A Szentesi József, Barta Károly, Farkas Krisztián és Takács Alexandrosz által alapított Artizan bor- és sörkereskedés a közelmúltban megnyitotta üzletét és egyben borbárját is az Arany János utcában MyWine Bar & Shop néven (itt egy érdekes cikk a kereskedésről). Az üzletben a kereskedés teljes kínálata elérhető, valamint sonka, sajt és szalámi is kapható a borok és sörök mellé.
A borbár természetesen kóstolóknak is helyet ad majd, szeptemberben az első kóstolóesten 7+1 pince (2HA, Attila Pince, Barta Pince, Bodrog Borműhely, Centurio Szőlőbirtok, Cseri Pincészet, Nagygombos Borászat-Gróf Grassalkovich, Szentesi Pince) borait lehetett végigkóstolni. Távirati stílusban, egy-egy zárójeles pontszámmal emlékeznék meg az estéről és a borokról.
A szélesebb hazai fogyasztó-viszonylatban mondhatni ismeretlen borvidékek és termelők anyagait rendhagyó úton-módon értékesítő Fill the Winebox nevű csapat újszerű fába vágta bele a vállalkozói fejszéjét. A lassan megnyílni készülő – vagy éppen már üzemelő – ferencvárosi borbáruk részben betölti az eddig betöltetlen fizikaibolt-szerepet, nagyobb hányadban viszont alternatívát igyekszik kínálni az egyre szélesedő és diverzifikálódó borbár-piacon. Ez kétségkívül nagy és kockázatos beruházás, ügyesen és megbízhatóan kell dolgozni, hogy stabil, visszatérő és fizetőképes fogyasztócsoport alakuljon ki és térjen be enni, inni.
A közeljövő helyett most foglalkozzunk viszont a múlttal, ugyanis nagyjából két héttel ezelőtt az akkor még épülő, mindenféle hatósági engedélyekre váró borbár mögött álló srácok a Portugál Köztársaság Nagykövetségével, pontosabban annak kereskedelmi irodájával közösen tető alá hoztak egy szélesebb betekintést nyújtó kóstolót Santos & Seixo pincészet termékeivel, amelyekkel a későbbiek során a kínálatukat – úgy az interneten, mint a borbár-bolt keretei között – bővíteni szándékoznak. Mi pedig nem tehettünk mást, minthogy elmentünk és megkóstoltuk őket. Erről számolunk be most, négykéz-módon.
A balatoni nyári borozások helyszínei közül most a két szomszédos település, Csopak és Paloznak 1-1 borászata kerül sorra. A Petrányi Pincénél tavasszal is jártam már, de ezúttal nem sétáltam fel a Kishegyre, hanem a Csopakabana, azaz a csopaki strand butiksorán található Kincses Boltnál kortyolgattam el néhány bort. Szépen lassan elkezdenek majd szállingózni a 2017-es évjáratú borok, én még csak néhány előfutárt kóstoltam.
A Homola Borteraszon kétszer jártam a nyáron: júliusban egy esős napon a túrázást váltotta ki a borozás, augusztusban pedig a már hagyománnyá vált "DJ a szőlőben" rendezvényre ugrottunk be barátokkal egy kellemes borozás erejéig. Utóbbi tulajdonképpen már csak ismétlés volt borok terén, csak az aznap debütáló 2017-es Parti Szél-ről írtam fel néhány sort, de a júliusi esőnap is szolgált néhány újdonsággal.
Ha rosé, akkor egyértelműen Provence a borvilág első számú borvidéke: napfény, tenger, filmsztárok, yachtok, luxus, és folyamatosan emelkedő export. A borvidéken készül fehér- és vörösbor is, de a termelés legnagyobb részét a rosé teszi ki, amely főleg az Amerikai Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban örvend nagy népszerűségnek, bár Franciaországban is növekszik a fogyasztás. Az elmúlt 10 év alatt az említett két ország által importált provence-i rosé mennyisége a sokszorosára nőtt. Az eladásokat már nem csupán 1-1 váratlan tavaszi-nyári hőhullám tudja megdobni, újabban az év végi ünnepek környékén is egyre kelendőbb portéka a rosé.
A rosé-láznak számos oka lehet: rosé-t már nem csak nők és nem csupán nyáron isznak, egyre inkább elfogadott komoly borként is, a gasztronómiában remekül alkalmazható és a közösségi média korában akár a rosé-kedvelők sztárok is hatással lehetnek rajongóik alkoholfogyasztási szokásaira.
Provence maga ideális terep a szőlőtermeléshez: sok a napsütés, az éghajlat alapvetően meleg és száraz, délen a tenger temperáló hatása érvényesül, az állandóan fújó misztrál pedig gondoskodik a tiszta égboltról. A borvidék egyébként meglehetősen nagy kiterjedésű, így a különböző mikroklímák és kőzetek (csillámpala, kvarc, mészkő, agyag) jelenléte különböző karakterű borokat is eredményezhet. Nem utolsó sorban a táj szépsége is hozzájárulhatott a brand sikeréhez.
Szóval a provence-i rosé virágkorát éli, és bár az itthon elérhető kínálat elég gyérnek mondható, azért lehet szemezgetni mind az (ottani mércével) olcsóbb, mind a drágább borokból. Én most Combard család tulajdonában álló Figuiére birtok itthon debütáló boraival tettem próbát.
(A Figuiére birtok egy szelete, a képet innen kölcsönöztem)
Ornellaia, Tignanello, Sassicaia, Il Blu... ismerősen csengő nevek az olasz csúcsborok kedvelőinek. Ezek az Tenuta dell'Ornellaia, a Marchese Antinori, a Tenuta San Guido és a Casa Brancaia ikonikus szupertoszkán borai, amelyeknek egy-egy palackjáért már mélyebben kell a zsebébe nyúlnia az egyszeri borisszának. Most azonban nem róluk lesz szó. Vannak ugyanis ezeknek az állócsillagoknak "kistestvérei" is, amelyektől lényegesen kevesebb pénzért (15-20 EUR) lehet potenciálisan kellemes borélményeket remélni, ezt próbálta igazolni az alábbi kísérlet.
A "kistesók" közül négyet pakoltunk egymás mellé egy június végi borozgatás alkalmával, az Antinori-birodalomhoz tartozó Santa Cristina egy hasonló összetételű borával ötösfogattá bővítve. A borkészítés "receptje" hasonló: legalább fele arányú sangiovese mellett jellemzően merlot, cabernet sauvignon és syrah kerül a házasításba, majd a bor nagy része használt hordókban, másik része valamilyen famentes tárolóedényben érlelődik közel egy évig.
Portugál borokról viszonylag ritkán írunk, nem is csoda, hiszen itthon meglehetősen gyér a kínálat, talán csak a Fill The Winebox-nál találunk értékelhető választékot. Júniusban volt szerencsém pár napot Portugáliában tölteni és néhány bort megkóstolni. Nem a bor volt a fő motivációs tényező a kirándulás mögött, de természetesen, amikor időnk engedte - főleg ebéd/vacsora mellett és este, áldoztunk egy kicsit a hedonizmus oltárán. Többnyire csak kapkodva vagy utólag, emlékezetből véstem fel pár sort, úgyhogy jellemzően rövidebb leírásokra kell számítani.
Általában a borkereskedő/sommelier/felszolgáló ajánlásaira hagyatkoztunk, többnyire Douro és Alentejo borai kerültek a poharunkba, néhány más borvidék boraival fűszerezve.
(Lisszabon a Szent György várból)
A Jackfall (ejtsd: dzsekkfól jakkfall, Kisjakabfalva sváb nevéből) Bormanufaktúra kezdő borfogyasztó korszakom (már ha a gimnáziumi és egyetemi éveket nem számítjuk ide, és én inkább nem tenném) egyik első meghatározó élményét szolgáltatta, mégpedig nem valami csúcsborral, hanem a kvázi "alapbor" szerepét betöltő Tótágas névre keresztelt házasítással. A vicces címkés bor igen baráti ára mellett stabil minőséget képviselt, mondhatjuk best buy-kategóriás volt.
Azóta óriásit tágult a horizont, a Jackfall borokkal inkább csak hébe-hóba, 1-1 pohár erejéig találkoztam az utóbbi években fesztiválokon vagy különféle vendéglátóipari egységekben. Viszonylag hosszú idő eltelte után nyílt most alkalmam rögtön nem is egy, hanem két Jackfall palack nyakát kitekerni, a május közepén érkező hűvösebb napokon pont kapóra is jöttek.
A Tar Ferenc a finewines.hu "atyja" folyamatosan alakítja, bővíti a kereskedés borkínálatát, időről-időre felbukkannak a szortimentben új borok, pincészetek, borvidékek. A mostanihoz hasonló bővülésre azonban rég nem volt példa. Új-zélandi borok ugyan eddig is előfordultak a finewines kóstolókon, de a saját portfólióba csak most kerültek be, cserébe rögtön igen széles merítésben, mind szőlőfajták, mind borvidékek szempontjából. Új-Zéland legismertebb borvidéke, Marlborough ezúttal csak egy gewürztraminer-rel képviselteti magát - érthetően, Marlborough-ból van elég sauvignon blanc és pinot noir a magyar piacon -, cserébe viszont olyan kevésbé ismert gyöngyszemekkel is lehet barátkozni, mint Nelson vagy Waiheke Island.
A beharangozó kóstoló pillanatok alatt betelt, és a ráadásra is villámgyorsan elfogytak a helyek. Aki viszont időben kapcsolt, nem bánta, meg 8 pincészet 18 bora adott átfogó képet Új-Zéland borországról.
A tavasznyitó márciusi/áprilisi csopaki-paloznaki borteraszozás, borozás lassan már hagyománnyá válik nálam (1., 2.), és bár idén a tavaszi időjárás kissé késve, ám akkor szinte már nyári meleggel köszöntött be, az idei áprilisba is belefért egy csopaki villámlátogatás.
Verőfényes napsütés, kedves ismerősök, balatoni panoráma, sok-sok bor, ennél többet nem is kívánhat az ember.
Ez a hét most kevésbé a magyar borok szerelmeseinek kedvezett itt a blogon, elnézést, de a magam részéről megint külföldi kitekintéssel folytatom. Egy rövidke spanyolországi "telelés" alkalmával ugyanis összegyűlt egy csokorra való spanyol borról szóló jegyzet. Annak ellenére, hogy Andalúziának is megvannak a maga borvidékei, a borbárokban, éttermekben a saját borok mellett is Ribera del Duero és Rioja a két legerősebben reprezentált borvidék, gyakran még a "ház bora" szintjén is. Én konkrétan Málaga környékén jártam, amely a város nevét viselő Málaga DO és Sierras de Málaga DO területének része. Igyekeztem a helyi borokkal ismerkedni, de több más spanyol borvidék borai is előfordultak a poharamban, szóval ezeket az emlékeket adnám közre egy nyúlfarknyi ismertetővel Málaga DO-ról és Sierras de Málaga DO-ról, hátha érdekel valakit. :)
A borkedvelő emberekre általában jellemző, hogy ha olyan országba utaznak, ahol történetesen bor is készül, hazaúton megpakolják a bőröndöt néhány palackkal mintegy látókör-tágítási céllal. Januárban kis kompániánk összegyűjtötte a kevésbé mainstream-borországokból - többnyire a Mediterráneum környékéről - importált palackjait egy össznépi kóstolóra, én meg úgy gondoltam, hogy ez a téma remekül passzol a rejtőzködő borvidékek sorozatba, úgyhogy íme, itt a sorozat első különkiadása. :)
Egyre inkább vagyok úgy, hogy ha már mindenképpen bikavér, akkor ízléseim-kezeim inkább Szekszárd, mintsem Eger felé igyekeznek ösztönszerűen hajlani. Bár a kategória még mindig inkább csak egyfajta beváltásra váró kétborvidéki ígéret, néha pedig sajnos csak káosz és bizonytalanság, akad azért közöttük néhány érdek nélkül szerethető, és ezeket egyelőre többnyire délen érdemes keresni. Ha az ár szempont, akkor ezúttal egy alapszintű bika csapott össze a középkategóriával. Ha a pénzügyi kérdéseket figyelmen kívül hagyjuk és csak az érzékszerveinkre hagyatkozunk, akkor a két bor nagyjából egy kategóriát képvisel, ezt pedig többnyire a tisztességes hétköznapi semmiextra-vöröseknek szoktuk hívni. Borként tulajdonképpen szerethetők, de nem visznek közelebb a bikavér-megfejtéshez. Már ha egyáltalán létezik ilyen fogalom.
A nem túl stabil, de létező gyakorlati tapasztalataim alapjára helyezkedve állítom, hogy nincsen túlkínálat a magyar színekben induló, érdekes és emlékezetes syrah-mezőnyben. A kereshető-adható indokok szokásszerűen sokfélék, de a legnyomósabbnak talán azt érzem, hogy a fajta egyfajta jogos hangsúlyhiánnyal küzd. Jogos, hiszen vannak sokkal egyedibb és megbízhatóbb fajtáink is, amelyek több figyelmet és erőfeszítést kapnak, érdemelnek. Ez persze nem jelenti azt, hogy a sztori kudarcra van ítélve, mi is futottunk már bele izgalmas villányi és mátrai palackokba. Hasonló élmények után kutakodtunk most vasárnap is, amikor véletlenszerű tematikát találva összegereblyéztünk három palack tizenötös magyar syrah-t, hogy a délutánt lekísérve segítsenek a syrah-képem egyfajta aktualizálásában. Röviden az van, hogy három palackot, három stílust és három lépcsőfokot kaptunk. Persze akad hosszabb vélemény is, de csak a továbbkattintás után.
Az először három éve megrendezett Vörös Balaton igyekszik megtörni azt a berögzült axiómát, amely szerint a Balaton=fehérbor. Holott a régióban a kék szőlőnek fontos szerepe volt a korábbi évszázadokban, a jelenlegi (vagy talán inkább az 1-2 évtizeddel ezelőttig fennálló) állapot egyrészt a filoxéravész, másrészt a kommunista tervgazdaság eredménye. Szerencsére egyre több borászat és borkedvelő fedezi fel a tó környéki vörösborokban rejlő lehetőségeket, és ennek demonstrálására a Vörös Balaton kiváló rendezvény. A Jásdi Borterasz ideális helyszínként funkcionál, pont annyi borászt és vendéget tud befogadni, amennyi még komolyabb tömegjelenetek előidézése nélkül képes kóstolni (legalábbis a délutáni órákban még így volt, a végére nem maradtam), a szép időben pedig még a teraszon is lehet egyet szippantani a friss téli levegőből és megcsodálni a kilátást a csopaki szőlőkre.
A novemberi kóstoló-dömpingből Tar Ferenc és a hozzá tartozó "borbirodalom" (Carpe Diem, finewines.hu, riesling.hu) is alaposan kivette a részét. A hónap során megrendezett több izgalmas kóstoló közül én kettőn vettem részt, syrah-kat és riesling-eket kóstoltunk (ittunk) meg. Mindkét alkalommal nagy élményt adtak a borok, gyakorlatilag egy év végi toplistát meg tudnék velük tölteni.
Kivételesen egy posztba sűrítettem az jegyzeteket, nem is szaporítanám tovább a szót, következzen a lényeg!
A Mátrát az utóbbi években még az egyik legígéretesebb magyar borvidékként, titkos reménységként tartották számon. A borvidékben rejlő potenciál persze nem csökkent, de talán már nem olyan nagy titok ez, hiszen az ismertebb borvidékekhez képest olcsóbban elvihető szabad területek egyre fogynak, miközben újabb és újabb ígéretes borászatok tűnnek fel a környékről. A borászok egyesületekbe tömörültek és mind a borvidéken, mind a fővárosban egyre gyakrabban mutatják be együttesen boraikat.
Ilyen új reménységnek tűnik a Dominium Pincészet, akiktől eddig még nem kóstoltam bort, de az első találkozás alapján érdemes lesz rájuk is odafigyelni. Mivel semmiféle korábbi ismerettel nem rendelkeztem a pincét illetően, a honlapról - amely szerint a pincészet büszkesége a syrah, és ettől teljesen függetlenül nekem is egy syrah-ra esett a választásom - tájékozódtam.
A családi borászatban Orbán Tamás a családfő, szőlész-borász, aki igyekszik tenni a tágabb közösség és a borvidék felemelkedéséért is. Orbán Mónika a vendéglátásért, a papírmunkáért és a termelés felügyeletéért felel, ezen túl a borból édességeket is készít. Orbán Dániel jelenleg szőlész-borász tanulmányait végzi a Corvinus Egyetemen, jelenleg a birtok igazgatásával ismerkedik, mellette a marketing és az értékesítés is az ő feladata. A fiatalabb fiú, Tamás, egyelőre a szőlészeti munkákban segít.
A birtok szőlőterületeinek nagysága kicsivel meghaladja a 10 hektárt, amelyek több dűlő között oszlanak meg. Sok fajtával foglalkoznak: sárgamuskotály, ottonel muskotály, szürkebarát, sauvignon blanc, hárslevelű, zenit, chardonnay, rajnai rizling, kékfrankos, cabernet sauvignon, cabernet franc, merlot, syrah, turán. Kísérleti jelleggel fekete leányka, tempranillo és furmint is található a birtokon. A technológiai és kapacitásbeli korlátok miatt nem készül minden fajtából bor, egyébként inkább fahordós vörösek, és hagyományos oxidatív technológiával készült fehérek szerepelnek a kínálatban.
A szőlőművelés és a borkészítés folyamatában elsődleges szempont a természetesség. Nem használnak semmilyen gyomirtót, igyekeznek kiszorítani a vegyszereket, elsősorban a rovarölő, illetve felszívódó gombaölő szereket, és olyan természetes anyagokból készült permeteket juttatnak a szőlőbe, amely a növények immunrendszerét hivatott erősíteni. A kézzel szüretelt termést válogatjuk, a borok spontán erjednek. A vörösek kádakban, 10-15 napig tartó csömöszölés mellett erjednek, majd magyar tölgyből, magyar kádár által készített fahordóban finom seprőn érlelődnek.
A rózsaszín borok hazai piacon betöltött szerepe gyakorlatilag közismert. Mennyiség, cash flow, technológia és popularitás, ráadásul abban sem vagyok biztos, hogy most akkor kereslet szült-e ekkora kínálatot, vagy éppen fordítva. Talán ezért tűnhet meglepő húzásnak ifj. Heimann Zoltán kísérlete, amely a pincebevétel sarkalatos pontjának egy részét próbálja kimozdítani saját nyugalmi állapotából úgy, hogy a végeredmény még a fanyalgó részpublikum számára is érdekes legyen. Mivelhogy kevés magyar rozét állítanak kereskedőpolcra olyasfajta használati utasítással, amely szerint a palack tartalma "Fogyasztás előtt felrázandó!", nem különösebben meglepő, hogy a szokásosnál intenzívebb érdeklődés övezte a szeptemberi debütálást. Kíváncsi voltam én is, hisz' kíváncsinak lenni jó, ráadásul ezzel a borral nemcsak a nyitott fogyasztóréteg, hanem elvileg a pince is nyert. Vagy legalábbis nem veszített, hordókat. Ráadásul mindezt nem is titkolják. A lényeg persze most sem az ideológia, mivelhogy azt meginni nem lehet. Sokkal inkább fontos az, hogy mennyire szerethető ez a Mammaróza-mutáns, és hogy átjön-e az úgynevezett üzenet.
Az Áfium új jövevény az Ikon portfólióban, merlot és syrah házasítása, amely 70%-ban tartályban, 30%-ban barrique hordóban érlelődött. A címke Konyári Borbála munkája, aki már több éve az Ikon Borászat ügyvezetője, Konyári János távozásával, pedig úgy tűnik, teljes egészében rá marad a birtok útjának egyengetése. A bor neve - áfium - pedig az ópium szó arab eredetű, török formája Zrínyi Miklóstól lehet ismerős, és itt arra kíván utalni, hogy erre a borra könnyű rászokni. Hogy ez mennyire működik a valóságban, azt a természet lágy ölére kihelyezett borozgatás keretében teszteltük le.
Szó sincsen koncepcióról, inkább csak egyfajta véletlen, hogy ideiglenesen elveszni látszom a francia alapszintek borerdejében. A közelmúlt Lidl-felfedezése után ugyanis most itt egy vörös Languedocból, amely három fontos köznapi ismérvvel sarkallhat próbálkozásra boldog-boldogtalant. Az csak egy dolog, hogy a polci ára alulról súrolja a lélektant, mindezek mellé ugyanis borkereskedelmi indokok miatt országos szinten és stabilan elérhető, sőt, olyan fajtákból szűrődött, amely a nemzetközileg kevésbé járatos fogyasztóknak idegen, eképpen izgalmas is lehet. A Mas de Daumas Gassac – webfelület emitt – kifejezetten nagytermelőnek látszik a hazai dimenziókhoz szokott szemeknek. Kétféle termékkategóriát futtatnak, és bár nagyobb presztízzsel nyilvánvalóan a termelő korábban emlegetett nevét viselő borok bírnak, ez a hétköznapi fogyasztásra kalibrált pincealap is jól bizonyítja a sokszor emlegetett tényt, miszerint célszerű és szükségszerű tisztán tartani a kínálat földszintjét is. Engem meggyőztek, bár kicsit bánom, hogy ismét jobban hiányolok érdemi konkurenciát jelentő hazai válaszokat az úgynevezett kétezres vöröskategóriában.
Már szinte közhelyesen köztudomású tény, hogy 2014 nem lesz a legendás magyar vörösborok évjárata. Egy kezemen meg tudom számolni, hány szép hazai vöröset kóstoltam ebből az évből, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy ennek egyik oka saját jellemhibám, nevezetesen az óvatosság is lehet. Mindenesetre innen szép nyerni, ahogy mondani szokás, és a 2014-es Heimann Birtokbornak ez sikerült is. A teljesség kedvéért hozzá kell tenni, hogy itt sem a vakmerő kísérletezőkedv vitt rá végül a vásárlására, hanem rszabi ajánlása.
Egy sörözésekkel és hosszúra nyúlt sétákkal és éjszakákkal bőven megtűzdelt 4 napos csehországi kiruccanás után hazatérve, másnap munka után egy kiadós alvásra sokkal jobban vágytam, mint borkóstolóra. Nem túl gyakori viszont, hogy Homonna Attila, Magyarország "driving winemaker"-e szeánszot tartana Budapesten, úgyhogy aznap estére mégis erőt gyűjtöttem és kezdésre éppen be is estem a Carpe Diem küszöbén.
Szerencsére nem kellett csalódnom, a borász is és a borok is "jól teljesítettek". Az aktuális évjárat mellett még vagy már nem forgalmi tételek is előkerültek, közben meghallgathattunk több vicces sztorit, emlékeket a nehéz kezdetekről, és néhány morzsát a mindig mozgásban lévő borász jelenlegi terveiről is.
Washington State neve bortermelő vidékként talán nem cseng teljesen ismeretlenül az érdeklődőbb borkedvelők számára, az Egyesült Államokat tekintve azonban elég valószínű, hogy California és talán még Oregon is megelőzi ismertség szempontjából. Annak ellenére, hogy az itteni minőségi bortermelés viszonylag rövid múltra tekint vissza, Washington State az USA második legnagyobb mennyiségű bort termelő állama és nemzetközileg is egyre nagyobb sikereket mondhat magáénak az utóbbi 30 évben történt fejlődésnek köszönhetően.
Nem volt ez mindig így. Az USA északnyugati csücskében elhelyezkedő Washington állam szőlőtermesztése sokáig az erősen öntözött területeken folytatott tömegtermelésre koncentrált, amely általában elkülönült a borászattól. Számos borászat központja Seattle környéken van, a legtöbben jelenleg is vásárolt termésből készítik a bort, de egyre több a saját termést feldolgozó birtok.
Két bort kóstoltam meg a Charles Smith-szortimentből, a chardonnay-t és a syrah-t. Én egy külföldi túra során jutottam a palackjaimhoz, de itthon időnként megfordulnak a borok a DropShop polcain is.
Április közepén barátokkal szerveztünk egy kis borozós-tapasozós estet, leginkább spanyol borokra fókuszálva. A változatos kínálat megteremtése érdekében igyekeztem különböző borvidékekről összeválogatni a borokat, Spanyolország esetében szerencsére ilyen szempontból nincs nehéz dolga az embernek. Kereken 10 palack került így az asztalra, a borok színét tekintve 2 fehér és 8 vörös megoszlásban.
A dűlőfaggatások, a csúcsok ostromlása, az újdonságok keresése mellett kellenek biztos pontok a borivó életében, olyan borok, amelyek jó áron stabil minőséget produkálnak és megbízható társak a mindennapokra. A 2000 forintos lélektani határ alatt (is) azonban sokszor ingoványos a talaj, méretes pofonokba éppúgy bele lehet futni, mint kellemes meglepetésekbe. Nos, a balatonfőkajári Feind Borház 2015-ös Shiraz-Merlot-ja az utóbbiak közé tartozik. Széles körben elérhető, nagy mennyiségben készül, csavarzáras, jól árazott, ráadásul akciózni is szokták, mi kell még?
