Egyik kedves kóstolótársunk vetette fel ennek a kóstolónak az ötletét és vállalta magára a megvalósítás terhét. Eredeti tematika szerint elsősorban szerémségi borokat kóstoltunk volna. Az írások szerint ugye egykor ez volt a történelmi Magyarország első számú borvidéke, Tokaj csak a török hódoltság után került előtérbe. Olyan írásokat is lehet olvasni, hogy a furmint is innen került Hegyaljára.  A tokaji borkultúra szerémségi gyökereit jelzik olyan névbeli egyezések mint például a Tarcal-hegység nevének megjelenése, vagy épp a Szerelmi, avagy Szerémi dűlő elnevezése.

A képen a Belo Brdo pincészet ültetvénye látható. Forrás : www.devinos.net

Maurer Oszkár révén kezdett el visszakerülni a borvidék a tájékozottabb hazai fogyasztók köztudatába, hiszen úttőrőként kezdett telepítésekbe az egykor szebb napokat látott Szerémségben. Mára persze egyéb termelők is megvetették itt a lábukat, most közülük szándékoztunk néhányat górcső alá venni, végül pedig az eredeti tematikán túl még délebbre is elvándoroltunk képzeletben, konkrétan Bulgáriáig.

Az úgynevezett interneten fellelhető múlttöredékek alapján a barnatanyai syrah sikertörténete egészen pontosan kilenc évvel ezelőtt, 2006-ban kezdődött. A Ludányi József-féle terület egy Németh Attila által vezetett folyóbor-projektként startolt, de a végeredmény a kivitelezők szerint túlmutatott az eredeti vállaláson, így az palackba kerülve indult el szerencsét próbálni. A dolog pillanatnyilag – közel sem reprezentatív véleményem szerint – ott tart, hogy a bor kis palackszámban ugyan, de évről-évre becsúszik a legjobb hazai syrahmezőnybe, teszi mindezt egyediségével, egyre biztosabban körülhatárolható stílusával és megbízhatóságával – pedig a filozófia inkább a természetességre, mintsem a koncepciózus arculatfolytonosságra fókuszál.

2014. június, Szicília.

Az Etna északi lejtőjének szerpentinjeit rójuk, hogy a szicíliai borvilág egyik erősen eklektikus személyiségével találkozzunk. Második napja látogatjuk az itteni borászatokat és kezd bennünk kialakulni egy kép arról, milyen lehet az Etnán dolgozni. A most épp 3350 méteres hegy brutális seb Szicília keleti partjainál. Szinte elképzelhetetlen, de a Föld belseje három kilométernél is magasabbra tolta ezt a monstrumot. A vulkáni kúp meglátogatása valószínűleg az egyik legmegdöbbentőbb élmény, amit Európában csak összeszedhetünk. A holdbélire fakult táj látványa, az emberi ésszel felfoghatatlan méretek, a váratlan formák, oldalkráterek, gőzölgő kürtők és az itt-ott megkapaszkodó növényzet egy örök életre felejthetetlenek. A Föld egyik legaktívabb tűzhányója ma is állandó bizonytalanságot jelent, hiszen a kilométeres lávafolyások nem ritkán lakott területeket is veszélyeztetnek. Azt gondolhatnánk, meszet evett, aki egy vulkánra rendezkedik be, de az Etna bőven ad is, nem csak elvesz. Kellemesen temperált klíma, sok csapadék és gazdag termőhely, amely kiváló minőségű zöldségeket és gyümölcsöket nevel. Itt az élet része az újrakezdés, amit felégetett a természet, majd ismét felépítik a lávafolyás túloldalán. Talán pont ez a kényszeres körforgás és megújulási készség az, ami az Etna régen híres szőlő- és borkultúráját a közelmúltban felébresztette. Potentát régi fajták, magasra vitt szőlőskertek, öreg tőkék, dűlőszelekciók, tradicionális technológia és hosszan érlelhető borok. Minden, ami érdekes lehet, és mind így együtt az Etna oldalán.

A finewines.hu portfóliójában új pincészetet üdvözölhetünk januártól a Domaine La Barroche képében, ennek apropójából Tar Ferenc "Vörös Óriások" fantázianévvel egy nagyon komoly sort kanyarított a csütörtöki kóstolótársaság elé. A finewines Rhone-vidéki kínálatából került ki a palackok több, mint fele, kiegészítve egy spanyol és két olasz borral. Panaszra ismét nem lehetett okunk, a kötetlen beszélgetésbe torkolló, a szokásosnál is lazább hangulatú esten megint remek borok kerültek a szokásosnál szűkebb létszámú társaság poharaiba.

A Badacsonyi borvidék egyik legstabilabb sarokpontját képező Villa Tolnay borászat szűk körű évjárat-bemutatót tartott múlt héten Budapest belvárosában a közelmúltban megnyílt "Képzeld el!" borbárban. A maroknyi meghívott újságíró és borblogger – köztük ungert és én is - Nagy László birtokigazgató-borász vezetésével a 2013-as évjárat borait kóstolhatta végig, beleértve egy érdekes kísérlet eredményét is. Ebben az évben a könnyedebbre hangolt Tavasz-széria tagja mellett a szokásoktól eltérően nem egy, hanem három hordós zöldveltelini született a pincénél. Mindhárom bor különböző módon készült, és a borkészítés valamely jellemző aspektusára a fantázianevek is utalnak.

Egy kis dél-francia egyveleg következzék ismét. A most következő borokat bő fél év alatt fogyasztottam el. Bizonytalan voltam benne, hogy akarok-e egyáltalán írni róluk, egy jelentős részüket nem is jegyzeteltem le, másokat meg más hangulatban igen. Végül összegyűlt annyi anyag, amit már sajnáltam volna veszni hagyni, így összeszedve az emlékeket mégiscsak összesítettem  a közelmúlt témába vágó tapasztalatait. Hátha lesz 1-2 olvasó akit esetleg érdekelne. :)

Egy vallomással kell kezdenem: nem vagyok egy nagy chardonnay-fogyasztó. Ha kóstolókon találkozok a fajta boraival, természetesen nem utasítom el élből az ismerkedés lehetőségét, de otthoni kortyolgatásra elég ritkán veszek belőlük. A Burgundiával való barátkozás drága mulatság, ha újvilági fehérbort emelek le a polcról, akkor az pedig legtöbbször sauvignon blanc. Kis hazánkból eddig kevés chardonnay győzött meg annyira, hogy egy pohárnál többre - pláne egy egész palackra - vágytam volna. Ha ráadásul meglátom a palackon a "barrique" szót is, biztos, hogy a túl markáns hordó-hatástól félve nyúlok a pohárhoz. Innen szép nyerni.

Múlt héten egy ismerős ajánlotta a figyelmembe az etyeki Nádas Borműhely 2013-as borát, amelyet ott helyben meg is kóstoltam. Jött, látott és győzött. Amikor pár nappal később ugyanabban a műintézményben kötöttem ki, ahol az első találkozásunkra sor került, már örömmel vettem, amikor egy palack kikerült a pultra (aztán hárman gyorsan a végére is jártunk.)

Érdekes és kicsit hálátlan szerep a szamorodnié a tokaji termékpalettán. A szamorodni név szinte ugyanúgy hozzánőtt Tokaj-Hegyaljához, mint az aszú, de manapság az aszúk és újabban a dűlőszelektált száraz borok, azon belül is a furmintok a tokaji borászok liebling-jei. A szamorodni sok pince szortimentjének stabil tagja, mégsem lehet mondani, hogy "divatos" vagy széles körben kellően megbecsült termék lenne. Itthon a fogyasztók közül sokan olcsó aszú-pótlékként tekintenek rá, külföldön pedig a hagyományos piacnak számítható Lengyelországon kívül a late harvestek egyszerűbben kommunikálható üzenetükkel valószínűleg simán beelőzik.
A kis családi pincészeteknek gyakran választaniuk kell, hogy a késői szüret-édes szamorodni-aszú hármasból melyik kategóriá(k)hoz áll rendelkezésre megfelelő minőségű és mennyiségű alapanyag. Így aztán ilyen helyeken ritkábban találkozunk szamorodnival, amikor viszont mégis, általában drága, cserébe elég komoly tételekkel találkozhatunk. A nagy borászatoknál jellemzően szerencsésebb a helyzet: ha aszú éppen nem is készül az adott évben, egy szamorodninak megfelelő arányban botrytiszes bogyókat is tartalmazó alapanyag általában lejön a tőkékről, így náluk szamorodni szinte minden évjáratban van, ráadásul barátibb áron.
Az aszúk puttonyszámának elhagyásával és a termékleírás módosulásával a szamorodni szerepe változhat, betöltheti a 3 és 4 puttonyos aszúk által hagyott űrt, legalábbis ezt várják a borászok. Biztató jel, hogy több borászat is egyre nagyobb szerepet szán ennek a műfajnak: Szepsyék évek óta nagy hangsúlyt fektetnek a szamorodnira (ahogy Demeter Zoltán is a voltaképpen szamorodninak megfelelő főborra), az Oremus sem véletlenül hozta vissza ezt a bortípust a szortimentjébe néhány évvel ezelőtt, legutóbb pedig a Disznókő formálta át saját szamorodnijának arculatát. Pár éve múlva meglátjuk, mennyire változik a szamorodni pozíciója, méltó helyére kerül-e ez a bortípus a palettán és a borkedvelő emberek szemében.

Jelen poszt az elérhető árú örömforrásokról szól: három külföldi tulajdonosi háttérrel rendelkező, nagyobb borászat 2010-es évjáratú szamorodniját kaptam csőrvégre. Az azonos évjárat ellenére a három bor meglehetősen eltérő karakterrel rendelkezik, de mindegyikükben találtam szerethető vonást. És, mint kiderült, nem csak Lengyelországban keresik a szamorodnit: jut belőle többek között a szomszédos államokba (Szlovákia, Románia, Ukrajna), Németországba, Oroszországba és Svájcba is.

November végén volt szerencsém Bakó Ambrusnál járni. Voltam én már itt, első alkalommal talán még a Villa Sandahlnál találkoztunk. Ezúttal Niklas Jörgensen barátunkat (Wine Virtuosity, Mad About Madeira blogok ismert szerzője) hoztuk el Octopus kollégával. Niklas többször járt már Magyarországon, de eddig elsősorban Tokaj-fókusszal érkezett. Aztán valahogy összefutott Ambrus boraival, levelezni kezdtek, és már nem is volt kérdés, hogy mi idén a célállomás. Sajnos az időjárás nem a mi oldalunkon állt, az egész hétvége párás és hideg volt, folytatólagosan áztunk-fáztunk. Ennek az időnek is megvan persze a maga szépsége. Esszenciális a nyugalom, a köd unottan hömpölyög, élő ember nincs az utcákon. Badacsony századfordulós villái csak üresen kongó szellemházak, a hegyre futó szőlősorok pedig alacsonyan fogják a szemet. „Majd küldjetek képeslapot!” – nevet Niklas a harmadik napon, amikor már jól látszik: nincsen több esély a bazaltorgonákra.

Budapesti bandával már igen, de Szegeden még nem tartottunk sauvignon blanc kóstolót, így mindenképp hiánypótló volt számunkra.

Egyszerű tematika, sauvignon blanc, vagy sauvignon blanc-domináns házasítások, külföldiek, hazaiak vegyesen, sem évjárati, sem árkategória szerinti egyezésre nem törekedtem. Vakon kóstoltuk a borokat, ebben a sorrendben jöttek:

A Mátra még mindig egyike azoknak a borvidékeknek, amelyekről kevesebb szó esik, mint kellene, pedig egyre több fiatal, ambiciózus borász mutatja meg a borvidék potenciálját. Az már biztos, hogy (a borvidéki irányvonalnak szánt)  reduktív technológiával készült, könnyed, illatos boroknál többet is képes adni a Mátra. Az egyes termőterületek egyediségét kiemelendő, dűlő-szelektált tételek is megjelentek az évek során – a Barnatanya, Cserepes, Diós, Epreskert, Fáy-domb, Gereg, Úrráteszi, Vitézföld már ismerős névként csenghetnek a borkedvelők számára –, ám az utóbbi 1-2 évjáratban a dűlőnevek (és a borvidék) több borásznál nem kerültek feltüntetésre a címkéken. Elmondásuk szerint így kezdtek el kihátrálni egyes termelők az eredetvédelmi rendszerből válaszul arra, hogy a Mátrai Borbíráló Bizottság véleménye szerint számos boruk nem bizonyult eléggé fajta- és borvidékjellegesnek. Remélhetőleg lesz ebben a tekintetben előrelépés, kár lenne veszni hagyni a legkiemelkedőbb termőhelyek megjelenítésének lehetőségét. Mindenesetre lassan kialakulni látszik egyféle stílusirányzat a fiatalabb generációnál: nem annyira erővel, hanem inkább eleganciával hódítanak: nincs túlhordózás, nincs izmozás, cserébe lendületes, kellően gyümölcsös, ugyanakkor elég tartalmas borok és egyediséget is hordozó tételek kerülnek ki kezeik közül. Ludányi Balázs, a Centurio Szőlőbirtok fiatal borásza is éppen egy ilyen borokból álló, igen tetszetősre sikerült sort tett le az asztalra a 2013-as évből, amelyet ungert és jómagam végig is kóstoltunk.

Mi sem bizonyítja jobban, hogy a kunsági vörös közvéleményileg is necces kérdés, mint a tény, hogy a Szondi utcai borelosztó szombati házigazdája „Azért inkább privátban írd meg nekem, ha nem tetszik.” kéréssel fordult hozzám, miközben kicsengettem Kökényék Exidius nevű házasításának ellenértékét. Na már most az a helyzet, hogy a kunsági frontokat igen jól ismerem vörös és fehér tekintetében egyaránt, így tudom, hogy mire kell számítani akkor, ha a végeredmény jó, és mire, ha nem. Az alföldi szakértelemnek pont addig kell terjednie, hogy a produktum tiszta, finom és jól iható legyen, a komplexitást meg bízzuk inkább másra – így szól a valós alapokra épített, mégis általánosító sztereotípia. Ha ezt elfogadjuk, és ráadásul még jó ajtókat is döngetünk, akkor tízből nyolcszor nem csalódunk, kétszer pedig meglepődünk. A Kökény és Fia feliratú ajtó pedig igen jó ajtó (nem most bizonyítanak először), úgyhogy csalódásmentes élményt vártam, bónuszként pedig még meg is lepődtem.

Hiába művelt a magyar alkoholista, azért azt nem mondhatja el magáról, hogy sűrűn fogyaszt erdélyi fehérbort, amit ráadásul részben chardonnayból, részben királyleánykából szűrtek odaát, hogy aztán ötezer palacknyi mivoltában mutasson valamit a helyi sajátosságokból egy arrafelé őshonos, valamint egy kozmopolita szőlő szűrőjén keresztül. Még csak hasonlóval sem találkoztam nem túl hosszú szeszpályafutásom során, úgyhogy a Recaș borászat kísérlete épp annyira volt érdekes, amennyire első közelítésben annak hangzik. A termelő weboldala egyébiránt megfelelően informatív, így egy kisebb utánajárással megtudtam, hogy egyrészt nem ma kezdték, másrészt áttekinthetetlenül széles borkínálattal próbálnak kihozakodni a piacra úgy, hogy az ehhez kapcsolódó magas palackszám mellett azért igyekeznek elsősorban minőségben, mintsem mennyiségben gondolkodni. Ez a bor alá is támasztja ezt az általánosítást, meg nem is. Tegnap ittam-négykezes következik.

A finewines - riesling tengelyt működtető Tar Ferenc az év első kóstolósorával rögtön január elején berúgta az ajtót: oregoni pinot noir-ok mérték össze erejüket a világ többi részéről származó fajtársaikkal. A finewines eddigi pinot noir estjei is szép élményekkel tettek gazdagabbá minket (beszámoló itt és itt), kár lett volna kihagyni ezt a januári alkalmat. 
6 oregoni tétel mellett 6 másik pinot noir került a poharunkba az est folyamán. Az őshaza Burgundia mellett a vetélytársak közül nem maradhatott ki Új-Zéland sem, és kvázi felvezetőként egy német tétel is helyet kapott a sorban. Külön öröm, hogy szép számmal szerepeltek régebbi évjáratú borok is. Meglehetősen egységes színvonalat képviselő mezőnyt kóstoltunk, sok remek borral.

(Oregon-pinot noir viszonylatban akov készített néhány éve egy remek ismertetőt, érdemes elolvasni.)

A Kreinbacher-alapszintben az a jó, hogy kicsiben, olcsón és megbízható minőségben mutatja meg azt, amit Somló tud a klasszikus helyi fajták vonatkozásában. A friss évjárat már külsőben is illeszkedik a belsőhöz: egységes, letisztult és csavarzáras, az arculat modernséget sugall, a parafa-para meg elmarad, úgyhogy mindenki jól jár. Az ad-hoc minisorozat keretei között én egy dimenzióval lejjebb, valamint néhány évvel előrébb léptem, és másodikként megnéztem, mit tud a ’12-es alapszint furmintban és juhfarkban megfogalmazva. A csalódás menetrendszerűen elmaradt, igaz, óriási meglepetéseket sem tartogattak a borok.

No, elteltek az ünnepek, belaktunk-beittunk, szorít a gatya és nem is csak egy helyen. A borból már középtájon elég volt, de megállásról szó sem lehetett. A vendégek jöttek-mentek, mindenkivel valamit enni-inni, jaj, borzalom. Kicsit tán nagyobb a máj, de vége már, aggódnotok nem kell, itt a hideg január. Emlékezni viszont nem kerül semmibe, így slágwortokban felidézem a legjobb, legemlékezetesebb ünnepi borokat.

Kreinbacherék mostanában leginkább a palackos érlelésű pezsgők szférájában hallatják hangjukat, így az ember kis túlzással élve hajlamos elfelejteni, hogy azért borok is készülnek a birtokon. Pedig a tapasztalatok és az eredmények azt mutatják, hogy több termék- és árkategóriában is tud maradandót alkotni Bodorkós Norbert birtokigazgató és csapata. A  Somló-hegyen egyedülálló módon syrah-ból készítettek és zártak palackba bort pár éve (és azóta is teszik). Ami eleinte istenkáromlásnak tűnt, ma már több évjárat tapasztalata alapján a magyar vörösborok élmezőnyébe tartozik. A szortiment másik végén egy jóárasított furminttal megcélozták az Aldi polcait, és - megint csak több évjárat tükrében - nem túlzás azt állítani, hogy aki ezt a bort választja, egy ezresért igen korrekt bort visz haza. A pezsgőkről is pozitívan nyilatkozik a szakma. Úgy tűnik tehát, hogy a jelenleg 40 hektáron gazdálkodó és további 20 hektár termését feldolgozó nagybirtok elsőre formabontónak tűnő ötletei is beválnak. Most azonban éppen az ismertebb somlói vizekre evezünk, mert két 2009-es fehér házasításról lesz szó.

Miközben az elmúlt időszakban részben direkt, részben a szokatlan borfogyasztási belassulásom következtében összehordtam egy jelentékeny mennyiségű magyar cabernet sauvignont, azon gondolkodtam, hogyha ez így majd összeáll egy képpé, és egyszerre hágunk majd nyakára mindnek, akkor az lesz-e annyira érdekfeszítő közönségileg, mint mondjuk személyesen nekem. Úgy értem: a szőlőfajta kissé kicsúszott a hazai borközvélemény (és a borászok) gyújtópontjából. Érdektelenné vált, elhasználódott. A múlt agyonhordózott paprikás mazsoláit délen többnyire már alapanyagkorban küldik rozénak, vagy tolnak belőle valami modern bisztróbort több-kevesebb sikerrel, majd utána a jelen nagyítóját a szomszéd cabernet franc felé fordítva mernek nagyobbat álmodni, mint a valóság pillanatnyilag. Nem is beszélve arról, hogy a hordóvanília sem olyan cool már, mint a kilencvenes években.

Decemberben két új Bakó Ambrus-bor jelent meg a Bortársaságban. Szőlőskert, mondja az ez eddig ismeretlen címke-design, egy olaszrizling és egy rajnai ellátva egy-egy helyrajzi számmal és az eddigi termőhely-szelektált boroktól egy lépéssel magasabb árcímkékkel.

Gyors telefon akov-nak, hisz rémlett, hogy nemrégiben járt személyesen is e borok készítőjénél, a pozitív megerősítés és ajánlás után máris a kosárkában pihen a két palack, várva a mielőbbi ismerkedést.

Nemrégiben megajándékoztam magam egy édes kuriózummal, merthogy megérdemlem.:) A Hirtzberger nevet ugye nem kell bemutatni. Wachau egyik top termelője, a Singerriedel meg ugye a zászlóshajó területük. Nálam az innen származó riesling általában az egyik legmegbízhatóbban 8 pontos bor szokott lenni a világon évjárattól függetlenül. Időnként, ha úgy alakul az évjárat, nem csak smaragd-száraz borok készülnek itt, hanem különböző fajsúlyú édesek is. Amiről most lenne szó, a trockenbeerenauslese, csupa aszúsodott szemből készül, 350 g maradékcukorral bír, tehát mind technológiailag, mind beltartalomban itt már inkább az eszencia környékén, közelében járunk.

Franz Hirtzberger: Riesling Trockenbeerenauslese Singerriedel 2009

Intenzív, már szagolva is szinte ragacsos illat. Aszalt citrusfélék, aszalt kajszi, kandírozott narancshéj, botritiszes fűszeresség és sok-sok egyéb egy egész bödön mézbe beleszuszakolva. Kóstolva valószínűtlenül sűrű, tényleg megállna benne a kanál, az olajnál is olajosabb mozgású. Nagyon intenzív ízű és olyan édes, hogy összeragasztja a szájat. Vannak  jóféle, citrusos ízű savak is, de persze 350 g maradékcukor mellett értelemszerűen nem hozzák ki az egyensúlyt a megszokott értelemben vett középre. Nagyon nem tudom értelmezni a szerkezetet mint úgy, meg a korty fejlődését se. Szájba véve úgy van, mégpedig nagyon masszívan, az utóíz a lenyelés után még hosszú percekig nem szándékozik csillapodni. Igen nehéz pontozni, nem borszerű az élmény. Legyen 7 pont.

Az év utolsó napjára maradtak külföldi kedvenceink – így teljes a kép. Saját toplistákat még mindig szívesen várunk hozzászólás formájában, kötetlenül. Ezúton kívánunk továbbá minden kedves és hűséges olvasónknak, követőnknek és hozzászólónknak sikerekben gazdag, boldog(abb) új évet. Köszönjük a bizalmat, igyekszünk 2015-ben is rászolgálni.

Eljött az év vége, itt az ideje, hogy számba vegyük, mik voltak a legszebb borélményeink az elmúlt 12 hónapban. Következnek a már jól megszokott toplisták. A magyar borokkal kezdünk. Természetesen kíváncsian várjuk az olvasók listáit is! Egészségünkre!

Az ünnepekhez közeledve bőven nyílt alkalom a borozásra: születésnapok, Drop Shop ünnepi hét, karácsony, majd a két ünnep között még egy „mindenki hoz egy bort” kóstoló. Össze is jött egy nagy csokor kóstolójegyzet a bő egy hetes időszak alatt. Megfordultak a poharamban magyar borok is szép számmal, de először a külföldi tételekből állítottam össze egy kiadós egyveleget. Sikerült kipipálni néhány klasszikust és sok érdekességgel is találkoztam. Különösebb koncepciót nem kell keresni (leszámítva öt együtt kóstolt borpárt), így aztán ömlesztve, többé-kevésbé a kóstolás sorrendjében következnek a borok. Bocsánat: maraton, cserébe akadnak referencia-borok és érdekességek is.

A Finewines.hu kínálatában ismét megjelent egy Rhone vidéki klasszis termelő szortimentje, nevezetesen Stephane Ogier, tehát az itt következő borok megvásárolhatóak Magyarországon.

A borász relatíve új arc Cote Rotie sztárjai között. Az alapító édesapa, Michel egészen 1987-ig nem készített saját bort, hanem eladta a termést a körzet top termelőjének, Guigalnak. Fia Stephane, Beaune-ban végzett borász, dél-afrikai gyakorlat után 2000-ben vette át a családi birtokot. Az ő nevéhez fűződik a pince modernizálása, így a borok stílusának mai arcára való finomítása. Általában nem hiperkoncentrált, hanem csiszoltabb, kiműveltebb, selymesebb eleganciával felvértezett borokkal forrott össze a nevük.

Eddig egyszer futottam bele egy Cote Rotie-ukba, az kifejezetten tetszett, most viszont lehetőség nyílott egy átfogó merítésre, amit be is mutattam a derék cimboráknak a klubban.
Íme: