Azt hiszem, az egész borrajongó csapat nevében mondhatom, hogy év közben sem panaszkodhatunk, iszunk jó bort eleget, mégis valahogy az a szokás, hogy ahogy közeledik a naptárcsere időpontja és jönnek az ünnepek, mindenki elővarázsol még néhány nagyágyút a kalapból. Nálam sem volt ez másképpen, és mivel akadt néhány bor, ami az év végi toplistámon is szerepel majd, a két ünnep közötti blogos uborkaszezont kihasználva néhány sorban megemlékeznék az elmúlt napokban kiürített palackok tartalmáról.

Sokáig rágódtam egy igazán méltó, ugyanakkor figyelemfelkeltő címen, de aztán arra jutottam, hogy néha egy szó többet mond, mint egy kacifántos körmondat, így maradt a Quintarelli. Szinte minden borvidéken vannak nevek amelyek fogalmakká vállnak, nálunk talán a legismertebb ilyen név Szepsy Istváné. Olaszországban szinte minden komolyabb borvidéknek van legalább egy doyenje, Toszkánában Biondi Santi, Piemontban Angelo Gaja, vagy mint a címszereplő Gisueppe Quintarelli Valpolicellában.

Indult nekünk egy teljesen véletlenül és spontán megszületett minisorozatunk, amelyben ungert és jómagam valamilyen koncepció vagy éppen totális véletlen folytán egymás mellé került Kreinbacher-borpárokat boncolgattunk (1., 2., 3.). Az ad hoc sorozat tavaly nyáron félbeszakadt, de most itt a folytatás.
Eredetileg úgy indult, hogy egy 2006-os Öreg Tőkék Bora néz majd farkasszemet a 2013-as kiadással, de amíg előbbi szépen elfogyott, addig utóbbi a TCA áldozatául esett. Az addigra kifutott 2013-as évjáratból már nem tudtak cserepalackot adni a borkereskedésben, így az aktuális 2015-ös évjárat egy palackjával vigasztalódhattam. A 2015-ös Öreg Tőkéknek még adnék egy kis időt (talán kap majd egy játszótársat valamikor a sorozat újabb részében :)), Somlón viszont időközben újra leástak a pince mélyére és ezúttal 2006-os Taposó-kút került ki a kereskedések polcaira. Így - bár nem ugyanakkor nyíltak ki a palackok - a két 10 éves bor lesz a mai poszt témája.
 

(A fotóhoz Nagy Gábor (gaborfoto.com) Somló-naptárának novemberi képe szolgáltatta a hátteret)

Mi jutott eszembe az Alföldről, még nem oly régen? Kb. ugyanaz, mint neked, ó nyájas olvasó. Homoki lőrék, tablettás borok, zörgős műanyagkannák, jövedéki csalás és társai. A hatalmas területen, a pest megyei Csepeltől le délre a szerb határig, keleten pedig a Tiszáig terpeszkedő Kunsági borvidék még ezen belül is műfajteremtő. Csengőd falu határában járunk, amely éppen csak kívül esik az aranyháromszögként elhíresült Soltvadkert, Kiskőrös és Kecel által határolt vidéken. Egyesek bizton állítják, a kis régió jómódúsága az elnevezés oka, mások szerint a Bermuda-háromszög sem tudna annyi szőkítésre váró fűtőolajat és jótékony kristálycukrot elnyelni, amennyi a kilencvenes években ide beáramlott. Nehéz helyzetben van az alföldi bor, ez nem is kérdés és az elmúlt húsz évben vajmi kevés történt, hogy reálisan értékelt helyét a fejekben újra elfoglalja. Hiába tömték ki a soltvadkerti Frittmann Jánost (2007), majd a csepeli Gálné Dignisz Évát (2013) a naftalinszagú „Év Bortermelője” díjjal, ez maximum csak rajtuk segített, az alföldi bor kereke tovább pörög a homokban. Pedig nagy tévúton jár az, aki szerint az Alföldön csak az alapszükségletet lehet kielégíteni. De a megoldás létezik, egyúttal kézenfekvő is: nem a homoktenger, hanem tán a gazda akarata és képessége a nyitja. Csengődnél messzebbre sem kell menni, ahol Köpcös félreeső tanyája az alföldi bortenger váratlan szingularitása. Nem élvez ez semmiben sem kiváltságos előnyöket, mert a puszta ugyanúgy kegyetlen itt is, mint máshol. De míg sokan egyhelyben állnak, itt az alkotó energia kitörni látszik és egyszerre számlálatlan dimenzióban mozog…

Van Ausztráliában egy pince, jó mélyen a Clare Valley-ben eldugva, úgy hívják Wendouree. A neve nemes egyszerűséggel csak ennyit jelent az aboriginalok szájából: „kopj le!”. Nincs Facebook oldal, nincs e-mail cím, nincs website, nincsenek furmányos marketingesek, nincsen semmi, csak egy telefonszám, amire hiába csörgetsz, nem veszik fel. A látogatót fix „Closed” tábla fogadja és nincs tovább a behajtónál. Nincs kóstolás, nincs látogatás, nincs abszolút semmi. Teljesen mindegy ki vagy, mennyi a pénzed, hányan olvasnak, vagy miniszterelnök-e vagy. Ha fényévenként mégis sikerül valakinek a kerítésen túlra jutnia, mutatnak pár mintát, ha esetleg újságíró vagy, diszkréten megkérnek, ne tudósíts róluk. A borok egy zárt levelezési listán (levél: értsd kézzel papírra írva, borítékban elküldve) kelnek el, amelyre még felkerülni is szinte lehetetlen, de ha sikerül, meg kell várnod, amíg valaki ki nem hal, vagy másodlagos kereskedésért le nem tiltják örökre. Az egész történet nem lenne túl érdekes, ha a borok rosszak lennének, vagy „csak” a ma elvárt csúcsboros színvonalat képviselnék. De a Wendouree valami egészen más, valami elképesztően szokatlan. Egy hanyag mozdulat kell csak neki és túllép a kereteken, állva hagyja az ausztrál borkliséket és pofátlanul leckéztet. Megint egy év, megint Halász Attila és az immár klasszikussá váló Red Earth (Terra Australis) kóstoló Budapesten.

Kedves kostolótársaim már mindent leírtak, amit érdemes volt a Barakonyi vertikálisról, de mégis azt éreztem, hogy én is lelkendeznék egy csöppet afelett, hogy van olyan magyar fehér bor, amiből lehet egy évtizedet átívelő és átütő sort lerakni az asztalra. Személy szerint én nagyon bíztam a jó szereplésben, de a társaság nagy részének leesett az álla, hogy itt ülünk egy tokaji (fél)száraz fehér borsor felett, ami egy egész évtizedet átölel, benne minimum két, (2010/2014) de lehet több extrém évjárattal és egy fél pillanatra sem bicsaklott meg sem a minőségi, sem a stílusbeli képzeletbeli ív. Nem akarok borbulvárosan fogalmazni, az élmény hatására túl nagy lelkesedéssel visszapillantani, de a tárgyilagosság szilárd talaján állva sem állíthatok kevesebbet, hogy nincs még egy ilyen fehérbor Magyarországon, aki tudna ennyire egységes stílusú, az évjárati hatásokat is híven tükröző, mégis egységesen magas színvonalat reprezentálni, egy dekádon át. Ott vagyok a történet elejétől, gyakran és szívesen fogyasztom ezt a bort, de a sok pillanat felvétel alapján nem állt egybe ez a panorámakép, ami a dűlő, szőlő és borász triumvirátusából állt össze. Ezen az estén konfirmáltam azt a régóta fennálló  sejtésemet igazi  meggyőződéssé, hogy a Barakonyi hárs, a legszebben érő, legegyenletesebb minőségű fehérbora kis honunknak. A nem is olyan régen tartott hárslevelű éjszaka előkóstolóján a huszonötös válogatottból nem jött össze annyi klasszis, mint ennek az egy bornak a tízes pakkjából.

Bárdos Sarolta és Molnár Péter családi pincészete, a Tokaj Nobilis igazi kis ékszerdoboz és egyben hosszú ideje betonbiztos pont a tokaji családi pincészetek egyre bővülő mezőnyében. A 2000-ben alapított bodrogkeresztúri pince 6 hektárról, két dűlőből készíti borait, és a Bárdos Sarolta szakértelmével és gondosságával készített borok évek óta stabilan a borvidéki elitbe tartoznak. A száraz borpiramis csúcsán a Barakonyi-dűlőből készített hárslevelű és furmint áll, kettejük közül talán mégis inkább a szimplán csak "Hárs" névre keresztelt bort lehet kiemelni, ez ugyanis - a Barakonyi Furminttal ellentétben - az ideit is beleszámítva minden évben elkészült, ami figyelembe véve, hogy 2010-ben és 2014-ben több neves tokaji borászat nem hozta ki száraz csúcsborát, már önmagában komoly fegyvertény. Sőt, nagyon úgy tűnik hogy ezekben az évjáratokban a Hárs ráadásul remekül teljesített, ez pedig tovább emeli ezeknek az egyes boroknak, és általában a Barakonyi Hársnak a presztízsét.
A Nobilis Barakonyi Hárs boros pályafutásom eleje óta sok szép élményt adott, és bár tudatosan egy ilyen vertikálisra nem készültem, úgy adódott, hogy 2009-től minden évjáratból maradt legalább 1-1 palackom. Öt évjárat birtokában már megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy érdemes lenne egy kóstoló keretében végigkövetni a Barakonyi Hárs történetét. Bárdos Sarolta nagylelkű felajánlásával a pince készletéből pótolta a hiányzó évjáratokat, így jöhetett el a történelmi pillanat: 10 évjárat Barakonyi Hárs sorakozott fel előttünk az asztalon.

Idén lesz 25 éves Tokaj-Hegyalja egyik legpatinásabb birtoka, a Hétszőlő. 25 év nagy idő, van mire visszapillantani. Nem kell mondani mekkora feladat lehetett jó egy negyedszázada mindent újrakezdeni Tokajban. A Hétszőlő mögött francia tőke dolgozott, de a tokaji bort akkor is újra fel kellett találni. Mind szőlészetileg, mind borászatilag számtalan dolgot ki kellett próbálni és adjuk meg, a Hétszőlő kiválóan vizsgázott. Mint az „újhullámos” aszú-vita egyik főszereplője hamar a borvidék meghatározó pillére lett és történelem ide vagy oda, a kilencvenes évek eleje óta képviselt filozófia beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Így lehet, hogy ma a Hétszőlő ismét történelem és ugyanúgy Tokaj-Hegyalja, de mégis a maga módján, egyedi megfogalmazásban. De nem lennénk Magyarországon, ha a pompás évfordulót nem mocskolná be valami ocsmányság. A magyar állam ugyanis egyoldalúan kirúgta a birtokot a száz évre kötött földbérletből. Tehát miközben itt vidáman kóstolgatunk, nem tudni, mikor fullad meg a Hétszőlő az állam polipkarjaiban…

Úgy adta a sors, megint összejött egy ütős kis spanyol sor. Nem tudom miért van, de időről-időre megjön az étvágyam a csúcs-tempranillóra. Igaz, nem állíthatom, hogy tökéletesen érett állapotban keveredek velük randevúba. De most némileg más a helyzet, csakúgy, mint a múltkor. Tavaly volt szerencsénk egy fura és itthon egészen rendhagyó gyűjteményből vásárolni néhány korosabb darabot, így nem volt kérdés, össze kell dobni egy spanyol kontingenst. Végül Ribera del Duero lett a vezérfonal, azon belül is egy igen szép csokor a legendás Vega Sicilia birtokairól. Hogy a kontextust jobban értsük, Toroval és Riojával szegélyeztünk.

Ha tavasz, akkor Drop Shop Austria, amely most már hagyományosan talán az év legerősebb boros rendezvénye Budapesten. Nem csupán a hangulat és a helyszín jó (Gerbeaud Ház), de borok is kiválóak, nem másodsorban üdítően hibátlanok. De ha ez még nem lenne elegendő, akkor ott vannak a mesterkurzusok, ahol felhőtlen igyekezettel próbálnak mindig valami újat, valami ismeretlent mutatni. Idén a Fertő-tóhoz közeli, világhírnévnek örvendő Kracher pincészet fajta és vertikális kóstolójával kezdtem a délutánt. A borászat képviselője, Erich Andert értékesítési vezető, a jelenlegi tulajdonos-igazgató Gerhard Kracher jobb keze mutatott egy szép kis Kracher-sort, amely szépen engedett elmélyedni a világszerte rajongott pincészet filozófiájában és hosszú évtizedek alatt kialakított stílusában.

A 2012-es Kopar áprilisi debütálásának apropójából több borszakíró és borblogger társaságában egy sajtóút keretében látogattam el Gere Attila Pincészetéhez. Bár a Kopar-túra gerincét ténylegesen egy Kopar-sor képezte, az egész napos program során átfogó képet kaptunk a Gere-birodalomról, természetesen számos bor kíséretében. A korábban Csillagvölgy Pincészet néven ismert Gere & Schubert Pincészet volt utunk első állomása, majd a kora délutáni Kopar-kóstoló után a Mandula Étteremben zártuk a napot egy remek vacsorával és sok-sok borral. Öveket becsatolni, maraton következik.

Pár nappal ezelőtt, április 14-én, nagy sajtójelenlét mellett mutatta be Gere Attila pincészete a Kopar legújabb, 2012-es kiadását. Ez hamar végig is szaladt a borsajtón, de itt most nem erről, hanem egy független Kopár/Kopar vertikálisról tudósítok, amely egy kivételes véletlennek köszönhetően pont ugyanezen a napon jött tető alá. Csak nem Villányban, hanem Budapesten és nem egy részleges sort kóstoltunk magnumokból, hanem egy teljes sort normál palackokból. Majd a villányi heppeningről is tudósítunk, hiszen furmintfan kolléga ott volt a helyszínen és első kézből szondázta a magyar borlegenda aktuális évjáratát. Most azonban szimplán nézzük meg, hogy is muzsikál a Kopár/Kopar legenda, kezdve a történet 1997-es indulásától, az éppen kiadott 2012-es örökösig.

Több mint három éve írtam, hogy valpolicella nem igazán van jelen sem a bortékák kínálatában, sem a boros blogok gyakran megjelenő témái között. A kisebb alkoholú, zéró édesség érzetű, karcsú testű, savakra építő modern vörösboros trendek nem igazán kedveznek továbbra sem ezeknek a bor dinoszauruszoknak, de még így is őrzi  a “borok nagy alkalmakra” pozícióját. 

Mindenesetre az utóbbi időben két igen tetszetős Amaronéval is találkoztam, gondoltam hátha érdekel valakit, annak ellenére, hogy személyesen nagyon kevés amarone-fant ismerek. Én amit igazán szeretek benne, hogy nem igazán hasonlít semmire. Nem csak az extrém nagyságú beltartalma miatt, de stílusában, illatában és ízében sem könnyű párhuzamot vonni más tipikus vörösborral. Az egyediség okait egyértelműen már a szőlőben kezdődnek: corvina/molinara/rondinella 
szőlő nemhogy a világban, de Olaszországban sem nagyon fordul elő Valpolicellán kívül és a pincében sem mindennapi a technológia, bár az "appassimento" Itáliában elég népszerű: Szicíliától Dél-Tirolig éppúgy készítenek így borokat, bár ezek inkább édes (fehér)borokat eredményeznek. Egy jó amaronénak nem elég jó vörösbornak lenni, százszor inkább veszek magamhoz egy karakteres és jellegzetes amaronét, mint egy jó minőségű cabernet plussize imitátort. Ugyan nem sok helyen olvastam hasonló leírásokról, de nekem a legtöbbször, a vér, paradicsom és a bolognai szósz képe ugrik be amarone fogyasztása közben. A gyümölcsök közül a cseresznye mellett nem ritkán a szamócás-málnás vonal is hangsúlyos. Találkoztam már nyitáskor csatorna szagú amaronéval is,egyszerűen annyi minden van benne, hogy nyitás után egy ideig nem lehet eligazodni az illatok kakofóniájában, bár tapasztalatom szerint ez majdnem mindig kiszellőzik idővel.

Ma már természetesnek tűnik Etyek és a pinot noir házassága, de közel sem volt ez mindig így. Sőt, sokan talán nem is gondolják, hogy a jelenleg előttünk folytatódó történet mindössze 15 évvel ezelőtt kezdődött. Az Etyeki Kúria 2001-ben - a borvidéken elsőként - telepített pinot noirt a Nagy-Látóhegyen, 2003-ból jelent meg az első pinot-juk, amely annak idején zajos sikert aratott, és azóta is a pincészet szortimentjének egyik legfontosabb bora készül a fajtából. Mára már hagyománnyá lett, hogy a Kúria minden évben elővesz néhány féltve őrzött palackot a korábbi évjáratokból, és az összegyűlt vendégeknek egy vertikális kóstolót tart a pince rezervált pinot készletéből. Idén sem történt másként.

Akármilyen sok boros rendezvény is van már az országban, vertikális pinot noir-kóstolókkal elég ritkán találkozni. Én személy szerint soha életemben nem voltam komolyabb pinot-vertikálison, úgyhogy április első hétvégéjén éltem a lehetőséggel, hogy megtörjem a jeget.

Sokféle vélemény kering a száraz tokaji (vagy akár somlói) furmint (és a furmint farvízén a hárslevelű) érlelhetőségéről. A borászok általában jól érlelhető fajtának gondolják a furmintot, nem ritkán évtizedes potenciált is emlegetve, ugyanakkor gyakran hozzátéve, hogy a modern kori tokaji száraz furmint eddigi rövid története miatt viszonylag kevés tapasztalat áll még rendelkezésre. Sok tényező szerepet játszik ebben a dologban, a mérleg mindkét serpenyőjét tekintve. Csak hogy a fajta jellemző tulajdonságainál maradjunk, előnyként például a furmint jellemzően jó savait (bár erre azért a meleg évjáratok rá tudnak cáfolni), míg hátrányként az oxidációra hajlamosságát szokás emlegetni.
Szintén érdekes kérdés, mennyire kell, vagy érdemes egy furmintot érlelni, megéri-e a komolyabb élményfaktorban reménykedve évekig tartogatni egy palackot, vagy jobb biztosra menni, és fiatalon meginni. Az évjárattól kezdve a borkészítési technológiáig ez is számos tényező függvénye, így egy univerzális megoldókulcs erre a kérdésre aligha létezik. A legtöbb száraz bor fiatalon került a forgalomba, de egy-két borász kifejezetten szereti néhány évig palackban érlelni a borait, mielőtt azok a eljutnak fogyasztóhoz.
Szigorúan magánvélemény, de egyre inkább úgy gondolom, a száraz furmint/hárslevelű (potenciális) hosszú érlelhetősége nekem most többnyire csak egy beváltatlan bónusz lehetősége. Ha úgy tetszik: ígéret, de nem bizonyosság. A világ nagy fehér borai, a tokaji száraz furmint nemzetközi kontextusában leggyakrabban emlegetett burgundi chardonnay-k, német/osztrák rieslingek, a Loire-völgyben készített chenin blanc-ok mind-mind hosszú életű borok, így ha ezekkel akar versenyezni a furmint, a komoly érlelési potenciál valóban lényeges (főleg úgy, hogy az árak már közelítenek, sőt). Egy legalább 5000 forintos dűlős tokajival kapcsolatban már alapelvárás, hogy ne hulljon szét 2-3 év alatt, de úgy vélem, a nemzetközi piacra szánt száraz tokaji stílusának csiszolgatásában a stabilan évtizedekben mérhető érlelési potenciál egyelőre másodlagos kérdés a jól ihatóság, elegancia, egyensúly mögött. Egy szép érett bornak ugyan nagy lehet a presztízse, de miért is tartogatná a legtöbb fogyasztó a palackjait hosszú évekig, ha 2-3 évesen még telis-tele van friss ízekkel és csilingelő savakkal, a további érlelés pedig már kockázatokat rejt magában.

Érlelés/érlelhetőség kérdésében igazságot tenni nem akarok (persze ha akarnék, sem tudnék), láttam már példát majd' 10 évesen is remek formában, sőt akár ereje teljében lévő furmintra éppen úgy, ahogy 3 évesen oxidált és ellaposodott dűlős „csodára”, úgyhogy inkább csak "hangosan" gondolkodom. Jól ihatóság, elegancia, egyensúly tekintetében már van sok - és egyre több - szép példa Tokajból, 8-10 év után is szépen muzsikáló száraz borokat tekintve viszont egyelőre a kevés tapasztalat alapján is vegyes képet alkothatunk. A tapasztalatok gyűjtése azonban mindig érdekes élmény, úgyhogy ennek fényében össze is gereblyéztünk néhány érettebb száraz tokajit, hogy megnézzük, hol tartanak most.
Táncoló Medve is ott volt a kóstolón, az ő jegyzeteit is olvashatjátok.

Lassan nemhogy a februárnak, de már a márciusnak is vége, magam sem tudom miért késett ennyit ez az írás, de most itt van.
Az első bodrogkisfaludi farsangról tavaly nagyon kellemes élményekkel (és még kissé zúgó fejjel) távozott kis kompániánk, idén sem hagytuk ki a mulatságot. A bodrogkisfaludi közösségépítés jegyében szervezett hétvége menetrendje a múltkorihoz nagyon hasonló volt: szombaton este árverés és vacsora, majd különféle játékokkal színesített farsangi bál, másnap pedig reggeli. Az árverésen idén Bodrogkisfalud nevének betűire - és a betűket kísérő borokra - lehetett licitálni. A betűket palackelválasztó lapokra Voronkó Vera kalligráfus művész álmodta meg és rajzolta fel, majd a betűket használt dugókból rakták ki. A bevételből a tavalyi árverésen gyűjtött pénzből megkezdett bodrogkisfaludi biciklipálya építését folytatják, illetve a gyermekeknek egy sporttábort szerveznek.
A farsang volt a hétvégi főattrakciója, de az esti mulatozás előtt volt még lehetőségünk kóstolni is. A Sárga Borházban elköltött szombati ebéd után a Disznókő Szőlőbirtok feldolgozóját néztük meg, majd Bodrogkeresztúrra érve a Tokaj Nobilis 2015-ös borait néztük végig még hordó- és tartályminta formájában, a farsangon pedig abban a szerencsében volt részem, hogy néhány régi Bott és Füleky bort kóstolhattam.

Ahogy Piemont felé elindultunk, csak mellékszálnak gondoltuk az egyéjszakás megállót Alto Adige-ben. Nagyon vártuk már, hogy a hosszú út után kiszállhassunk végre a mikrobuszból, megmozgassuk fáradt csülkeinket és némi evés-ivás sem jött volna rosszul. Egyikünk sem várta azonban, hogy Alois Lagedernél ekkora adagot kapunk Alto Adige furcsán érdekes világából, ahol az ember a lapos almaföldekről indul, és ha nem vigyáz, könnyen az égben találja magát. Südtirol hangadás következik Lageder borosüvegein keresztül.

Van az a fura és megfoghatatlan érzése az embernek, hogy az ízlése állandóan változik. Ahogy egyre többet tapasztalunk, talán – gondoljuk – egyre közelebb kerülünk valamiféle bölcsek kövéhez. Amit talán sok-sok éve kedveltünk, ma már csak fanyalogva nézegetnénk. A sok élmény és méricskélés kitágítja a világot, a rossztól a csúcsig, a kristálytisztától a dögletesig vagy ezerszer oda-vissza dobál. Aztán könnyen kiderülhet, hogy a régi, az akkor feledhetetlen most az egyre táguló játéktér szélén billeg, pont ott, ahonnan valamikor elindultunk. Nem feltétlenül arra a jól „becsattantós” időszakra gondolok, amikor mindent megittunk, aztán később csak próbáltunk felejteni. Arra gondolok inkább, amikor az ember már egy kicsit rutinosabb és nagyon is odafigyel arra, amit csinál. Ha a változás folyamatát akarjuk követni, vannak azért biztos pontok, de valljuk be, nagy a homályzóna is. Én például vagy 15 éve voltam először Villányban és teljesen letaglóztak az akkori borok. Még az a hülye kis oportó is adta az x-faktort, a többiről pedig ne is beszéljünk. Az akkort rekonstruálni nem lehet, hiszen kétszer ugyanaz a bor nem fordul meg senki a poharában. Aztán ha mégis előkerül egy-egy korabeli referencia pont, akkor néha megszólal a vészcsengő és komoly zavar keletkezik a mátrixban. Ilyenkor kell megállni egy pillanatra és elmélázni azon, hogy ki vagy mi változik itt és vajon miért konyult le végleg kábé 10 éve a villányi csúcsboripar?

A Terroir Club - mit iszol? sem maradhatott ki a Furmint Februárból, és ennek apropóján "Furmint kerekasztal" címmel egy igen érdekes eseményt szerveztek a Pesti Vigadó éttermébe. Élvonalbeli magyar borászatok furmintjai sorakoztak fel több évjáratból, külföldi borokkal karöltve, így időben és térben egyaránt széles kitekintésre kaptunk lehetőséget. A tokaji és somlói furmintok mellett wachau-i rieslingeket, burgundi chardonnay-kat és a Loire-völgyből érkező chenin blanc-okat kóstoltunk, így három nagy bort adó nemzetközi fajta biztosította a külföldi kontextust. A szervezők meghívására eljöttek a bemutatott furmintokat készítő borászok is: Bodó Judit és Bodó József (Bott Pince), Demeter Zoltán, Juhász Szabolcs (Királyudvar) és Takács Lajos (Hollóvár) osztotta meg gondolatait a közönséggel.

(Juhász Szabolcs, Takács Lajos, Bodó József, Bodó Judit és Demeter Zoltán)

Biztosan nem én vagyok az első, aki a Clint Eastwood 1973-as filmjének magyar/angol/akármilyen nyelvű címét vette kölcsön egy magnum palackokat is felvonultató borkóstolóról szóló beszámolójában, de most, hogy ezt is lehúzhatom a bakancslistámról, térjünk is a tárgyra. :)
A Bortársaság Vécsey utcai ("Parlament") borboltjának emeletén heti több alkalommal tartanak különféle tematikus kóstolókat. Havonta egyszer "Borász a házban" jelige alatt borászokat is meghívnak, hogy meséljenek munkájukról, boraikról. Február lévén adta magát, hogy ebben hónapban a furmint legyen porondon, ennek jegyében a tolcsvai Tokaj Oremus képviseletében Bacsó András és Ujfalussy Szabolcs volt a kedd esti esemény vendége. Számtalan érdekes téma előkerült az este folyamán a birtok alapításától technológiai dolgokon át a portfólió kialakításáig. Ami a borokat illeti, a Mandolás három különböző évjáratát kóstoltuk meg 0,75 literes és másfél literes magnum palackokból, majd egy késői szüretelésű bor következett, végül két különböző évjáratú 5 puttonyos aszúval zártuk a sort.

Ahogy telnek az évek, egyre gyűlnek a tokaji termelők és egyre több száraz bor tűnik fel a piacon. A növekedési tendencia dicséretes, áramlik a tőke Hegyaljára. Ami 20 éve Villány volt, az most már végérvényesen Tokaj. Ezzel párhuzamban szépen emelkednek az árak és a dűlős boroknál nem épp ritka a tízezerbe hajló palackár. Nem kétséges, a nagy száraz fehéret próbálják meg sokan célkeresztbe vonni. Az árcédula ehhez már biztosan a jó irányba mutat, a story adott, a palackok színes kövekkel kitámasztva csalogatnak. Kérdés persze nem sokkal van kevesebb, mint egy évtizeddel ezelőtt volt, de legalább a piac fejlettebb és úgy tűnik átmozogtunk a nagy és a drága vörösekről a krőzus-Tokajira. Hogy megérik-e ezek a pénzüket? Hát erősen véleményes és egyénje válogatja, ki és mit vár – bármit is jelentsen ez a fogalom – a nagy érett fehérbortól. Ezen a téren néztünk most körül a Dagadtos barátunk által összeállított kóstolósorral. Szóval, mire mennek a viseltes tokaji száraz furmintok és hárslevelűk?

A címadásban az alliteráció kimaxolva, de lássuk, miről is szólt ez borkarácsony... előtte azonban még boldog karácsonyt szeretnék kívánni minden kedves olvasónknak!

Tavaly hagyományteremtő célzattal első alkalommal rendezték meg balatoni borászok és vendéglátósok az Adventi Balatoni Szalont a Városligeti Műjégpálya dísztermében. Idén is sokan összegyűltek a balatoni gasztronómiai ismert arcai közül, hogy bemutassák termékeiket és szolgáltatásaikat az érdeklődőknek. Az est nyitásaként a borászok "borkarácsonyfát" állítottak a műjégpálya közepén, majd átkerült a hangsúly az illatokra és az ízekre.
A Balatonon az utóbbi években egyre nagyobb a mozgolódás, a borászok, éttermesek a tóparti infrastruktúra és vendéglátás felvirágoztatása érdekében széleskörű összefogást sürgetnek, és igyekeznek ezt tettekkel is alátámasztani. A Nyitott Balaton, a Balatoni Kör (amelynek eddigi elnöke, Kardos Gábor éppen a rendezvényen adta át a tisztséget Laposa Bencének), a Badacsonyi Kör, a Badacsony New York-ban, az északi parti őszi-téli gasztrotérkép, a Csopaki Kódex, vagy a Vörös Balaton már mind különböző méretű és kiterjedésű. de hasznos összefogásnak az eredménye, most pedig egy "összbalatoni" újdonságból, a BalatonBorból is kaphattunk egy kis ízelítőt.

Szokolai Mátéval és Kazinczi Zsuzsával már rég ismerjük egymást, de valahogy sosem jutottam el a kóstolóikra. Pedig a Wineporn név alatt szervezett borestek izgalmasabbnál izgalmasabb magyar és külföldi tételeket vonultatnak fel. De önmagában ez nem lenne nagy poén, máshol is lehet jó borokat kóstolni, ugye. Mivel azonban Zsuzsa és Máté bizományos borkereskedelemmel, sőt borárverések szervezésével is foglalkozik, egy széles eladói kör készleteire van rálátásuk, így a Wineporn esteken érett, szinte hozzáférhetetlen borokra lehet rápróbálni. Ezek közül egyik-másik a hazai és nemzetközi bortörténelem állomásaiba is betekintést enged. Végre aztán a „Spanyol virtus” c. érett spanyol csúcsborokat felvonultató kóstolóra sikerült eljutnom, amely pár kihagyhatatlan, évtizednél is idősebb legendát ígért a poharakba.

Vannak visszautasíthatatlan ajánlatok az ember életemben, így amikor a Wineglass Communication képviseletében Tóth Adrienn megkeresett, hogy az aszú népszerűsítésének érdekében indított #KoccintsAszuval kampány keretében lenne-e kedvem megkóstolni a Gróf Degenfeld Szőlőbirtok három különböző évjáratú aszúját és megírni a véleményemet, nem mondhattam nemet. Különböző évjáratok aszúit ritkán lehet kóstolni egymás mellett, pedig izgalmas dolog, hiszen az aszúkarakter kifejlődésének, változásának különböző stádiumai és az évjáratok jellegzetességei, illetve ezek kombinációi (és még persze sok más tényező is) minden egyes aszúnak egyedi arculatot kölcsönözhetnek. 

Az év eleji syrah-kóstoló második felvonása már hosszabb ideje be volt tervezve, végül októberre sikerült összetrombitálni a társaságot, most éppen a Tütübe. Ismét összegyűjtöttünk egy csokorra való syrah-t, ezúttal azonban csak magyar versenyzők voltak a mezőnyben. Nem volt komolyabb beszerző hadjárat, mindenki hozta, amit talált. A borok nagy része a 2011-es évjáratból érkezett, és egyúttal egy mini Kreinbacher-vertikális is összejött a sorban. A borokat vakon kóstoltuk, és a második kör után lepleztük le a palackokat.