"Régen jártam Etyeken" - jutott eszembe oly sokszor az elmúlt években. Budáról Etyekre utazni igazán nem igényel komoly előkészületeket, ennek ellenére a kiruccanás megvalósítása mindig csak csúszott. Végül augusztus elején, valószínűleg a nyár addigi leghűvösebb napján kerekedtem fel. A borongós idő és a szokatlanul alacsony, 20 fok körüli hőmérséklet valószínűleg a legtöbb látogatót elriasztotta Etyekről. Az Öreghegyen és az Újhegyen is csak 1-2 turista kószált, kérdésemre azért megnyugtattak, hogy ennél nagyobb forgalom szokott lenni vasárnaponként.

Séta közben rögtön feltűnt, hogy Etyek az elmúlt évek alatt több vendéglátóhellyel gazdagodott, új nápolyi pizzériákat és borászatokat is láttam, majd ezeket is ki kell próbálni legközelebb. Most azonban még a kitaposott ösvényen maradtam és csak utólag esett le, hogy pont azt a két pincészetet látogattam meg, mint amikor 4 éve utoljára a településen jártam.

A rendszeresen érkező egyvelegekkel kicsit megcsúsztam az utóbbi hónapokban, lassan igyekszem behozni a lemaradást. Az aktuális külföldi válogatás még leginkább a késő tavaszi, kora nyári időszak termése. A legtöbb bor osztrák, de szokás szerint vannak olasz, spanyol borok, akadnak újvilági, francia, portugál tételek is. A pezsgők között pedig két franciacorta.is szerepel, ami nálam - sajnos - ritkaságszámba megy.

Bajorországról biztosan hamarabb jut az ember eszébe a sör, mint a bor, de itt most utóbbi kerül a fókuszba. Bajorország északnyugati részén találjuk Franken borvidéket is, amelynek központjában, Würzburgban járva a szőlészeti és borászati hagyományok fontossága már szembeötlő, legyen szó akár a várost körülvevő dombokra felfutó szőlősorokról vagy a belvárosban működő vinotékákról. Würzburg mellett magasodik a Würzburger Stein, Németország egyik legnagyobb dűlője, amelynek homokkőből álló lejtőiről már 779-ben is dokumentáltan készült bor. A városban több kisebb-nagyobb borászat is működik, ezek egy része több száz éves múltra visszatekintő, egyházi alapítványok keretében létrejött birtok, de vannak kisebb családi pincék is.
A várost 1945-ben porig bombázta a brit légierő, de az elpusztított történelmi épületeket az ezt követő évtizedekben szépen helyreállították. Az óváros és a Majna folyó partja bőven kínál  látnivalókat, az egy nap, amit a városban töltöttem, nem is volt elég mindenre, arról viszont meggyőzött, hogy érdemes visszatérni. A borozás fakultatív programként került be az útitervbe, végül a városnézés végén két pincészet vinotékájába ugrottam be néhány bort megkóstolni. Ezek a borvidék legnagyobb borászatai közé tartoznak és több évszázados alapítványi háttérre tekintenek vissza.

(Würzburg látképe a Marienbergről)

Nyár van, meleg van, ilyenkor ha bor kerül a pohárba, akkor az leginkább fehér, rosé, vagy buborékos, esetleg szóda is megy bele. Már ha kerül, mert közben borszakmában egyre nagyobb a pánik amiatt, hogy a borfogyasztás szerte a világon csökken. Különösen igaz ez a vörösborra, nem csoda, hogy a hazai vörösboros borvidékeken (Villány, Szekszárd, Sopron) is igyekeznek a borászok egyre több rosé-val, fehérborral, pezsgővel dúsítani a kínálatot. Véletlen egybeesés, vagy tudatos stratégia a klasszikus vörösboros szezon kitolására, de éppen mostanában nagyon terjed a "chilled red" trend, azaz, hogy a vörösborokat ne feltétlenül a hagyományoknak megfelelően szobahőmérsékleten, hanem kicsit behűtve, akár fehérboros hőrmérsékleten igyuk. Ez persze nem mindenkinek újdonság, inkább csak a nagyközönségnek, de lényeg, hogy a dolog a megfelelő borral, az optimális hőfokot megtalálva valóban kiválóan működik. A testesebb, tanninos darabokkal nem feltétlenül válik be, de a könnyedebbre hangolt, gyümölcsös vörösekkel - és ugye az is trend, hogy ezekből egyre több készül - érdemes próbálkozni. A mai írás főszereplőjénél pedig keresve sem lehetne találni jobb "chilled red" alapanyagot.

A terroir és a bor kapcsolata örökzöld téma, számtalan írás született már arról, hogy: mennyire befolyásolják a bort az adott termőhely adottságai; jöhet-e valójában az alapkőzetből az ún. "ásványosság" érzete; a borász, termőhely, fajtajelleg hármasából melyik hogyan lehet képes felülírni a többit.
Valahol ez a témakör motoszkált a háttérben, ahogy összeállt ez a kóstolósor. Eredetileg három tokaji pincészet spontán összegyűlt 2021-es hárslevelűje volt az apropó, de csavartam egy kicsit a dolgon, és a házi készletből betettem a sorba két másik 2021-es Balassa bort. Az egyik szintén a Betsek terméséből készült, de furmint fajtából, míg a másik bor duplán kakukktojás: egy furmint a szintén mádi Nyulászóból.
Kíváncsi voltam, hogy vakon mennyire lesz felismerhető a borászatok stílusa, a három hárslevelű mellett egyértelműen rá tudunk-e bökni a kakukktojásokra, azaz a két furmintra és azok közül is az egyetlen borra, amely másik dűlőből készült. Messzemenő következtetéseket nem sikerült levonni - feltehetően a saját korlátaink miatt (is) -, de a játék legalább érdekes volt. Megint sokat tanultunk, hogy rájöjjünk, milyen keveset is tudunk.

Az Irsai Olivér az egyik oldalról az alkalmi borfogyasztók jól bejáratott kedvence, könnyed, illatos, laza, itatja magát simán vagy fröccsben. A másik oldalon a magukat komolyan vevő borkedvelők nagyjából ugyanezen okok miatt egy kézlegyintéssel intézik el a fajtát. Tény, hogy a Kocsis Pál által 1930-ban a csabagyöngye és a pozsonyi fehér fajtákból 1930-ban nemesített fajta nem a legkomplexebb és sokáig érlelhető borok alapanyaga (bár akad azért ellenpélda), de meg lehet találni a helyét. Például a nyári melegben, simán vagy fröccsben.
Az örök házibuli/kerti parti favorit Nyakas Irsai Olivért a szintén népszerű Skizo Irsaival eresztettem össze egy barátságos mérkőzésre.

A Villa Tolnay jó 20 éve a Badacsonyi borvidék egyik fontos szereplője és egyben érdekes színfoltja. A birtok tulajdonosa Philipp Oser svájci vállalkozó, szenvedélyes borgyűjtő. A pince választékában inkább a nemzetközi fajták dominálnak, a borok stílusa is eléggé eltér a borvidéki fősodortól. Júliusban Philipp Oser volt a Bortársaság Borsuli "Borász a házban" eseménysorozatának vendége, a Villa Tolnay története mellett az aktuális szortimentet és a borkészítési filozófia fő sarokpontjait is megismertük.

Három napos ausztriai kiruccanásom utolsó állomása volt Klosterneuburg városa, ahol 2017-ben már jártam egy borús őszi délutánon. Idén júliusban - Bécshez közeli célpontot keresve -  ideális helyszínnek tűnt egy bő fél napos kirándulásra, így végre napos időben is láttam a Duna mentén fekvő kisvárost. Klosterneuburg fő nevezetessége az Ágoston-rendi szerzetesek apátsága, a Stift Klosterneuburg, amely egyben Ausztria legrégebbi borászatának is otthont ad. Az apátságot és a borospincét vezetett túra keretében lehet meglátogatni, a borászathoz tartozó vinotékában vásárlás előtt meg is lehet kóstolni a borokat. Az apátság bejárása után természetesen én is éltem a lehetőséggel.

A nyolc évvel ezelőtti látogatás alkalmából már írtam az apátságról és a hozzá tartozó pincészetről, most csak a kóstolt borokról fogok megemlékezni.

A borpárbajos sorozat a már hétfőn beharangozott két szekszárdi kadarkával folytatódik. Igyekeztem megbízható termelőktől árban "középkategóriás" kadarkákat válogatni, meg is kaptam az általam megszokott kadarka fajtajelleget mindkét bortól.
Az Eszterbauer Borászatnál több "szinten" készül kadarkából a bor, a Nagyapám a Sógor és a dűlőszelektált 112 Éves Kadarka között helyezkedik el. Takleréknél egy Kadarka készül, de az nem a belépő árkategóriás borok közé tehető árban, hanem a Szekszárd legfontosabb borfajtáit - kadarka, kékfrankos, bikavér - bemutató Örökség szériában.

A 2021-es évjáratból készült el először ifj. Márkvárt János Sauli Kadarkája, ami árában és minőségében új szintet célzott meg a hazai kadarka kínálatban. Az aktuális 2023-as évjárat már egyenesen a szekszárdi és villányi zászlóshajó vörösborok árát súrolja, ami fajtatiszta kadarkák esetében eléggé extrém. A 2021-es kimaradt az életelemből, a 2022-es évjáratot a Gourmet Fesztiválon futólag kóstoltam (nem volt időm elmélyülni, de akkor nem hagyott bennem mély nyomot), a 2023-asból a kezdeti bevezető áron vettem egy palackot. Még így is szívtam a fogam az ár láttán, de győzött a kíváncsiság, egy hűvösebb hétvégén pedig a kóstolás ideje is eljött.

Chile bor-óriása, a Montes a választék gerincét képező Classic Series, Alpha és Limited Selection szériák mellett csúcstételeket és dűlőszelektált borokat is készít. Az Outer Limits névre keresztelt borcsalád tagjai mind egy különleges területről érkeznek.Zapallar D.O. az azonos nevű óceánparti város mellett található, és a nagyobb Aconcagua borrégió része. A Csendes-óceántól 7 kilométerre találhatóak a szőlőültetvények,, az alapkőzet gránit, amelyet agyagos, üledékes, kavicsos rétegek takarnak. A reggel hűvös, a délután napsütéses, az átlaghőmérséklet alacsony, a szőlőtőkék kisebb bogyókat teremnek, koncentrált aromákkal. Sauvignon blanc, albarino, pinot noir, cinsault, syrah és egy carignan-grenache-mourvédre házasítás alkotja az Outer Limits családot, a stílust úgy jellemzik, mint Újvilág és Óvilág találkozását.

Az Outer Limits Sauvignon Blanc már évek óta megtalálható a Bortársaság választékban, majd idén először a Pinot Noir-t is bekerült a szortimentbe. A két bort együtt kedvezményesen is meg lehetett vásárolni a megjelenés után, én akkor csaptam le egy duópakkra és nemrég ki is ürítettem a palackokat.

A Kősziklás Borászat hosszú évek óta megbízható pontnak számít a Neszmélyi borvidéken. Béger Ákos borász és Emmer Szabolcs szőlész korábban a Hilltop-nál dolgoztak, majd 2008-ban alapították meg saját borászatukat Dunaszentmiklóson, amelyet a közeli Kősziklás dűlőről neveztek el. Ma már 70 hektárnyi területettel rendelkeznek és számos fajtával dolgoznak. Elsősorban reduktív fehérboraikról váltak ismertté, de rosé és vörösbor is készül a pincénél, és kísérleti tételek is előfordulnak.
A 2024-es rosé-król tavasszal írtam, most pedig négy fehérbor kerül sorra a pincétől. Évente néhány Kősziklás bor biztosan a poharamba kerül, de valószínűleg ez volt az első alkalom, hogy egymás mellett több fehér tételt is kóstoltam. Meglepetés is ért, olyan formában, hogy nem az a fajtaborok tetszett a legjobban, amelyet befutónak vártam.

A külföldi boros élménybeszámolók súlypontja néhány poszt erejéig Közép-Európába kerül át a déli kalandok után. Július közepén Ausztriát céloztam meg egy hosszú hétvégére. Klasszikus pincelátogatás nem volt a programban, de még így is sikerült annyi bort megkóstolni, hogy egy külön egyvelegre és egy-egy borászatra fókuszáló mini-posztra elegendő jegyzet összegyűljön. Utóbbiak között egy régi ismerős és egy új felfedezés is helyet kapott, most az újdonsággal fogok kezdeni.
A Weingut Prechtl a mai nap főszereplője, három borukat az egyik bécsi Wein&Co. üzletben kóstoltam. Mint kiderült, épp aznap járt náluk a borászat képviselője, persze a legjobb lett volna őt személyesen is elcsípni, de így is örültem a lehetőségnek.

Illatos fajták ritkán szerepelnek önálló posztban a blogon, de most rajtuk a sor. Három 2024-es sárgamuskotály következik a borpárokat, bortriókat felvonultató sorozatból. Három borvidékről: Pannonhalmáról, Neszmélyből és Tokajból választottam 1-1 bort. Tokajban sok termelő félszáraz tételként készíti a sárgamuskotályt, Sauskáék választékában viszont csontszáraz borként szerepel. Pannonhalma kicsiny borvidékén a sárgamuskotály csak epizódszereplő, a Herold Pince azonban évek óta nagyon szép borokat készít a fajtából. Harmadikként a mindig megbízható Kősziklás Borászattól választottam egy bort.

Az idei második magyar egyveleg a szokásosnál is terjedelmesebb lett, köszönhetően annak, hogy néhány pincétől több tétel is bekerült a válogatásba, például a Royal Tokajitól szinte egy mini kóstolós sor is. Sok tokaji és balatoni fehér, többnyire könnyedebb vörösborok, egy-egy pezsgő és rosé és néhány édes tétel szerepel ebben a merítésben.

Az olasz csizma sarkában található Puglia zászlóshajó szőlőfajtája a primitivo, amely cudarabb idők után az utóbbi pár évtizedben reneszánszát éli. A korábban leginkább tömegborokba és házasításokba szánt fajta az 1990-es évek legvégétől egyre nagyobb népszerűségre tett szert - nem kis részben az amerikai zinfandel sikerének köszönhetően -, ami a termelőket is inspirálta. Ez egyrészt rövid időn belül megállította a termőterület csökkenését, másrészt a megváltozott céloknak köszönhetően magasabb minőséget is eredményezett.
A fajta borai általában sötét színűek, érett gyümölcsösséget hordoznak, potenciálisan magas alkohollal, olyannyira, hogy gyakran még 15-16% alkohol mellett is marad bennük egy kevés maradékcukor. Ami egyeseknek örömforrás, az másoknak kevésbé. Kritikaként gyakran elhangzik ezekkel a borokkal kapcsolatban, hogy túl alkoholosak, lekvárosak és komplexitást nem nyújtanak, ezen egyes termelők korábbi szürettel igyekeznek javítani.
Két könnyedebb, acéltartályban iskolázott, mondhatni "alap" primitivo következik, a 2023-as évjáratból.

Újabb külföldi mini-mix következik, ezúttal Horvátországból. A tavalyi dalmáciai kiruccanás után idén júniusban az Isztriai-félszigeten töltöttem el a pünkösdi hosszú hétvégét. Természetesen a helyi borokkal való ismerkedés sem maradhatott el, leginkább a könnyedebbre hangolt fehérek csúsztak a koranyári melegben, de estefelé 1-1 vörösbor is legurult a vacsora mellé.

(Rovinj a tenger felől)

Június végén-július elején beköszöntött a kánikula, ez az időszak nem igazán kedvezett a vörösbor fogyasztásnak, ezen a héten inkább beleférhetett testesebb vörösek után nyúlni. Nekem viszont van még bőven lemaradásom az elmúlt hetek, hónapok élményeinek rögzítésével, úgyhogy a fehérboros hullámot meg-megtörve vörösbor párosok is feltűnnek majd a blog hasábjain.

Ma két Ribera del Duero vidékéről származó bor következik a sorban, két Crianza a 2019-es évjáratból.