A Bussay Pince történetét kevésbé tudom azóta, hogy hat évvel ezelőtt László két lánya – névszerűen Bianka és Dorottya – tragikus szükségszerűség mellett átvette a pince irányítását. Mentségemre kizárólag a súlyos időhiány szolgálhat, ugyanis az egy évtizeddel ezelőtti Bussay-borok kiemelten fontos szerepet játszottak szeszjellemem fejlődésében. Emlékeket súlyos, tömör és ízgazdag olaszrizlingekről, szürkebarátokról őrzök, és ez a tény (mármint az emlékezetesség) jogszerűen bírálhatja felül azt a feltételezésemet, hogy a reprezentált stílusért manapság már minden bizonnyal kevésbé rajonganék.

Rövid kerülő után vissza az aktualitásokhoz, a kétpalackos mintavételem alapján ugyanis a friss Bussay-borok biztosan nem vádolhatók a fentiekben részletezet túlzásokkal. A Mura nevű fehér házasításukat ugyan megittam, de elment mellettem annyira, hogy ne pazaroljak rá szavakat. És bár extrém vonásokat ez a pinot noir sem tartogatott, ezúttal már éreztem némi szándékot arra, hogy az elhúzódó karanténborozás keretei között beszámoljak róla.

Tekintettel arra, hogy kevésbé mozgok otthonosan a fajta nemzetközi teljesítőképességét tekintve, csak arra tudok szorítkozni, hogy mit szeretek a hazai pinot-ban. Innen vizsgálva pedig az alacsony szesz, a tanninmentesség és a gyümölcscentrikusság egyértelmű előnynek számít, a jó hír pedig az, hogy ez a bor többségében igyekszik is megfelelni a felsorolt kritériumoknak.

Színe mint egy silleré. Orrban tompább, a csipkebogyós, epres, meggyleves karakter mellett feltűnik némi friss, de nem bántó zöldesség is. A korty lineáris szerkezetű, az élénk, de nem túlzó savakra épül közepesen hosszan és tisztán. Szubjektív hiányosságokat kizárólag a gyümölcsösség intenzitásának tekintetében tudok kiemelni.

Mélységet és komplexitást ugyan nem hoz, de egy korrekt, ügyesen elkészített, friss és vidám hazai pinot noir közel négyezerért. Nem fogok rohanni a második palackért, de az elsővel tulajdonképpen elégedett voltam. Öt pont. (3950 Ft, Bortársaság/Bussay webshop)