2014 és pinot noir, kényes fajta, viszontagságos évjárat, papíron nem egy égben köttetett házasság. Aztán itt van ez a 2014-es alap pinot Losonci Bálinttól, amelyet bármelyik nap szívesen elkortyolgatnék. Hogy is van ez?
2014 ugye az "új 2010", ahogy már rszabi is megfogalmazta. Valószínűleg nem fogunk ebből az évből túl sok, fergeteges komplexitással, kifogástalan eleganciával vagy brutális koncentrációval hengerelő csúcsbort kóstolni, de meglepetésekkel 2010 is szolgált, akár még 2014 is tartogathat ilyeneket. A termelőkkel folytatott beszélgetésekből annyi kiderült, hogy Egerben és a Mátrában 2014 nem számít annyira tragikus évjáratnak, mint sok más magyar borvidéken.
A magyar pinot noir is egy érdekes történet. Annak ellenére, hogy számos borvidékünkön készítenek belőle bort, Villánytól Sopronig, sőt Tokajig, nem könnyű igazán szép, izgalmas és egyben fajtajelleges pinot noirt találni (persze máshol sem feltétlenül). A "pannon pinot" gyakran kedvesen lesajnáló szókapcsolatként hangzik el itthoni a fajta itthoni boraira, miszerint bornak elmegy, pinot noir-ként nehezen értelmezhető az adott tétel, legalábbis a Burgundia-Oregon-Új-Zéland koordináta-rendszerben. Az összehasonlítás szükségességéről és a pinot noir-ról úgy általában lehetne hosszan értekezni, de ez egyrészt szétfeszítené a jelen írás kereteit, másrészt meghaladná a saját felkészültségemet.
Lényeg, hogy a köztudottan Burgundia-rajongó Losonci Bálint évek óta megbízhatóan szállítja a Mátrából a jól iható, könnyen érthető "alap" Pinot Noir-t, és a komolyabb, komplexebb Pinot Noirt Válogatás-t (korábban Gereg Pinot Noir-t), amely szerintem nem csupán fajtajelleges, hanem általában a legjobb magyar pinot-k közé tartozik.
Most azonban Bálint olcsóbbik boráról lesz szó. Nem kell aggódni, érkezik a 2014-es Pinot Noir Válogatás is, azt csak futólag kóstoltam az őszi "Szentesi Openen", nem okozott csalódást. Az itt megénekelt "alap"-hoz már többször volt szerencsém, kóstolókon is és otthon, nyugodt körülmények között is. Bálint elmondása szerint a jellemzően kényes fajta jól viselkedett 2014-ben, meglepően kevés gond volt vele.

2010 ezerszer elátkozott évjárat a modern kori magyar borászat történetében, de néhány gyöngyszemet azért ez az év is "kitermelt". Ha volt fajta, amelyből - legalábbis ahogy több forgalomba került tétel és számomra legutóbb az itt megörökített kóstoló is igazolta - sikerült 2010-ben időtálló és klasszis borokat kihozni itthon, az a rajnai rizling.
Egyik nagy kedvencem a fajta, de kis hazánkból egyelőre elenyészően kevés bor közelít a nagy osztrák, német vagy akár elzászi rieslingek szintjéhez. Sőt, úgy igazán "rajnais rajnai" sem feltétlenül sok akad, ha már itt tartunk. Persze már csak az eltérő természeti adottságok miatt is aligha várható el, hogy a honi rajnai rizlingek úgy általában wachaui vagy moseli stílusjegyeket hordozzanak, de ezer más dolog is közrejátszhat még. A 2010-es év borai mégis megvillantottak valamit abból, hogy készülhet komoly bor a fajtából a Kárpát-medencében is. De mint tudjuk, egy fecske nem csinál nyarat... 2010 előtt és után is palackoztak jó rajnai rizlinget ezeknél a pincéknél (is), de az eddigi tapasztalataim alapján ezt a kivételes produkciót legtöbbjüknek azóta nem sikerült megismételni, és őszintén szólva azt is kétlem, hogy a jövőben gyakran borulunk le áhítattal egy-egy magyar rajnai, pláne egy egész évjáratos rajnai sor előtt.
A termelőkkel folytatott beszélgetésekből és a hírekből mindenesetre tűnik, hogy egyre többen látnak fantáziát a rajnai rizlingben Magyarországon. Badacsonyban szép számmal akadnak ilyen borászok, de ott van még pl. Szentesi József, Miklós Csabi, Losonci Bálint, Légli Ottó, Bukolyi Marcell, Bősz Adrián, hogy rögtön 6 másik borvidék képviselőjét felsoroljam, sőt, már Tokajban is kacérkodnak a gondolattal. Kérdés, hogy a fajta és az utóbbi években tapasztalható szélsőséges időjárás - a hőség, az aszály, vagy éppen az esős ősz - milyen extra kihívások elé állítják itthon a szőlészeket, borászokat. Én mindenesetre szívesen innék még sok ilyen jó magyar rajnait, mint a múlt vasárnap, úgyhogy szurkolok, ezen ne múljon.

Szokolai Mátéval és Kazinczi Zsuzsával már rég ismerjük egymást, de valahogy sosem jutottam el a kóstolóikra. Pedig a Wineporn név alatt szervezett borestek izgalmasabbnál izgalmasabb magyar és külföldi tételeket vonultatnak fel. De önmagában ez nem lenne nagy poén, máshol is lehet jó borokat kóstolni, ugye. Mivel azonban Zsuzsa és Máté bizományos borkereskedelemmel, sőt borárverések szervezésével is foglalkozik, egy széles eladói kör készleteire van rálátásuk, így a Wineporn esteken érett, szinte hozzáférhetetlen borokra lehet rápróbálni. Ezek közül egyik-másik a hazai és nemzetközi bortörténelem állomásaiba is betekintést enged. Végre aztán a „Spanyol virtus” c. érett spanyol csúcsborokat felvonultató kóstolóra sikerült eljutnom, amely pár kihagyhatatlan, évtizednél is idősebb legendát ígért a poharakba.

A nyár végi házi "chardonnay-szemléről" szóló beszámolóban beharangoztam, hogy lesz folytatás. Tovább kellett várni az alkalomra, mint akkor sejtettem, de november utolsó napjára végül összeállt a borsor. 7 borvidékről 10+1 palack magyar chardonnay-t gyűjtöttünk össze, a belövő tételt leszámítva mindegyikük a 2013-as évjáratból érkezett.
Vakon kóstoltunk. Reméltem, hogy a múltkori sor által keltett meglehetősen változó élményeket az általában jónak mondott 2013-as évjáratból származó csapat feledtetni fogja. Az itt szereplő borok közül többet kóstoltam már korábban, ezeket többnyire fel is ismertem. Jó esetben tartották a szintet, néhányuk viszont most gyengébben szerepelt, mint legutóbbi találkozásunkkor. Sajnos összességében véve nem sikerült a vegyes benyomásokat felülírni, bár azért azt sem állítanám, hogy óriásit csalódtam volna. 

Fogadjátok nagy szeretettel a csopaki Szent Donát pincészet szüreti értékelését Kovács Tamás tulajdonos és borász tollából. A mindig megbízható termelő az évek alatt Csopak egyik legjelentősebb pincéjévé nőtte ki magát, amelyre nem lehet nem odafigyelni. És a történet itt nem ér véget. Kompromisszumoktól mentes dűlőfaggatás, kacérkodás a biodinamikával, kísérletek betontojásban erjesztett borokkal…

Na jó, volt annak bő egy hónapja is, de úgy gondoltam, hogy ez a bor megérdemel egy posztot a mostanában kissé elhanyagolt "Tegnap ittam" szekcióban. Már csak azért is, mert korábban többen is nagyon szerettük a blog szerzői közül, olyannyira, hogy ungert és én a 2013-as magyar toplistánkra is felvettük. Ahogy visszaolvastam a korábbi jegyzeteket, magam is meglepődtem, hogy cirka egy év alatt mennyi írás született róla, akár nálunk, akár máshol (1., 2., 3., 4.).
Ami a Weninger borokat illeti úgy általánosságban, azt hiszem nyugodt szívvel kijelenthető, hogy a 2000-es évek során komoly rajongótáborra, de legalábbis elismerésre tettek szert jó egyensúlyú, remekül érlelhető tételeik, majd mióta a birtok átállt a biodinamikus gazdálkodásra, a borok arca is megváltozott valamelyest, ezzel már jobban megosztva a borkedvelőket. Egyesek továbbra is lelkes Weninger-fanatikusok maradtak, míg mások nehezen tudják értelmezni az újabb évjáratokból kikerülő borokat (ahogy az itt a poszt egyik bekezdése és a kommentek összevetésével is nyilvánvaló).
Magamat valahova középre sorolnám: ittam a frissebb évjáratokból is remek borokat, de akadt néhány tétel, amelyekért a borász munkásságának maximális tisztelete mellett sem tudtam őszintén rajongani, és az is előfordult, hogy egy fiatalon általam nagyon kedvelt bor az idő múlásával lezajlott változások miatt esett ki a pikszisből, és itt nem elöregedésről van szó. A szóban forgó 2009-es Frettner viszont egyértelműen azok közé tartozik, amelyeket kezdettől fogva nagyon szerettem. Olyannyira, hogy egyben szerintem az egyik legszebb cabernet franc, amit életemben kóstoltam, még ha nem is állítanám, hogy így képzelem el a cabernet franc archetípusát.
Mivel az utolsó palackom nyakát tekertem ki október vége felé, könnyen lehet, hogy utoljára volt szerencsém megkóstolni. Ezzel a bejegyzéssel búcsúzom az egyik nagy kedvenctől.

Lassan annyit írunk a Tar Ferenc-féle Finewines.hu borairól, hogy magyarázkodásra kényszerülünk. Persze csak annak, aki nem járt még ezeken a kóstolókon. Mert aki járt, annak nem kérdés, hogy itt nyílnak Budapesten talán a legjobb borok. Sokszor sokféle és zömmel csúcsbor. A kereskedés szerteágazó szortimentjének, valamint Feri gyűjteményének hála sokféle csuda kerülhet nála a pohárba. Jelen írásunk apropója a Finewines.hu harmadik születésnapja, amelyre – az időközben WSET diplomát szerző – Tar Ferenc ritka „gyilkos” borsorral készült. Ha ez önmagában nem lett volna elegendő, az esteknek otthont adó, igen kellemes hangulatú Béterv étterem három fogásos meglepetés vacsorával köszönte meg az együtt töltött éveket.

Vannak visszautasíthatatlan ajánlatok az ember életemben, így amikor a Wineglass Communication képviseletében Tóth Adrienn megkeresett, hogy az aszú népszerűsítésének érdekében indított #KoccintsAszuval kampány keretében lenne-e kedvem megkóstolni a Gróf Degenfeld Szőlőbirtok három különböző évjáratú aszúját és megírni a véleményemet, nem mondhattam nemet. Különböző évjáratok aszúit ritkán lehet kóstolni egymás mellett, pedig izgalmas dolog, hiszen az aszúkarakter kifejlődésének, változásának különböző stádiumai és az évjáratok jellegzetességei, illetve ezek kombinációi (és még persze sok más tényező is) minden egyes aszúnak egyedi arculatot kölcsönözhetnek. 

Ritkán kerül a poharamba kaliforniai chardonnay, de a hétvégén családi körben bontottunk egy palackot, és bizony, remek darabra leltünk. Úgy gondoltam, megérdemel egy rövidke írást a bor és a birtok.
A 2006-ban alapított kaliforniai Meiomi Wines nevét a Wappo és Yuki indián törzsek "part" szaváról kapta. Az idén 33 éves alapító, Joe Wagner nyáron 315 millió dollárért eladta a Meiomi márkanevet a Constellation Brands-nek (ráadásul csak a márkanevet, szőlőterületek nélkül!), azonban 2 évig még tanácsadóként a borászatnál marad.
A birtokról nem lehet azt mondani, hogy túlbonyolították volna a fajtaválasztékot és a szortimentet, sokáig ugyanis csak - a szakma által magasan jegyzett - pinot noir-t palackoztak, 2012 óta készül a pincénél chardonnay is. 

Eredetileg SAP tramini vertikális, vagy valami hasonló lett volna a cím, de a többiek már elvégezték a munka nagyját, Tomi csakúgy mint 3 éve, most is gyorsabban és szebben fogalmazott nálam, a vertikális kitekintő tapasztalatait úgy összefoglalta, ahogy én már nem is fogom.

Ráadásul Furmintfan előzékenyen lepasszolta a szintén minden részletre kiterjedő jegyzeteit, így már nekem csak a prológus megírása maradt. A címadásra visszatérve és kicsit továbbgondolva rájöttem, hogy a moziplakátokra is csak a legnagyobb sztár neve van kiírva nagy betűvel, miért tennék én másként. Persze nagyon kíváncsi voltam, milyen lesz 4 egymástól nagyon eltérő évjárat egymás után, de az igazi izgalmat a címszereplővel való újabb és egyben valószínűleg sajnos utolsó találkozás okozta. Azon kevés borok közé tartozik a házi borpantheonomban, ami a szerelem első látásra élmény után sem csalt meg soha, minden egyes alkalommal igazolta a kellemes emlékeket.

A többiek, így utólag azt mondom, csak a felvezetést szolgálták, magában pedig a 13-as, vagy akár a 11-es is nagyot szólt volna, de egy Alfa Romeo is csak addig tűnik az olasz dizájn csúcsának, amíg be nem parkol mellé egy Ferrari.

A múltkori egyébként fantasztikusan jól elsült vörös párbajok után most következzen az esemény fehér párja. A koncepció hasonló, kiválasztani néhány dél-afrikai fehéret, lehetőleg többféle borvidéket, fajtát képviselve és kreálni számukra árban, stílusban, évjáratban megfelelő, tipikus, óvilági kontextust. 

Ezúttal némiképp kevesebben voltunk, így csak három párost vettünk górcső alá és árban is kicsit alacsonyabbra tettem a lécet, de azért 20 Euro környékén már átlagon fölüli fehér borokra mertem számítani. Nagyon kíváncsi voltam, nem is feltétlen arra, hogy "ki nyer", inkább hogy lesznek-e ismét egyéniségek.

Nézzük, fogadjátok szeretettel: 

November vége van, lassan itt a tél, ha a borfogyasztást szigorúan szezonális tevékenységként végezzük, akkor most eljött a testesebb vörösborok ideje. Ennek megfelelően a Winelovers novemberi rendezvényén a bordeaux-i fajtáké a főszerep. A jól bejáratott Corinthia Grand Hotel Budapest emeleti termeiben kiállító magyar borászatok mellett néhány borkereskedő, és horvát borászat is színesítette a kínálatot.

Valóban ritka, hogy egy helyen ennyi pincészet mutatja be az elsősorban vagy kizárólag cabernet franc, cabernet sauvignon, merlot trió tagjaira építkező házasításait, vagy három fajta valamelyikéből szűrt fajtaborait, úgyhogy a magyar vörösbor-fetisiszták igazi Kánaánja volt ez a kóstoló. Nem sorolnám magam ebbe a táborba, de mivel a tavalyi kóstolót kihagytam, így én is kíváncsian vártam, mit hoz ez a szombat délután-este. A várakozásba némi félelem is vegyült, a hazai bordeaux-i házasításokkal kapcsolatos tapasztalataim ugyanis erősen vegyesek, és ettől függetlenül is tartottam tőle, hogy az április kékfrankos-szemléhez képest kevesebb izgalmat tartogatnak majd a borok. Mint kiderült, aggodalmam nem volt alaptalan...
Tény, hogy a magyar borászatok is egyre inkább nyitnak a gyümölcsösebb, jobb egyensúlyú borok felé, de ez a kóstoló is bizonyította, hogy máig nem sikerült teljesen kitörni a sok hordó-magas alkohol-túlzott extrakció Bermuda-háromszögéből. A fentiek mellett az illó és a brett is belerondított itt-ott a képbe, így aztán nem volt könnyű egyszerre teljesen tiszta, gyümölcshangsúlyos és jó egyensúlyt mutató, pláne elegáns bort találnom. Az izgalomfaktor is hiányzott a mezőny nagy részéből, már persze, ha a fenti tényezőket nem soroljuk oda. Biztosan megvan ezeknek a boroknak a rajongótábora kis hazánkban, és a borok nagy része itthon talál gazdára, de én valahogy nem kaptam kedvet, hogy komoly összegeket fektessek a hazai "bordó blend"-ek felhalmozásába.
Egyre gyakrabban érkeznek hírek magyar vörösborok szép nemzetközi szerepléséről, ami jó dolog, de összességében véve sem a különleges termőhelyi jelleggel, sem a minőséggel, sem az árral nem tudnék sok külföldit meggyőzni, hogy az akármelyik másik országból származó merlot/cabernet helyett miért a magyart kellene választania. Persze kivételek akadnak, de számomra ez a kóstoló is bizonyította, hogy ha jól elkészített és esetleg érdekes magyar vörösbort akarok inni, például egy kékfrankossal az esetek nagy részében (árban és ár-érték arányban szinte biztosan) valószínűleg jobban járok.

Az év eleji syrah-kóstoló második felvonása már hosszabb ideje be volt tervezve, végül októberre sikerült összetrombitálni a társaságot, most éppen a Tütübe. Ismét összegyűjtöttünk egy csokorra való syrah-t, ezúttal azonban csak magyar versenyzők voltak a mezőnyben. Nem volt komolyabb beszerző hadjárat, mindenki hozta, amit talált. A borok nagy része a 2011-es évjáratból érkezett, és egyúttal egy mini Kreinbacher-vertikális is összejött a sorban. A borokat vakon kóstoltuk, és a második kör után lepleztük le a palackokat.

Mindenféle természeti, éghajlati és geológiai elemzéstől eltekintve is kijelenthető, hogy Etyek-Buda egy kiemelkedő adottsággal mindenképpen rendelkezik a magyarországi borvidékek közül, ez pedig az, hogy a borvidék névadó települése, Etyek mindössze 26 kilométerre fekszik Budapesttől. A magyar borvidékek az ország méretéből és a főváros központi elhelyezkedéséből adódóan kivétel nélkül elérhetőek néhány órás autózással/buszozással/vonatozással, Etyek azonban tényleg olyan közel van Budapesthez, hogy az ember akár egy szombat délután is spontán felkerekedhet, hogy sétáljon egyet a szőlőtőkék között és a valamelyik pincében megkóstoljon néhány helyben készült bort.

Manapság ez már természetesnek tűnik, de nem volt ez mindig így és hosszú évek munkájával jutott el ide a település.
Rókusfalvy Pál a 2000-es évek elejétől végzett tevékenységével elévülhetetlen érdemeket szerzett Etyek népszerűsítésében. 2003-ban a Rókusfalvy által szervezett Pincefesztivállal és az Etyeki Kezes-Lábossal volt tetten érhető a szélesebb közönség számára az a folyamat, amelynek köszönhetően Etyek egyre népszerűbb kirándulóhellyé vált, elsősorban a fővárosiak szemében.
Az egész Etyeket megmozgató tavaszi Pincefesztivált és az őszi Kezes-Lábost fesztivált 2013-ban az évszakonként megrendezésre kerülő Etyeki Piknik váltotta fel. Az Etyeki Piknik kisebb területre - az Újhegy és a Szépvölgy pincéire - korlátozódó, családiasabb hangulatú rendezvényként funkcionál, az adott évszakhoz igazodó tematikával, de a korábbi fesztiválokhoz hasonlóan meghívott vendégborászatokkal, zenekarokkal, kézműves kiállítókkal színesítve a programot.
Az Etyeki Borút Egyesület szervezésében, legutóbb októberben megrendezett Etyeki Borangoló is hasonló filozófiával működik: az etyeki borospincék kinyitnak és saját boraik mellett étellel és esetenként egyéb programokkal várják a vendégeket.


De már nem is kell feltétlenül szervezett program ahhoz, hogy valaki egy kellemes napot eltöltsön Etyeken, hiszen már eljutottunk oda, hogy számos pince rendszeresen nyitva tart hétvégén, így előzetes bejelentkezés nélkül is be lehet térni néhány bor megkóstolása erejéig. Az Etyekre közlekedő buszjáratokon is egyre gyakrabban látni - főként a fiatalabb korosztályhoz tartozó - párokat, kisebb-nagyobb baráti társaságokat, akik egy fél napra kiruccannak a nagyvárosból "Budapest szőlőskertjébe".

A közelmúltban az egymással szorosabban együttműködő etyeki borászatok kisebb csoportosulásokat is létrehoztak, mint az Etyeki Kúria-Hernyák Birtok-Rókusfalvy Pince triót tömörítő Etyek 360, vagy az Anonym Pince, az EtyekM, a Nádas Borműhely és a Szépvölgyön ÁT részvételével megalakult Etyeki Szakcsoport. Arra is van azonban példa, hogy az etyeki borász-társadalom apraja-nagyja zárt ajtók mögött összegyűljön és például egy adott fajta górcső alá helyezésével megkóstolják egymás borait, eszmét cseréljenek, vagy akár a szüreti munkák befejeződésével szimplán csak koccintsanak és beszélgessenek egymással.

Etyeken tehát izgalmas dolgok történnek, érdemes egy délutánra kimozdulni kicsit a nagyvárosból. Október végén-november elején én is igyekeztem kihasználni a késő őszi napsütést, és két szombat délutánt is Etyeken töltöttem. Első alkalommal egy kisebb családi pincét látogattam meg, második alkalommal pedig a borvidék egyik legismertebb pincészeténél kóstoltam.

A különböző budapesti helyszíneken tematikus borkóstolókat, borvacsorákat szervező Wine Shock csapat október végén a kékfrankost állította az aktuális esti program fókuszpontjába. A Sonkapultban megtartott kóstolón osztrák és magyar kékfrankosok kerültek terítékre, nagy részüket vakon szemléztük. A vak szakaszban, találgatni kellett, hogy az éppen a pohárban lévő bor a két ország közül melyikből származik. Ez a találgatás szomszédos országok esetén sokszor egyébként sem könnyű, de mint a leleplezéskor kiderült, ebből a szempontból néhány bornál extra csavar is került a történetbe.
A vakon kóstolt palackok leleplezését követően komoly meglepetések is érték közönséget. A sor végére tartogatott utolsó két osztrák csúcs-kékfrankos méltó befejezése volt az estének.

Piemonti túránk első állomása az Ascheri. A Finewines.hu-nak köszönhetően igen jó ismertségnek örvend itthon is ez a rendkívül tudatosan és fegyelmezetten dolgozó birtok. Délután érkezünk meg Bra városába, amely már Barolo területén kívül, a Tanaro folyó túloldaláról szemléli az eseményeket. Szállásunkat is a pincészet adja, még bort sem láttunk, de máris a földre került az álunk: a borászat felett nemrég épült hotel sziporkázó, elképesztően igényes, minden sarkában valami kis rejtély, a hangulata egyszerre modern, de mégis vidékiesen izgalmas. De nem ezért jöttünk, és amúgy is Matteo Ascheri, a joviális dottore két szinttel alább már vár bennünket…

A Spájz-a-Szájban frontembere, egyben az újlipótvárosi Sarki Fűszeres új üzletvezetője, Czinege Tamás és a Németh Richard nevével fémjelzett Wine Flow közös gasztro-show-t szervezett október közepén A Másik Ajtó Bárban. Az ételek alapanyagát a Sarki Fűszeres és az azonos érdekeltségbe tartozó Tütü lébár szolgáltatta, majd ezeket a Spájz-a-Szájban csapata gyúrta egybe kész fogásokká. A tapas-jellegű falatkák mind egy tányéron kaptak helyet, így bár a menün rögzítve voltak a bor-étel párosítások, akár kísérletezni is lehetett. A kísérleti jelleggel rendezett mini gasztro-show maximálisan beváltotta a hozzá fűzött reményeket, azóta Tütü-A Másik Ajtó és Czinege Tamás hetente egy borászt lát vendégül és a borokhoz ugyanúgy ételeket is kreálnak.

A borokat Németh Richard válogatta és kínálta, kisebb, fiatal pincék tételeiből, amelyekből nem egy ezen az estén mutatkozott be szélesebb közönség előtt. Izgalmas estének ígérkezett, jó társasággal, lássuk mit lehetett kóstolni.

Octopus kolléga addig és addig írogatja a posztjait dél-afrikai borokról, hogy előbb-utóbb megcsinálja a kedvet hozzájuk. Azért nem 100%-ig fehér folt a terület, hiszen a szegedi borfesztiválon már többször is elvitte a show-t a hazai működtetésű "Dél-Afrika borai" kereskedés szortimentje. Szóval már volt sejtésem arról, hogy vannak ott nagyon is komoly borok, de a blogger kolléga kedvenc beszerzési forrása a Wein-Deko egészen új távlatokat nyit széles kínálatával a téma iránt érdeklődőknek.

A képen Dél-Afrika egyik leghűvösebb termőhelye Elgin látható. Forrás: www.southafrica.net

Egyszercsak rászántam magam és én is rendeltem az említett kereskedésből egy szép adag bort, már csak komponálni kellett nekik valamiféle témát. Én ugye mindig is szerettem hasonlítgatni, és ugye, ha épp felfedezünk valami újat, akkor legjobb megnézni, hogy mit tud az adott stílus legklassszikusabbjaival párban? Szóval, veszünk négy dél-afrikai vöröset, különböző fajtákat, stílusokat és borvidékeket képviselve és mindegyik mellé rakunk megfelelő, tipikus óvilági kontextust. És mi lehetne klasszikusabb párosítás egy syrah-grenache-mourvédre cuvée-nek, mint mondjuk egy jó dél-rhone-i GSM-cuvée, egy grániton-palán termett syrah-nak egy árban (és geológiailag is) megfelelő észak-rhone-i versenyző, pl. egy st. joseph? Vagy épp egy hűvösebb klímás pinot noirnak egy azonos súlycsoport-béli vörös burgundi, illetve egy komolyabb barrique cabernet sauvignonnak pedigrés borvidékről és termelőtől egy jellegzetes bal parti cru classé bordói? Igyekeztem, hogy korban se legyenek nagy különbségek, max. 1 év ide vagy oda.

Még annyit a technikai lebonyolításról, hogy mivel voltak olyan borok a sorban, melyek korábbi találkozások során meghálálták a szellőztetést, a kóstoló tervezett napján (csütörtökön) délben kidugóztam a borokat és kaptak egy dupla dekantálást, azaz kancsóba kitölteni, majd vissza őket az üvegbe és így várták az estét. Délután viszont a kislányom lebetegedett, így utolsó pillanatban elmaradt az esti szeánsz. Másnapra rendeződtünk nagyvonalakban családilag, viszont a társaságot csak hétfőre sikerült ismét összecsődíteni, tehát ötödik napja nyitott palackokkal tarthattam meg a kóstolót. Én persze nem tudtam meg nem is akartam addig várni, így a második napja nyitott palackokból végigkóstoltam egyszer a sort, aztán két napra rá, vasárnap is csentem belőlük ismét néhány cent erejéig. A kóstolójegyzetek zömét az első kóstolás alkalmával kreáltam, de mindenütt jelezni fogom, hogy miként változtak a borok a napok során, illetve ha nem is feltétlen változtak, de támadtak újabb gondolataim velük kapcsán, akkor azokat is megosztom.

Íme a sor, fogadjátok szeretettel:

Az újkori magyar pezsgőgyártás felnőttkora messze még persze, de azért vannak biztató jelek itt is, ott is. Legutóbb Tokaj egyik stabil pontja, a francia d’Aulan család tulajdonában lévő Dereszla lepett meg a 2011-es évjáratú pezsgőjével (a pincéről itt írtam részletesen). A champagne-i eredetű d’Aulanok 1998-ig birtokolták a legendás Piper-Heidsieck házat, így képzelhetjük, hogy a Dereszla mércéjét sem lehetett a leghátsó pinceágból indítani…

"A Mosbacher borászdinasztia több, mint 200 éve Forstban, az egyik legszebb pfalzi borászfaluban él. A minőségi bortermelés alapjait Georg Mosbacher teremtette meg, a 19. és a 20. század fordulóján. A mára 16 hektárosra nőtt birtokot Sabine Mosbacher-Düringer és férje, Jürgen Düringer vezetik. Bár ma már több kiváló borászat működik Forstban, a Mosbacher pince vezető szerepéhez még mindig nem fér kétség.
A birtok erősségét a kristálytiszta, minerális rizlingek jelentik, amelyek a kabinettől a "Grosses Gewächs"-ig minden kategóriában kitűnő minőségűek. A Forst határában fekvő, híresen jó dűlőkben kiválóak az adottságok a rizling számára. A Mosbacher család szőlőiben nem használnak gyomirtószereket, védik a hasznos rovarokat és növényeket, és csak akkor trágyáznak, ha az a talaj kémiai vizsgálata alapján indokolt. A hozamot már a tavaszi metszéssel erősen korlátozzák. Az intenzív zöldmunkának, a nyári fürtritkításnak és a szelektív, kézi szüretelésnek köszönhetően a borok a lehető legjobb minőségű szőlőből készülnek. A kímélő feldolgozásnak köszönhetően a borok megőrzik a bazaltos termőtalaj jellemző jegyeit.
A birtok szőlőterületeinek 80%-án rizling terem, és ezt az arányt nem is fog csökkenni. A tulajdonosok további értékes területek megszerzését tervezik, melyek termése alkalmas „nagy termés" („Grosses Gewächs") minőségű borok készítésére. A Mosbacher-Dürninger házaspár ugyanakkor a kísérletezéstől sem riad vissza. 0,3 hektáron merlot-t ültettek, és sauvignon blanc-juk is minden évben hamar elfogy. A birtok fő profilja természetesen azonban a rizling. Tiszta, minerális, a terroirt tükröző rizlingjeik évek óta a Pfalz legjobb borai közé tartoznak."

A fenti sorokkal mutatja be Tar Ferenc a riesling.hu-n egyik kedvenc pincészetét. A gigászi, 17 tételes kóstolót "Mosbacher Parádé"-ként hirdette meg Feri, és a beharangozóhoz híven a borok valóban sziporkáztak. Kár is tovább szaporítani a szót, lássuk a borokat!

Eger az utóbbi időben fontos téma volt a blogon, ezt nehéz volt nem észrevenni. Nos, most következzen az érem másik oldala, ugyanis kb. 2 éve megjelent  a színen egy pince, amely gyorsan nagy népszerűségre tett szert és a két ellentmondásos megítélésű egri brand mezőnyében is biztos támpontot ad remek ár-érték arányú boraival. Boraik feltűntek már a borrajongó hasábjain is, de most nézzünk kicsit jobban a címkék mögé.
A Böjt Pincészet első, illetve második generációs borászcsalád: az édesapa, Böjt László 1993-ban kezdett borászkodni 3 hektáron. Most már a gyermekek, Boglárka és Gergő a pincészet arcai, de édesapjuk máig kiveszi a részét a munkából. Böjt Gergő szőlész-borászként végzett, majd Kaliforniában és Új-Zélandon dolgozott, húga, Boglárka pedig most koptatja az iskolapadokat. Böjt Gergő hazatérése után indult el az új Böjt márka, amely a 2013-as Egri Csillaggal és a 2012-es Egri Bikavérrel lépett a piacra.

A hatodjára megrendezésre kerülő Mindszenthavi Mulatság mostanra már kötelező programmá vált. Míg tavaly néhányan csak ilyentájt kezdtek neki a termés betakarításának, idén néhány pincénél már be is fejeződött a szüret. Az utóbbi két év verőfényes napsütésben fürdő hétvégéi után most kevésbé volt kegyes az időjárás, de ez sem szeghette kedvünket, sok jó borral és étellel telt a szombat.
A napot - a tavalyi évhez hasonlóan - környékbeli termelők áruiból válogatott reggelivel kezdtük. A délelőtt folyamán a Bott Pince, a Hangavári-Hudácskó Pincészet és az Illés Pince boraival lehetett ismerkedni, majd az udvarra beállított smokerben készült kacsamell és hozzá kínált sült zöldséges babsaláta csillapította a vendégek éhségét. Kora délután még meg-megálltunk egy-két pince standjánál, illetve a Borecet Manufaktúránál, majd a hét elején már megénekelt Tokaji Bormívelők Társasága-kóstolóra siettünk.
Nem csak szombaton jutott bor a poharakba... Pénteken a Sárga Borházban elköltött vacsorával és borokkal hangolódtunk a másnapi rendezvényre. A Tokaj Nobilis vendégházában a házigazdák kínálatát szemléztük végig, vasárnap délelőtt pedig a Bott Pince néhány további tételéből kaptunk egy kis ízelítőt. Végül az Első Mádi Borházban egy kellemes vasárnapi ebéddel zártuk a hétvégét.

Borokat is rendszeresen kóstoló séf barátom egy nagy csokor kékfrankos megkóstolására trombitált össze kisebb társaságot szeptember végén. A sorban főleg frissebb évjáratú, jelenleg is kapható borok kaptak helyet, néhány idősebb komoly tétellel kiegészülve. Vakon kóstoltunk, az általam vitt 3 palackon kívül (Bott Frigyes, Homola, Losonci) semmilyen előzetes információm nem volt a borokról. Az első kör után még mindig vakon néztük vissza a borokat, majd a második kanyar után lepleztük le a palackokat. Pörgősen kóstoltunk, így túl sok idő nem volt a borokkal való alaposabb ismerkedésre, gyors első és második benyomást volt idő rögzíteni.

A kóstolás sorrendjében következnek a borok. A kereskedelmi forgalomban lévő tételeknél feltüntettem a beszerzési forrást és az árat.

Az idei Mindszenthavi Mulatság egyik legnagyobb várakozás elé tekintő programja a Tokaji Bormívelők Társaságának kóstolója volt. Nem csoda, hiszen a 2006-ban alapított, majd egy ideje tetszhalott állapotban leledző egyesület hosszú idők óta először szervezett közös kóstolót. A társaság annak idején a tokaji dűlőklasszifikáció felelevenítése, valamint a szőlőtermesztésre és a borkészítésre vonatkozó közös előírások elfogadása mentén alakult meg, ám az elmúlt években nem hallatott magáról. A jelenlegi tagok most azonban igyekeznek újra életet lehelni a "TBT"-be, és ennek jegyében közös bemutatót szerveztek a Tokaj Nobilis kóstolótermébe, amely teljesen meg is telt az erre tervezett két(-három) órára. Kilenc borászat jelent meg a szombat délutáni kóstolón, mindenki 2-2 dűlős bort hozott magával.
Ezen a délutánon egyúttal az új Riedel Furmint poharat is letesztelhette a közönség. Azt talán kevesen tudják, hogy a tokaj.hu tulajdonosai álmodták meg ezt a poharat, majd az ötlettől a finanszírozáson keresztül a tesztelésig pénzt, paripát nem kímélve, a Riedel segítségével el is jutottak a megvalósításig. Az én szerény tapasztalataim alapján édes borok kóstolásához talán kevésbé alkalmas, de a száraz boroknál kétségtelenül bevált az új pohár, bár a saccra kb. 4 decis űrtartalmú pohárban a kisebb kóstolóadagok eléggé el tudnak veszni. Igazán persze úgy lehetett volna próbára tenni a csodafegyvert, ha több bort egymás mellett többféle pohárból is megkóstolok, de erre most nem volt lehetőség. 18 válogatott bor megkóstolására viszont igen. 

Jó dolog, ha vannak biztos pontok az ember életében, akár a borok terén is, nos, számomra a Bussay Esküvé valami ilyesmi. Nem tudnám 100%-os biztonsággal visszaidézni, hogy melyik volt az első évjárat, amelyikkel találkoztam, mert akkoriban még messze nem jegyzeteltem borokról... valószínűleg a 2009-es, vagy talán már a 2008-as lehetett. Az viszont egészen biztos, hogy 2009 óta minden évjáratban veszek belőle és sosem okoz csalódást. Bár ez a pincészet egyik legolcsóbb bora - és amennyire tudom, az egyetlen házasítás, amit készítenek - sohasem éreztem úgy, hogy alárendelt szerepet játszana a fajtaborok mellett, sőt...