Bár szinte az összes borász a furmintot tartja annak a fajtának Tokaj-Hegyalján, amely a száraz borok között nemzetközi hírnevet szerezhet a borvidéknek, én máig nem egészen értem, hogy a hárslevelű miért van ennyire egyértelműen másodhegedűs szerepre kárhoztatva (természetesen túl azon a ma már borvidéki adottságnak tekinthető apróságon, hogy kb. fele akkora területen termesztik). A hárslevelűt ugyan többnyire a furmint kistestvéreként kezelik, mégis sok borásztól lehetett már hallani, hogy ideális évjáratban képes felnőni a furmint mellé. Szerény tapasztalataim szerint a hárs saját - a furmintnál könnyebben beazonosítható - fajtajegyeit megőrizve képes a termőhely egyediségének közvetítésére, azaz Hegyalján akár ugyanattól a pincészettől, azonos évjáratból, két különböző termőhelyről szüretelt hárslevelű optimális esetben a fajtajelleg hordozása mellett is képes két meglehetősen eltérő, egyedi bort adni. Egy szó, mint száz, a mai napig nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy szelídebb, könnyebben megközelíthető és felismerhető karaktere miatt a hárslevelű, de leginkább a - két fajta erényeit egyesítő - furmint-hárslevelű házasítás éppen akkora eséllyel nyithatna utat a nemzetközi hírnév felé, mint a furmint.

Néhány év alatt összegyűlt nálam egy tekintélyesebb tokaji hárslevelű-gyűjtemény a 2011-es évjáratból, és ha már így esett, úgy gondoltam, hogy érdemes lenne egymás mellett megnézni a borokat. Vártam, kerestem a megfelelő alkalmat, és - az ötlet egyébként némileg más formában Szilágyi Lászlótól származik - éppen kapóra jött, hogy közeledik a fajtát középpontba állító budapesti rendezvény, a 2. HÉJ, amely valami aktualitást is adhat a dolognak. Végül a Furmint Február és a Hárslevelűk Éjszakája szellemi atyja, Kézdy Dániel hathatós segítségével sikerült megfelelő kereteket teremteni a kóstolónak.

A kóstolás előtt a szervezők azt kérték tőlünk, vegyünk figyelembe mindent, és hogy értékeljük, hogy bátran kiállnak a kritikusok elé régebbi darabokkal is. Azt is mondták, azóta már más világ van, szebb, kifinomultabb és stílusosabb, de amit most kaptunk az nem mélyrepülés volt, hanem kemény landolás, egyenesen a betonba. Az egyik nagy hazai kékszőlő reménységünk déli fellegvárában úgy látszik, hogy csupán ennyit tud vagy tudott a közelmúltig. A kékfrankos már most kilométereket ver rá. Nem voltak nagy elvárásaim, de azt gondoltam, ha nem is kapok “nagy” borokat a poharamba, a leginkább fogyasztóbarátabb kékszőlő csak nyújt egy-két vidám pillanatot.

Egészen egyszerűen nem találok szavakat arra, ami történt. Ha számokat használnék mankónak az élmény újra exponálásra, akkor azt hiszem, maximum 3 pont jönne ki a 16 bor átlagára, ami - valljuk be - nem túl sok. De nézzük a dolog jó oldalát, a borászok összefognak és elébe mennek a kritikáknak, bátran hoznak korosabb darabokat is, holott ettől a fajtától nem túl jogos követelmény az évtizedes eltarthatóság. Nézzük a rossz oldalát is, ennyi tornacipőszagot, durva állati aromát, gyógyszerbukét és más hasonló rémélményeket gyakorlatilag minden második töltésnél kaptunk. Jellemző volt az is, hogy szinte minden tételnél nyitottunk második palackot (amiben ritkán volt köszönet), mert nem tudtuk eldönteni, hogy ennyire rossz a bor vagy csupán ennyire rossz palack formát mutat. Sajnos többnyire az első jött be. Ennek a napnak a tanulsága számomra, hogy kezdem érteni azokat a borászokat, akik azt mondják, hiába a "borivók kedvence" a kadarka, a borászok inkább csak a sok bajt és vesződséget látják benne. Tényleg nem egyszerű igazán jó bort készíteni ebből a fajtából.

Gyakran elhangzik - főleg az édes boros borvidékek termelői szájából -, hogy az édes borokra szinte mindenki ünnepi italként tekint, ritkán fogyasztjuk őket. Pedig nem csak kivételes alkalmakkor és csak nem desszert mellé vagy helyett lehet ezeket a nedűket elővenni, önmagukban is tudnak emelni egy szimpla hétköznap hangulatán és több étellel működnek, mint gondolnánk.
Jobban belegondolva, persze én sem vagyok kivétel: édes bor viszonylag ritkán került eddig az asztalra, és valóban inkább ünnepi alkalmakra tartogattam ezeket. Az utóbbi időben igyekeztem, igyekszem változtatni ezen. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy mostantól hetente bontogatom a hat puttonyos aszúkat, de olcsóbban is meg lehet úszni a dolgot: késői szüretelésű borok vagy szamorodnik akár 2-3 ezresért is képesek élményt adni.

Most összesen kilenc - többnyire régebben beszerzett - késői szüretelésű tokaji édes bor következik különböző pincészetektől, amelyeket hármas csoportokba osztva kóstoltam az elmúlt hónapokban. Az egyes csoportokban azonos volt az évjárat és többé-kevésbé a fajta is. A kóstolás sorrendjében következnek a triók.

Kíméletlenül felrázó vertikális kóstolóban volt részem a Drop Shop Austria jóvoltából, amely idén egy mesterkurzusnyi fordulóra Heinz Velich-et, a világszerte nagyra tartott Weingut Velich tulajdonosát és borászát, a 2012-es év Bortermelőjét (Falstaff) hozta Budapestre. A Fertő-tó keleti oldalán Apetlonban (Mosonbánfalva) ténykedő Velich csupán pár kilométerre van a magyar határról, mégis akkora chardonnay-ket csinál, amikhez képest a mieink a fasorban sincsenek. A Gerbeaud Házban tartott mesterkurzusra Heinz Velich az osztrák ikonbor, a Tiglat pár évjáratát hozta magával, hogy megmutassa, mire is képes egy Fertő-melléki chardonnay.

Ennek a posztnak a története annyi, hogy az egy évvel ezelőtti sauvignon blanc-kóstolón néhány tétel végül nem került felbontásra, ezek mellé összegyűlt még sok-sok - főleg marlborough-i - bor. Végül igen tekintélyes sor állt össze, ezen "szaladtunk" végig, majd néhány pinot noirral fejeltük meg az egészet. A 2 chilei borral kezdtünk, utána Új-Zéland és azon belül is Marlborough következett 11 tételen keresztül. A bónuszként megkóstolt négy pinot noir már négy különböző országból érkezett.

Közhely vagy sem, egy átlagos borrajongónak már tényleg felesleges bevezetőt írni egy Mátrai Tőkés kóstoló elé, így nem is teszem. Elég mondanivalóm van a borokról így is, így el is kezdeném:

Zseniális, párját ritkító ötlet az, amit a Somló borászai másodjára összehoztak a Gellértben. Talán ez a legfontosabb kijelentése a prológusnak. Az újratöltés olyan üzeneteket volt képes hitelesen és közhelymentesen közvetíteni a sokszor önnön problémáiból kimászni képtelen hazai szeszközélet már-már visszataszító atmoszférájában, mint az összefogás és a kritika elfogadásának képessége. A szabdalt, sokféle érdek által többféleképpen irányított magyar borászszakma dacára a somlói termelők a tavalyi botrányos visszhangú mélyrepülés után másodjára is összehoztak egy húszboros, reprezentatívnak mondható borvidék-mintát, és megmutatták azt az úgynevezett hangos-véleményformáló közepes- és nagyfogyasztóknak. Akik tavaly is végigitták magukat a Cartwright Éva és Balogh Zoltán vezette rendezvényen, szinte egybehangzóan állították, hogy a mélyrepülésből még a becsapódás előtt sikerült visszahozni a gépet. Én idén estem át a tűzkeresztségen, ezért nincsen viszonyítási pontom, de talán megfelelően fogalmazok, ha azt mondom: a mezőnyt nem volt nehéz differenciálni, a sor lefedte a teljes élménypalettát a botránytól a klasszisig. Az arányokon viszont lesz még mit finomítani, ez egészen biztos.

A Bodrog Borműhely meglátogatása már régi adósságom volt. Hajdú Jánossal a tavalyelőtti Mindszenthavi Mulatságon jól elbeszélgettünk, utána összefutottunk a tavalyi Nagy Tokaji Borárverésen is, egy helyszíni kóstoló már többször szóba került. A borokkal "fesztivál-kóstolás" szintjén többé-kevésbé képben voltam, hála a Furmint Februárnak, a Hárslevelűk Éjszakájának és a Tokaj Grandnak, és egy-két random találkozásnak, de nyugodtabb körülmények között, teljes vertikumában sosem kóstoltam végig a kínálatot. Legfőbb ideje volt, mert a borok kimondottan tetszettek. Végül idén áprilisban sikerült egy teljes délutánt a komolyabb ismerkedésre szánni Bodrogkisfaludon.
Hajdú János és Farkas Krisztián a főiskolán ismerkedtek meg, majd a két barát 2007-ben alapította meg a Bodrog Borműhelyt. A saját ültetvények mellett bérelnek is területeket, Bodrogkeresztúr-Bodrogkisfalud, illetve Tokaj-Tarcal szomszédságában elterülő dűlők borait zárják palackba. A borok neutrális karakterű fajélesztővel erjednek, többnyire használt hordóban érlelődnek, néhány tételnél kisebb arányban új hordókat bevetnek. A dűlős száraz fajtaborok mellett a Miklós Csabi ötlete alapján Mesés névre hallgató késői szüret és megfelelő évjáratokban aszú alkotja a szortimentet. 

(Kilátás a Lapis-tetőről)

A Tokaj Grand talán legizgalmasabb felvonásának a Disznókő 5 puttonyos Aszú vertikális ígérkezett. Már előre fentem rá a fogam, ritka alkalom ugyanis a kilencvenes évek aszúiból kóstolni, és amikor a múltban mégis lehetett, én menetrendszerűen maradtam le róla. A mesterkurzust Mészáros László főborász és birtokigazgató, illetve Kovács Zoltán borász és termelési vezető celebrálták.

A hazai szürkebarát olyan, hogy jobb esetben sincs több árnyalata kettőnél. Nem reprezentatív ivómúltamból többnyire alapanyag-napoztatással savtalanított, súlyos és terebélyes borok rémlenek fel – volt idő, amikor örömmel mozdultam rá erre a stílusra, ma már más idők járnak. Friss tapasztalat, de az átlagnál körültekintőbb kezelés és egy kifejezetten rossz évjárat együttállása egészen meglepő, sőt, kiváló végeredményt produkálhat. Ludányi Balázs ’14-ese például ilyen. Még mielőtt a kelleténél messzebbre mennék a bejegyzés tervezett tárgyától, leszögezném, hogy Bussay László nem a könnyűre hangolt szürkebarátok elkészítésén munkálkodott. Határozottan emlékszem, hogy két évvel ezelőtt egy házibuliba cipeltem el magammal egy palackot a tízesből, és bár a körülményeknek és az elfogyasztott rövideknek köszönhetően nem emlékszem minden paraméterére, de hogy súlyos volt és zseniális, ahhoz kétség sem fér. Az aktuális évjárat az előzmények nyomdokain haladt tovább, bizonyítva, hogy nem célszerű visszakézből elutasítani a fajtát, még akkor sem, ha az analitika az ingerküszöböt megütően szélsőséges.

Az idei VinCE talán legérdekesebb programjának a Pontet-Canet vertikális ígérkezett. Példátlan, hogy egy ekkora bordeaux-i név ennyire kiadós kóstolót tart Budapesten. A jegyek menetrend szerint, hosszú hetekkel a rendezvény előtt már elfogytak, így a részvétel csak kevesek öröme lehetett. Szerencsére sikerült bejutnom, így most hosszan tudósíthatok az év minden bizonnyal egyik legjobb kóstolójáról. És még csak március van!

Az évek során több 2011-es, ún. tokaji "birtokfurmint" gyűlt össze nálam (a kezdeti "véletlen" felhalmozódás után később már szándékosan), és ha már egyszer így esett, úgy gondoltam, hogy érdemes lenne őket valamikor együtt megkóstolni. Ez az alkalom végül meglehetősen spontán érkezett el idén március közepe táján, így a 2011-es szüret után jó három és fél évvel repült ki a dugó (csavarzár) a palackokból. Így egy füst alatt a tokaji termékpiramis alsó szegmensét is sikerült megszondázni, és a fajta érésével kapcsolatban is elsőkézből szereztem újabb tapasztalatokat.
Természetesen nem ezek a borok képezik a tokaji termékpiramis csúcsát, három és fél év pedig nem számít feltétlenül hosszú időnek érlelés szempontjából, ráadásul éppen ezek a tételek nem is annyira hosszú érlelésre készültek. Mindazonáltal érdekes volt megnézni, mit tudnak az "alapborok" ennyi idő távlatából.

A bikavér sok szempontból megtestesíteni látszik a magyar borivó és a magyar bor egymáshoz való ambivalens viszonyát, annak minden pozitívumával és negatívumával. Hogy is állunk a bikavérrel? Mondhatni klasszikus bormárka, ennek ellenére nincs, vagy legalábbis sokáig nem volt igazán kiforrott, egységes stílusa. Ismeri mindenki, de mégis kevesen tudják igazából, miről is akar szólni. Népszerű, ünnepi alkalmakra kiemelt bor, de valahogy mégis sok a fanyalgás vele kapcsolatban.

Azt persze nem kell részletesen taglalni, hogy a kommunizmus ideje alatti tömegtermelés sikeresen lejáratta a bikavér nevet, azóta azonban az egri és szekszárdi borászok egyre aktívabban dolgoznak a bikavér presztízsének visszaállításán. Szekszárdon több neves borász is csak az utóbbi években kezdett bikavért palackozni (pl. Heimann Zoltán, Vida Péter), ami mindenképpen pozitív jel, mutatva, hogy ezek a termelők is úgy érzik, itt az ideje a bikavér mellé állni, és hozzájárulni a márka építéséhez.

2015 februárjában immár 13 egri és 13 szekszárdi borászat gyűlt össze a budapesti Corinthia Grand Hotelben, hogy az Eger-Szekszárd Bikavér Párbaj keretében megmutassa a nagyközönségnek, hogy is képzelik el ők a bikavért. Ahogy Heimann Zoltán nyitóbeszédében megemlítette, Eger és Szekszárd a versengés helyett egymást segítve, a brandet közösen csiszolva dolgozik azon, hogy az Egri Bikavér és a Szekszárdi Bikavér megint jól csengő márkanevek legyenek. 

A syrah az egyik legnépszerűbb kékszőlő fajta mostanság a világon, mondhatni divatos. Tulajdonképpen több szempontból is érthető a dolog: zamatos, szerethető ízvilággal rendelkezik, viszonylag bőtermő fajta, nem különösebben érzékeny, bora jól érlelhető, és még egy érdekes sztori is van (volt) mögötte az állítólagos iráni (perzsa) eredettel. A syrah az 1970-es, de különösen az 1990-es évektől egyre népszerűbbé vált, és ezzel egyidejűleg az ültetvények mérete is világszerte növekedett. Magyarországon a kilencvenes évek közepén jelent meg, és nálunk is gyorsan elterjedt.

Néhány hete sikerült egy elég méretes syrah-sort összerántani, francia, olasz, újvilági és magyar tételekkel, nagyrészt a 2012-es évjáratból. A válogatásnál igyekeztünk a 25 eurós határon belül maradni, hogy ne dőljön be a családi kassza a kóstoló miatt. A borok nagy része 5000-7000 Ft körüli összegért szerezhető be, ez azért behatárolta azt is, hogy a külföldi tételeket illetően milyen termőhelyekről válogattunk. Az újvilági versenyzők esetében megálltunk az alapszintnél, a franciáknál pedig 2-2 bort válogattunk be Crozes-Hermitage-ból és Saint-Joseph-ből, tehát a top termőhelynek számító Hermitage, Cote-Rotie és Cornas kimaradt a szórásból.

(Barossa Valley, shiraz-szüret; forrás: vinetalk.com)

Idei első "hegyaljai hétvégés" bejegyzésem két szereplője egy kis családi pincészet és egy nagyrészt külföldi tulajdonban álló birtok lesz. Mielőtt azonban rátérnék a konkrét borélményekre, nem mehetek el említés nélkül amellett, hogy mi is volt a fő oka annak, hogy a Nagy Furmint Február Kóstolót követően szinte rögtön Bodrogkeresztúrra, Bodrogkisfaludra látogattam.

(Kilátás a Barakonyi-dűlőből)

Egyik kedves kóstolótársunk vetette fel ennek a kóstolónak az ötletét és vállalta magára a megvalósítás terhét. Eredeti tematika szerint elsősorban szerémségi borokat kóstoltunk volna. Az írások szerint ugye egykor ez volt a történelmi Magyarország első számú borvidéke, Tokaj csak a török hódoltság után került előtérbe. Olyan írásokat is lehet olvasni, hogy a furmint is innen került Hegyaljára.  A tokaji borkultúra szerémségi gyökereit jelzik olyan névbeli egyezések mint például a Tarcal-hegység nevének megjelenése, vagy épp a Szerelmi, avagy Szerémi dűlő elnevezése.

A képen a Belo Brdo pincészet ültetvénye látható. Forrás : www.devinos.net

Maurer Oszkár révén kezdett el visszakerülni a borvidék a tájékozottabb hazai fogyasztók köztudatába, hiszen úttőrőként kezdett telepítésekbe az egykor szebb napokat látott Szerémségben. Mára persze egyéb termelők is megvetették itt a lábukat, most közülük szándékoztunk néhányat górcső alá venni, végül pedig az eredeti tematikán túl még délebbre is elvándoroltunk képzeletben, konkrétan Bulgáriáig.

2014. június, Szicília.

Az Etna északi lejtőjének szerpentinjeit rójuk, hogy a szicíliai borvilág egyik erősen eklektikus személyiségével találkozzunk. Második napja látogatjuk az itteni borászatokat és kezd bennünk kialakulni egy kép arról, milyen lehet az Etnán dolgozni. A most épp 3350 méteres hegy brutális seb Szicília keleti partjainál. Szinte elképzelhetetlen, de a Föld belseje három kilométernél is magasabbra tolta ezt a monstrumot. A vulkáni kúp meglátogatása valószínűleg az egyik legmegdöbbentőbb élmény, amit Európában csak összeszedhetünk. A holdbélire fakult táj látványa, az emberi ésszel felfoghatatlan méretek, a váratlan formák, oldalkráterek, gőzölgő kürtők és az itt-ott megkapaszkodó növényzet egy örök életre felejthetetlenek. A Föld egyik legaktívabb tűzhányója ma is állandó bizonytalanságot jelent, hiszen a kilométeres lávafolyások nem ritkán lakott területeket is veszélyeztetnek. Azt gondolhatnánk, meszet evett, aki egy vulkánra rendezkedik be, de az Etna bőven ad is, nem csak elvesz. Kellemesen temperált klíma, sok csapadék és gazdag termőhely, amely kiváló minőségű zöldségeket és gyümölcsöket nevel. Itt az élet része az újrakezdés, amit felégetett a természet, majd ismét felépítik a lávafolyás túloldalán. Talán pont ez a kényszeres körforgás és megújulási készség az, ami az Etna régen híres szőlő- és borkultúráját a közelmúltban felébresztette. Potentát régi fajták, magasra vitt szőlőskertek, öreg tőkék, dűlőszelekciók, tradicionális technológia és hosszan érlelhető borok. Minden, ami érdekes lehet, és mind így együtt az Etna oldalán.

A finewines.hu portfóliójában új pincészetet üdvözölhetünk januártól a Domaine La Barroche képében, ennek apropójából Tar Ferenc "Vörös Óriások" fantázianévvel egy nagyon komoly sort kanyarított a csütörtöki kóstolótársaság elé. A finewines Rhone-vidéki kínálatából került ki a palackok több, mint fele, kiegészítve egy spanyol és két olasz borral. Panaszra ismét nem lehetett okunk, a kötetlen beszélgetésbe torkolló, a szokásosnál is lazább hangulatú esten megint remek borok kerültek a szokásosnál szűkebb létszámú társaság poharaiba.

November végén volt szerencsém Bakó Ambrusnál járni. Voltam én már itt, első alkalommal talán még a Villa Sandahlnál találkoztunk. Ezúttal Niklas Jörgensen barátunkat (Wine Virtuosity, Mad About Madeira blogok ismert szerzője) hoztuk el Octopus kollégával. Niklas többször járt már Magyarországon, de eddig elsősorban Tokaj-fókusszal érkezett. Aztán valahogy összefutott Ambrus boraival, levelezni kezdtek, és már nem is volt kérdés, hogy mi idén a célállomás. Sajnos az időjárás nem a mi oldalunkon állt, az egész hétvége párás és hideg volt, folytatólagosan áztunk-fáztunk. Ennek az időnek is megvan persze a maga szépsége. Esszenciális a nyugalom, a köd unottan hömpölyög, élő ember nincs az utcákon. Badacsony századfordulós villái csak üresen kongó szellemházak, a hegyre futó szőlősorok pedig alacsonyan fogják a szemet. „Majd küldjetek képeslapot!” – nevet Niklas a harmadik napon, amikor már jól látszik: nincsen több esély a bazaltorgonákra.

Budapesti bandával már igen, de Szegeden még nem tartottunk sauvignon blanc kóstolót, így mindenképp hiánypótló volt számunkra.

Egyszerű tematika, sauvignon blanc, vagy sauvignon blanc-domináns házasítások, külföldiek, hazaiak vegyesen, sem évjárati, sem árkategória szerinti egyezésre nem törekedtem. Vakon kóstoltuk a borokat, ebben a sorrendben jöttek:

No, elteltek az ünnepek, belaktunk-beittunk, szorít a gatya és nem is csak egy helyen. A borból már középtájon elég volt, de megállásról szó sem lehetett. A vendégek jöttek-mentek, mindenkivel valamit enni-inni, jaj, borzalom. Kicsit tán nagyobb a máj, de vége már, aggódnotok nem kell, itt a hideg január. Emlékezni viszont nem kerül semmibe, így slágwortokban felidézem a legjobb, legemlékezetesebb ünnepi borokat.