Szinte biztos, hogy mindenféle hűségvizsgáimat nem a tankönyvszerű rozékapcsolatomból fogom majd letenni, ha úgy alakul. Történt ugyanis, hogy gyakorló serdülőalkoholistaként nagyjából hat-hét évvel ezelőtt az ilyesfajta könnyű, rózsaszín árnyalatokkal dolgozó belépőborok tereltek bele azokba a zsákutcákba, amelyeket szaknyelvszerűen csak borbuzulásnak szokás hívni. Világos, hogy huszonnégy darab évemmel nem tartozok, nem tartozhatok a villányioportó-beszoptatón nevelkedettek errefelé jól ismert szekértáborába. Nem szükségszerű persze hűségesküt fogadni azoknak az ezerforintos fajélesztő-közvetítőknek, melyek annak idején úgy belevittek a sűrűjébe, hogy azóta sem tudom látni a kiutat a drágábbnál jobb vörös- és fehérklasszisokkal kipakolt macskaköves labirintusból. Az viszont, hogy a rozé, mint a bor egyik lehetséges fajtája simán feledésembe merült az elmúlt két évben (tehát gyakorlatilag egy árva kortyot sem ittam, úgy tisztán, mint beszódázva), némileg szomorú, így hát szorulna némi magyarázatra is. Magyarázat helyett viszont úgy döntöttem, hogy a hosszú és kellően lassan melegedő nap végén megtöröm a csendet és beruházok a balatonfőkajári Feindék borházának aktuális cabernet-rozéjára. Azt mondjuk perverzebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy lesz olyan jó, hogy azon nyomban rá is ragadok a billentyűzetre. Ráadásul ezúttal nem a maradékcukortól.

A nyári napforduló estéje, illetve Szent Iván éjszakája mindig is különféle vallási és világi ünnepek ideje volt, nem csoda, hogy országszerte egyre több boros rendezvényt is ehhez közel eső napra szerveznek meg. Az Etyeki Kúria tavaly szervezte meg az első ChardonnÉJ-t, és a rendezvény sikere után adta magát az idei folytatás. A Kúriánál úgy vélik, hogy az utóbbi időben parkolópályára állított chardonnay több figyelmet érdemelne, ezért összetrombitáltak néhány hazai és külföldi pincészetet, hogy közösen megmutassák a fajta különféle arcait és erényeit.
A vendégborászatok száma a tavalyihoz képest a duplájára nőtt és különleges reserve tételek is előkerültek a pincék mélyéről, így valóban elég komoly merítés jött össze a hazai kínálatból, néhány külföldi tétellel kiegészülve. A pincészetek mellett a Bortársaság is hozott néhány külföldi bort és pezsgőt. A Kúriával szomszédos EtyekM készített finomságokat a borok mellé és a kóstoló után egy koncert zárta az estét.

A Jó éjszakát Mád kapcsán egy különleges kóstolóról már beszámoltam, azonban ha már a legtöbb pince ilyenkor tárt kapukkal, különféle programokkal, bejelentkezés nélkül várja a látogatókat, természetesen nem értük be ennyivel. Az Y generáció kóstolója után nyakunkba vettük a mádi utcákat, és bejártunk néhány mádi pincészetet. Útitársaim még nem jártak a Holdvölgynél, úgyhogy itt kezdtük az ad hoc bortúrát. Ezután Lenkey Gézánál következett egy kis borozással összekötött meccsnézés, a Barta Pincénél tett látogatást követően pedig az éjszaka folyamán már csak Zsiraiék és Lenkey Géza főhadiszállása között ingáztunk.

Amíg mi itt az északi féltekén még csak reménykedünk benne, hogy a 2016-os évjárat tökéletes lesz (bár pl. Chablis-ban sajnos erről már szinte biztosan letettek) addig a déli félgömbön már túl is vannak a szüreten, sőt - mint azt a mellékelt ábra is mutatja - lassan az első fecskék is megérkeznek az új évjáratból.
Az 1988-ban alapított Vina Montes-nél 2015-ben készült először ez a kifejezetten korai szüretből származó sauvignon blanc. Az új bor nagy siker lett, így természetesen jött a folytatás. A közönséget általában megosztó fajta nekem nagy kedvencem, nyáron pedig különösen jól csúszik, úgyhogy ez a bor most éppen kapóra jött.

Eltelt az első 6 hónap az évből, gondoltam, itt az ideje egy újabb egyvelegnek. Először a külföldi borok jönnek, következzenek tehát az elmúlt 6 hónapban kóstolt/ivott, posztba nem öntött, de jegyzetelt borok. Luxemburgi rieslingtől dél-afrikai vörös házasításig lesz itt minden, öveket becsatolni...

Világos, hogy a lokális felmelegedés időjárási viszonytagságai között az alkalmi nagyfogyasztók többségéből előbújik a letagadott szezonivó. Ennek ellenére a mellek teljes szélességével állítom, hogy nálam hasonlóképpen jólesően csúszik a nagyvörös július közepén, mint az irsaifröccs a strandkerítés külső oldalán. Ha már borra jut, belépőre ugyanis úgysem marad forintkredit. Azt akarom csak mondani, hogy nem a hotelszoba-szauna és a tűző negyvenfokos mellékutca-aszfalt vitt rá arra, hogy a szokásos, már-már hazai csendes-pályát elhagyva úgy nyúljak bele a buborékosba egy külhoni Lidl gondolavégén, hogy aztán napokig ne tudjak lecuppanni a témáról. Merthogy a címszereplő hiperkínált prosecco konkrétan három napon keresztül, kisebb megszakítások nélkül csúszkált le torkainkon palackszámra tulajdonképpen úgy, mintha kötelező lett volna. Az ilyesfajta idegenszívű Jedlik-tagadó tökéletes fröccshelyettes pedig eléggé ritka abban a borárszegmensben, amit még svájci frank-alapú hitelesség mellett is nyugodt szívvel csenget ki a piros-fehér országban az egységnyi magyar. Nem is egyszer, inkább többször.

A Jó éjszakát Mád! nevű rendezvény keretében fiatal tokaji borászok részvételével remek kóstolót szerveztek a Zsirai Pincészet Vendégházába. A borvidék 6 különböző településén található pincében dolgozó 6 ifjú borász hozott magával 2-2 tételt, majd este ugyanitt további borokkal lehetett folytatni a mulatozást hangulatos fények és zene mellett. Nagyon barátságos légkörű, családias hangulatú rendezvény volt, szemmel láthatóan nagyon jól érezte magát mindenki, nem csupán a borok jótékony hatása miatt.
A kötetlen, laza hangulat ellenére úgy éreztem, többet jelentett ez a kóstoló, mint csak egy kis buli, hiszen a legfiatalabb borászok - Tokaj-Hegyalja jövőjének egy szelete - mutatkoztak be együtt. Az új generáció fiatalos energiája, külföldi tapasztalata, szakmai felkészültsége, a borvidék iránti hűsége kulcsfontosságú Tokaj jövője szempontjából. Ha ez csak rajtuk múlna, én nem aggódnék. A borok általában jók vagy – korukból adódóan még – ígéretesek voltak és öröm volt látni az összetartást, a lelkesedést és a tettvágyat ezeknek az ifjú borászoknak a körében.

Kedves kostolótársaim már mindent leírtak, amit érdemes volt a Barakonyi vertikálisról, de mégis azt éreztem, hogy én is lelkendeznék egy csöppet afelett, hogy van olyan magyar fehér bor, amiből lehet egy évtizedet átívelő és átütő sort lerakni az asztalra. Személy szerint én nagyon bíztam a jó szereplésben, de a társaság nagy részének leesett az álla, hogy itt ülünk egy tokaji (fél)száraz fehér borsor felett, ami egy egész évtizedet átölel, benne minimum két, (2010/2014) de lehet több extrém évjárattal és egy fél pillanatra sem bicsaklott meg sem a minőségi, sem a stílusbeli képzeletbeli ív. Nem akarok borbulvárosan fogalmazni, az élmény hatására túl nagy lelkesedéssel visszapillantani, de a tárgyilagosság szilárd talaján állva sem állíthatok kevesebbet, hogy nincs még egy ilyen fehérbor Magyarországon, aki tudna ennyire egységes stílusú, az évjárati hatásokat is híven tükröző, mégis egységesen magas színvonalat reprezentálni, egy dekádon át. Ott vagyok a történet elejétől, gyakran és szívesen fogyasztom ezt a bort, de a sok pillanat felvétel alapján nem állt egybe ez a panorámakép, ami a dűlő, szőlő és borász triumvirátusából állt össze. Ezen az estén konfirmáltam azt a régóta fennálló  sejtésemet igazi  meggyőződéssé, hogy a Barakonyi hárs, a legszebben érő, legegyenletesebb minőségű fehérbora kis honunknak. A nem is olyan régen tartott hárslevelű éjszaka előkóstolóján a huszonötös válogatottból nem jött össze annyi klasszis, mint ennek az egy bornak a tízes pakkjából.

Nagyobb portrét utoljára tavaly februárban adtunk a Mátra „borképét” ma már meghatározó Losonci Bálint és Szecskő Tamás munkásságáról. Noha boraik elég gyakran szerepelnek kisebb posztjainkban, kóstolási jegyzeteinkben, nem árt azért ráfrissíteni az eddigi ismeretekre. Ha nem is sok, de azért vannak változások, viszonylag fiatal birtokokról beszélünk, lassan beérnek a friss telepítések, így a portfólió ennek megfelelően alakulgat. Ezzel párhuzamosan a borok is egyre jobbak és nem ritkán magyar viszonylatban abszolút kiemelkedőek. De ne szaladjunk ennyire előre…

Vannak az életben bizonyos helyzetek, amikor az idő és a tér megszűnni látszik, a mindennapos gondok távolinak tűnnek, az ember lánya/fia pedig csak ül, a végtelen messzeségbe bámul, ráfagy a mosoly az arcára, és élvezi, hogy az élet megajándékozta ezzel az élménnyel. Anélkül, hogy nevesíteném az érzést, vagy bármilyen mélyenszántó metafizikai értekezésbe kezdenék, biztosan állíthatom, hogy valami ilyesmiben volt részem a 2HA Szőlőbirtok és Pincészet teraszán egy hónapja, ahogy a borokat kortyolgatva gyönyörködtem a tájban. Az is egészen bizonyos, hogy itt van az ország egyik legszebb "fekvésű" padja. Mutatom:

Régóta szövögettem már a terveimet a 2HA meglátogatására, hiszen a borokat évek óta rendszeresen kóstolom. Idén elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, tényleg megnézem a saját szememmel, hol készülnek ezek a formabontó tételek. Kis csapatunk egy kellemes délutánt töltött a pincénél és valóban úri dolgunk volt: ültünk a teraszon, élveztük a kilátást és a csendet, a borok sorban érkeztek a poharakba és végül még egy gitár is előkerült. Házigazdánk számára pörgősebb volt a műszak, ő ugyanis henyélésünk ideje alatt néhány másik kóstolócsoportot is kiszolgált. Beszélgetésre így kicsit kevés idő jutott, de Török Csabával utólag ezt is pótoltuk.

Mostanában elég sok 2011-es, 2012-es tokaji száraz bort kóstolgatok, mondjuk úgy, hogy fokozatosan felélem a maradék készletet (talán majd lesz beszámoló is). Természetesen mást is kell inni/kóstolni, így - bár év eleje óta szemezgetek a 2 évjárat boraiból - szerintem év végéig biztosan el fog húzódni a projekt, szerencsére a borok állapota alapján azt mondhatom, hogy ennyi belefér. A két egymást követő meleg és száraz évből készült borok többségükben persze most is magukon hordozzák az évjáratból adódó jellegzetességeket - átlagosnál nagyobb test, lágyabb savak, magasabb alkohol, érett gyümölcsös jegyek, kerekebb, hömpölygősebb korty - és az érés sokukban csak még jobban kidomborította ezeket a vonásokat. Aztán jött egy palack, ami nagyot borított a papírformán, bár, ha jobban belegondolok, ez is papírforma szerint történt. :)

A hazai borkereskedelem befagyott frontvonalai nagyjából közismertek. A legnagyobbak mellett nehéz, sőt, gyakorlatilag lehetetlen tartósan és nyereségesen pályán maradni, a veszteséges üzletvitel pedig drága hobbi. Ennek következménye, hogy időről-időre azonos sebességgel jelennek meg és tűnnek el a földszínről kiskereskedések még azelőtt, hogy a szélesebb közösség érdemben rákapaszkodhatott volna a friss forrásra. Úgy gondolom egyébként, hogy azok a borboltok, amelyek a "terítsük a megszokottat"-elvtől elszakadva képesek újszerű termelőket, izgalmas, máshol rendelkezésre nem álló kínálatot teremteni és beszivárogtatni a köztudatba, képesek lehetőséget nyitni a nyereségessé válásra és a talponmaradásra. A Prestigebor megnevezésű új kereskedő weboldala, valamint a kapott tájékoztatás alapján az jött át, hogy az izomfinewine-nagyboros kínálat összepakolása helyett az olyan hazai termelőkre, pontosabban borokra igyekeznek koncentrálni, amelyek kevésbé szerepelnek a fókuszpontban valamint annak közelében. A láthatóan webshop-alapú kereskedés sikerességét és potenciális jövőjét nem tisztem megítélni, azt sem látom, hogy az ilyesfajta kínálat valamint a hozzá tartozó 'netes csatorna mennyire találta és találja meg közönségét. Úgy alakult viszont, hogy egy hatboros, véletlenszerűen összepakolt karton alapján lehetőségem nyílt utánajárni a Prestige-szortimentnek. Hatból négy pedig volt is annyira érdekes, hogy rövidjegyzet-formában megemlékezzek róluk alább.

Még mielőtt beindult a magyar csapat menetelése az Eb-n és az ország nagy részének minden program végképp a focinak rendelődött alá (ha már itt tartunk, innen is gratula a magyar csapatnak az eddigi teljesítményért!), egy kellemes nyári hétfői napon borkóstolóval és falatozással összekötött beszélgetésre (beszélgetéssel összekötött kóstolóra és falatozásra, ahogy tetszik) invitálta az érdeklődőket a Képzeld el borbár. Táncoló Medve barátunk Hegyalja két különböző részéről érkezett borászokkal - Kardos Gáborral és Zsurki Sándorral - beszélgetett, akik természetesen boraikat is elhozták. A kóstoló apropója ugyan a borvidék északi és déli részének összehasonlítása volt, de a borvidékkel kapcsolatban számos téma szóba került.

Nehéz lenne komolyan vehető, érdekfeszítő és megfelelő mélységű előbemutatásba bonyolódnom a dűlős borból márkanévvé formálódott Mandolás kapcsán, ráadásul kevés újszerű információval tudnék szolgálni, lévén többen végrehajtottak már hasonlót on- és offline egyaránt. Elég csak a legutóbbi dupla Oremus-vertikálisra gondolni, amely történetesen nálunk jelent meg, ráadásul egynekifutásra a száraz Tokaj-ikon fontosabb rezdüléseit követte végig (kisebb megszakításokkal) 2003-tól egészen '13-ig bezárólag. Nem széljegyzetszerű megfontolásból, sokkal inkább érdeklődésből gondoltam arra, hogy a vámmentes zónán átutazva érdekes és célszerű lenne a vertikál-bekóstolásból kimaradt, következetes stíluselvek mentén elkészülő száraz Oremus-furmint utolsó évjáratának leemelése és megkóstolása. Az évnehézségek hangsúlyozásával történő minőségrelativizálást ezúttal inkább elhagynám, a '14-es Mandolás kapcsán sem mentegetésre, sem magyarázkodásra nincsen szükség, ár/érték-arányában ugyanis pontosan annyira működik, amennyire egy észszerűen beárazott szárazfurmintnak egy nagyszerű és népszerű nagypincénél alapszinten működnie szükséges bármelyik évjáratban.

Bárdos Sarolta és Molnár Péter családi pincészete, a Tokaj Nobilis igazi kis ékszerdoboz és egyben hosszú ideje betonbiztos pont a tokaji családi pincészetek egyre bővülő mezőnyében. A 2000-ben alapított bodrogkeresztúri pince 6 hektárról, két dűlőből készíti borait, és a Bárdos Sarolta szakértelmével és gondosságával készített borok évek óta stabilan a borvidéki elitbe tartoznak. A száraz borpiramis csúcsán a Barakonyi-dűlőből készített hárslevelű és furmint áll, kettejük közül talán mégis inkább a szimplán csak "Hárs" névre keresztelt bort lehet kiemelni, ez ugyanis - a Barakonyi Furminttal ellentétben - az ideit is beleszámítva minden évben elkészült, ami figyelembe véve, hogy 2010-ben és 2014-ben több neves tokaji borászat nem hozta ki száraz csúcsborát, már önmagában komoly fegyvertény. Sőt, nagyon úgy tűnik hogy ezekben az évjáratokban a Hárs ráadásul remekül teljesített, ez pedig tovább emeli ezeknek az egyes boroknak, és általában a Barakonyi Hársnak a presztízsét.
A Nobilis Barakonyi Hárs boros pályafutásom eleje óta sok szép élményt adott, és bár tudatosan egy ilyen vertikálisra nem készültem, úgy adódott, hogy 2009-től minden évjáratból maradt legalább 1-1 palackom. Öt évjárat birtokában már megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy érdemes lenne egy kóstoló keretében végigkövetni a Barakonyi Hárs történetét. Bárdos Sarolta nagylelkű felajánlásával a pince készletéből pótolta a hiányzó évjáratokat, így jöhetett el a történelmi pillanat: 10 évjárat Barakonyi Hárs sorakozott fel előttünk az asztalon.

Méltatlanul későn számolok be az utóbbi idők egyik legjobb kóstolóestéjéről, április idusán a Dropshopba igen komoly borok érkeztek, riesling mini világválogatott, nagy nevekkel és még nagyobb borokkal. Előre eldöntöttem, hogy a kóstolási stratégiám, egyszerű, de ütős lesz. Egy amerikai best buy bajnokkal való bemelegítés után, a papíron három legerősebb versenyzőt terveztem összeereszteni. Azt nem lehet a szememre vetni, hogy nem voltak túl acélosak a vetélytársak amelyeket az egyik legkedvesebb moseli pincémhez választottam, de az eredmény megint az lett, mint mindig: 

"A futball olyan játék, amikor két csapat kergeti a labdát, és a végén a németek nyernek”
Gary Lineker

Május utolsó hétvégéjét túlnyomórészt a Balaton északi partját szegélyező tanúhegyek árnyékában töltöttem, jó társaságban, borospohárral a kézben, a tájban gyönyörködve. Ilyen körülmények között persze gyorsan telik az idő, de a program is nagyon sűrű volt: egy nap alatt három birtoklátogatás keretében négy borászat boraival ismerkedtem meg. Kivétel nélkül fiatal birtokokról van szó, olyannyira, hogy kettő közülük idén palackoz először a pincészet neve alatt bort. Most éppen az utóbbiakat szeretném bemutatni, majd röviden beszámolok a Sabar Borháznál tett rövid látogatásról is.

A szeszbulvárban tipikusan forradalmi jelzőkkel illetett piac- és értékrend-átrendeződés sokféle behatás mellett a borok és a sörök vonatkozásában egyaránt kitermelt tucatszámnyi tömegrendezvényt. A koreográfia egyetlen kaptafája, hogy valamilyen aktuálisnak gondolt téma köré összetrombitálnak soktucatnyi termelőt és és még annál is több fogyasztót, hogy valamiféle fixre szabott belépő mellett jól megitassák őket, hogy mindezek után fogyasztási habitustól függően több-kevesebb emlékkel mindenki hazamenjen elégedetten. Ahogy terjedt a szeszfesztivál divatszerűsége, engem annál kevésbé kezdtek érdekelni az ilyesfajta sétáltatós kóstolók. Tömött, fülledt termekben ugyanis nemhogy kóstolni, de inni és beszélgetni sem számít kisebb kihívásnak, mint kerekesszékkel felszállni egy kettőnyolcvanas Ikarusra. Mindez csak azért lényeges, mert szerencsére vannak még szabályerősítő kivételek, és az ideivel együtt összesen háromszor összeboronált Hárslevelűk Éjszakája pontosan ilyen üdítő színfont a túltelített fesztiválpiacon.

Idén lesz 25 éves Tokaj-Hegyalja egyik legpatinásabb birtoka, a Hétszőlő. 25 év nagy idő, van mire visszapillantani. Nem kell mondani mekkora feladat lehetett jó egy negyedszázada mindent újrakezdeni Tokajban. A Hétszőlő mögött francia tőke dolgozott, de a tokaji bort akkor is újra fel kellett találni. Mind szőlészetileg, mind borászatilag számtalan dolgot ki kellett próbálni és adjuk meg, a Hétszőlő kiválóan vizsgázott. Mint az „újhullámos” aszú-vita egyik főszereplője hamar a borvidék meghatározó pillére lett és történelem ide vagy oda, a kilencvenes évek eleje óta képviselt filozófia beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Így lehet, hogy ma a Hétszőlő ismét történelem és ugyanúgy Tokaj-Hegyalja, de mégis a maga módján, egyedi megfogalmazásban. De nem lennénk Magyarországon, ha a pompás évfordulót nem mocskolná be valami ocsmányság. A magyar állam ugyanis egyoldalúan kirúgta a birtokot a száz évre kötött földbérletből. Tehát miközben itt vidáman kóstolgatunk, nem tudni, mikor fullad meg a Hétszőlő az állam polipkarjaiban…

Karner Gábor és a kékfrankos bensőséges kapcsolata köztudott tény a magyar borvilágban, hiszen a Szűcsi határában tevékenykedő borász majdnem kizárólag ezzel az egy fajtával foglalkozik (akad azért nála egy kis olaszrizling is). Nem kis részben az ő tevékenységének is köszönhető, hogy a Mátrát, mint borvidéket is egyre inkább komolyan veszik, és kékfrankos-interpretációi is rendre az ország legjobbjai között vannak. A jelen írás főszereplője a pince saját kékfrankos piramisának alján helyezkedik el (ungert itt emlékezett meg az egyik nagytesóról), és második találkozásunk apropóján írok róla.
Az első randevú sem volt túl régen, történt ugyanis, hogy egy barátom hosszú évek után először látogatott haza Los Angelesből, és kérte, hogy a régi cimborák összetrombitálásával egyidejűleg mutassak neki magyar borokat. Kaliforniai borokon szocializálódott ízlelőbimbóknak teljesen feleslegesnek tartottam világfajtákat az asztalra pakolni, de a soron belül még így is szinte kuriózumként hatott a jóformán tanninmentes könnyű vörös. A kerti partin minden kóstolt tételről bevéstem pár rövid sort a jegyzetfüzetbe, de úgy éreztem, megérdemli ez a bor (is), hogy nyugodtabb körülmények között is barátkozzak vele, és egyúttal remek alkalom, hogy surranópályán becsatlakozzak az akov által indított Mátra-sorozatba.

Bordeaux-i borokat valahogy nagyon ritkán vásárolok, annak ellenére, hogy az itthon elérhető kínálat igen széles, a csúcsbirtokok méregdrága boraitól a néhány hiperben is elérhető pénztárca-kímélő megoldásokig mindenféle árkategóriából lehet válogatni. Hosszú ideje készültem már egy komolyabb kóstolóra, ami nagy nehezen össze is jött, egy igen fülledt május végi estén. A kudarcélmény lehetőségét igyekeztem a minimálisra csökkenteni, ezért csak az utóbbi évek legjobbjának mondott 2010-es évjáratból válogattunk és bár néhány nevesebb birtok borai is bekerültek a sorba, egy palacknál sem szaladt 10000 forint fölé az ár. 

A villányi kékoportóval nagyjából az a csontig egyszerűsített helyzet, hogy a színegyezésen túl pont annyira nehéz belőle izgalmasat, sőt, jót találni, mint szabad ülőhelyet a csúcsidős kékmetrón. Legkevésbé sem vagyok témaszakértő, de nemcsak gyanítom, hanem kóstolom is, hogy a fajta többre hivatott annál, mint az a szerep, amibe többségileg kényszerítve van. Ezúttal is kerülném az önismétlést, ugyanis másfél év sem volt elég a világfordulásra. Akit érdekel, hogy mi volt a helyzet az oportótalajon akkor, az ássa bele magát az archívumba és vetítse ki az akkort a mostra. A posztmodern villányi termelők portugieserforradalma abban az értelemben látszik lecsengeni, hogy a minőség nagyjából állandó maradt (siker), mialatt mi szépen megszoktuk, hogy amott még ebből is tudnak maradandót alkotni (sebaj). Permanens probléma viszont, hogy az átlag nem látszik javulni, ehhez ugyanis a márkaeladó alapborok színvonalát kellene legalább az ihatósági lécig felküzdeni, hogy a telhetetlenebb elvárásokat egyelőre ne is említsük. Márpedig lehet szép a cégérzászló, ha esetlen katona kezébe adják, orral bukik vele a sárba. Vannak persze szabályerősítő kivételek. A villányi Sauska-szakasznál ugyanis úgy tűnik, hogy '15-ben összejött az oportósztori, és a módfelett élvezetes vörösborok többnyire megérdemlik, hogy az elfogyasztáson túl meg is dicsérjem őket hirtelen felindulásból.

Piroska Tibor és felesége 2010-ben vásárolták első területeiket a Gyöngyöspata környéki szőlőkben. Mindketten közgazdászként végeztek és dolgoztak Budapesten, aztán úgy döntöttek inkább valami olyasmit csinálnának, ami lemondással jár ugyan, de legalább szeretik. Így kötöttek ki a Mátrában, budapesti lakásukat egy patai parasztházra cserélték és ráléptek a birtoképítés kőkemény ösvényére.

Nem is túl régen volt egy olyan kóstolónk, amikor mindenféle 2011-es komoly fehér bort eresztettünk egymásnak vakon. Lehet mondani, hogy értelmetlen az egész, ennyire más fajtákat, műfajokat értelmetlen hasonlítgatni, de mégis valahogy nagyon jól elsült az egész. Nem kioltották egymást, hanem inkább színesítette a sor egészét a stílusok sokfélesége.

A sors úgy hozta, hogy mostanság meg összejött a gyűjteményemben mindenféle 2014-es fehér bor és hát gondoltam miért is ne lehetne a fenti sor mintájára egy hasonló egyveleget megkóstolni vakon.

Fogadjátok szeretettel:

A Furmint Február mintájára, de jóval kisebb méretekben megálmodott, május végi Hárslevelűk Éjszakája előtt a főszervező Kézdy Dániellel idén is összetrombitáltunk néhány ismerős bloggert, újságírót és egy szép nagy hárslevelű sorral hangolódtunk az egy héttel későbbi rendezvényre. A tavalyihoz hasonlóan dűlős tokaji borokat szondáztunk vakkóstoló formájában, de ezúttal badacsonyi, mátrai, somlói, villányi és felvidéki borokkal bővítettük a sort.