Az utolsó reményszikrák egyike mindenképpen az a tendenciának látszó folyamat, melynek keretei között a családi tradíciókon alapuló borászatok irányítása lassan, de egyre biztosabban a fiatalok kezébe kerül. Több okból is. Egyrészt úgy tűnik, hogy akad még elég szándék és kitartás a belföldi értékteremtésre az egérutas kivándorlás helyett, amely inkább a belátható közeljövőben kínál kifizetődő alternatívát a lassú és sokszor küzdelmes önfelépítés helyett. Hangsúlyozás nélkül is egyértelmű, hogy különösen igaz ez a keleti országrészre. Másrészt a jelen húszas-negyvenes fiataljainak nyitottsága, progresszív gondolkodása talán a legjobb eszköz a stílusmodernizálásra és a folyamatos fejlődésre, amellyel mi, fogyasztók is elég sokat nyerünk.

Mindez csak azért jutott eszembe, mert a héthektárnyi telepített területen tevékenykedő Árpád-hegy Pince jelene is szorosan kapcsolódik az újgenerációs tokaji borsztorihoz. Konkrétan része annak. Varkoly Ádám, a birtok friss arca 2010-ben készítette el első önálló borát, azóta pedig gyakorlatilag teljesen átvette a szerencsi pince borászati feladatait, így a pincekimenet teljes egészében az ő elképzelése szerint alakul. És hát elég jól alakul. A stíluscsiszolás fontos része a szeszfokok lefaragása az egészséges szintre, valamint a hordóhangerő lejjebb tekerése is. Több gyümölcs, kevesebb nehézkesség, az ilyet pedig szokás szeretni manapság. A borok egy része – konkrétan a mádi dűlők borai – spontán erjednek, a többi bor fajélesztő segítségével igyekszik megszületni. Az eredmény pedig meggyőző, kettőezer-tizenöt száraz borai alapján legalábbis mindenképpen. Ezeket kóstoltuk ugyanis végig furmintfannal, be is számolunk róluk gyorsan a szokásos módon.

Újra itt Telmo Rodríguez remek vörösborának aktuális évjárata, amely nem csupán csípőből hozza a monastrell fajta legjobb tulajdonságait, de igen kedvező árával is fogyasztásra csábít. Nem emlékszem, melyik volt a bor debütáló évjárata, melyik volt, az amelyikkel elsőként találkoztam, ahogy azt sem tudom hirtelen, hogy melyik volt az első, amit itthon forgalmazni kezdtek. A lényeg, hogy ez a bor évről évre bomba vételnek bizonyul és ennek megfelelően elég gyorsan el is tűnik a polcokról, ennél pedig aligha kell ékesebb bizonyíték. Óvatosságból mindig egy üveggel veszek próbaképpen, de eddig sosem okozott csalódást, mehettem  következő palack(ok)ért, már amikor még időben kapcsoltam.

Az Al-muvedre a számos spanyol borvidéken tevékenykedő sztárborász, Telmo Rodríguez egyetlen Alicenté-ből származó "gyermeke". A Délkelet-Spanyolországban található borvidéknek a moscatel mellett a monastrell (Franciaországban mourvédre) a legjellemzőbb szőlőfajtája. A fajta az ehhez hasonló meleg spanyol borvidékeken megbízhatóan beérik, sem savban, sem tanninban, sem alkoholban nem szűkölködik, de jellemzően egyik térfélen sem esik túlzásba. Optimális esetben ezek a borok úgy tartalmasak és gazdagok, hogy nem telítenek el, simán jöhet belőle a következő pohár. (Nem kóstoltam drága monastrelleket, de el tudom képzelni, hogy a fajta jellegzetességeiből adódóan a csúcsra járatás itt könnyen visszaüthet és a fogyaszthatóság rovására mehet.) A spanyoloknál monastrell-ből már alapszinten is megbízhatóan jó minőséget képviselő, élvezetes, kiváló ár-érték arányú borokat lehet kóstolni, pont mint az itt tárgyalt hétvégi áldozat (vagy ez itt).

A bodrogkeresztúri és bodrogkisfaludi borászok, helybéli termelők, ideérkező zenészek, lelkes lakosok összefogásának gyümölcseként létrejött Mindszenthavi Mulatság egy ideje már kötelező program az őszi szezonban. Az esetek nagy részében még a vénasszonyok nyarának megfelelő időjárás kíséretében csordogáló hétvégi fesztivál jellemzően egybeesik az adott évben tett utolsó hegyaljai látogatásommal is. Ilyenkor általában nagyobb baráti társasággal érkezünk és az egész hétvégét hegyalján töltjük, többnyire a fesztivál keretei között mozogva, merthogy a két kis település bőven kínál programot a mulatság péntek estéjére és teljes szombati napjára.

Idén sajnos úgy alakult, hogy részemről csak villámlátogatás lett a komplett hétvégéből és a csapat létszáma is megcsappant, de idén azért nem marad el a beszámoló (tavaly ugyan hárman is a helyszínen voltunk a szerzők közül, de értékelhető jegyzetek valahogy nem készültek :)). A hagyományos, tölgyfa alatt elköltött kései reggeli után a Dereszla Pincészetnél kóstoltuk a nap első borait, majd a Kisfaludi Bárkán prezentált sétáló kóstolón és kerekasztal-beszélgetésen vettünk részt, végül a Tokaj Nobilishez ugrottunk be.

Tar Ferenc a finewines.hu/riesling.hu frissen érkezett, 2016-os - leginkább - belépő szintű rieslingjeinek szentelt egy kötetlen hangulatú bemutatót a Carpe Diem-ben, ráadásul igen baráti áron. A sort három külön borvidéket képviselő német pincék borai alkották: a Leitz Rheingau-ból, a Dönnhoff Nahe-ból és a Weingut Herrenberg (LochRiesling) Saar-ból. Nem képezte a műsor részét, de ha már ott voltam, természetesen Feri ajánlására a sor végére még odaillesztettem egy Heymann-Löwenstein rieslinget is (egyben egy negyedik borvidéket - Mosel - is behúzva), így összesen 11 bor fordult meg a poharamban.
 

(Olvassátok nagy szeretettel vendégszerzőnk, a WSET diploma aspiráns Dámosy Bálint cikksorozatának második részét a rejtélyes és kiismerhetetlen Jura-ról. Az sorozat első része itt érhető el.)

L’Étoile

Château-Chalon után L’Étoile-ba vettük az irányt. Amint az legkésőbb egy párizsi látogatás után mindenki előtt ismertté válik, az Étoile francia nyelven csillagot jelent, és a település névadója valóban egy kis csillag alakú fosszília, amelyet gyakran a szőlőhegyek lábánál találnak. Ne hallgassuk el, hogy mások pedig ugyanennyire biztosak benne, hogy a falut körülvevő 5 domb emlékeztet a névadó csillag 5 ágára.

A Domaine de Montbourgeau-t (9ha) a borászatot 1920-ban alapító Jean Gors unokája, Nicole Deriaux vezeti. Nicole is a lutte raisonnée elve szerint műveli a szőlőbirtokait, de nem kívánja semmiféle organikus minősítő szervezet szabályaihoz láncolni magát. Nicole borai alapvetően hagyományos módon készülnek, ugyanis elmondása alapján a pincéiben nem alakul ki minden évben voile. Ettől függetlenül a Domaine csúcsbora az öreg chardonnay tőkékről származó (némi savagninnel házasított) rendkívül koncentrált L’Etoile Cuvée Speciale (mi a 2012-est kóstoltuk), amely négy év finomseprőn és sous voile történő érlelést követően kerül palackozásra.

Arbois

A borvidék legismertebb borászatát, a Domaine André et Mireille Tissot-t sajnos nem tudtuk meglátogatni, Stéphane Tissot ugyanis előzetesen exkuzálta magát, látogatásunk idején éppen a Concours des vins du Jura-n mérettette meg borait. Arbois főterén viszont üzemeltetnek egy remek borboltot, ahol a forgalomban lévő boraik kóstolhatók. A borászatot Stéphane apja, az algériai háborúból hazatérő André hozta létre 1962-ben, amikor is a család 0,4 hektár szőlőterületén termő szőlőt nem szolgáltatta be a szövetkezetbe, hanem saját maga készített belőle bort. Stéphane a beaune-i borászati tanulmányait követően a kilencvenes évek elején vette át az akkor nagyjából 30 hektár méretű borászat irányítását, majd 2005-től a Demeter minősítésnek megfelelő biodinamikus földművelést bevezetve 50 hektárra bővítette a domaine termőterületeit. Amellett, hogy talán Stéphane-nál senki sem tett többet a borvidék nemzetközi hírnevének öregbítéséért, ő egyben a borvidék egyik leginnovatívabb borkészítője is. Saját nemzetközi hírnevét egy reduktív dűlőszelektált chardonnay-vel alapozta meg, de ő volt az első, aki a 90-es évek végén amfórban készített savagnin naracsbort, a Crémanet Indigéne pezsgője pedig erjesztés alatt lévő vin de paille-t használ tirage likőrként.

Stéphane kísérletező kedve ellenére, hagyományos csendes borai mutatják meg a Jura valódi potenciálját. Utunk alatt itt kóstoltuk a legjobb vörösborokat, mindenek előtt a kénmentes és szűretlen Poulsard sans souffre-t, valamint az öreg (részben 1930-as telepítésű) tőkékről származó Trousseau Singulier-t.

Poligny

Tissot borait végigkóstolva azt gondoltuk, hogy a borvidék csúcsára érkeztünk meg, de hamar be kellett lássuk tévedésünket: Ludwid Bindernagel, alias Lulu (Les Chais du Vieux Bourg, Poligny, 3.1ha) Münchenből Párizsba költözött – eredetileg építészeti karrierjét építendő. Ott ismerte meg élettársát, Nathalie Eigenschenket és vele 2003-ba Arlay-ba települtek át (Ludwig szavaival élve „szüksége volt arra, hogy földelje magát”) ahol vásároltak néhány hektár termőterületet. Filozófiája, hogy a bor magát készítse el a lehető legkisebb emberi beavatkozással („nonintervencionizmus” – ahogy ő mondja), fehérborai ennek megfelelően legalább egy évig erjednek, és „rájuk van bízva”, hogy végbemegy-e bennük almasavas erjedés. Lulu fehérborai a legjobbak, amelyeket a túránk alatt kóstoltunk, mindenek előtt a Côtes du Jura “BB1″ (BB, mint bébé, vagyis az első gyermeke).

Mint valamennyi borásznál, Lulunál is érdeklődtünk, hogy véleménye szerint miben rejlik a Jura hirtelen nemzetközi sikere. A többi borásszal ellentétben, akik a bor minőségével, illetve mindenféle divathullámokkal próbálták magyarázni a gyors hírnevet, Lulu egy sokkal prózaibb okot említett: Sárközy belügyminiszterként egyik napról a másikra rendkívüli módon szigorította az ittas vezetés ellenőrzését, különösen a borvidékeken. Egy kis településekből álló borvidéken, mint a Jurában, ahol jellemzően a helybéliek a szomszédos falu pincéiben, illetve a szőlőben fogyasztják a bor jelentős részét, a külső értékesítés pedig minimális, jelentősen lecsökkentek emiatt az eladási számok. A Jura bortermelői ekkor ébredtek rá arra, hogy hosszútávon csak akkor van esélyük, ha összefognak és elkezdenek a lokális határokon kívülre is értékesíteni. Huszonöt bortermelő (beleértve valamennyi általunk meglátogatott borászt is) ennek megfelelően összeállt és egy roadshow keretében 2009-ben New Yorkban, 2012-ben Chicagóban, valamint Kanadában bemutatták boraikat. Ezen rövid időszak alatt a Jura exportja gyakorlatilag nulláról az összértékesítés 7%-ára emelkedett, bizonyítva ezzel, hogy „jó bornak is kell cégér”. Nem vitatható, hogy a Lulu által elmondottak valóban felkeltették a tengerentúli fogyasztók érdeklődését, de önmagában egy ilyen esemény nyilván nem lehet elegendő ahhoz, hogy a Jura hirtelen az egyik legdivatosabb borvidékké váljon.

***

Nézzük tehát, hogy milyen egyéb tényezők játszhattak ebben szerepet:

Savagnin: A Jura zászlósfajtája

A pinot noirt és chardonnayt a borfogyasztók burgundiai fajtákként ismerik, de a Jurában is évszázadok óta termesztik (egyesek szerint már a 14. századtól), így azok itt is őshonosnak tekinthetők. Ma a legelterjedtebb szőlőfajta a chardonnay (42%), de a burgundiai szomszédtól való megkülönböztetése és saját savagnin védelme érdekében a chardonnayt sokáig alsóbbrendű fajtaként kezelték a Jurában

A Jura tényleges büszkesége (és egyben zászlós hajója) a savagnin blanc (23%). Oz Clarke szerint lehetséges, hogy közvetlenül vadszőlő fajtákból származik. Ezt az álláspontot képviseli Jancis Robinson is, szerinte a savagnin az un. „alapító szőlőfajták” (founder varieties) egyike, amelyektől a mai szőlőfajták többsége származik. Genetikai elemzések bizonyítják, hogy megegyezik a dél-tiroli tramini fajtával, amelyet itthon leginkább aromatikus, rózsaszínes bogyójú alfaja, a gewürztraminer révén ismerjük.

Wink Lorch szerint, ha létezik egy tökéletes házasság szőlőfajta és terroir között, akkor azt a Jura és a savagnin kötötte. A vastag héjú, későn érő fajta rendkívüli módon jól érzi magát a meredek, déli kitettségű, agyagos, szürke-márgás talajokon. Megfelelőbb zászlós szőlőfajtát a Jura nem is találhatott volna: vastag héja révén ellenáll a peronoszpórának és szürkerothadásnak, és bírja a kései szüretet. Magas savtartalma hosszú élettartamú borok készítését teszi lehetővé.

Tanulmányaim során többször hallottam, hogy Jancis Robinson a rieslinget, furmintot, és a chenin blanc-t tekinti a legnemesebb fehér fajtáknak, ugyanis ezek egyaránt alkalmasak kiemelkedő minőségű száraz bor, édes bor és pezsgő készítésére is. Ennek az előkelő csoportnak minden bizonnyal a savagnin is tagja lehetne, még ha az appelláció szabályai némileg korlátot szabnak annak, hogy tényleges potenciálját megmutassa: az AOC Crémant du Jura ugyanis csupán 30% savagnint enged.

Egyedi helyi kékszőlők, amelyekből kiváló gasztro borok készülnek

Nagyon úgy tűnik, hogy a Jura kékszőlői pont azt kínálják, amit a 20. század második évtizedének borfogyasztója keres: friss, üde, mérsékelt alkohol- és tannintartalmú, könnyűivású, ételekkel kiválóan párosítható, de (a szaksajtóban „Jura-mineralitásnak” is nevezett) karakteres borokat.

A Jura mindhárom engedélyezett kékszőlőjéből (pinot noir, poulsard, trousseau) kevésbé tanninos, jellemzően halványabb vörösborok készülnek. A helyi borászok visszafogottan alkalmazzák a tölgyfahordós érlelést, ellenben elterjedt az egész fürtösen történő erjesztés. A palackozás a legtöbb esetben a szüretet követő egy éven belül történik, és a borok elfogyasztásával sem kellene sokkal többet várni. Könnyen belátható, hogy a Jura vörösborai nem ugyanazokra a babérokra törnek, mint burgundiai nagytestvérei.   

A pinot noir-nál is vékonyabb (!) héjú poulsard esetében gyakori a szénszavas maceráció, amely eredményeképpen egy könnyed, kifejezetten gyümölcsös, de üde savakkal rendelkező bor születik és ez a helybéliek véleménye szerint a gamayből készülő ikertestvérénél lényegesebben karakteresebb. Nem egy esetben a poulsardból készült vörösbort rozéként hozzák forgalomba, ugyanis egy 3-10 napos macerációt követően is legfeljebb az általunk sillerként ismert bor színét veszi fel (ezek a borokat „false rose”-nak, azaz hamis rozénak is szokás nevezni).

A trousseau valamelyest „komolyabb” szőlőfajta, de új hordós érlelés vagy a foudres-nél kisebb hordók használata nem gyakori.

Természethű (naturális) borkészítés

A Jura nemzetközi diadalmenetének okát magyarázó leggyakoribb érv a természethű (naturális) borkészítés széleskörű elterjedése.

A Jura organikus borászainak egyesülése, a Le Nez dans le Vert szerint a Jura dűlőinek 18%-a organikus művelés alá esik. Az egyesülés mára több mint 60 tagot jegyez azzal, hogy a tagság évente további 4-5 taggal bővül. Stéphane Tissot egyesületi elnök beiktatási beszédében azzal kezdte a mondókáját, hogy Jura ezen számok fényében Franciaország legorganikusabb borvidéke, és ezt a helyezést a továbbiakban is meg kívánják tartani.

Fontos viszont ezt az érvet azzal is kiegészíteni, hogy itt nem egy divathullámról, a magát trendinek gondoló fogyasztó igényeinek kielégítéséről van szó, hanem egyfajta belső meggyőződésről. A Jura borászai már a természethű borok iránti robbanásszerű érdeklődést megelőzően is alkalmazták ezeket a technikákat.

Egyedi (speciális) borstílusok

A kiváló száraz fehér és vörösborok mellett Jurában számos olyan borstílus és borkülönlegesség található, amelyekkel más borvidékben csak elvétve, sőt az oxidatív (biológiailag érlelt) borok tekintetében szinte alig találkozunk.

A francia szalmaborok közül a Jura-féle vin de paille talán a legismertebb, amely chardonnay, savagnin és poulsard (elvétve trousseau, de soha pinot noir) házasításból készülhet, kötelezően legalább 3 éves érleléssel, amelyből 18 hónapnak fahordóban kell történnie. Tradicionális borászok néha nem töltögetik fel teljesen a hordókat, így az ő vin de paille boraik is oxidatív stílusjegyeket hordoznak. Ilyet sajnos nem volt lehetőségünk kóstolni.

A vin de paille-t az teszi kívánatossá, hogy egyrészt nem kiugróan édes (60 g/l – 120 g/l cukor), továbbá a savagnin komoly savai, valamint az édes borokhoz képest magas alkoholtartalma (törvényileg legalább 14% alkohol) kellemesen kiegyensúlyozzák a maradékcukrot.

Néhány helyi szalmabor nem képes az AOC szabályainak megfelelni, így Vin de France-ként kerülnek forgalomba, a címkén azzal a kiegészítéssel, hogy moût de raisins partiellement fermenté issu de raisins passerillés (részlegesen erjedt szőlő must szárított szőlőből). Stéphane Tissot biodinamikusan művelt öreg tőkékről származó 2008-as Spirale Passerillé Blanc-ját kóstoltuk, nagyjából 8% alkohollal, és valahol 300 g/l körüli cukorral, amelyet a 60% savagnin amennyire csak lehet, kiegyensúlyoz.

A másik különlegesség a macvin du jura. Ezt az erősített bort az ember vagy utálja, vagy imádja, én a túránk legutolsó kóstolója végén váltottam az előbbiek táborából az utóbbiakéba, amikor is Lulu fehér (Le Micmacvin – fele-fele chardonnay és savagnin) macvin-jeit kóstoltuk. A vörös macvin (Le Finot – fele-fele pinot noir és poulsard) már addigra elfogyott, de ígéretet kaptunk, hogy mire legközelebb meglátogatjuk, addigra ismét rendelkezésre áll majd.

A macvin egy két évig fahordóban érlelt marc du jura-val, azaz helyi, sőt az előírások szerint a borász szőlőjéből készült törkölypárlattal erősített (házasított) szőlőmust, azaz mistelle vagy vin de liqueur. A erősítést követően a „bort” 10-18 hónapig érlelik régi tölgyfahordókban (általában foudres-ban vagy kisebb hordókban). Ennek következtében a macvin-ba besimul a párlat, és a domináns alkoholos (törkölyös) jegyek helyébe szárított és kandírozott gyümölcsös jegyek lépnek.

Franciaországban tudomásom szerint mindössze három vin de liqueur AOC található, a másik kettő Franciaország két híres borpárlatjából, Cognac-ban (Pineau des Charentes) és Armagnac-ban (Floe de Gascogne) készül. Utóbbiak viszont pont ebben különböznek a macvin-től, ugyanis az erősítés borpárlattal (fine) és nem törkölypárlattal (marc) történik, ezáltal a Macvin du Jura tulajdonképpen az egyetlen eredetvédett törkölypárlattal erősített vin de liqueur.

A Jura igazi egyedisége és egyénisége viszont a vin jaune-ban nyilvánul meg, amely borstílus néhány elhanyagolható példától eltekintve gyakorlatilag egyedülálló a világon. Sajnos a vin jaune hasonló betegséggel küzd, mint a Tokaji aszúnk: mindenki ismeri, mindenki elismeri, és mindenki szívesen kóstolja, de az értékesítési volumenek messze elmaradnak attól, hogy a borvidék motorja lehessen. Ennek következtében a vin jaune (de a vin de paille is) nem érik el azt az árszintet, amelyet egyrészt az elkészítésükkel járó ráfordítások, másrészt a borok egyedisége és komplexitása révén megérdemelnének.

Ettől függetlenül a Vin Jaune a borvidék legfontosabb terméke, egyszersmind nemzetközi névjegye. Vin Jaune nélkül nincsen Jura, és ezzel a termelők is tisztában vannak.

Családi termelők

Jurában ugyan négy szövetkezet, azaz un. fruitieres működik (amelyek közül kiemelkedő jelentőséggel bír a 135 tagot tömörítő, 270 hektárról termelő Friutiere Vinicole d’Arbois), valamint néhány négociant is található, a minőségi, exportra szánt borok döntő többségét nagyjából 200 családi tulajdonban lévő borász (vigneron) termeli, amelyek közül kevesebb, mint 40 rendelkezik 40 hektárt meghaladó termőterülettel. Stéphane Tissot-t kivéve (aki ugye nem tudott jelen lenni látogatásunkkor) valamennyi általunk látogatott borászatnál a birtoktulajdonos vagy családtag fogadott.

A borvidék szerkezetét leginkább a közvetlen értékesítési számarány szemlélteti, ugyanis becslések szerint a Jura borainak 60%-át közvetlenül a borászok értékesítik a fogyasztó részére saját borászatukban, vagy a számos kis borkiállítás, borvásár keretén belül.

A borvidék ezen jellege a borokban is megnyilvánul. A borászoknak sokkal több szabadságuk van kísérletezése, egyedi stílusok, sőt borfajták megalkotására. Elterjedtek a nagyipari borkészítés számára ismeretlen módszerek alkalmazása (pl. rendkívül hosszú, nem ritkán egy évet is meghaladó spontán erjesztési folyamatok) egyedi erjesztő és érlelő tartályok használata. Ezek a módszerek a természethű (naturális) borkedvelők számára nem ismeretlenek, mégis az a benyomása az odalátogatónak, hogy a Jurában ezen módszerek alkalmazása nem a természethűség dogmáinak elvszerű követéséből erednek, hanem korábbi tradíciók, szokások folytatásából, vagy egyszerűen egyediségre való törekvésből.

***

A Jura nemzetközi sikere minden bizonnyal a fentieknél összetettebb okokra is visszavezethető, így e rövid élménybeszámoló csupán vitaindító szerepét töltheti be, és azt gondolom, hogy még ennél is sokkal mélyebb elemzést igényel annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy első ránézésre a Jurával számos hasonlóságot felmutató hazai borvidékeink mit tudnának a siker receptjéből lemásolni.

(A csillag alakú fosszíliák képet a http://www.dico-du-vin.com oldalról vettük kölcsön.)

A szerző korábbi cikkei:

Svájci bor? Miért ne! (2016. május)

Jura I. (2017. október)

A szélesebb közönség számára abszolút fiatalnak tűnő badacsonyörsi Csendes Dűlő Szőlőbirtokról az elmúlt hét vasárnapjáig pusztán csak annyit tudtam, hogy köszönik szépen, léteznek. Pedig furmintfan, blogunk vastollú élmunkása írt már róluk egy hosszabb bejegyzést a személyes birtoklátogatástól való meghatódottság ürügyén. Úgy tűnik, hogy a száraz tények eladhatóságának növelésére felhasznált cukimacskás kampányképe sem érte el nálam a kellő hatást, ugyanis elfelejtettem hazakattintani. Eddig. Most viszont érdemes lenne, és nem csak nekem, hiszen nem fogom megismételni a birtoksztorit, úgysem tudnám szebben-jobban leírni a tényeket, redundanciának pedig helye nincs. Szóval erre tessék. Ez a bejegyzés pedig arról szólna, hogy végigköptük-nyeltük a birtok hárslevelűit. Kronológiai sorrendben oda és vissza, kettőezer-tizenkettőtől kettőezer-tizenötig. Mindezt az őszi nyárban, szabadtéren tettük meg. Négy bor, négy kor, négy állapot és négy kéz. Ez következik most, a szokásos módon tálalva.

A Böjt Borászatról többször is írtunk pár évvel ezelőtti bor-köztudatba robbanásuk kapcsán, azóta kicsit eltűntek a blog hasábjairól, ahogy úgy általában egri borokról, pláne bikák véréről is ritkábban esett szó. Ez viszont nem jelenti azt, hogy nem járunk nyitott szemmel és a Böjt Gergő és Boglárka 2015-ös évjáratból készített Bikavér éppen ideális apropó arra, hogy megtörjön a jég. Előrebocsátom: megint nagyon jól eltalált borral jelentkezett az ostorosi pince.

(Olvassátok nagy szeretettel vendégszerzőnk, a WSET diploma aspiráns Dámosy Bálint cikkét a rejtélyes és kiismerhetetlen Jura-ról.)

A Jura borvidék mintegy 2 órás autóúttal érhető el Genf nemzetközi repterétől. A genfi tavat Nyonnál nyugat felé elhagyva, a Jura hegység szerpentinjein St Cerge-en keresztül felkapaszkodva, a svájci francia határon végül La Cure településnél átkelve juthatunk el a Jura légdélebben fekvő településére, Lons-Le-Saunier-ba. A borvidék innen mintegy 80km-es szakaszon követi északi irányba a Jura hegység lábát egészen Salins-les-Bains-ig. Célunkat különleges navigációs készségek nélkül sem tudtuk volna eltéveszteni, ugyanis a svájci francia határállomástól kizárólag a 2017-es Tour de France 8. szakaszának méretes sárga jelöléseit kellett követnünk. Viszonylag közel vagyunk itt Burgundiához, a Saȏne folyó másik partján fekvő, a Jurával némi szimmetriát felmutató Cȏte d’Or kényelmesen elérhető lenne egy óra alatt. Burgundia csábításának viszont most ellenálltunk, és két napig Polignyban, a meseszép Les Jardins sur Glantine-ban vertük fel sátrunkat, minekután ezúttal egy számunkra is gyakorlatilag ismeretlen borvidék felfedezését tűztük ki célul…

A Mátrát az utóbbi években még az egyik legígéretesebb magyar borvidékként, titkos reménységként tartották számon. A borvidékben rejlő potenciál persze nem csökkent, de talán már nem olyan nagy titok ez, hiszen az ismertebb borvidékekhez képest olcsóbban elvihető szabad területek egyre fogynak, miközben újabb és újabb ígéretes borászatok tűnnek fel a környékről. A borászok egyesületekbe tömörültek és mind a borvidéken, mind a fővárosban egyre gyakrabban mutatják be együttesen boraikat.
Ilyen új reménységnek tűnik a Dominium Pincészet, akiktől eddig még nem kóstoltam bort, de az első találkozás alapján érdemes lesz rájuk is odafigyelni. Mivel semmiféle korábbi ismerettel nem rendelkeztem a pincét illetően, a honlapról - amely szerint a pincészet büszkesége a syrah, és ettől teljesen függetlenül nekem is egy syrah-ra esett a választásom - tájékozódtam.

A családi borászatban Orbán Tamás a családfő, szőlész-borász, aki igyekszik tenni a tágabb közösség és a borvidék felemelkedéséért is. Orbán Mónika a vendéglátásért, a papírmunkáért és a termelés felügyeletéért felel, ezen túl a borból édességeket is készít. Orbán Dániel jelenleg szőlész-borász tanulmányait végzi a Corvinus Egyetemen, jelenleg a birtok igazgatásával ismerkedik, mellette a marketing és az értékesítés is az ő feladata. A fiatalabb fiú, Tamás, egyelőre a szőlészeti munkákban segít.
A birtok szőlőterületeinek nagysága kicsivel meghaladja a 10 hektárt, amelyek több dűlő között oszlanak meg. Sok fajtával foglalkoznak: sárgamuskotály, ottonel muskotály, szürkebarát, sauvignon blanc, hárslevelű, zenit, chardonnay, rajnai rizling, kékfrankos, cabernet sauvignon, cabernet franc, merlot, syrah, turán. Kísérleti jelleggel fekete leányka, tempranillo és furmint is található a birtokon. A technológiai és kapacitásbeli korlátok miatt nem készül minden fajtából bor, egyébként inkább fahordós vörösek, és hagyományos oxidatív technológiával készült fehérek szerepelnek a kínálatban.
A szőlőművelés és a borkészítés folyamatában elsődleges szempont a természetesség. Nem használnak semmilyen gyomirtót, igyekeznek kiszorítani a vegyszereket, elsősorban a rovarölő, illetve felszívódó gombaölő szereket, és olyan természetes anyagokból készült permeteket juttatnak a szőlőbe, amely a növények immunrendszerét hivatott erősíteni. A kézzel szüretelt termést válogatjuk, a borok spontán erjednek. A vörösek kádakban, 10-15 napig tartó csömöszölés mellett erjednek, majd magyar tölgyből, magyar kádár által készített fahordóban finom seprőn érlelődnek. 

Közismert brit tudósok szerint nem szükséges meggyőzési szempontból hatékony ürügyeket keresni néhány közepesnél nagyobb vörösbor meglékelésére. A bizonyítást még én sem olvastam el önmaga teljességében, de a szakértőkbe vetett bizalmam feltétlen, így dilemmáktól mentesen mondtam igent, amikor felmerült egy hetet és szomszédi viszonyt indító félkötetlen borozás lehetősége. Az eredeti tervek szerint tizenhármas kékfrankosok forogtak volna a poharakban, de ez spontán módon meghiúsult, így maradt a kizárólagosan belföldi fajtatematika. Nagyobb tanulságokkal, a világot és a fajtát megváltó gondolatokkal nem tudok szolgálni, ellenben itt van néhány friss jegyzet a többkörös érzékszervi vizsgálataimról. Kaptunk háromféle kékfrankos-karaktert, ráadásul a saját ligájában mindegyik nagynak és élményszerűnek tűnt.

A rózsaszín borok hazai piacon betöltött szerepe gyakorlatilag közismert. Mennyiség, cash flow, technológia és popularitás, ráadásul abban sem vagyok biztos, hogy most akkor kereslet szült-e ekkora kínálatot, vagy éppen fordítva. Talán ezért tűnhet meglepő húzásnak ifj. Heimann Zoltán kísérlete, amely a pincebevétel sarkalatos pontjának egy részét próbálja kimozdítani saját nyugalmi állapotából úgy, hogy a végeredmény még a fanyalgó részpublikum számára is érdekes legyen. Mivelhogy kevés magyar rozét állítanak kereskedőpolcra olyasfajta használati utasítással, amely szerint a palack tartalma "Fogyasztás előtt felrázandó!", nem különösebben meglepő, hogy a szokásosnál intenzívebb érdeklődés övezte a szeptemberi debütálást. Kíváncsi voltam én is, hisz' kíváncsinak lenni jó, ráadásul ezzel a borral nemcsak a nyitott fogyasztóréteg, hanem elvileg a pince is nyert. Vagy legalábbis nem veszített, hordókat. Ráadásul mindezt nem is titkolják. A lényeg persze most sem az ideológia, mivelhogy azt meginni nem lehet. Sokkal inkább fontos az, hogy mennyire szerethető ez a Mammaróza-mutáns, és hogy átjön-e az úgynevezett üzenet.

Az Áfium új jövevény az Ikon portfólióban, merlot és syrah házasítása, amely 70%-ban tartályban, 30%-ban barrique hordóban érlelődött. A címke Konyári Borbála munkája, aki már több éve az Ikon Borászat ügyvezetője, Konyári János távozásával, pedig úgy tűnik, teljes egészében rá marad a birtok útjának egyengetése. A bor neve - áfium - pedig az ópium szó arab eredetű, török formája Zrínyi Miklóstól lehet ismerős, és itt arra kíván utalni, hogy erre a borra könnyű rászokni. Hogy ez mennyire működik a valóságban, azt a természet lágy ölére kihelyezett borozgatás keretében teszteltük le.
 

Burgundia talán a borvilág legmisztikusabb, legtitokzatosabb, legnehezebben érthető szeglete. Mindössze két fontos szőlőfajta, ugyanakkor temérdek falu, dűlő, évjárat, amelyek labirintusában könnyű eltévedni iránytű nélkül. Ráadásul Burgundia nem olcsó játék, már pusztán a belépő szintet képviselő palackokért is mélyebben a zsebünkbe kell nyúlni. Egyre mélyebbre... A burgundiai borok iránti kereslet egyre csak nő, a területek ára már az egekben van, a borvidék nem képes lépést tartani az igényekkel. Ennek számos oka van kezdve a természeti tényezőkkel (jég, kártevők), a termelési kondíciókkal (csökkentő termésátlagok, organikus gazdálkodás, elöregedő ültetvények). Az utóbbi időben egyre több borász negociánt-ként lép fel, a legjobb termelőktől felvásárolt szőlővel egészítették ki saját területeik termését. 
A Bortársaságnál már hagyomány, hogy az új évjárat borainak megérkezését követően kóstolót is tartanak a burgundiai kínálatból szemezgetve. Mivel a 2014-es évjáratról jókat lehet hallani/olvasni és eddigi élményeim is ugyanezt igazolták, nagy érdeklődéssel vártam az estét.

A Bükk után újra magyar borvidék kerül terítékre a sorozatban, ezúttal az ország déli feléről. A kissé szétszabdalt, a Szekszárdi borvidéktől keletre és északra elterülő Tolnai borvidék és a Grál Borpince lesz a mai téma.
 

Szó sincsen koncepcióról, inkább csak egyfajta véletlen, hogy ideiglenesen elveszni látszom a francia alapszintek borerdejében. A közelmúlt Lidl-felfedezése után ugyanis most itt egy vörös Languedocból, amely három fontos köznapi ismérvvel sarkallhat próbálkozásra boldog-boldogtalant. Az csak egy dolog, hogy a polci ára alulról súrolja a lélektant, mindezek mellé ugyanis borkereskedelmi indokok miatt országos szinten és stabilan elérhető, sőt, olyan fajtákból szűrődött, amely a nemzetközileg kevésbé járatos fogyasztóknak idegen, eképpen izgalmas is lehet. A Mas de Daumas Gassac – webfelület emitt – kifejezetten nagytermelőnek látszik a hazai dimenziókhoz szokott szemeknek. Kétféle termékkategóriát futtatnak, és bár nagyobb presztízzsel nyilvánvalóan a termelő korábban emlegetett nevét viselő borok bírnak, ez a hétköznapi fogyasztásra kalibrált pincealap is jól bizonyítja a sokszor emlegetett tényt, miszerint célszerű és szükségszerű tisztán tartani a kínálat földszintjét is. Engem meggyőztek, bár kicsit bánom, hogy ismét jobban hiányolok érdemi konkurenciát jelentő hazai válaszokat az úgynevezett kétezres vöröskategóriában.

A szegedi Bortéren találkoztam először a tolcsvai pincének a nevével. Gyakori kóstolótársam, TiBor-barát szúrta ki őket, felfedezésre váró tokaji pince, szép neve is van, ugyan nézzük már meg egy-két borukat. Hát nézzük!

Megvallom őszintén nekem nem jött be az a felvezetés, amivel meg akartak fogni. Ilyen meg olyan aranyérmek, díjak vég nélküli sorolása, oklevelek garmadája vigyorog az arcomba, melyek tanúsítják, hogy mindezt micsoda társaságban, micsoda zsűri előtt. Kicsit ilyenkor olyan érzetem van, mintha azt sugalnák, hogy ezek birtokában a bor már-már objektíve is fantasztikusnak tekintendő, ha esetleg mégsem tetszik majd, akkor jobb, ha rögtön az én készülékemben keresem a hibát. Ja és persze jön az info a várható potenciálról is: Ezek a borok kérem szépen 20-30 évre készülnek. Mikor is alapították ezt a pincét? 2011-ben.  Bátor kijelentés.

Nyilván csak úgy lehet ezt az egészet csinálni, ha legalább mi magunk hiszünk benne, illetőleg természetes, ha egy pince büszke az eddig felmutatott eredményeire. Az is lehet, hogy egy fesztiválon a legtöbben ezt szeretik hallgatni. Sajnos én nem, illetve már annyiszor, de annyiszor csodálkoztam rá negatívan a hasonló beharangozók után kóstolt borokra. Az a helyzet, hogy nálam a különböző díjaknak konkrétan nulla jelentősége van akárki is írja alá őket.

Volt olyan futó gondolatom hogy kóstolás nélkül továbbállok, de végül éreztem, hogy felébred bennem egyfajta rosszindulatú, előítéletekkel teli kiváncsiság, na nézzük, hogy pukkad ki ez a lufi is.

Megkapjuk az első bort. Egy 2015-ös száraz furmint. Hmm. Nem is rossz, sőt egész komoly. Na jó, nézzük csak a hársat is. Hoppá-hoppá. Végül végigmentünk a teljes soron. Nem mondom, hogy mindegyik ugyanúgy tetszett, de lehet mondani, hogy a portfólió egésze mély benyomást tett rám. Semmiképp nem a mai fősodornak megfelelő nemzetközi stílusú borokat kell elképzelni. Érett, komoly anyagok, egy részük sejthetően a botritiszt sem nélkülözi, némelyik a fenolosabb jegyeket sem. Nem félnek a maradékcukortól, de az egyes kategóriák között e tekintetben nincsenek nagy ugrások, a szárazak sem teljesen szárazak, az édesek meg nem annyira desszertborosak. A legjobban a Birtokbor 2014 tetszett, ez egy félszáraz/félédes határon mozgó furmint-hárs kombó, vettem is belőle egy palackkal, melyet így nem sokkal később otthon is megnézhettem nem fesztiváli körülmények között. Ennek rövid jegyzete következik.

Késeis illatok kajszival, kandírozott citrusokkal, mézességgel, pici szilvával. Mellette dohány, fekete tea, érintésnyi karamell, finom gombásság, vajasság. Annak ellenére, hogy mai trendekbe nehezen besorolható borstílus, abszolút tiszta és nagyon komplex. Szájban nagy testű, telt ízű, kerek, ezt az érzetet erősíti az érződő maradékcukor is. Strukturálisan tényleg elég komoly, mély és hosszú a korty, amit fajsúlyos, érett, lüktetően életteli savak nyújtanak meg. Tapintatra sima, finom felszinű cserességgel. Vágyom újabb palackra, egész biztos ott lesz az évvégi toplistámon, de ami ettől is több, megmutatja egy olyan arcát a tokajinak, aminek számomra nagyon is volna létjogosultsága. 7p. 

Megesik néha, hogy az ember pont jókor van jó helyen, és ennek köszönhetően nem várt meglepetésekben részesül Én is pontosan így jártam a múlt héten a Drop Shopban. Az aznap estére meghirdetett nagy új-zélandi pinot est farvizén a táblára felkerült poharas tételeket terveztem megszondáztatni még a nagyobb tömeg megérkezése előtt, amikor kiderült, hogy a borbár stábja épp egy kisebb burgundi sort kóstolt meg, értelemszerűen kínálatbővítési szándékkal. Még fel sem ocsúdtam és már ott volt előttem négy nyitott palack, amelyet később még három követett. Új-Zélandra is maradt azért idő, ráadásul a Domain Road nevű pincészet tulajdonosai is beugrottak az este folyamán, így három boruk megkóstolása mellett alkalmam nyílt egy rövidke beszélgetésre is.

A Junibor Egyesület legénysége a budapesti "főhadiszállásuknak" számító DiVino előtti Szent István téren megtartotta a már hagyománnyá váló Junibor Ünnepet, ezúttal augusztus és szeptember fordulója helyett egy hónappal később. 
Pénteken a sajtó képviselői 2 óra hosszáig szabadon kóstolhattak, aminek nálam az lett az eredménye, hogy ide-oda csapongva megkóstoltam több vörös- és néhány fehérbort, plusz a teljes Árvay-szortimentet, beleértve néhány műsoron kívüli tételt is. Mivel így az arányok erősen felborultak, a többi bort inkább meghagyom az év végére tervezett egyvelegbe, az Árvay borokról készült rövidke jegyzeteknek pedig végül ezt a külön posztot szenteltem.

Balogh Zoltán, a Somlói Apátsági Pince frontemberének írása következik. Olvassátok!

Még nyár elején hívott fel a belga partnerünk, hogy lenne-e kedvem október elsején kiutazni egy borkóstolóra Gentbe. Az időpont akkor még olyan távolinak tűnt, hogy rövid gondolkodás után elfogadtam a meghívást. Valahogy majd csak lesz, gondoltam. Tavaly már tartottunk egy fantasztikus és nagyon sikeres bemutatót Belgiumban a Terra Hungarica boraival, így szívesen is mentem vissza Gentbe. A belga gasztronómia és éttermi kultúra kimagaslik Európában. Ennek a pontos okát máig nem sikerült megfejtenem, de az biztos, hogy fizetőképes kereslet és az igényes kínálat szerencsés találkozása az, amit Belgiumban lehet tapasztalni. Egy ilyen piacon jelen lenni hatalmas kihívás és még nagyobb presztízs.

6-8 évvel ezelőtt a Budavári Borfesztivált a kezdetekben még igazi csodavilágnak számított nekem, a minőségi borokkal komolyabban ismerkedni kezdő borkedvelőnek. Azóta sok víz lefolyt a Dunán, sok változás történt a borkultúra terén is. A borvilág ajtaja ugyanis szélesre tárult, egymást érik a kóstolók, fesztiválok, tömegével nyíltak a borbárok, a nagyvilág borai is egyre könnyebben megtalálják útjukat az egységsugarú fogyasztóhoz. A Budavári Borfesztivál már nem A FESZTIVÁL a borrajongók a számára, még ha az exkluzív környezet a turisták számára komoly hívószó is marad. A szüret időszakba lógó időpont, a növekvő költségek és a rendezvények növekvő száma miatt már a borászok sem tekintenek úgy rá, mint ahol kötelező a megjelenés. A boros kiállítók száma észrevehetően csökken, sokkal szellősebben állnak a standok a Vár több udvarában is a korábbi évekhez képest, sok nagy név is távol marad. 

Természetesen most is lehet épp elég bort találni a fesztivál négy napjára, de az utóbbi évekhez hasonlóan, két nap-este nekem bőven elég volt a borból és a forgatagból is, különösen úgy, hogy a második este sötétedés tájékán elsüllyesztettem a jegyzetfüzetet a táska mélyére és a köpködést is felfüggesztettem. Lássuk, mire jutottam addig, amíg fel nem áldoztam a szakmaiságot a hedonizmus oltárán.

Olaszország klasszikus "borország", de a fehérborokat ritkábban emlegetik Itáliával kapcsolatban, hiszen az olasz csizma leghíresebb borai kék szőlőfajtákból készülnek. Valószínűleg az én fogyasztásomat illetően is legalább 3/4 lehet a vörösborok aránya, kifejezetten olasz fehérekre koncentráló kóstolóra pedig nem is emlékszem eddigi "pályafutásom" során. A sors különös fintora, hogy egy ilyen sor Tokajban talált ránk. Történt ugyanis, hogy épp augusztus végi minitúránk idejére szervezett Szilágyi László egy olasz fehérbor kóstolót, amire így ungert és én is meghívást nyertünk. A Gizella Pince borásza az utóbbi hónapokban többször is összetrombitált néhány tokaji borászcimborát 1-1 nemzetközi fehérboros kitekintésre, most pedig egy ismerős olasz borkereskedő-sommelier, Michele Cenedese érkezett egy izgalmas sorral, amit mi is kiegészítettünk néhány palackkal. A foglalkozás elérte célját: ezután egészen biztosan más szemmel tekintünk az olasz fehérborokra.
 

Amennyiben ahhoz szükséges hozzászokni, hogy a Lidl a hazai nagyboltok átlagánál komolyabban tolja a borkülföldet, ám legyen. Múltkor hirtelen nekifutásból egy horvát palavac vizsgázott egészen ügyesen a saját műfajában, most pedig itt egy francia fehérbor sok kérdőjellel, de annál meggyőzőbb összhatással. Kezdjük először a kérdőjelekkel, amelyek elsősorban azok számára okoznak ideológiai és erkölcsi dilemmákat, akik nem táraznak be reflexszerűen egy borból csupán amiatt, mert egy nyakátmérőjű arany plecsni hirdeti a palackon Robert Parker kilencven pontját. Ezen kívül ugyanis csak annyit tudunk biztosan, hogy ’16-ból érkezett, házasították és dél-francia. Egészen konkrétan Languedoc-Roussillon-ból hozták, ha hinni lehet a hivatalos kereskedői forrásnak, ami megszokott módon elfeledkezik az évjárat feltüntetéséről – mintha az valamifajta eretnek szokás lenne. Az internet mindenesetre azt állítja, hogy létezett előd, amit muskotály, viognier, sauvignon blanc és vermentino alkotott, ráadásul eggyel konkrétabb, Côtes Catalanes (IGP) eredetmegjelölést kapott. Hogy ebből lehet-e extrapolálni a friss évjáratra, azt nem tisztem eldönteni. Végeredményben úgysem ez a lényeg, hanem a palack belső felületén fekvő anyag érzékszervi élménybehatása.

25 éves a Disznókő Szőlőbirtok és Pincészet, Tokaj-Hegyalja egyik vezető borászata. A 90-es évek végén induló, külföldi tulajdonú borászatok mind úttörő szerepet vállaltak a szocialista tervgazdaság alatt elkorcsosult tokaji szőlészet és borászat újraértékelésében és megújításában. Az AXA Millesimés cégcsoport magyarországi ékköve a rendszerváltás utáni tokaji átalakulás egyik éllovasa volt, és azóta is kivételesen megbízható minőséget képvisel, mind a száraz, mind az édes borok tekintetében. Az AXA Millesimés a világ több jelentős borvidékén is rendelkezik borászatokkal, de - ahogy Mészáros László birtokigazgató bevezetőjében kiemelte - Tokajban volt szükség a legnagyobb kreativitásra. A negyed évszázados jubileum alkalmából "Disznókő - Mérföldkövek" név alatt egy kóstolóval összekötött kisebb ünnepséget tartott a pincészet a budapesti Gundel Étterem báltermében szeptember elején.

Nemcsak Mike Tyson vagy Vladimir Klicsko tud epikus bokszmérkőzést vívni. Vannak virtuózok feleakkora méretben is, bár nyilván a vérre szomjas publikum inkább a királykategória versengésére kíváncsi. Ezen analógia mentén haladva, nem túlzás azt állítani, hogy nagyságrendekkel több embert vonz az úgynevezett nagyvörös kategória mint a 11-12 szesszel bíró , halvány tónusú, törékeny borocskák. De ahogy 

“nem iszunk Primariust a szalonnás rántottához, és nemcsak azért, mert kurva lapos a pénztárcánk..”,  

úgy (sajnos) ezek a borok sem nyílnak néhány kitüntetett alkalomnál többször egy évben. Amikor rányílt a szemem a kedvenc külföldi borvidékemre, első körben nyilván az amaronék gazdagsága és a reciotok mélysége főzte puhára szívemet. Hamar jött a felismerés, hogy ennek a borvidéknek pont az a legnagyobb dobása, hogy egynéhány őshonos (Corvina, Molinara, Rondinella) fajtából a légiesen könnyed boroktól a legnagyobbikig minden kihozható. A nagy kérdés az, hogy elég érdekes-e a fajta és a borvidék szintézise, hogy az appassimento áldásos hatása nélkül is elég izgalmas legyen a végeredmény.

Pár éves tapasztalatom alapján bátran állíthatom, hogy a mérettel nem korrelál szorosan a minőség, ezekkel a karcsú, habkönnyű borokkal lesz igazán kerek a történet. A világ egyik legnagyobb testű és legalkoholosabb bora mellett, ugyanazokból a szőlőkből, ugyanott készülnek a legkönnyedebb testű törékeny kis virágszálak is. Érdekes adalék, hogy a legutolsó pakk, amit hazahoztam a borvidékről 14 borból állt és csak egy volt belőle amarone.. Az idei hőgutás nyárnak az ideális vörösbora nálam egyértelműben a valpolicella volt. Silleres stílus, friss gyümölcsök orrban, finom savak könnyed tánca szájban, olyan lecsengéssel, hogy már nyúl is az ember a következő pohár után.