2017-ben a Borászok Borásza díjat Jásdi Istvánnak (Jásdi Pince) ítélték oda a borászok. Gratulálunk!

A Borászok Barátja díjat dr. Csizmadia András gasztrofilozófus kapta, neki is gratulálunk.

Jásdi István fotóját a Jásdi Borterasz facebook-oldaláról kölcsönöztem.

Ha lúd, akkor legyen kövér, gondoltam, amikor a gazdagon prezentált előzmények után (itt és itt és itt) úgy döntöttem még egy sornyi érett tokajit borítok az olvasó nyakába. Ahogy haladunk az évben, egyre nehezebb a puttonyokkal stafírungolt édesborok dolga. Mielőtt azonban az idő rárekkenne, egy többesztendős gyűjtögetés ezidáig tiltott gyümölcsét bocsájtottuk közélvezetre. És ahogy előre tudni lehetett, a módfeletti tanulságok csalódásmentesen kerülhettek levonásra. Mert, hogy édesben-tokajiban tényleg jók vagyunk, ezen vitázni értelmetlen, aki pedig ilyet tenne, forduljon bátran doktorhoz! Ha nem is sokan – és régen még kevesebben! –, de néhány tíz termelő magabiztosan tud olyat, amit külföldről sok esetben alulról néznek (és felülről áraznak!). És míg sok mindenben mi itt a Kárpát-Medencében – valljuk meg – hamisan húzzuk, Tokaj édesben csak úgy ilyen. És ami könnyen ilyen, annak dolga nem kérdéses.

Példaértékű összefogás eredménye a képen szereplő bor, ugyanis Budapest legfontosabb borbárjainak többsége áll mögötte. A Doblo Wine & Bar-t, a 0,75 bistro-t, a Palack-ot, az Andante Borpatiká-t, a Köz’Pont-ot, az ETAP Wine Bar-t, a Tasting Table-t, a VinoPiano Borbár-t, továbbá a Bortársaság-ot, a szekszárdi Sebestyén Pincé-t és a Wine Flow boros oldalt tömörítő kezdeményezés hagyományteremtő célzattal, a Kárpát-medencei szőlőfajták népszerűsítése jegyében készítette el közös borát, amely minden résztvevőnél elérhető és kóstolható.

A cél egy jól iható, bisztrós stílusú, csavarzárral ellátott könnyed bor palackba zárása és a fogyasztók elé tárása volt. A fajtaválasztásnál egyértelmű volt, hogy Kárpát-medencei fajtából kell készülnie, a borászokkal folytatott konzultációt követően a választás végül a kékfrankosra esett. A bor Sebestyén Csaba és Sebestyén Csilla szőlőjéből és pincéjében készült Szekszárdon, végül 1200 palackot töltöttek le belőle.
A kezdeményezés hamar kapott egy saját facebook-oldalt is, majd a névadásba bevonták a közönséget is, egy nyílt pályázat keretében, ahol végül az "Egytőről" győzedelmeskedett a beküldött nevek közül. A címkén az egy tőről fakadó ágak az összefogás résztvevőit szimbolizálják.
A mozgalom nem csupán egy közös borral áll ki a közönség elé, hanem a tudatos és minőség borfogyasztás népszerűsítésére közös programokat – borbár-túrákat, közösen szervezett vidéki pince- és dűlőtúrákat, egymásnál történő vendégszerepléseket – is tervez. A résztvevők reményei szerint a közös bor története sem ér véget, további honi szőlőfajtákból kívánják a következő években bővíteni a sorozatot. 

Ha van alig ismert borvidékünk, amely akár szunnyadó oroszlán is lehet, az a Bükk. Nagyon kevés palackozott bükki bor jut a fogyasztókhoz, de az a kevés minőségi termelő, akinek a termékei mégis elérhetőek, már meg-megmutatta oroszlánkörmeit. A Bükkalja 1970 óta önálló borvidék, előtte a miskolci borvidék részét képezte, de az itteni bortermelés hosszabb múltra tekint vissza. A miskolci bort a 19. században még az egri borral azonos áron adták el, tehát láttak potenciált a vidékben. A bükki borok a 20. században gyakran egri címkével kerültek forgalomba. Manapság sem találkozni sok bükki borral a borkereskedések, áruházak polcain, de az első fecskék megérkeztek. Egyikük a Borbély Roland neve által fémjelzett Gallay Pince, amely 2012-es kereskedelmi tételeivel rögtön bezsebelte a szakma elismerését, és az egyre szélesebb szortimentben több remek bort is találunk. Itt most két 2013-as tételt veszünk a mikroszkóp alá, de előbb essen néhány szó a borvidékről és a pincéről is. 

Világos, hogy a kétszékelyű Sauska-vállalkozás villányi pincéje a helyi trendeknek megfelelően elsősorban Bordeaux-i fajtákkal igyekszik felépítkezni. Amíg a kiemelkedően színvonalas technológiai háttérrel rendelkező műhely elsősorban a megbízható, irányított és könnyen befogadható házasítások terén alkot maradandót, okkal tehetjük meg, hogy elfeledkezünk a kínálat perifériájáról. A látókörből történő kiesés persze se nem indok, se nem mentség, éppen ezért hangsúlyozom, hogy a Sauska-kékfrankosra érdemes odafigyelni. A természetes utakat járó frankos-kísérletezések és a fajtából összepakolt egyre izgalmasabb, egyre sokszínűbb dűlő-képviselők mellett ugyanis érdekes lehet, hogyan muzsikál a hozzánk egyik legközelebb álló, de mégsem kisajátított szőlőfajta, ha tudatos, irányított, a technológiai kereteket szabadabbra engedő pincekezekbe kerül. Elejét veszem a találgatásoknak és idehelyezem az összegzést: ez egy tök jó vörösbor. Nem rizikó, sokkal inkább biztos választás, tuti tipp.

Egy ideje már a klubban a Kárpát-medencei fajták ápolgatása szegediszomelijé barátunk reszortja. Így olaszrizling, Szentesi-ritkaságok, kékfrankos kóstolók után ezúttal egy kadarka-sorral örvendeztetett meg bennünket. 

Évjárat megkötés nem volt. Innen is, onnan is válogatott barátunk, lehetőséghez jutottak felkapottabb, valamint számomra ismeretlenebb, vagy csak érintőlegesen ismert nevek is.

Vakon kóstoltunk.

Mivel a sort nem én állítottam össze, így háttérinfókat se gyűjtöttem róla, amiről lustaság okán így utólag is lemondanék. Következzen tehát néhány kadarka-jegyzet csak úgy lecsupaszítva.

Tavaly decemberben volt szerencsém a legendás évjáratban szüretelt, „százpontos” Château d'Yquem 2001-hez, ami óriási csalódást okozott (nem csak nekem). A bor egyszerűen fáradt és keserű volt, frissen felnyalt kórházi folyosóra emlékeztetett. A kóstolót szervező Szokolai Máté (Wineporn) bátorkodott visszaküldeni a pincének a palackot, akik néhány héttel később jelezték: a problémát a dugó okozta (érzékszervileg dugósság fel sem merült), de többet nem árultak el. Helyette viszont küldtek egyet a kurrens évjáratból. Mivel sem előtte, sem utána nem volt alkalmam Yquemet kóstolni, nagy várakozással néztem az újrázás elébe. Nem akarnék nagyon előre szaladni, de a mennybemenetel ezúttal sem volt felhőtlen…

Tar Ferenc március végi FineWines kóstolója Új-Zélandot tűzte zászlajára két kiváló "kiwi" borászat tételeivel a rivaldafényben. A Mills Reef és a Felton Road borait már üdvözölhettük néhányszor a blog hasábjain, azonban egész estét betöltő borestek főszereplői eddig még nem voltak. A két pincészet - egyúttal termőhelyként Hawke's Bay, illetve Central Otago - már bőven több puszta Bordeaux- illetve Burgundia-epigonnál, saját jogon is a bordeaux-i, illetve burgundi fajták - utóbbin belül elsősorban a pinot noir - világviszonylatban is jelentős borászatai - és borvidékei - között van a helyük (még ha a francia őshaza presztízsét valószínűleg belátható időn belül nem is fogják elérni), ahogy ezt a borok is igazolták.

A folytatásban az 1999-es évjárat aszúit mustráltuk. Az 1999-es év klasszikus, nagy évjárat, talán a legjobb a kilencvenes években. A viszonylag forró nyárra korai érés és száraz ősz következett. A lassan alakuló botritisz gyorsan száradó bogyókkal jelentkezett. A cukor nem volt extrém magas és a savak is szépen megmaradtak. Jó szerkezetű, tiszta és harmonikus borok kerültek a palackokba. Hogy szabadon kölcsönözzem a rákövetkező napon meglátogatott Demeter Zoltán szavait: a kiváló évjárat elsőként találkozott az újhullámos termelők végre megfelelő tapasztalatával és tudásával, hogy komoly és érlelhető aszúkat készítsenek.

Amikor 2011-es évjárattal elindult a MÁD Furmint, még kevesen sejtették, mekkora utat jár be a brand néhány év alatt. A Szent Tamás Pincészet célja a Mád borokkal olyan évről-évre állandó stílusú, magas minőségű település-szintű bor elkészítése, amelyek a mádi területekre jellemző karakterrel bírnak, jól fogyaszthatóak és mennyiségükből adódóan szélesebb fogyasztói kör számára is elérhető. A zászlóshajó furmint mellett egy félszáraz hárslevelű és egy késői szüretelésű házasítás is készül a Mád márkanév alatt (illetve kizárólag külföldi értékesítésre készül egy száraz házasítás is Dry by Tokaj néven), és az eddigi eredmények alapján sikeresnek tűnik a koncepció.
Én most a furmint éppen aktuális évjáratát kóstoltam meg és a kóstolójegyzetek megosztása mellett egyúttal nézzük meg, mi is történt a Mád-borok háza táján a kezdetektől a napjainking.

A Ludányi Balázs által irányított Centurio-birtok a feltörekvő Mátra egyik vezető pincéjévé lépett elő az elmúlt években, ami inkább számít ténykérdésnek, mintsem személyes elfogultságomból fakadó túlzásnak. A legjobb az egészben mégis az, hogy az elitbe történő felzárkózást többnyire demokratikusan árazott, finom és izgalmas fehér- és vörösborok elkészítésével érte el, önerőből. A kicsi, önmagán túllépni nem tudó – és szerencsére nem is szándékozó – birtok történetét, előzményeit és közelmúltját többen és többször összefoglaltuk már a saját hasábjainkon is, aki szeretne belőle felzárkózni, az nyugodtan nézzen be a legalul felsorakoztatott linkek valamelyike mögé. Újat mondani csak a jelenről lehet, ugyanis időközben forgalmi tétellé nevelkedtek a tizenötös Centurio-borok, amelyek mellé furmintfannal közösen ültünk be a négynapos hétvége alatt, hogy először is nagyító alá helyezzük őket, majd később mintegy szórakozásból megkereshessük a palackok alját is. Mindkét küldetés sikerrel zárult, a konzekvenciákat pedig szokásos módon igyekezzük megszövegezni alább.

Bihari Tamás egyelőre nem számít közismert arcnak a tokaji borászok között, pedig az általa igazgatott, családi hagyományokkal rendelkező birtok nem tegnap kezdte szőlőművelési és bortermelési tevékenységét. A jelenleg hathektárnyi saját és közel egyhektárnyi bérelt területtel dolgozó családi vállalkozás a kettőezer-tizenötös évig tisztességes minőségű és jelentősebb mennyiségű folyóborral látta el az érdeklődőket a saját, nem túl széles értékesítési csatornáin. A jelen helyzete pedig az, hogy Tamás kezei között napirenden van a folyamatok és a pincestílus finomhangolása, az út pedig egyértelműen a minőségi felzárkózás és a klasszikus, palackos értékesítés felé vezet. Ennek keretei között ugyan minősítés nélkül, de ökológiai művelés alatt áll nagyjából két hektárnyi területük a Kishegy, Bomboly és Hintós megnevezésű dűlőkben. Fajtakísérletezésről nincsen szó, a borász furmint- és hárslevelű-alapokra építkezik.

Kallódik már egy ideje ez az írás, hiszen még február végén szerzett élményekről van benne szó, de mivel kiváló és egyébként sem friss borokat kóstoltam, úgy éreztem, hogy megérdemelik a külön bejegyzést. A Carpe Diem három Homonna-borral csatlakozott a Furmint Február-rendezvénysorozathoz a hónap utolsó napjaiban: a borboltok polcairól régóta eltűnt tételeket lehetett pohárral kóstolni. Természetesen ezt a kivételes alkalmat nem hagyhattam ki és nem bántam meg, hogy így döntöttem.

Március elején Köpcös invitálásának köszönhetően egy öreg tokaji édeseket felvonultató kóstolón vettem részt. A fő téma az 1999-es évjárat aszúinak fejlődése, de Köpcös nem lenne Köpcös, ha ezt nem vezeti fel valami kiadóssal. Ennek hála először 1997 és 2002 közötti – zömmel – kései szüretes borokat kóstoltunk. Tévedés ne essék, senki sem szánta ezeket közel két évtizedes érlelésre, ugyanakkor jó tapasztalat megnézni, mit tudnak mégis ezek a korábban szedett, kevesebb aszúszemet tartalmazó, gyorsabban piacra hozott tételek. A kóstolónak a Kikelet Pince biztosított kiváló helyszínt, a vendégek között pedig számos ismert tokaji borászt üdvözölhettünk. Az első részben tehát a kései szüretek.

Az Etyeki Kúriánál immáron hagyomány, hogy tavasszal előveszik a pince egyik zászlóshajójának számító pinot noir korábbi évjáratait és egy szerencsés kis csapat belekortyolhat a Kúria történelmébe. Az első vertikális kóstolót még 2010-ben tartották meg, szerényebb körülmények között, az egyik régi pinceépületben. Azóta minden évben rendeznek egy ilyen kóstolót, és voltak néhányan a közönség soraiban, akik minden alkalommal ott is voltak a jeles eseményen. Tavalyi "elsőbálozásom" után másodjára volt szerencsém rész venni a roppant tanulságos szeánszon. A fele sem tréfa, de idén éppen április elsejére esett a kóstoló napja. Szerencsére az időjárás is kegyes volt az Etyekre zarándokolókhoz és a kóstoló "hivatalos" része után is órákig lehetett még élvezni a napsütést a teraszon.

A huszonhatodjára odaadományozott Év Bortermelője megnevezésű kitüntetés kapcsán sűrűbben hallani kritikusabb, mintsem elismerő hangokat a szűk értelemben vett magyar boros közgondolkodásban. Az eddigi díjazottak kilistázását nézve egymagam is legalább kétféle megközelítés mellé tudok odaállni. Egyrészt teljesen korrekt, hovatovább üdvözlendő dolog népszerű, mennyiségileg is bizonyított és közismert borászokat valamennyivel feljebb emelni a többiek közül. Megdolgoztak a folyamatos piaci visszajelzésért, rászolgáltak a bizalomra. Másrészt nem szükséges az átlagnál színesebb fantáziával rendelkezni ahhoz, hogy az izgalmat, az egyediséget, a forradalmi újításokat és a nagy szeszáttöréseket évről-évre az asztalra pakoló hazai borászok nemhogy a listáról, de még a jelöltek közül is hiányoznak. Nem túlzok, ha azt állítom, hogy innen indul minden, a cím körül kialakult egyet nem értés forrása. A történet persze közel sem reménytelen, sőt, van minek örülni, már amennyiben ezen a felütésen sikerül túllépni. Alább a lassan, de végül mégiscsak biztosan összeállt házi bejegyzés-sorozatunk keretei között Mészáros Pál szekszárdi bortermelő vörösboraival végeztem érzékszervi kísérleteket nagyjából két és fél napon keresztül.

Itt az első adag idei külföldi egyveleg, benne ad hoc-jelleggel kóstolt borok, néhány Drop Shop és Carpe Diem-látogatás alatt fogyasztott tételek és egy Cote-Rotie-sor.

Jó másfél éve megnéztük, hogy mit tud a Tesco saját márkás nemzetközi kínálata. Mint megállapítottuk, a hipermarketlánc szakértői biztos kézzel válogatnak a világ különböző borvidékein, korrekt árért fajta- és borvidék-tipikus, jó minőségű borokat kapunk a pénzünkért. A Tesco Finest címke mögött gyakran ismert és elismert termelők borai rejtőznek, természetesen inkább a nagyobb birtokok képviseltetik magukat, kis családi borászat aligha képes egy hiper mennyiségi elvárásait teljesíteni.
Most arra voltunk kíváncsiak, mit tud a "felső polc", azaz főleg a drágább borok közül válogattunk.

A tavaly negrari utazás utolsó, de legkevésbé sem érdektelen beszámolója következik. Kicsit közhelyszagú, de pont ezért zsigeri igazság, hogy nagy élmény egy igazi legendához ellátogatni, de talán még egy fokkal lehet az élményt fokozni, ha olyan helyre jutunk el, ahol még csak érezzük a nagyságot, amit a világ még nem, vagy nem teljesen értékel a helyén. Igaz ami igaz, enyhe túlzás ezzel a nyitó mondattal kezdeni az írást, ami Luca Fedrigóról szól, akit már nem igazán lehet csiszolatlan gyémántnak nevezni.

Aki járt már a tokaji Gizella Pincénél, kicsit is ismeri a borász-tulajdonos, Szilágyi Lászlót, vagy akár csupán közösségi oldalakon nyomon követi a pince életét, biztosan tudja, hogy a tarcali Szil-völgy Szilágyi László legkedvesebb dűlője, a birtok "koronaékszere". Nem véletlenül. A legtöbb ismertebb hegyaljai dűlőn több termelő is tevékenykedik, az viszonylag ritkábban fordul elő, hogy egy termőhelyet egyetlen borász nevéhez köthetünk. A Szil-völgyet viszont a Gizella Pince és borásza egyedül emelte ki az ismeretlenség évszázados homályából és helyezte fel újra Tokaj-Hegyalja borászati térképére.

(Fotó: Dancsecs Ferenc - Furmint Photo)

A Gizella Pince és a Szil-völgy közös története volt a Tokaji Március egyik mesterkurzusának témája, ahol Szilágyi László és Nagy Kornél történész segítségével kaptunk betekintést a dűlő múltjába, jelenébe és jövőjébe, az eddig készült Szil-völgy borok megkóstolása mellett.

Azt hiszem, nem sértek meg senkit, ha azt mondom, hogy a portugieser leginkább amolyan villányi cash-flow bor szerepet tölt be a mai magyar piacon. A hétköznapok boraként jól iható, könnyen értelmezhető, nem drága, így az egyszeri fogyasztó max. 2000 forint leszurkolásával is elmondhatja, hogy valamelyik neves villányi termelő borát issza/viszi ajándékba, a neves villányi termelőnek pedig megvan a stabil bevétele.

Néha jön azért 1-1 csodabogár, aki megpróbál a kékoportóból is komoly bort faragni, de ha sikerül is, a tapsvihar általában gyorsan elül. Győrffy Zoltán a Pécsi Borozó főszerkesztője töretlenül hisz a fajtában, az ő nevéhez fűződik a Portugieser du Monde verseny is, amelynek a "fiatal portugieserek" kategóriájában 2016-ban Lelovits Tamás 2015-ös Virtus Portugieser Válogatása lett a győztese.
A pince többször okozott már nekem kellemes meglepetéseket portugieser-fronton (más fajtából is kóstoltam tőlük jó borokat), a hétvégén pedig egy kedves cimborám a fent említett bor egy palackjával állított be hozzám, hogy ugyan kóstoljuk már meg.

Nincs boros ember, aki ne hallott volna a Magna Mátra egyesület indító kóstolójáról, amelyre március 20-án került sor a Vigadó falai között. A nyolc alapító termelő (Benedek Pince, Centurio Szőlőbirtok, H2 Pince, Kékhegy Pince, Levente Szőlőbirtok és Pince, Losonci Pince, Nagygombos Borászat, Szignárovits-Maka Pince) célja, hogy borban szólva mutassák meg a Mátra értékeit és önálló karakterét, miközben igyekeznek természetesek, kíméletesek maradni. A pincetársulás alaphangját az alakuláskor beharangozott Magna bor is megadta. Ilyen jelenleg még nincs, de ha lesz, akkor annak Kárpát-medencei fajtákból kell készülnie, alacsony tőketerhelés, ökológiai művelés és spontán erjesztés mellett. Komoly vállalat ez egy olyan borvidéken, ahol gyakran találkozunk még szovjet-típusú gondolkodással és sok termelő a világpiaci folyamatok tanulmányozása és értelmezése helyet inkább a kriptokommunizmus árnyékból kacsintgat. Ilyen miliőben nehéz bizony az önmegvalósítást zászlóra tűzni, az osztályharc pedig elvtársak, kemény dolgokra készteti az embert, így az intenzív marketing-megjelenéssel beharangozott rendezvényt nem is tudott teljes békében lezajlani. A Magna bemutatkozó kóstolóján jártunk tehát, rendhagyó elemzéssel tudósítunk az eseményről.

Az új-zélandi Matua (maori nyelven családfő) borászat büszkén hirdeti magáról, hogy ők voltak az elsők, akik Marlborough-ban sauvignon blanc-t készítettek (ugyanezt állítja egyébként magáról a Brancott Estate is), mondhatjuk tehát, hogy Új-Zéland legismertebb borvidékének úttörő, de mindenképpen egyik első meghatározó pincészetéről van szó.
Bill és Ross Spence több generációs borászcsalád sarjai, akik 1966-ben megvásárolták első területüket, majd a 70-es években alapították meg saját borászatukat és 1974-ben lepalackozták első boraikat is, köztük az első Marlborough Sauvignon Blanc-t. A borászat a következő évtizedekben folyamatosan terjeszkedett, Új-Zéland több borvidékén is területeket vásároltak. 2001-ben a Beringer-Blass Wine Estates képében új befektető is állt a házhoz. Greg Rowdon, aki 2016-tól a Matua főborászi tisztségét tölti be, 2002-ben csatlakozott a csapathoz. A harsány türkiz színű címkékkel hódító jelenlegi arculat 2012-ben alakult ki.
A Matua ma már számos új-zélandi borvidéken - Auckland, Gisborne, Hawke's Bay, Nelson, Marlborough, Central Otago - rendelkezik ültetvényekkel, és a "kötelező" sauvignon blanc-pinot noir páros mellett chardonnay, pinot gris, albarino, riesling, cabernet sauvignon, merlot, syrah, malbec fajtákkal foglalkoznak. A széles szortiment az "alapboroktól" a dűlőszelektált tételekig terjed. Az alapborokon kívül itt tárgyalt Lands & Legends sorozat tagjai válogatott parcellák gyümölcséből készülnek, adott borok esetében a legszebb hordók boraiból házasítva.

Megérkezett a tavasz, indul a könnyedebb, lendületesebb borok szezonja, Új-Zéland pedig úgyis nagy kedvencem, úgyhogy tavaszköszöntés gyanánt megkóstoltam (3 napon át) a Matua itthon elérhető négy borát.
Pontszámok szempontjából nem lesz nagy szórás, ezt előrebocsátom. Ahogy azt is, hogy mindkét szőlőfajta esetében az olcsóbb "alapbor" csúszott jobban.

Az egyre szélesebb körökben megbecsülésnek örvendő, folyamatosan kiszélesedő érdeklődés mellett tevékenykedő Szentesi József budaörsi pincéjében akadnak még borformát öltött műhelytitkok bőven. A minap kóstolt furmint éppen ezt a kategóriát igyekszik erősíteni, noha titoknak csak éppen annyira minősül, hogy limitált mennyisége alapján nem hever a borkereskedések polcain. És a pince vezető fajtájának, borának sem mondható. Kevés van belőle ugyanis – egy üvegballon, ráadásul a borász elmondása alapján a jövőben sem cél a furmintkapacitás növelése, száz liternél több valószínűleg sosem lesz. A ballonos erjesztés-érlelésből következik néhány dolog, aki ismeri, az tudja, aki meg véletlenül nincsen képben, az inkább kóstoljon ilyen és ehhez hasonló borokat. A gyakorlati tapasztalat nyilvánvalóan tanulságosabb, mint az én szegről-végről irodalomból összetákolt gyakran ismételt kérdéseim. Ami biztos, hogy ez a fajta furmintstílus idegennek, de éppen ezért izgalmasnak, szórakoztatónak hat a klasszikus vonal mellett. Kísérletnek indokolt, bornak minimum érdekes. És ha már úgy alakult, hogy furmintfan a legutóbbi látogatása során beszerzett egy kisebb palacknyit belőle, nem haboztunk: kinyitottuk, rácsodálkoztunk majd megittuk, jól.

A lassan-biztosan hagyományszerű formát öltő vasárnap délutáni hétzáró borozások keretei között ezúttal Tokaj kettőezer-tizenegyes évjárata került terítékre két pince borszemüvegén keresztül. Lehet építő jellegű vitatárgy a kérdés, miszerint egy '11-es évjáratmetszet mennyire számít időutazásnak alig hat év távlatából a száraz hegyaljai fehérek vonatkozásában, ugyanakkor tényszerűnek hat, hogy vannak frissebb borok is a piacon, melyek kevesebbet mesélnek a száraz Tokaj eltarthatóságáról. Messzemenő következtetéseket nem vonnék le, lévén inkább a szórakozás volt a célunk, mintsem a szigorú ítélethirdetés, ráadásul a Szent Tamás pince, valamint Balassa István borai ennek inkább többé, mintsem kevésbé meg is feleltek. Rövid rezümé: soha rosszabb pontot a hétnek a végére. A hosszabb élménybeszámolóra éhesek pedig nyugodtan gördítsenek tovább, ugyanis a házigazda-bortulajdonos furmintfannal kiegészülve következnek négykezes jegyzeteink.