A friss Balassa-borok bekóstolása alatt már mellékszálként említettem, hogy részblogilag eltöltöttünk egy önkényesen előrehozott rövidhétvégét Tokaj borvidékén. Most pedig az lesz, hogy szakítunk a sokszor szükségszerű módon elvárt időrendiséggel, és nem a Szilágyi Lászlónál eltöltött első nap kétségkívül görbe ívéről, hanem az Erzsébet Pincénél minden értelemben másnap történt látogatásról számolunk be szokásos formakeretek között. Ha másért nem, márcsak azért is, mert telnek-múlnak az évek a borospalackok között, de tény, eddig mégsem volt szerencsém átlépni a Tokaj szívében található pince kapuját. Köztudott ellenben az is, hogy türelem, rózsa és hasonlóan fontos dolgok mindegyütt, szóval délelőtt ide, füllesztő nyárvégi klímaviszonyok oda, hosszában-széltében kaptunk kiváló keresztmetszetet ifj. Prácser Miklós társaságában múltról és jelenről egyaránt.

Kétség sem fér hozzá, hogy nincs tele a piac az úgynevezett nulldecibel fölé emelkedő száraz muskotályokkal. Demeter Zoltán dűlősét éppen ezért kéretik nemcsak azért megbecsülni, mert amúgy évjáratról évjáratra haladva magas minőséget képvisel a fajtakereteken kívüli kontextusban is, hanem azért is, mert mintegy utolsó katonaként védi a fajta száraz becsületének várát, ráadásul mindezt érdekesen és szerethetően teszi. Így sokkal egyértelműbb, hogy a sárgamuskotály szélesebb körben is képes lehetne ilyesfajta teljesítményre, ha a jó talaj és a gondos szőlő- és pincemunka konstellál, ahogy kell. Az már más kérdés, persze, hogy ha könnyű édesben, esetleg aszúban közkedveltebbnek találtatik a piac szemszögéből, akkor minek ilyesfajta kísérletekbe bonyolódni, amely egyrészt költséges, másrészt megtérülésileg minimum kockázatos. Lehet és érdemes is beszélgetni, vitatkozni arról, miként palackérnek Zoltán dűlős  szárazai, de az biztos, hogy ez a muskotály még most is remek formában van. Pontosabban csak volt, ugyanis nem is olyan régen négy kézzel és két szájjal jártunk utána furmintfannal, hogy milyen is a palack belső felületén elhelyezkedő anyag úgy négy évvel a szüret után.

A mádi Holdvölgy Borászat a borvidék innovatívabb pincészetei közé tartozik, nem csupán a modern borászati technológia és design miatt. Mindig igyekeznek valami különlegességgel előrukkolni, a száraz fajtaborok, késői szüret, szamorodni és az aszú mellett rendre feltűnnek érdekesebb, kísérletezős tételek. Zétából készítettek már szamorodnit, de formabontó módon száraz borhoz, sőt gyöngyözőborhoz is használták a fajtát és száraz birtokházasításukban a kabar is fontos szerepet kapott. 
Idén sajnos nem jártam még személyesen a pincénél, de kaptam egy kis ízelítőt a friss borokból, amelyeket velem együtt ungert is végigkóstolt.

Még friss az élmény, ugyanis az elmúlt hétvégét csütörtök-péntekre előrehozva Tokaj-Hegyalján töltöttük furmintfannal, hogy egy számszerűen nem túl tömör, de annál feszesebb kétpincés bekóstolást – és egyebeket – hajtsunk végre részszerkesztőségi szinten. Ennek szükségszerű következménye, hogy ugyan Balassa Istvánnal ezúttal nem toltunk le mélyrehatóbb bekóstolást, de a koradélutáni – üzemen kívüli klímaberendezéssel zötyögő – szauna-vonat érkezése előtt azért beugrottunk hozzá egy sör ürügyén. És ha már volt ürügy, elhoztuk a két legfrissebb, már letöltött, sőt, forgalmi tétellé is emelkedett Balassa-bort, hogy aztán kiscsapatos szinten, vasárnap fojtsuk le az élményeket, emeljük a nemzetország-ünnep fényét. Szükségszerű tehát, hogy megosszunk némi négykezes benyomást, ezeket helyeztük el szokásszerűen, alább.

A Tállyán elhelyezkedő Szóló – egészen precízen SZÓLÓ Fine Wine – mindösszesen hároméves történetéből fakadóan talán kevésbé örvend közismertségnek. Az első vonatkozó írásos emlékek egyikét kétségkívül mi őrizzük, furmintfan ugyanis két évvel ezelőtt azon helyében végignyalta a pince első, kettőezer-tizennégyes évjáratának mintaborait. Az Éless-házaspár – Tímea és Tamás – által saját útját törő borászat hét, zömében a tállyai birtokközpont közelében található hektáron nevel szőlőt olyan dűlőkön, mint a Hetény, a Sípos vagy a Bártfai. A birtok kettőezer-tizenötös és ’tizenhatos száraz borainak kóstolása, valamint egy egyedi stílusban elkészített porcelántojásos száraz furmint bemutatkozásának ürügyén összegyűltünk egy gyors kóstolásra a belvárosi Costes Downtownban, melyről ezúton igyekszünk szubjektíven tudósítani négy kéz segítségével.

Etyek három fő szőlőfajtája a chardonnay, a sauvignon blanc és a pinot noir, és idén az Etyeki Kúria mindhárom fajta köré kanyarított egy kisebb vagy nagyobb rendezvényt. A 2010 óta minden évben megrendezett pinot noir-vertikális már hagyomány, a sauvignon blanc-nak a borterasz tavaszi tesztüzemével egybekötve szenteltek egy hétvégét, a ChardonnÉJ névre keresztelt nyári kóstoló alkalmából pedig idén már harmadjára töltötték meg az érdeklődők a pincészet épületei előtti utcácskákat.  

Sarkítási szándék helyett inkább az egyszerűség kedvéért merem személyes benyomásokra alapozva állítani, hogy magyarföldi sauvignon blanc-t hálásabb és szórakoztatóbb feladat úgymond inni, mintsem kóstolni. Legtöbbször ugyanis az van, hogy a technológiai precizitás oltárán feláldozódik az egyéniség, amely többnyire olyan borokat eredményez, amelyeket boldog-boldogtalan bárhol és bármikor döntene lefelé a nyárközepi forróságban, miközben mindezen előnyökhöz nem társul semmiféle egyéniség, karakter. Ez persze nem feltétlenül baj, sőt. Felesleges lenne mennyiségi értelemben túlbonyolítani, netán magyarosítani a fajtát, hiszen úgyis félcsepp lenne a nemzetközi sauvignon-tengerben, az pedig kevés a határtalan borpiacra történő kilépésre. A fajta ettől függetlenül beszél magyarul, közérthetően, ráadásul igény is mutatkozik rá a belföldi piacon, eszembe sem jutna tehát értetlenkedni ebben a tekintetben.

A pünkösdi több napos hegyaljai bortúra után június vége megint Mádon talált. Amikor Pelle László megkeresett, hogy szívesen megmutatná a pincét és a borokat, örömmel mondtam igent, mert az utóbbi évek során többszöri próbálkozásra sem sikerült időpontot egyeztetnünk, így újabb régóta tervezett látogatást pipálhattam ki. Nem is egyet, hanem rögtön kettőt, hiszen kézenfekvő volt, hogy a Pelle Pince borai felett bábáskodó Szarka Dénes saját borait is megkóstoljam. 
 

Egy sörözésekkel és hosszúra nyúlt sétákkal és éjszakákkal bőven megtűzdelt 4 napos csehországi kiruccanás után hazatérve, másnap munka után egy kiadós alvásra sokkal jobban vágytam, mint borkóstolóra. Nem túl gyakori viszont, hogy Homonna Attila, Magyarország "driving winemaker"-e szeánszot tartana Budapesten, úgyhogy aznap estére mégis erőt gyűjtöttem és kezdésre éppen be is estem a Carpe Diem küszöbén. 
Szerencsére nem kellett csalódnom, a borász is és a borok is "jól teljesítettek". Az aktuális évjárat mellett még vagy már nem forgalmi tételek is előkerültek, közben meghallgathattunk több vicces sztorit, emlékeket a nehéz kezdetekről, és néhány morzsát a mindig mozgásban lévő borász jelenlegi terveiről is.

Az erdőbényei új élmények mellett régi ismerősök meglátogatására is időt szakítottunk, egy családi borászat és egy nagybirtok képében. A Bott Pince és a Tokaj Oremus is rendszeresen szerepelnek a blog hasábjain, bemutatni aligha kell őket, de azért 1-2 újdonságról szó esik majd lentebb.  Ráadásul a friss borok mellett meglepetésként mindkét helyen előkerült egy vagy több régi tétel is.
 

A pünkösdi hegyaljai túra Mád után Erdőbényén folytatódott. Bár a település dűlőiről készült borokkal rendszeresen találkozom, magában a festői fekvésű falucskában eddig mindig csak átutazóban jártam. Pedig az alig 1100 lelket számláló falu, Hegyalja egyik legősibb települése bőven kínál felfedezni való kincseket. Erdőbénye komoly múlttal rendelkezik mind a borászat, mind a kádármesterség terén. Ahogy sok más hegyaljai település, egy időben Erdőbénye is a Rákóczi család birtoka volt és fontos gazdasági centrumként működött. Az utóbbi években egyre több borászat létesült a falucskában, amelynek népszerűségét a 2009 óta minden nyáron megrendezésre kerülő "Bor, mámor, Bénye" fesztivál is fokozta.
 

(Kilátás a Rányból)

Ez egy olyan kellemes, laza hangulatú rendezvény, hogy nem igazán volt kedvem írni róla, de Furmintfan nyomására és házi krónikás tradíciókat (2014, 2015, 2016) életben tartva összegereblyéztem néhány gondolatot a kóstolási jegyzeteinkkel. Négy évvel ezelőtt a Furmint Február kapcsán azt találtam írni, hogy:  

“A hárslevelű is megbízhatóan hozza az olyan csúcsélményeket, mint a legjobb furmintok. Csak hogy aláhúzzam az előző állításomat néhány név: Szepsy Király, Demeter Zoltán Szerelmi, Kikelet Váti, Nobilis Barakonyi és Gizella Szil-völgy.”

Ezt az állításomat azóta számtalanszor megerősítette számos ilyen-olyan vertikális, portfólió, évjárat és más kóstolási élmények is. A legjobb furmintok mellett csak nyujanszokban maradnak el (már ha elmaradnak) a legkiemelkedőbb hársak, és az árakat sem pumpálták olyan magasra a sokszor csak a kereskedők által látott, vagy látni vélt értékek. A főszereplők itt és most is lazán húztak egy olyan átlag minőséget, mint a szemközti épületben a nagytestvér reprezentánsai. Szinte minden kategóriában felbukkantak szép darabok, a Hilltop házasított bestbuy gyanús Ihlet cuvee-jével kezdve, a jól iható, tartalmas sauvignon blanc stílusú italokon át, az igazán csúcsborokig mint a '15-ös Váti vagy a '16-os Royal Tokaji Betsek.

A június első napjaiban lezavart legyesbényei-tokaji villámlátogatást gyorsan követte a következő, ugyancsak több települést is érintő túra. Az első állomás Mád volt, ahol két fiatal borász volt az útikalauzom. A Barta Pince volt az első megálló. Ujvári Vivien társaságában egy gyors ebéd után dűlőtúrával indult a délután, majd érkeztek a borok. A Barta Pincétől a Zsirai Pincészethez vezetett az utam, ahol Zsirai Kata mutatta meg az aktuális borokat és néhány hordómintát.
 

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer idén februárban egy remek Bott Pince furmint-kóstoló, amin ott is voltam, meg nem is, mindenesetre megemlékezni nem állt módomban róla. Amikor ugyanis meghirdették a kóstoló időpontját, én már egy bő 15 fős csoport részeként elígérkeztem Szentesi Józsefhez aznap estére és nem szívesen mondtam volna le a budaörsi látogatást. Bodóékkal azt a köztes megoldást találtuk ki, hogy korábban odamegyek a kóstoló helyszínére, segítek nekik kinyitni és megvizsgálni a kóstolóra szánt palackokat, így végül a borokról sem maradok le és "munka" közben beszélgethetünk is egy kicsit. A remek formát mutató borokat valóban végig is kóstoltam, de arra kevés volt az idő, hogy blogposzthoz méltó jegyzetek készüljenek, így sajnos borrajongós bejegyzés nem született a kóstolóról. Cserébe ajánlom az érdeklődők figyelmébe sweetsole írását, ha esetleg még olvasták volna.
Megfogadtam, hogy azért egy régebbi Bott-borral majd pótolom valamelyest a mulasztást, de végül nyárig kellett várni rá, hogy eleget tegyek a magamnak tett ígéretnek. Ha már lúd, legyen kövér, egy júniusi erdőbényei kirándulás tökéletes felvezetésének tűnt egy, a környékbeli dűlőkről palackozott furmint, amire már egyébként is régóta fenem a fogom. Amikor pár évvel ezelőtt a Bott Exczellencziás 2007 előjegyzését meghirdették, sikeresen lemaradtam róla, de rá néhány hónapra sikerült kiimádkoznom az utolsó magnum palackok egyikét Bodóéktól. Ezt a palackot szántam áldozati báránynak és most majd' 10 évesen be is teljesítette végső sorsát az Exczellencziás.

A szokásosnál később indultak el idén a hegyaljai túrák, ha a már hagyományosnak tekinthető februári bodrogkeresztúri-bodrogkisfaludi farsangon tett villámlátogatásomat nem számítjuk, ahol pincelátogatásra most nem is került sor. Június első napjaiban viszont végre több napot is a borvidéken töltöttem, Legyesbényétől Erdőbényéig több települést is érintve. Jártam régi ismerősöknél és meglátogattam olyan pincéket is, ahol korábban még nem jártam.
A 2016-os tételek szép lassan palackba kerülnek, volt, ahol már az üvegbe zárt borokat kóstoltam, máshol a 2016-os borok még hordóban vagy tartályban várják a palackozást. A szépen induló évjáratba a kora őszi esők hoztak kellemetlen és nem várt fordulatot, sokat kellett válogatni a szőlőt, hogy csak egészséges szemek kerüljenek a présbe. A borok a jelenlegi formájuk alapján szikárabbak, mint a 2015-ös évből, feszesebb savakkal, vékonyabb testtel. A 2015-ös borok áradó gyümölcsössége helyett hűvösebb karakter, inkább citrusokban bővelkedő aromakészlet jellemzi őket. Valószínűleg érdemes lesz egy kicsit várni a fogyasztásukkal, hogy belakják a palackot és a savak egy kicsit szelídüljenek.

A beszámolók sorozatát az első két állomással, a legyesbényei pionír Montium-mal és a tokaji Gizella Pincével kezdem. 

Nincs könnyű dolga az egyszeri borfogyasztónak, ha a pinot noir az egyik kedvenc fajtája. A kékszőlők királynője ugyanis ritka kényes jószág, s nehezen mutatja magát meg tökéletes szépségében, amikor pedig igen, azért gyakran borsos árat kell kicsengetni. Itthon számos borvidékünkön próbálkoznak a fajtával - még Tokaj sem kivétel - de az eredmények eddig minimum felemásak, a "pannon pinot" nem feltétlenül egy sikertörténet, legalábbis azoknak, akik a burgundi pinot-k magyar testvéreire vágynak. Persze a pinor noir-nak is sok arca van, mást mutat Burgundiában, mást mutat Új-Zélandon belül Central Otago-ban vagy Marlborough-ban, mást mutat az USA-ban Oregon-ban vagy California egyes területein, Ausztráliaban Yarra Valley-ben vagy Tasmaniában, vagy éppen nálunk Etyeken és Villányban, így talán mindenki megtalálja a saját kedvére való interpretációját a fajtának.

(A fotót innen metszettem)

A lenti (két) sorban igazából nincs semmi különös, összegyűlt egy csokorra való 2013-as pinot noir otthon, két komplett tematikus sort is kitéve. Végül a borok nem mind együtt, két teljes sorban, hanem többnyire kettesével-hármasával kerültek kibontásra, de úgy gondoltam, hogy egy ilyen dupla soros mini egyvelegben a legkézenfekvőbb megírni a tapasztalataimat.

A Barta Pince és a Nagygombos Borászat között látszólag nem sok metszéspont van, adja magát a kérdés, hogy miért tart közös kóstolót a két pincészet. A közös pont nem más, mint a tulajdonos, Barta Károly, akit inkább a saját nevét is viselő mádi pince kapcsán ismer a borvilág, holott a mátrai birtok is dinamikus fejlődésen ment keresztül, amióta 2009-ben a Barta család megvásárolta.
A közös kóstolón természetesen a tulajdonos személyesen is ott volt és a két birtok borászai, Takács-Barta Anna és Ujvári Vivien sem hiányozhattak, ahogy nem hiányozhatott a hiperaktív kereskedelmi vezető, Takács Alexandrosz sem. Az eseménynek a Béterv Lakásétterem adott otthont, egyúttal Bíró Botond Boldizsár és Takács Alexandrosz több borhoz remek falatokat is komponált (lásd a borok után zárójelben).

Mindig speciális dolog, amikor nem frissen összevásárolt borokból tartok kóstolót, hanem olyan tételek kerülnek terítékre, melyek személyesebbek. A most következő borok zöme meghatározó élmény volt fiatalon, az utolsó palackokat több tétel esetén is immár hosszú évek óta tárolgatom, dédelgetem, hogy majd csak egyszer.

A téma tehát komolyabb édesek. Általában tokajiak, olyanok, melyek egykoron kivágták a biztosítékot, de persze kapnak külföldi vetélytársakat is. Egységesen 2007-es borokról lesz szó, így napjainkat akár ki is lehet nevezni a fent említett "majd egyszernek" hiszen idén szép kerek 10 évesek. Aszúkat nem raktam a sorba. Mivel szerettem volna, hogy az említett külföldi kontextus technológia és stílus terén is lehetőleg passzoljon a hazaiak közé, így főbor-szamorodni-csúcs late harvest cuvée tengelyen mozogtam.

Vakon kóstoltunk. A puszta kóstolási jegyzeteken túl itt most nem háttérinfókat igyekszem megosztani, inkább pár szóban felidézni az adott borral való élményimet.

Ha lúd, akkor legyen kövér, gondoltam, amikor a gazdagon prezentált előzmények után (itt és itt és itt) úgy döntöttem még egy sornyi érett tokajit borítok az olvasó nyakába. Ahogy haladunk az évben, egyre nehezebb a puttonyokkal stafírungolt édesborok dolga. Mielőtt azonban az idő rárekkenne, egy többesztendős gyűjtögetés ezidáig tiltott gyümölcsét bocsájtottuk közélvezetre. És ahogy előre tudni lehetett, a módfeletti tanulságok csalódásmentesen kerülhettek levonásra. Mert, hogy édesben-tokajiban tényleg jók vagyunk, ezen vitázni értelmetlen, aki pedig ilyet tenne, forduljon bátran doktorhoz! Ha nem is sokan – és régen még kevesebben! –, de néhány tíz termelő magabiztosan tud olyat, amit külföldről sok esetben alulról néznek (és felülről áraznak!). És míg sok mindenben mi itt a Kárpát-Medencében – valljuk meg – hamisan húzzuk, Tokaj édesben csak úgy ilyen. És ami könnyen ilyen, annak dolga nem kérdéses.

Tavaly decemberben volt szerencsém a legendás évjáratban szüretelt, „százpontos” Château d'Yquem 2001-hez, ami óriási csalódást okozott (nem csak nekem). A bor egyszerűen fáradt és keserű volt, frissen felnyalt kórházi folyosóra emlékeztetett. A kóstolót szervező Szokolai Máté (Wineporn) bátorkodott visszaküldeni a pincének a palackot, akik néhány héttel később jelezték: a problémát a dugó okozta (érzékszervileg dugósság fel sem merült), de többet nem árultak el. Helyette viszont küldtek egyet a kurrens évjáratból. Mivel sem előtte, sem utána nem volt alkalmam Yquemet kóstolni, nagy várakozással néztem az újrázás elébe. Nem akarnék nagyon előre szaladni, de a mennybemenetel ezúttal sem volt felhőtlen…

A folytatásban az 1999-es évjárat aszúit mustráltuk. Az 1999-es év klasszikus, nagy évjárat, talán a legjobb a kilencvenes években. A viszonylag forró nyárra korai érés és száraz ősz következett. A lassan alakuló botritisz gyorsan száradó bogyókkal jelentkezett. A cukor nem volt extrém magas és a savak is szépen megmaradtak. Jó szerkezetű, tiszta és harmonikus borok kerültek a palackokba. Hogy szabadon kölcsönözzem a rákövetkező napon meglátogatott Demeter Zoltán szavait: a kiváló évjárat elsőként találkozott az újhullámos termelők végre megfelelő tapasztalatával és tudásával, hogy komoly és érlelhető aszúkat készítsenek.

Amikor 2011-es évjárattal elindult a MÁD Furmint, még kevesen sejtették, mekkora utat jár be a brand néhány év alatt. A Szent Tamás Pincészet célja a Mád borokkal olyan évről-évre állandó stílusú, magas minőségű település-szintű bor elkészítése, amelyek a mádi területekre jellemző karakterrel bírnak, jól fogyaszthatóak és mennyiségükből adódóan szélesebb fogyasztói kör számára is elérhető. A zászlóshajó furmint mellett egy félszáraz hárslevelű és egy késői szüretelésű házasítás is készül a Mád márkanév alatt (illetve kizárólag külföldi értékesítésre készül egy száraz házasítás is Dry by Tokaj néven), és az eddigi eredmények alapján sikeresnek tűnik a koncepció.
Én most a furmint éppen aktuális évjáratát kóstoltam meg és a kóstolójegyzetek megosztása mellett egyúttal nézzük meg, mi is történt a Mád-borok háza táján a kezdetektől a napjainking.

Bihari Tamás egyelőre nem számít közismert arcnak a tokaji borászok között, pedig az általa igazgatott, családi hagyományokkal rendelkező birtok nem tegnap kezdte szőlőművelési és bortermelési tevékenységét. A jelenleg hathektárnyi saját és közel egyhektárnyi bérelt területtel dolgozó családi vállalkozás a kettőezer-tizenötös évig tisztességes minőségű és jelentősebb mennyiségű folyóborral látta el az érdeklődőket a saját, nem túl széles értékesítési csatornáin. A jelen helyzete pedig az, hogy Tamás kezei között napirenden van a folyamatok és a pincestílus finomhangolása, az út pedig egyértelműen a minőségi felzárkózás és a klasszikus, palackos értékesítés felé vezet. Ennek keretei között ugyan minősítés nélkül, de ökológiai művelés alatt áll nagyjából két hektárnyi területük a Kishegy, Bomboly és Hintós megnevezésű dűlőkben. Fajtakísérletezésről nincsen szó, a borász furmint- és hárslevelű-alapokra építkezik.

Március elején Köpcös invitálásának köszönhetően egy öreg tokaji édeseket felvonultató kóstolón vettem részt. A fő téma az 1999-es évjárat aszúinak fejlődése, de Köpcös nem lenne Köpcös, ha ezt nem vezeti fel valami kiadóssal. Ennek hála először 1997 és 2002 közötti – zömmel – kései szüretes borokat kóstoltunk. Tévedés ne essék, senki sem szánta ezeket közel két évtizedes érlelésre, ugyanakkor jó tapasztalat megnézni, mit tudnak mégis ezek a korábban szedett, kevesebb aszúszemet tartalmazó, gyorsabban piacra hozott tételek. A kóstolónak a Kikelet Pince biztosított kiváló helyszínt, a vendégek között pedig számos ismert tokaji borászt üdvözölhettünk. Az első részben tehát a kései szüretek.

Aki járt már a tokaji Gizella Pincénél, kicsit is ismeri a borász-tulajdonos, Szilágyi Lászlót, vagy akár csupán közösségi oldalakon nyomon követi a pince életét, biztosan tudja, hogy a tarcali Szil-völgy Szilágyi László legkedvesebb dűlője, a birtok "koronaékszere". Nem véletlenül. A legtöbb ismertebb hegyaljai dűlőn több termelő is tevékenykedik, az viszonylag ritkábban fordul elő, hogy egy termőhelyet egyetlen borász nevéhez köthetünk. A Szil-völgyet viszont a Gizella Pince és borásza egyedül emelte ki az ismeretlenség évszázados homályából és helyezte fel újra Tokaj-Hegyalja borászati térképére.

(Fotó: Dancsecs Ferenc - Furmint Photo)

A Gizella Pince és a Szil-völgy közös története volt a Tokaji Március egyik mesterkurzusának témája, ahol Szilágyi László és Nagy Kornél történész segítségével kaptunk betekintést a dűlő múltjába, jelenébe és jövőjébe, az eddig készült Szil-völgy borok megkóstolása mellett.