék formájában, ebben a műfajban viszont volt egy tuti tippem, amivel kezdeni akartam. A Kvassay pince fehérei, a zöldveltelini és sauvignon blanc is igen meggyőző szokott lenni, főleg, ha az ár/érték arány kérdését tekintjük elsődlegesnek. Ilyen csapadékos évben amúgy is a melegebb, naposabb helyekről számítok jobb borokra. 2010-ben is felértékelődtek a melegebb, szárazabb termőhelyek, ilyen tekintetben a villányi fehérek között is lehetnek  favoritok a mindennapi borok között.

Kvassay Levente simán vette az akadályokat, zöldveltelinije olyan, amilyennek lennie kell, jó sav, karcsú test, szép tiszta illattal. A karcsú testet a szó legszorosabb értelmében kell elképzelni, néha már a borszerűség határán egyensúlyoz alacsony fajsúlyával, de összességében, főként a savaknak köszönhetően, nagyon is borszerű tudott maradni. Ha nem is bestbuy, de mindenképpen vállalható és élvezhető borocska ez. A 4 pont simán megvan.

Az Olaszrizling Október, a Kékfrankos Most!, a Bordeaux Blend és a Magyar Borok Bálja mögött álló Winelovers új rendezvénnyel bővítette a nagyszabású kóstolók palettáját, a március végén debütáló Tokaj Grand-dal. Azon kívül, hogy természetesen a legnevesebb hegyaljai termelők néhány kivételtől eltekintve kiállítóként megjelentek a rendezvényen, a különtermekben mesterkurzusok színesítették az eseményt. A Corinthia Grand Hotel Royal, mint helyszín, a VinCÉ-n már bizonyított és ismét helyt állt, a szervezés és a lebonyolítás profi volt. A Tokaj Grand különösen nagy gondot fordított arra, hogy a borvidéket és annak meghatározó rendezvényeit is megismertesse a nagyközönséggel, így ezeket - Tokaji Tavasz, Bor, mámor, Bénye, Tokaji Ősz és Mindszenthavi Mulatság - az események főszervezői külön-külön mesterkurzusok keretében mutatták be a vendégeknek.
Mielőtt szétváltak útjaink, akovval a Tokaji Tavasz - Nagy Tokaji Borárverés sajtótájékoztatóján és a Bor, mámor, Bénye beharangozó kóstolóján hangolódtunk rá a tokaji borokra. 

A Tokaj Grand talán legizgalmasabb felvonásának a Disznókő 5 puttonyos Aszú vertikális ígérkezett. Már előre fentem rá a fogam, ritka alkalom ugyanis a kilencvenes évek aszúiból kóstolni, és amikor a múltban mégis lehetett, én menetrendszerűen maradtam le róla. A mesterkurzust Mészáros László főborász és birtokigazgató, illetve Kovács Zoltán borász és termelési vezető celebrálták.