Öt, az utóbbi 2-3 hónapban kóstolt spanyol bor következik, különböző borvidékekről. Nem egyszerre nyitottam őket, de úgy gondoltam, talán érdemesebb, érdekesebb együtt írni róluk. Földrajzilag és árban is kalandozunk egy kicsit: az ország legészakibb, leghűvösebb borvidékétől a legdélibb fekvésű legforróbbig, az egészen olcsó bortól az 15 eurós kategóriáig jutunk.
(Spanyolország borvidékei - a kép forrása: winefolly.com)
Szokolai Mátéval és Kazinczi Zsuzsával már rég ismerjük egymást, de valahogy sosem jutottam el a kóstolóikra. Pedig a Wineporn név alatt szervezett borestek izgalmasabbnál izgalmasabb magyar és külföldi tételeket vonultatnak fel. De önmagában ez nem lenne nagy poén, máshol is lehet jó borokat kóstolni, ugye. Mivel azonban Zsuzsa és Máté bizományos borkereskedelemmel, sőt borárverések szervezésével is foglalkozik, egy széles eladói kör készleteire van rálátásuk, így a Wineporn esteken érett, szinte hozzáférhetetlen borokra lehet rápróbálni. Ezek közül egyik-másik a hazai és nemzetközi bortörténelem állomásaiba is betekintést enged. Végre aztán a „Spanyol virtus” c. érett spanyol csúcsborokat felvonultató kóstolóra sikerült eljutnom, amely pár kihagyhatatlan, évtizednél is idősebb legendát ígért a poharakba.
A Tesco Finest borcsaládról több boros blog megemlékezett az elmúlt években (pl. itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt). A Finest sorozat tagjaitól többnyire nem kellett világrengető borélményt várni, cserébe korrekt áron világ körüli útra repítették az egyszeri borkedvelőt, megvillantva az adott fajták és termőhelyek jellegzetességeit. Sajnálatos módon a remek tananyagként szolgáló válogatás itthon egyszer csak eltűnt a boltokból, és maradtak a sokkal gyengébb Tesco Simply borok. Most viszont - ahogy nemrégiben a GM is hírt adott róla - a Finest sorozat visszatért a magyar áruházak polcaira is.
Néhány borkedvelő/borfirkász kollégával két részletben megkóstoltuk az aktuális szortiment jelentős részét, néhány ráadás tétellel együtt. Az összkép nem változott: az esetek nagy többségében a vásárló jó áron fajtajelleges és/vagy termőhelyi tipicitást is megvillantó, de az aznapi vacsora mellé mindenképpen vállalható bort kap. Sőt, időnként még az is előfordul, hogy egy-egy elismert borászat nevét is felfedezhetjük a címkén.
Sokat gondolkoztam, milyen formába öntsem ezt az élményt, mert abban biztos voltam, hogy életem első, és talán egyetlen Vega Sicilia bora mellett csak nem mehetek el szó nélkül, de a "tegnap ittam" epizódokból mégis kilóg egy ilyen tétel, ez valahogy nagyon más. Végül maradt a külön poszt, egy Unico ennyit azért bizonyosan megérdemel.
A nagy találkozásra Tar Ferenc legutóbbi Finewines Lakás-borbár estjén került sor. Egymást váltották a szebbnél szebb borok az asztalon, de nem volt kérdés, hogy mi lehet az est fénypontja. Feri nagylelkűségének köszönhetően ráadásul a borbár legkitartóbb vendégei abban az örömben részesülhettek, hogy a házigazdával együtt kortyolgathatták el "hivatalos záróra" után a dekantálóban megmaradt nedűt, így a kóstolón szintén részt vevő (és ezzel a borral nem először találkozó) akovval mi is nem várt repetához jutottunk.
Spanyol borászat japán névvel, különböző korú embereket ábrázoló arcképes címkékkel és ennek megfelelő fantázianevekkel... figyelemfelkeltésben már egészen jó a birtok. De vajon mit rejtenek a palackok?
A toro-i Bodega Matsu a 9 spanyol borvidéken borászatokat birtokló Vintae vállalatcsoport tagja. A borok alapanyagát erősen terméskorlátozott, 80-100 éves tinta de toro (tempranillo) tőkék adják, amelyek 650-735 méteres magasságban, homokköves, homokos, mészköves talajon szökkennek szárba. Toro borvidékét kontinentális éghajlat, kevés csapadék jellemzi, az Atlanti-óceán enyhítő hatásával. A nyár napos, száraz és meleg, a tél hideg, a napi hőingadozás is meglehetősen nagy, papíron tehát adottak a feltételek a szép, a gyümölcsös aromákat és a savakat is megőrző borok készítéséhez.
A Matsu márkanév tulajdonképpen a japán "várakozás" szót takarja. A címkék az életüket a bornak szentelő emberek három generációja előtt tisztelegnek. A borok fantázianeve is kapcsolódik az arcok által megjelenített életszakaszokhoz (El Picaro, El Recio, El Viejo... spanyol nyelvlecke indul). A csúcsbor a pincészethez hasonlóan egyszerűen csak Matsu névre hallgat.
Nos, ennyit a külcsínről, lássuk milyen a belbecs, legalábbis két bor esetében.
Spanyolország borászata óriási fejlődésen ment keresztül az utóbbi mintegy 15 évben. Az elsőszámú borvidék, Rioja mellett több másik is kezdi megmutatni egyedi arcát. A korábbi hosszan érlelt, agyonhordózott, nehézkes tanninbombák kora szerencsére leáldozni látszik. Az új spanyol borászgeneráció igyekszik előtérbe tolni hagyományos fajtáikat, a termőhelyet, az egyediséget, valamint fiatalabb korban is fogyasztható, gyümölcsös, elegáns, jó ár-érték arányú borokat a palackba tölteni. Lássuk, erőfeszítéseiket mennyire koronázza siker a Rioja, Toro, Priorat, Ribera del Duero, Bierzo, Penedes és La Mancha borvidékeiről érkezett tételek tükrében, a Borkollégium kóstolósorozatának májusi fordulóján.
Bodegas LAN: Rioja Reserva „Culmen” 2004
Még tavalyi „fogás”. Nem emlékszem, 6 ezer- valahányszáz forintra volt leértékelve huszon-akárhányezerről. Az importőr IFDT-nél az aktuálisabb 07-es évjárat konkrétan 26 200 Ft. Mondjuk tegyük hozzá, mérsékelve a fogás mértékét, hogy Spanyolországból 40 Euro körül szerezhető be, tehát a reális discount inkább feleennyi, mint negyedannyi, de azért a biztonság kedvéért rögtön két palackkal is vettem. :)
A Bodega Emina a Matarromera spanyol pincecsoport tagja, csúcsboruk az Atio, mely kizárólag a legjobb években készül. 100% tempranillo, 18 hónapig érett új francia fában és nemrég került csak piacra. Átlátszatlanul mély rubinszín. Elegáns, mélyről jövő közepesen intenzív illat: tökéletesen érett vörös áfonya, szilva, meggy és viszonylag erőteljes hordós jegyek (nemes dohány, vanília, szegfűszeg, fahéj). Pazar. Hatalmas test, a bor szinte hömpölyög a pohárban, a korty pedig a száj minden szegletét betölti. Nagyfokú aromagazdagság, a sok-sok friss és aszalt gyümölcs mellett szépen kiegészít a hordó. Némi pohárban történő levegőztetéssel újabb és újabb rétegek bukkannak fel, a sok gyümölcs mellett egyfajta virágosság is fellelhető. Sok szuperérett selymes tannin és remek gerincet adó sav. Nem extrém precíz a fókusz, de távolról sem kizárólag a koncentrációval akar hódítani. Gazdag, erőteljes, egyensúlyos bor. Mit bor, szinte koncentrátum… A teljes palack egyharmadát voltam képes egy este alatt elfogyasztani, pedig nagyon tetszett. Stabilan tartotta magát napokon át, a hordós jegyek kissé háttérbe szorultak, az aszaltas jelleg kidomborodott. 8 pont, $50.
Ebben az epizódban a Portói erősített borok, tágabb értelemben a Douro borainak készítését és érlelését vesszük célba. A bortípusok nagy száma okán azt gondolhatnánk, a sherry-hez hasonlóan a Portói mögött „dolgozó” technológia is roppantmód bonyodalmas. Ettől mi sem áll távolabb, hiszen a Portói elkészítése a világ legszimplább dolga, aztán már csak várni kell a sorunkra. A dolgot azért erősen színezi, hogy az utóbbi évtizedekben a Douroban is feje tetejére állt a világ. A magas alkohol- és cukortartalmú borok piaca ugyanis jelentősen átalakult. Ennek megfelelően az 1986-os nyitással bel- és külpiacra lépő kisebb pincészeteket nem a Portói, hanem inkább a száraz bor kezdte eltartani. Ha lehet mondani, az arányok megfordultak, és sok termelőnél a Portói, mint kiegészítő bukkan csak fel a portfólióban. Ahogy az első részben írtam „Portó nélkül nincs Douro, Douro nélkül nincs Portó”, és valóban, a Portói készítése a mai napig a termelői identitás megkerülhetetlen része maradt.
Ha valaki augusztusban menne spanyol bortúrára, mindenképpen lebeszélném róla. Spanyolországban ugyanis – hasonlóan más nyugati nemzetekhez – ebben a hónapban szokás kiadni a nyári szabadságot. Emiatt nehéz aztán kompetens embert találni, aki egy keményen végigdolgozott év után pont még augusztusban is a cégnél gürcöl. Nincs ez másként a Barbadillonál sem. Ha még hozzávesszük, hogy a sokszor „turistagyárként” dolgozó sherry-házak nem kivételeznek akárkivel, kár lenne egyedi elbánásra számítani. Kapcsolaton keresztül próbáltam szakmai látogatást kérni, először diszkréten lepattintottak, majd ígéretet kaptam, hogy találkozhatok a Barbadillo család egyik tagjával. A gyakorlatban ebből egy kedves kézrázás, egy sztenderd tárlatvezetés, plusz egy kibővített kóstolósor valósult meg. Sebaj, végül nem volt okom panaszkodni, gyors, de korrekt eljárásban részesültem.
A patináns ribera del duero-i Dominio de Pingus pincészet alsóbb kategóriás bora (a harmadik, ha nem tévedek), öregtőkés tempranillo-ból készül, helyi termelőkkel történő együttműködés gyümölcseként. Persze azért harmadbor ide vagy oda, nem kell megijedni, hiszen egy ekkora presztízsű pincénél nem adnak ki akármit a kezükből, úgyhogy mindenképp nagyon jó borra számítottam és lényegében meg is kaptam. Sötét bíbor szín, igen fiatalnak tűnik. Közepesen intenzív, elegáns, abszolút nem tolakodó nagyboros illat: sok friss pirosbogyós, kevés füst és hordóvanília. Közepesnél kicsit teltebb korty, és érződik ugyan a boron a fiatalság, de ennek ellenére remekül iható már most is. Az illathoz hasonló ízkép, finom gyümölcsök és elegáns hordós jegyek, remek arányban. Nem kifejezetten mély, de jól fókuszált korty, semmi nem lóg ki, kiváló érett savak és bársonyos tanninok, sehol egy él, vagy oda nem illő részlet. Érdemes lenne pár évet palackérlelni, de mint említtem, már most is élvezetes ital. A Wine Advocate 92 pontot adott rá, az áltunk használt skálán a 7 pont alját éri el, némi éréssel komplexebbé válva még szebb lesz. $45, akov kolléga itt írt a 2009-es évjáratú testvéréről.
Amikor Ribera del Dueroban a Bodegas Aalto pincészetnél jártam, önkéntelenül is felfigyeltem a szakmai tótumfaktumként tevékenykedő Mariano García nevére. Spanyolországot járva lépten-nyomon találkozhatunk ezzel a névvel, hiszen Garcíát az ország egyik legjobb és legbefolyásosabb borászának tartják. 1968-ban kezdett a Vega Siciliánál dolgozni, mindössze 24 évesen a már főborászi pozíciót tudhatta magáénak, majd ezt követően mintegy 30 évig ontotta magából a meghatározó és a Vega Siciliát a kultikus borelitbe visszarántó tételeket. Az Aalto modern lábbelibe bújtatott tempranillói szintén kivételes minőséget képviselnek, és nem véletlenül szereztek maguknak cirka egy évtized alatt komoly hírnevet. Mariano García azonban nem csak az Aalto stábját erősíti, de saját családi pincészetével is szerves része a nemzetközi „borkeringésnek”. Vajon milyen bort készít valaki a Vega Sicilia árnyékában eltöltött negyedszázad és az Aalto modernül újrafogalmazott csodái között? Erre, azaz Mariano García spanyol hangjára voltam kíváncsi.
Tavalyi év végén tűnt fel Konyáriék színtiszta malbec-je a polcokon, gondoltam azonnal le kell rá csapnom. Eredetileg csak erről a borról terveztem írni, de ennél a bevezetőnél járva mégis csak megszállt pár érdekes gondolat. Azt hihetné az ember, hogy Magyarország borvidékei egy viszonylag beállt szőlőfajta-választékkal dolgoznak, hiszen a kilencvenes évek útkeresési fázisában nagyjából kikristályosodtak az irányok. A hazánkban honosnak számító un. történelmi fajták csak egy részét – hol nagyobb, hol kisebb arányban – adják ennek a bizonyos választéknak. Ez részben örömre, részben pedig bánatra adhat okot, hiszen minél több a behurcolt kozmopolita, annál kevesebb figyelmet szentelünk kiterjedt szőlészeti örökségünknek. Lenne pedig miből gazdálkodni, írtunk már róla bőségesen. Ennek ellenére is azt állítom, hogy kár volna bárkit is korholni a sosem látott szőlőfajták betelepítéséért, hiszen ettől – normális esetben – csak színesebb és gazdagabb lehet a hazai bortérkép.
Amint egy közelmúltbeli bejegyzésemben említettem, az október a spanyol borok hónapja volt nálam. Rioja után néhány Ribera del Dueroban készült bort kóstoltam meg. Tulajdonképpen mindegyik rendben volt, a legszebbek pedig kifejezetten tetszetős, remekül elkészített borok voltak. Mielőtt a tárgyra térnénk, javaslok némi csemegézést akov bortárs minden igényt kielégítő borvidék jellemzéséből.
Az elkövetkező néhány hétben több spanyol vidék vörösboraiból is tervezek kisebb kóstolókat tartani. Egyszerűen mert alig kóstoltam komolyabb spanyolokat és nagyon kíváncsi lettem rájuk az utóbbi időben. Ezek kisebb szabású, mintegy szemináriumszerű alkalmak lesznek, melyek elsősorban a betekintést szolgálják, az alapos megismeréshez további kóstolók kellenek majd. Az első „kör” már meg is volt, Rioja-ból választottam négy bort, közép és felső kategóriás tételeket:
A szinte végtelennek ható Ribera del Duero sorozatunkban már írtunk Alejandro Fernándezről, aki elsőként készített az unikális Vega Siciliához mérhető riberai csúcsborokat. Egy kiadós évszázadig a Vega Sicilia ugyanis Rioja ellen egyedül focizott a spanyol bortérképen. Ez könnyen így is maradhatott volna, ha nem mutatja meg éppen Alejandro Fernández, hogy kistermelőknek is nyitva állnak a mennyek kapui. És mire volt ehhez szükség? Egy picit másképp kellett gondolkodni. A Pesquera del Duero falucskáról elnevezett, immár nagyra nőtt birtok története maga Ribera del Duero újkori történelme. Ebbe bepillantani – bor híján – szinte lehetetlen. Aztán a legelhagyatottabb, legváratlanabb helyeken érnek bennünket szerencsés véletlenek.
No, és mit tartogathat a Pingus-üveggömb a jövőre nézve? Nem rég a The Drink Business hasábjain jelent meg egy érdekes interjú Peter Sisseckkel, akinek érdeklődése középpontjában mostanság a hozzáadott kén nélküli „természetes bor” áll.[1] “A természetes bor ötlete érdekes. A legkiválóbb példák nagyszerűen tiszták és jók mikor fiatalok, de nagyon törékenyek. Bármilyen terroir-kifejeződése is van ezeknek a boroknak, gyakran a brett és az oxidáció takarják el őket. [...] A Pingus egyelőre nem lesz természetes bor. Meg akarom nézni, meddig mehetek el. [...] A legnagyobb probléma, hogy én érlelhető borokat akarok készíteni, ami nagyon nehéz kén nélkül. Annak ellenére, hogy soha nem használtam sokat a Pingushoz, egy kis kén alapvetően szükséges.” – mondja Sisseck az interjúban. Sőt, befejezésül olyasmit pendít meg, amire pont ennél a birtoknál nem számítottam. Azt mondja, a 100% tempranillo használatával talán „túl messzire ment”. Hogy visszaálljon a „balansz”, helyi fehér fajták hozzáadásával kísérletezik.[1]
A bevezető után térjünk vissza Quintanilla de Onésimo álmos, de kincsekkel kecsegtető kis falvába. Délután két óra körül érkezem a megadott helyre, ahol egy hófehér, diszkréten modern homlokzatú házat találok. Vágyott célom sem házszám, sem felirat nem jelzi. Az ajtó mellett több csengő, az egyiken „Oficinas”. Mintha lakások is lennének itt, ami jelentősen növeli eddig sem kicsi bizonytalanságom. Körbejárom a helyet, a hátsó utcában öreg kőfal és vastag kapu, hát nem igazán adják alám a lovat. És persze irtózatos csend ül mindenen, sehonnan egy kósza nesz, vagy egy bátortalan koppanás sem hallik. Épp a Duero partján vagyok, megcsodálom Quintanilla keskenyke öreg hídját. Pár helyi kislányt pillantok meg a közelben, ha meg akarom találni a birtokot, muszáj lesz tőlük érdeklődnöm. „Dominio de Pingus?” – kérdezem a forróságtól elkámpicsorodva. A lányok persze azonnal bólogatni kezdenek és serényen a fehér ház felé mutogatnak, az lesz az. És persze, mennyire naiv is voltam, hisz a falu minden lelke jól tudja: igen, ott, abban a kis fehér házban készül Spanyolország legdrágább bora.
Azt hiszem, hogy ribera del dueroi bortúrám már így is túlzóan sok mindennel kényeztetett. Fantasztikus helyeken jártam és fantasztikus borokat kóstoltam. Olyan pincészetekhez sikerült eljutni, ahová nemigen lehet, de legalább is keveseknek adatik meg. Éppen Quintanilla de Onésimo falucska felé tartok és magam sem hiszem el hova megyek. A meleg ellenére vidámsággal vegyes hideg verejtékben fürdök. Teljesen valószerűtlen, hogy a Dominio de Pingusnál várnak engem. Pedig pontosan ez a helyzet. Nem nagyon tudom, mire lehet számítani egy borkedvelőktől ennyire elzárkózó, tulajdonképpen megközelíthetetlen helyen. A világ egyik legdrágább és legkeresettebb borát előállító Dominio de Pingushoz bejutni olyan fegyvertény, amelyhez kevés más pincelátogatás hasonlítható. Amíg ezt – újra és újra – feldolgozom, jöjjön egy kis történelmi áttekintés és képbehelyezés.
Ribera del Duero a világ azon kevés borvidékeinek egyike, ahol a hatalmas tőkebeáramlás iszonyatos fejlődési tempót diktált az elmúlt két évtizedben. Ennek az időszaknak mindennél jobban magán viseli lenyomatát a Bodegas Aalto, amely néhány évjárat alatt ért fel a csúcsra. A siker tartósnak bizonyult és az Aalto ma már bérelt hellyel rendelkezik Ribera del Duero elitjében. Mikor a pincészetet felkerestem, arra voltam kíváncsi, hogy milyen háttérre lehet szükség a kurta évtized alatt bejárt üstökösi karrierhez?
A történelmi útvesztőből a jelen valóságába visszatérve éppen a szőlőtáblák között suhanunk. A mintegy 1.000 hektáros Vega Sicilia farm egyetlen összefüggő foltot alkot, amelyet csak a kelet-nyugat irányban futó N-122-es főút szakít két részre. A 200 hektárnál valamivel nagyobb területen ültetett szőlő mellett 500 hektár természetes fenyőerdőt, a fennmaradó részen pedig gabonát, lucernát, valamint 170.000 ültetett paratölgyet és tölgyfát találunk. Egyelőre nincs tervben saját parafa dugó vagy hordó készítése, de később bármi elképzelhető. A telepített faállományt mindenesetre 20 év alatt 1.5 milliósra tervezik bővíteni.
Késő délután, rekkenő hőségben érkezünk a Finca Santa Martához. A tanya (finca) a Roa és Anguix falvakat összekötő úttól egy kurta kilométerre fekszik. A csend és nyugalom ára csak a rövidke dűlőút, a villa – mert koránt sem tanya ez – elegáns homlokzata diszkréten bújik el a hullámzó szőlőhegyek közt. A veszélyesnek tűnő házőrzők csak a szemhéjukat billentik ránk az árnyékból, egy leheletnyi energiát is sok volna most pazarolni. Igaz, ami igaz, rettenetesen meleg van. Látogatásunk részleteit még hetekkel ezelőtt María del Yerroval egyeztettem le. Helyi ügyekben kisebb segítséget is kértem tőle, ő pedig szó nélkül elintézett néhány nagyon fontos telefont. Még nem is találkoztunk, de Maríának már akkor feledhetetlen élményeket köszönhettem. No, de ne szaladjunk ennyire előre!
A következő kiruccanás célpontja a Pedrosa de Dueroban található Bodegas Rodero. A tavalyi Ribera del Duero nagyboros kóstolónkon a Reserva 2004 mindannyiunkat elbűvölt. A gyümölcs szuperérettsége, a tannin és a hordó finomsága kevés helyet hagyott a kritikának. Amikor a ribera del dueroi túra ötlete felmerült, az elsők között kerestem meg a pincészetet. Carmelo Rodero családja négy generáció óta foglalkozik szőlőtermesztéssel. A dédnagyszülők kicsiben elkezdett háztáji gazdaságát a nagyszülők teljesítették ki igazán, később ők hozták létre a pedrosai termelőszövetkezetet. Carmelo éppen ebbe szövetkezetes miliőbe született bele, de néhány év után változtatott: saját lábára állt és 50 hektáron megtermelt szőlőjét önállóan kezdte értékesíteni. Miután 15 éven át tudhatta kliensei között a mitikus Vega Siciliát, Carmelo elegendő önbizalmat és eltökéltséget gyűjtött egy saját bodega megalapításához.
Ribera del Dueroval való ismerkedésünk elsőként a Bodegas O. Fournier-hez vonzott minket. Reggel van, Berlangas de Roa faluban járunk. Ennénk-innánk valamit, de csak lehúzott redőnyöket látunk, sem ember, sem más meg nem mozdul. A birtok a faluból egy pár kilométeres földúton érhető el, gabonaföldeken és ártéri nyárfásokon hajtunk keresztül. A Duero nem lehet innen messze, a folyami üledékes talajt akaratlanul is kiszúrom. A spanyol tulajdonú O. Fournier csoport összesen három borászatból áll. A projekt 2000-ben indult Mendozában, ahol ma közel 110 hektár termőterülettel rendelkeznek. A remek adottságok mellett a kedvező földárak és az alacsony termelési költségek miatt kezdtek Dél-Amerikában. A dueroi borászatot 2002-ben, a chilei projektet pedig 2007-ben indították útjára. A munka José Spisso főborász irányításával zajlik, aki a 3 birtok között ingázva ellenőrzi és felügyeli a helyiek munkáját. Laura Terrazas borásszal van találkánk, aki Ribera del Dueroban felel a borok elkészítéséért. Laura közvetlen és jó kedélyű, rögtön a szőlő irányába mutat, lássuk, miből lesz a cserebogár.