Az van, hogy mostanában semmi sem akar összejönni borfronton, így az ad hoc-módon összepakolt, laza nyári iszogatásra szánt sorok tömegével buknak el. Nem kicsit, nagyon. A saját felelősségemet nem vitatva – az örömforrást nyilván csak nagy nevek nagy borainak vertikálisaiban lehet és kell keresni, egyébként ne is legyenek elvárásaink – azért komoly aggodalomra ad okot, hogy az alapszint részben a borok önnön hibái, részben a szerencsétlen körülmények miatt erősen korrodálódni látszik. Az üdítő kivételek meg közel sem fedezik a befektetett árat, ami a lélektani kétezres környékén is minimum dühítő. Csalódottan, rossz szájízzel jelentem, hogy egyrészt a nyár itala címet nálam a helyben, Csepelen csapolt Rizmajer-féle szűretlen búzasör nyerte meg – noha egyáltalán nem vagyok nagy sörös –, másrészt borok tekintetében úgy tűnik, hogy miközben az árakat ügyesen sikerült feljebb küzdeni, a minőség elfelejtett felzárkózni. És ezt a múlt péntek sem tudta megcáfolni, bármennyire is szerettem volna, hogy így legyen. Még jó, hogy most is akadtak üdítő kivételek.

Hosszabb írás következik, sok borral: három hétvége kóstolási jegyzeteit zsúfoltam egy posztba. Szigligeten Szászi Endre, Csopakon Jásdi István borait kóstoltam, a Balatonfüredi Borhetek nyitónapján is górcső alá vettem pár tételt, a legvégére pedig beszúrtam még egy bónusz bort is a Villa Tolnaytól. 

Még jó pár évvel ezelőtt Szászi Endre volt az egyik első borász, akinek a neve megragadt bennem, köszönhetően régebbi badacsonyi-szigligeti kirándulás alkalmával elfogyasztott, illetve onnan hazahozott olaszrizlingeknek. Nem érintett meg akkoriban túl mélyen a borok világa, vagy talán akkoriban kezdett, mindenesetre a 2008-as és 2009-es olaszrizlingekről így is szép emlékeket őrzök, a 2006-os Kabócás pedig már akkor is nagy élmény volt. A hegymagasi pincénél 2010-ben voltam utoljára, de Szigligeten évente egyszer biztosan megfordulok, és olyankor általában be is térek a várhoz vezető ösvény alján található kis vinotékába néhány bort megkóstolni és 1-2 palackot hazavinni.

Csopakon ritkábban járok, mint Badacsony környékén, de olyankor azért próbálok időt szakítani egy gyors kóstolóra. Úgy terveztem, hogy idén egy napot rászánok legalább a nevezetesebb pincék meglátogatására, ez ugyan nem jött össze, ám amikor nagyobb baráti társasággal egy hétvégét Csopakon töltöttem, összekötöttük a kellemeset a hasznossal, és a Jásdi borokkal való ismerkedést beépítettük a programba.

A Balatonfüredi Borhetek augusztus végéig kínál lehetőséget a Balatonfüredre látogatóknak a balatonfüredi, csopaki pincészetek borainak megkóstolására. Megjelennek itt országosan ismert borászatok mellett kisebb helyi termelők is. A nyitónapon néztünk be kisebb társasággal a fesztiválra.

A borok előtt egy kis kitérő: a balatoni borok, borászatok iránt érdeklődök számára hasznos iránytű lehet a most megjelent Északipart Borászai című kiadvány, amely 55 badacsonyi, balatonfüredi, csopaki, Balaton-felvidéki borászat rövidebb-hosszabb bemutatását, elérhetőségeit tartalmazza más, a balatoni borokhoz kapcsolódó írások mellett, sok-sok fényképpel. A magazinnal párhuzamosan okostelefonokra készült egy külön alkalmazás, amely a www.eszakipart.com címről letölthető. Jó lenne, ha több ehhez és a Ripka Gergő által jegyzett Tokaj Guide-hoz hasonló útikalauz készülne a többi borvidékünkről is.

A nyár folyamán eltöltöttem néhány hétvégét a Balaton északi partjának különböző részein, és természetesen minden alkalommal szorítottam egy kis időt boros programoknak is. Birtoklátogatásra most nem került sor, de mivel sok borásznak van valamilyen formában „előretolt helyőrsége”, és nyáron egyébként is egymást érik a borfesztiválok a tóparton, nem volt nehéz elmerülni a Balaton-környéki borok széles kínálatában.

A Badacsonyi Borhetek immáron majdnem három évtizede kínál kéthetes programot a július utolsó két hetében Badacsonyba látogatók számára. Országosan ismert borászatok mellett boraikat főleg helyben árusító badacsonyi pincészetek is megjelennek a fesztiválon. Utoljára 2010 hírhedten esős nyarán sikerült este is meglátogatnom a rendezvényt egy bormámoros hétvége alkalmával, bár emlékeim szerint akkor még nem tarkította az esténként fellépő számtalan zenekar a programkínálatot. Azóta két év kimaradt, tavaly és idén pedig csak néhány órás délutáni terepszemléket sikerült összehozni. Egyszer kíváncsiságból megnézném milyen a hangulat az éj leszálltát követően, de a kóstolásnak a délutáni nyugodt órák kétségkívül jobban kedveznek. Idő szűkében végül három pincészet szortimentjét sikerült többé-kevésbé megvizsgálni.

Néhány fiatal etyeki borász fejéből pattant ki az ötlet, hogy érdemes lenne időnként egy-egy tematikus kóstolóra összeülniük, a helyi közösség építése és a kóstolási tapasztalatok gyarapítása érdekében. Az első alkalomra július közepén került sor és a szervezők meghívtak még a körbe néhány „külsős” borkedvelő ismerőst is, így kerültem én is Etyekre. A borokkal kapcsolatban annyi kikötés volt, hogy rajnai rizlingeket kóstolunk - amennyire lehet, főleg németeket -, de nem volt kötelezően leszűkítve a kör, mindenki hozta, amit akart. Végül a meghívottak jó része nem tudott eljönni, így hatan gyűltünk össze az EtyekM lakásétterem hangulatos teraszán, tizenhat (plusz egy) palack borral.

Jó két éve relatíve nagy visszhanggal léptek köztudatba Bakó Ambrus borai a Villa Sandahl szortiment oldalán. Megnéztem akkor néhányat, de nem igazán tetszettek. Tiszta, krémes, túlzottan lágy, esetenként alkoholos, de leginkább semleges borok voltak. A 12-es évjáratból egyet néztem csak meg, és véleményem egyáltalán nem változott. A 13-as évjárat színrelépésekor is ez volt a terv, nézzünk meg egyet szúrópróba-szerűen, ami végül olyan jól sikerült, hogy szép lassan vettem egy-egy palackkal az itt elérhető összes Bakó-borból.

Nem bántam meg, a szortiment egésze egy kivételtől eltekintve tetszetős volt

Közel két éve, hogy a hazai boros sajtón semmit és senkit nem kímélő erővel gázolt keresztül a Bakó Ambrus által közvetlenül és közvetve (Villa Sandahl) okozott Badacsony-vihar, jelentős mennyiségű kóstolási jegyzetet és esszészerű írást hagyva maga után. Ezúttal nem kívánok hosszas múltidézésbe bonyolódni, most legyen elég annyi, hogy egyrészt ez a kétségkívül ritka természeti jelenség volt az igazi badacsonyi magic rain, hiszen a tizenegyes évjárat borainak köszönhetően ha rövid időre is, de a tanúhegy ismét (?) komolyabb érdeklődés tárgyát képezte, másrészt olaj is volt a tűzre, ha csak a magyar borok ésszerű árazásával kapcsolatos vitát nézem. Utóbbi jelenség tranziensei az anyagi vonzat miatt sosem fognak lecsengeni, így már az elején félretolnám a pénztárcát érintő kérdéskört, és inkább azzal foglalkoznék, hogy mit és hogyan nyert, nyerhetett volna a borvidék Ambrus 2011-es boraival.

Nem tipikusan az a brand, amire a "hard core" borbuzik manapság izgulnának. Alapvetően megbízható márka, a blogok hasábjai helyett inkább rengeteg középkategóriás étterem borlapján szerepel, mint jolly-joker. Én is így futottam bele és már több alkalommal megállapítottam, hogy egészen jó. Annyira, hogy végül vettem belőle múltkor egy palackkal itthoni kóstolásra is.

Nyári alma, citrus-félék, diszkrét sósság, akác virág. Szájban közepes test. Tiszta, majdnem áttetsző, enyhén krémes konzisztencia.  Nem kicsattanóan intenzív, de kellően zamatos korty. Nincs zárkózottan szikár fülledtség, bazalt mögé rejtőző gyümölcstelenség, nem akarja a „terroir fölülírni a fajtá(ka)t”, mégis ízig-vérig régió-jellegzetes. Szerkezetileg nem igazán komoly, de azért nem is súlytalan. Se nem tömör, se nem híg, olyan arányosan tartalmas közepes lecsengéssel. Kiváló egyensúly, épp annyi savval, élénkséggel, ami az eddig részletezett tartalomnak megfelelő tartást ad anélkül, hogy simaságából, kerekségéből engedni kelljen. Jó inni, ad egy pillanat "Balaton-parti" érzést. Örömteli 5 pont. Sparban vettem 1200 Ft-ért, remek vétel.

A húsvét egy részét Badacsony közelében töltöttem, és ha már így esett, nem múlhatott el a hétvége egy borászat meglátogatása nélkül. Az Istvándy Pincészet boraival találkoztam már itt-ott, de átfogó képem még nem volt a szortimentről. Láttam, hogy húsvétkor nyitva van a pince, nem is jelentkeztem be előre, mert úgy gondoltam hogy a nem éppen barátságos időjárás miatt kevesen indulnak el a Hegymög-dűlőbe borozni. Tévedtem. A Káptalantóti és Badacsonytomaj között, a Tóti-hegy déli lejtőjén, idilli környezetben található pince kültéri vendéglátó része vasárnap kora délután tele volt vendégekkel. Nem sokkal érkezésem előtt ért véget a káptalantóti piac, és egy nagyobb biciklis csoport is beesett egy frissítő fröccsözésre, így a pince minden dolgozója szinte folyamatos mozgásban volt a pult és az asztalok között, de Istvándi Gergelynek jutott egy kis ideje rám is.

A Boscolo Hotel – New York Palota épülete idén már a harmadik alkalommal adott helyet a Badacsony New Yorkban elnevezésű rendezvénynek, a borvidék éves budapesti borbemutatójának. Az impozáns épület egyik szárnya jó fél napra megtelt badacsonyi borászokkal és a badacsonyi borok szerelmeseivel, és természetesen a budapesti borkóstolók törzsközönségével. Minden évben egy, a borvidékre jellemző fajtát helyeznek a rendezvény fókuszába, idén a kéknyelűre esett a választás.

A Borjour Magnumon kóstolt bükki és mátrai borokról már írtam külön itt. Úgy gondolom, a többi bor is megérdemli, hogy megemlékezzek róluk, de ezt már nem szedném szét több posztra, elég terjedelmes egyveleg következik tehát. Mint említettem, vörösborokra nem nagyon jutott időm, cserébe viszont legalább szakítottam „majd a végén visszajövök megkóstolni az édeseket is” című történettel, mert ez idő hiányában sosem működött. Nem bántam meg.

Volt néhány bor, amelyet kóstoltam már idén, és írtam is róluk, ezeket feleslegesnek tartottam újra feltüntetni, egy kivétellel. Pontokat nem írtam, amelyik bor különösebben tetszett, csillagot kapott a neve mellé.

Izgalmas pályát járt be a Villa Sandahl az elmúlt két-három évben. Szinte a semmiből felbukkanva bloggereket tartolt a 2011-es évjárat, de még a szkeptikusok sem vitatták, hogy valami megmozdult Badacsonyban. Ezek után volt botrány egyszer és még egyszer, aztán valamiért úgy alakult, hogy az összeesküvés-elméletek nemcsak elterelték a figyelmet a borokról, de mintha meg is keserítették volna őket. Jómagam igyekeztem félredobni az eszméket és a mindenféle külföldi mércét, így a 2011-es évjárattól korrekt, átlagon felüli, de brutálisan túlárazott borokat kaptam. Bár nem kóstoltam mindent, de amit igen, abban semmi kivetnivalót nem találtam. Egészen addig, amíg nem nekem kellett kicsengetni a húzós ezreseket. Aztán telt-múlt az idő, de 2012-ről valamiért mindenki hallgatott. Ha nem keresem fel a hivatalos oldalt, akkor azt hinném, hogy nem is készült bor; pedig készült, nem is egy, hanem öt: négy rajnai és egy olasz. Az egyik rajnait különösebb felhajtás nélkül a legnagyobb borkereskedő is berakta a kínálatába (emlékszünk még arra a bizonyos 2011-hype-ra?), meglepő módon egy kerek ezressel olcsóbban, mint az eddigi legolcsóbbat. Ennyit már hajlandó voltam leszurkolni egy Sandahl-palackért, hogy megtörjem a csendet, és hogy eloszlassam a gyanút a kínos hallgatás körül.

Szép vörös sort terveztem már mutatni egy ideje hűséges „klubtársaimnak”. Kicsit nehezen állt össze a tematika, illetve nem állt rendelkezésre elég anyag egy megfelelő nívójú, összefüggő fajta-kóstolóra, így egy vegyes sort komponáltam.

Röviden a kóstoló felépítéséről:  hat bort néztünk, három egymással össze nem függő, viszont árban egyre magasabb kategóriát képviselő párost. A párok alkotói persze lehetőség szerint hasonló stílusúak, jól összemérhetőek kellett, hogy legyenek, mindig egy magyar, egy külföldi.  Így  először egy 10 euros kékfrankos-duóval kezdtünk, majd egy 20 euros syrah párossal folytattuk végül egy-egy 30 Euro-környéki vörös házasítással zártunk.

Íme:

Először is boldog új évet kívánok minden kedves olvasónknak! :)
Az új évet még kicsit a múltba visszakanyarodva nyitnám meg: azokról a borokról fogok most ömlesztve megemlékezni, amelyeket az utóbbi két hónapban kóstoltam, legalább jó 6 pontos élményt nyújtottak, magamnak jegyzeteltem, de itt különböző okok miatt nem írtam róluk. Nem is szaporítanám tovább a szót, következzenek a borok!

Az elmúlt hétvégén pénteken és szombaton is összejöttünk néhány közeli baráttal, első este egy születésnap apropóján, majd másnap egy közös ebédre és némi karácsonyi készülődésre. Mindkét alkalommal igyekeztünk jó borokkal kísérni a beszélgetést, ebédet, miegymást.
(A második nap borairól csak utólag, emlékezetből vetettem papírra benyomásaimat.)

Eredetileg két sauvignon blanc-t szerettem volna posztba önteni, de aztán az utolsó pillanatban hozzájuk csapódott Németh Attila Gábor első közelítésben talán meghökkentő analitikájú késői szüretelésű olaszrizlingje, így végül egy vegyes sorral fordultam be az ünnepi célegyenesbe.

(akov) A fene gondolta, hogy humorizáló "álláshirdetésemre" akad épeszű vállalkozó. Pedig bizony akadt. Furmintfannak hívják és a hétről-hétre jelentkezik majd olvasmányos kóstolási jegyzeteivel. Fogadjátok nagy szeretettel!

Először is szeretném megköszönni a blogger társaknak a megelőlegezett bizalmat, nagy öröm, hogy részt vehetek a Borrajongó további működésében. Bemutatkozó posztként egy, a Bortársaság Lánchíd utcai üzletében a közelmúltban tartott rendezvény tapasztalatait osztanám meg. A Bortársaság október közepén egy kötetlen kóstoló keretében mutatta be az októberi kiadványukban szereplő borok egy részét, leginkább rajnai rizlingeket és 2009-es vörös cuvéeket. A fehérborok újdonságként kerültek be a kínálatba, a 2009-es évjáratból származó vörösek pedig egy 6 palackos válogatásban kaptak helyet. Közülük nem egy bor már szerepelt a blog hasábjain.

Kis késéssel én is beszámolok a Várban tett kiruccanásomról. Pénteken este sikerült feljutnom. A kellemesen meleg délutánra csípősen hűvös és szeles idő kerekedett. Nem éppen ideális fázva, szélben (illatok nuku) kóstolni, de idén csak ennyi jutott. Vasárnap is terveztem menni, de végül egy romantikus pinot noir szüret alattomosan elcsábított. No, de megbecsülve azt, ami van, álljon itt egy részletes tudósítás.

Jöjjön egy csokor bor az elmúlt néhány hónap fogyasztásából csak úgy vegyesen. Zömmel nem jegyzeteltem a fogyasztásuk alatt, nem is agyaltam pontokon mivel nem is nagyon terveztem megírni őket. Általában jóval később, emlékezetből vetettem a tapasztaltakat papírra, így inkább rövidebb, kevésbé alapos leírásokra lehet számítani, a pontokat se szedtem vastagon, helyenként, ahol nem volt kedvem meg egyáltalán nem is írtam.

Azt hiszem a badacsonyörsi Folly Arborétum története számos vonatkozásában egy jellegzetesen magyar történet, de mégis valahogy másképp alakul, mint a hasonlók. A 19. század végén, dr. Folly Gyula dédnagypapa által alapított arborétum igazi különcség és üdítő színfolt a Kisörsi-hegy oldalában. Az elképesztő energiával és szenvedéllyel létrehozott arborétum állományát háromszáznál is több tájidegen növényfaj alkotja. A második világháborút követő időszakban az öthektáros birtok kuláklistásnak bizonyult, így a területek az Állami Gazdasághoz kerültek. Az alapító fia, Dr. Folly Gyula azonban különös kegyben részesült: einstandolt kertjét – persze támogatás nélkül – tovább művelhette. A rendszerváltás után lehetőség nyílt a dolgok rendezésére, de az ősállapot visszaállítása kárpótlással sem sikerült, a harmadik generációt képviselő Gyula pedig mélyen a zsebébe nyúlhatott. Eddig a jellegzetesen magyar történet.

Többször szóvá tettem már, hogy nem vagyok épp nagy rajongója a fajtának, de időről időre természetesen kötelező kör a klubban a témát ápolgatni. Idei sorunk összeállításának terhét ezúttal egyik törzstagunk és rendszeres hozzászólónk szegediszomelijé vállalta magára, köszönet néki ezúton is.

A karácsonyi egyveleg után megígértem, hogy időszakosan jelentkezni fogok hasonló poszttal, amelyben rövid értékelés mellett adok közre egy hosszabb borsort. A palackokkal itt-ott futottam össze vagy vacsorához bontogattam őket. Ebben aztán tényleg van minden, jó és rossz, olcsó és drága, könnyen és nehezen hozzáférhető. Vigyázat, szédülést okozhat! Vágjunk is bele, hajrá!

A Kézműves Borok Háza november elején tartotta szokásos éves portfólió-kóstolóját. A rendezvény célja, hogy kereskedők, vendéglátósok és esetleg nagyfogyasztók megismerkedhessenek a Szentesi József fémjelezte kis- és nagykereskedés felhozatalával. A mindig jó hangulatú rendezvényen rengeteg az ismerős arc, jókat lehet beszélgetni bortermelőkkel és szerteágazó, bensőséges ismeretségeket köthetünk a sommeliertől a hentesig mindenkivel.

Címadó borunk elméletben egy szokványos olaszrizling, mégis egy rövid pillanatra lefagyasztotta a borfórum-világot. Nem rosszakarásból, de kitudódott, hogy ennek a badacsonyi olaszrizlingnek vagy 45%-át a kozmopolita chardonnay adja. Már öreg Pista bátyám is megmondta, a bizalmas beszélgetések – néha –, jobb, ha a pince félhomályában maradnak. Ezúttal nem így történt, a bortermelő pedig egy kis magyarázkodásra kényszerül. Semmiképpen nem mennék bele a részletekbe, legyen annyi elég, hogy Bakó Ambrus szerette volna az idegen fajtát feltüntetni, de nem akadt rá adminisztratív lehetősége. Egy bonyolult országban élünk ugyanis, ahol a hatóság figyelmét nem feltétlenül a valóság, hanem a szögletes bürokratizmus útvesztői kötik le. Míg a pár palackos kézműves „mikrotételen” néhány kört kontráztunk, eközben minden bizonnyal több, egyenként is sok száz hektós olasz bort hozó tartálykocsi lépte át határainkat. Ismét egy fontos téma, amely helyett valami lényegtelen dologról vitatkoztunk.

Tömény illat, tejszín-krémmel, mézességgel, édes fűszerekkel, diszkrét palackbukéval. Közepesnél vastagabb korty. Telt ízek, főleg tejszínes-fűszeres vonalon mozog akár az illat. Krémes konzisztencia, sima felszínek. A kortyközépre egyenletesen csökkenő intenzitások, de arányosan kitöltött végig. Közepes tömörség, közepesen, vagy attól picit hosszabb lecsengés. Nem túl magas, inkább szélesebb, barátságosabb savak, de abszolút elegendőek az egyensúlyhoz.  Nem hasonlít az osztrák veltelinikhez, kicsit nehézkesebb, kevésbé színes, de kerek és finom így is. Nem túl komplex, de árkategóriájában (2 ezer HUF) meglepően gazdag bort kapunk. 5 és fél, 6 pont határán járunk, talán el is éri ez utóbbit. (85-86)