Figuláék 7ha névre hallgató házasítását nevezhetnénk amolyan birtokbornak is, ha éppen a borvidék és a pincészet első számú fajtája, az olaszrizling nem hiányozna belőle. Igazából nem is ez volt a házasítás célja, de erről majd később. Úgy rémlik, hogy a 2011-es lehetett az első évjárat, amelyet még mintaként 2012-ben a pincénél tett első, és sajnos eddigi egyetlen látogatásom során tartályból kóstoltam. Azóta emlékeim szerint mintha csak a páratlan évjáratokban - 2013, 2015 - készült volna el a 7ha - de nem, 2014-ben is, viszont az valahogy kimaradt -, előbbiről egyébként rövidebb vagy hosszabb formában a blog hasábjain többször meg is emlékeztünk. Az eddig kóstolt három évjárat volt annyira meggyőző, hogy ezekből be is szerezzek 1-2 palackot otthoni fogyasztásra, a héten pedig az éppen aktuális, eddig csupán fesztiválkörülmények között kóstolt 2015-ös kiadást bontottam fel. 
Január hónap a szezonális borfogyasztás íratlan törvényei szerint az északi féltekén ugyan vörösborért kiáltana, de egyrészt a hét második felében már szinte tavasz volt, másrészt saját borfogyasztásom csak mérsékelten mutat szezonális vonásokat, harmadrészt meg a jelen poszt tárgya nem éppen a pehelysúlyú fröccsbor-kategóriában játszik, tehát minden szempontból indokoltnak tűnt, hogy tegyek vele egy próbát.
 

A Bortársaság Borsuli már évek óta szervez különböző tematikus kóstolókat az érdeklődőknek, mindenféle boros-pezsgős (sőt, újabban időnként sörös, teás) témakörben, néhányról volt beszámoló a blogon is. A Borsuli vezetője, Furják Andrea és Fiáth Attila Master of Wine-jelölt talán tavaly, talán tavalyelőtt találták ki, hogy évente 1-2 alkalommal kivételes borsorokat mutatnak be "Egyszer az életben - Felsőpolc" címmel. Az ezeken szereplő, különböző borvidékekről származó fehér- vagy vörösborok (a jövőben valószínűleg pezsgők is) különleges minőséget képviselnek, és ahogy a kóstoló címe is mutatja, gyakran igen borsos árú tételekről van szó. Az idén novemberben prezentált fehér sor is tartogatott komoly versenyzőket, és szokás szerint egy magyar bor is szerepelt a nemzetközi mezőnyben.

Szegedtől néhány kilométerre, de már a határ túloldalán, Szabadka szomszédságában működik egy elegáns körítéssel ellátott, nemzetközi keretek között üzemelő borászat és étterem. A délszláv Zvonko Bogdan nevét viselő, de az énekes-gitároshoz nagyjából nyomokban sem kötődő borászat tulajdonosa magyar, borásza pedig bosnyák. A déli határhoz közelebbi borfogyasztó hontársaink számára ez nem feltétlenül új információ, innen Nagy-Budapestről viszont csak akkor vált láthatóvá a vajdasági történet, amikor az egyik borkereskedő kísérletképpen beemelt három bort a kínálatba. Akit érdekel részletesebb háttérinformáció, az kattintson ide. A modern technológiával felszerelt borászat bár kísérletezik, kifelé mind kommunikációban, mind a borok tekintetében a közízlés maximális, kompromisszumos kiszolgálására törekszik. Ilyen technológiai profizmus és figyelmesség mellett elő lehet ugyan hibátlan, szinte tökéletesre csiszolt borokat állítani, de az egyediségen és az emlékezetességen tipikusan csorba szokott esni. Srđan Lukajić borai pontosan ilyenek, ezt a két mintavételezett palackunk is alátámasztotta. Komolyabb pánikra viszont nincsen ok, a hangosabb többségnek ez a stílus bejön vörösben és fehérben is, ráadásul helyben, az étteremben ételpárosítva megeshet, hogy jobban is működnek.

Szinte hihetetlen, hogy repül az idő: idén 5 éves lett Tar Ferenc borkereskedése a finewines.hu. Mondhatni, hogy a borrajongó stábja a kezdetektől  rendszeresen követi a finewines tevékenységét, szerteágazó szortimentjük borai és a tematikus kóstolók a mi kis blogunk hasábjain is gyakran szerepelnek. A Carpe Diem megnyitása óta a kóstolók helyszíne is állandósult, természetesen a jeles évforduló alkalmából is itt gyűlt össze a közönség. A születésnapi ünneplésre Feri korábban is speciális borsorokkal készült (itt található akov beszámolója a 3. szülinapról), és nem volt ez másként most sem: 10 bort és pezsgőt állított csatasorba, kivétel nélkül magnum-palackos kiszerelésben. 

Burgundia talán a borvilág legmisztikusabb, legtitokzatosabb, legnehezebben érthető szeglete. Mindössze két fontos szőlőfajta, ugyanakkor temérdek falu, dűlő, évjárat, amelyek labirintusában könnyű eltévedni iránytű nélkül. Ráadásul Burgundia nem olcsó játék, már pusztán a belépő szintet képviselő palackokért is mélyebben a zsebünkbe kell nyúlni. Egyre mélyebbre... A burgundiai borok iránti kereslet egyre csak nő, a területek ára már az egekben van, a borvidék nem képes lépést tartani az igényekkel. Ennek számos oka van kezdve a természeti tényezőkkel (jég, kártevők), a termelési kondíciókkal (csökkentő termésátlagok, organikus gazdálkodás, elöregedő ültetvények). Az utóbbi időben egyre több borász negociánt-ként lép fel, a legjobb termelőktől felvásárolt szőlővel egészítették ki saját területeik termését. 
A Bortársaságnál már hagyomány, hogy az új évjárat borainak megérkezését követően kóstolót is tartanak a burgundiai kínálatból szemezgetve. Mivel a 2014-es évjáratról jókat lehet hallani/olvasni és eddigi élményeim is ugyanezt igazolták, nagy érdeklődéssel vártam az estét.

Megesik néha, hogy az ember pont jókor van jó helyen, és ennek köszönhetően nem várt meglepetésekben részesül Én is pontosan így jártam a múlt héten a Drop Shopban. Az aznap estére meghirdetett nagy új-zélandi pinot est farvizén a táblára felkerült poharas tételeket terveztem megszondáztatni még a nagyobb tömeg megérkezése előtt, amikor kiderült, hogy a borbár stábja épp egy kisebb burgundi sort kóstolt meg, értelemszerűen kínálatbővítési szándékkal. Még fel sem ocsúdtam és már ott volt előttem négy nyitott palack, amelyet később még három követett. Új-Zélandra is maradt azért idő, ráadásul a Domain Road nevű pincészet tulajdonosai is beugrottak az este folyamán, így három boruk megkóstolása mellett alkalmam nyílt egy rövidke beszélgetésre is.

Olaszország klasszikus "borország", de a fehérborokat ritkábban emlegetik Itáliával kapcsolatban, hiszen az olasz csizma leghíresebb borai kék szőlőfajtákból készülnek. Valószínűleg az én fogyasztásomat illetően is legalább 3/4 lehet a vörösborok aránya, kifejezetten olasz fehérekre koncentráló kóstolóra pedig nem is emlékszem eddigi "pályafutásom" során. A sors különös fintora, hogy egy ilyen sor Tokajban talált ránk. Történt ugyanis, hogy épp augusztus végi minitúránk idejére szervezett Szilágyi László egy olasz fehérbor kóstolót, amire így ungert és én is meghívást nyertünk. A Gizella Pince borásza az utóbbi hónapokban többször is összetrombitált néhány tokaji borászcimborát 1-1 nemzetközi fehérboros kitekintésre, most pedig egy ismerős olasz borkereskedő-sommelier, Michele Cenedese érkezett egy izgalmas sorral, amit mi is kiegészítettünk néhány palackkal. A foglalkozás elérte célját: ezután egészen biztosan más szemmel tekintünk az olasz fehérborokra.
 

Augusztus utolsó, igen forró szombatja bizonyos szempontból remekül passzolt egy vulkanikus borokról szóló fesztiválnak, még ha a legtöbb ember ilyenkor legszívesebben inkább egy medencében múlatná az időt. Én viszont valamilyen szinten bepótolva az idén is betervezett mátrai bortúrát, Gyöngyöspata hétszintes pincesorát vettem a nyakamba és a tavalyi debütálás után ismét megrendezett Vulkanikus Borok (Fesztiválja) névre keresztelt családias kis rendezvényen ismerkedtem meg néhány borral.
Mátrai borászok és vulkanikus alapkőzeten operáló egyéb borvidékek borászai egyaránt szerepelnek a kiállítók listáján, néhányan pedig a gasztronómiai élvezetekhez igyekeznek hozzájárulni. A családias hangulatú, nyugodalmas mederben csordogáló rendezvényen nem volt tömeg, nem volt kapkodás, kényelmesen lehetett kóstolgatni, beszélgetni, a tájat szemlélni. Eleinte csodálkoztam a Budapestről érkező vendégeknek szervezett busz késői visszaindulási időpontján, aztán ahogy közeledett az a bizonyos késő esti óra, rájöttem, hogy még így is rengeteg olyan termelőt kihagytam, akiknél be volt tervezve a kóstolás, ráadásul a gyöngyöspatai templom megtekintése is kimaradt. Így jártam, de panaszra így sincs ok, jól telt a nap, a többit majd talán jövőre bepótolom. 

A Hilltop Pincészet és úgy általában Ászár-Neszmély meglehetősen ritkán tűnik fel a borrajongó és úgy általában a magyar borblogok hasábjain, pedig azért lehet mondani, hogy a neszmélyi mammutpince nem elhanyagolható szerepet töltött/tölt be a magyar borpiacon. A Hilltop viszonylag korán megjelent a rendszerváltás után a minőségi magyar és külföldi borpiacon. A borászat eredetileg Móron tevékenykedő alapítói Neszmélyen 110 hektárral és egy 1993-ban megvásárolt pincével vágtak bele a birtoképítésbe és eleinte inkább a külföldi - leginkább brit - piacra adták el a borokat. A hazai piacon 1996-tól vannak jelen és érdekes módon a kimondhatatlan neve miatt az Egyesült Királyságban Woodcutters néven eladott cserszegi fűszeres volt az egyik sikerboruk. A Hilltop idővel összesen 560 hektár szőlőt telepített Neszmélyen és Szekszárdon. Kamocsay Ákos a kezdetektől, azaz 1993-tól tölti be a birtokon a főborász pozícióját, és a pince prémium kategóriás borai is az ő neve alatt kerülnek forgalomba, ahogy az Ihlet Cuvée is.

A bélai szakmázás estébe történő elhajlása után reggel viszonylagosan korán közlekedtünk tova úgy három szlovákiai falunyit, hogy a kürti szállás elfoglalása után kétpincényi élményszerű borozásba vessük bele magunkat éjfélig és tovább. Igaz-igaz, ebből kezdetileg keveset sejtettünk, de ne szaladjunk ennyire előre. Kürt – ékes szlovák megnevezésén csak Strekov – elsősorban a Kasnyik Tamás által igazgatott, magát már-már túlnőni készülő, de egyébként zseniális zenés-boros fesztivál miatt szerepel főként az északi szomszédunk köznyelvi bortérképén, de a szeszvilágban jobban tájékozódók számára egész évben érdekes, hovatovább kötelező úti cél. A fesztivál alatt túlpörgő életet élő, tömött falu ugyanis alaphelyzetben nyugodt, családias és kellemes. Olyannyira, hogy az egyetlen lehetséges szállás-panzió elfoglalása után, Kasnyik Tamásra várva Sütő Zsolt kistraktorozott el csoportunk mellett, részben felkészülten az esti pincemegszállásunkra. Nem sokkal később Tamás is megérkezett egy furgonnal, hogy először a pincébe, aztán pedig a szőlőhegyen található vendégházba kalauzoljon minket rengeteg bor, ebéd, séta és beszélgetés ürügyén. A folytatásról igyekszünk most mesélni, négy kéz segítségével.

Tulajdonképpen a puszta véletlennek köszönhető, hogy idén életemben először teljesen spontán eljutottam Mórra, de azon túl sem bántam meg a dolgot, hogy most ezzel eggyel kevesebb magyar borvidék van, ahol még életemben nem jártam (csak a 35 fokban vasútállomáshoz loholást tudtam volna jó szívvel kihagyni a műsorból, főleg úgy, hogy a vonatom azután fél órát késett, de legalább a kedves bakter úr megszánt egy literes hideg árványvízzel). Voltaképpen a Balaton helyett Móron nyaraló barátaimhoz ugrottam be egy napra potyautasnak, cserébe leszervezve egy kis borozgatást délutánra. 
Az eredeti tervek szerint két pincéhez mentünk volna kóstolni a kultúrprogramok után, de végül Miklós Csabi váratlanul jött elfoglaltsága miatt csak a Csetvei Pincénél jártunk. Utólag nem is olyan nagy baj, hogy nem kellett pincéről pincére rohanni, így is kellemesen telt a délután a hűvös kóstolóhelyiségben. 

A múltkori téves kör után végül megjelentem a Balatonfüredi Borhetek nyitányán. Ismét csak megijesztettek, tulajdonképpen hivatalosan csak holnap kezdődik, ma még csak kipakolnak. De jó, mondom, hogy 13-ikát írtak kezdésnek. Azért nem fordultam sarkon, mert néhány bodénál már kinyitottak, sőt ahogy haladtunk előre az estével, szerencsére majdnem mindenütt.

Forrás: www.balatonfured.info.hu

Zömmel számomra teljesen ismeretlen pincék szortimentjébe kóstoltam bele szúrópróba-szerűen, legtöbbjük a 2015-ben alakult Rizling Generáció tagjai. A kóstolt borok átlagos szintjét nem éreztem túl magasnak, de azért volt ami tetszett.

Nem túl olvasmányos poszt következik, lényegében az ott papírra vetett krix-kraxokat gépeltem csak be.

Pillanatnyilag épp a Balatonon tartózkodunk családilag. Péntek estére kikönyörögtem, hogy bemehessek pár órára a Füredi Borhetekre plusz még fuvart is kapjak. Megkaptam.  Aztán a Tagore sétányon akárhogy kerestem nem sok nyoma volt borfesztnek. Némi kérdezősködés után pofáraesés, sajnos benéztem a dátumot, illetve azon a bizonyos honlapon, amelyen én néztem három nappal korábbi dátum volt írva kezdő időpontnak.

Sebaj, valahogy igyekeztem hasznosan eltölteni a hirtelen nyakamba szakadt szabadidőt, így benéztem a néhány perces sétára található Figula Borbárba.

A kép a borászat honlapjáról származik. 

Végignéztem a borlapot, jó széles portfólió, adott az esély, hogy annyit igyak csak itt, mintha eredeti tervek szerint a borfeszten csámborognék.:) Külön örültem, hogy végre lehetőségem nyílik lekóstolni a Bortársaságnál teljes terjedelmében csak válogatás formájában elérhető 6 féle dűlős olaszrizlinget. Gondoltam erről még úgyse írt senki, akár jegyzetelhetek is. Aztán persze másnap a blogon lecsekkolva láttam, hogy a debütálásról cirka fél évet lecsúsztam, örök tanulság, amiről furmintfan nem írt még, az nincs is. :) Nem baj, legalább ismét megspórolhatom a háttérinfók összbogarászását, link ide, én pedig maradhatok szokás szerint a puszta és sivár kóstolási jegyzeteknél. :)

Etyek három fő szőlőfajtája a chardonnay, a sauvignon blanc és a pinot noir, és idén az Etyeki Kúria mindhárom fajta köré kanyarított egy kisebb vagy nagyobb rendezvényt. A 2010 óta minden évben megrendezett pinot noir-vertikális már hagyomány, a sauvignon blanc-nak a borterasz tavaszi tesztüzemével egybekötve szenteltek egy hétvégét, a ChardonnÉJ névre keresztelt nyári kóstoló alkalmából pedig idén már harmadjára töltötték meg az érdeklődők a pincészet épületei előtti utcácskákat.  

Washington State neve bortermelő vidékként talán nem cseng teljesen ismeretlenül az érdeklődőbb borkedvelők számára, az Egyesült Államokat tekintve azonban elég valószínű, hogy California és talán még Oregon is megelőzi ismertség szempontjából. Annak ellenére, hogy az itteni minőségi bortermelés viszonylag rövid múltra tekint vissza, Washington State az USA második legnagyobb mennyiségű bort termelő állama és nemzetközileg is egyre nagyobb sikereket mondhat magáénak az utóbbi 30 évben történt fejlődésnek köszönhetően. 
Nem volt ez mindig így. Az USA északnyugati csücskében elhelyezkedő Washington állam szőlőtermesztése sokáig az erősen öntözött területeken folytatott tömegtermelésre koncentrált, amely általában elkülönült a borászattól. Számos borászat központja Seattle környéken van, a legtöbben jelenleg is vásárolt termésből készítik a bort, de egyre több a saját termést feldolgozó birtok. 

Két bort kóstoltam meg a Charles Smith-szortimentből, a chardonnay-t és a syrah-t. Én egy külföldi túra során jutottam a palackjaimhoz, de itthon időnként megfordulnak a borok a DropShop polcain is.

A Kóstolom csapata exkluzív Villa Tolnay kóstolóra invitált április végére a Kossuth téri Bortársaság kóstolótermébe, különleges tételeket is ígérve. A Csobáncon székelő pincészet a friss évjáratok borai mellett rendszeresen előránt remek formában lévő korosabb borokat is a pincéből, de így is akadt bőven meglepetés az időben és a fajták között egyaránt össze-vissza cikázó kóstolósorban. Nagy László társtulajdonos és birtokigazgató közben mesélt múltról, jelenről, jövőről, úgyhogy először vegyük át az alapokat a birtokról, azután lássuk a borokat!

Mindig speciális dolog, amikor nem frissen összevásárolt borokból tartok kóstolót, hanem olyan tételek kerülnek terítékre, melyek személyesebbek. A most következő borok zöme meghatározó élmény volt fiatalon, az utolsó palackokat több tétel esetén is immár hosszú évek óta tárolgatom, dédelgetem, hogy majd csak egyszer.

A téma tehát komolyabb édesek. Általában tokajiak, olyanok, melyek egykoron kivágták a biztosítékot, de persze kapnak külföldi vetélytársakat is. Egységesen 2007-es borokról lesz szó, így napjainkat akár ki is lehet nevezni a fent említett "majd egyszernek" hiszen idén szép kerek 10 évesek. Aszúkat nem raktam a sorba. Mivel szerettem volna, hogy az említett külföldi kontextus technológia és stílus terén is lehetőleg passzoljon a hazaiak közé, így főbor-szamorodni-csúcs late harvest cuvée tengelyen mozogtam.

Vakon kóstoltunk. A puszta kóstolási jegyzeteken túl itt most nem háttérinfókat igyekszem megosztani, inkább pár szóban felidézni az adott borral való élményimet.

Tar Ferenc március végi FineWines kóstolója Új-Zélandot tűzte zászlajára két kiváló "kiwi" borászat tételeivel a rivaldafényben. A Mills Reef és a Felton Road borait már üdvözölhettük néhányszor a blog hasábjain, azonban egész estét betöltő borestek főszereplői eddig még nem voltak. A két pincészet - egyúttal termőhelyként Hawke's Bay, illetve Central Otago - már bőven több puszta Bordeaux- illetve Burgundia-epigonnál, saját jogon is a bordeaux-i, illetve burgundi fajták - utóbbin belül elsősorban a pinot noir - világviszonylatban is jelentős borászatai - és borvidékei - között van a helyük (még ha a francia őshaza presztízsét valószínűleg belátható időn belül nem is fogják elérni), ahogy ezt a borok is igazolták.

A sorozat első része után itt a folytatás, amelyben Spanyolországba "utazunk" egy kevésbé ismert régió és remek borok felfedezésére.

Megérkeztek a friss évjáratú Cote Chalonnaise-borok. Az elmúlt két év nagy kedvence erről a vidékről természetesen a Joblot. Kis túlzással, ha nem akadtam volna rájuk, lehet ma már nem innék burgundit.:) Nem kérdés, hogy minden borukból kellett ezúttal is rendelni. Ugyanakkor tavaly rábukkantam egy másik ígéretes pincére is a környékről (Paul et Marie Jacqueson). Még akkor elhatároztam, hogy az első érintőleges randevú után alkalomadtán végignézem az ő szortimentjüket is. Adta magát a lehetőség, hogy a frissen kézhez kapott 2015-ösekből így legyen egy szép, összevont kóstoló. Az összes bort innen rendeltem.

Nyár végén végre volt szerencsém néhány napot Wachau-ban tölteni. "Elsőbálozóként" inkább a gyönyörű tájjal ismerkedtem, pincelátogatás szándékosan nem volt betervezve, de a borozás természetesen nem maradhatott el, több osztrák borvidékről származó bort is kóstoltam. Nyár végén és ősszel barátokkal is tartottunk osztrák boros esteket, egyéb iszogatások során is csurrant-cseppent néhány bor a poharakba a sógoroktól (elsősorban Burgenlandból), így néhány hónap alatt összejött 40-50 osztrák borról szóló kóstolójegyzet, a kóstolási körülményektől függően terjedelmesebb és rövidebb egyaránt. Úgy gondoltam, hogy most nem a szokásos év végi mixbe dobom bele ezeket, hanem egy terjedelmesebb külön egyveleget megérdemel ez a borcsokor.

Etyek király hely. Az okok szerencsére sokfélék, de az egyik kétségkívül az a fajta fiatalos, lendületes bormozgolódás, amely az elmúlt években elindulva sokat adott hozzá a főfalu-melletti szőlőskert sokszínűségéhez és minőségéhez. Tény, hogy ebben a Hofmann Tibor és Imre Ádám által pályára állított, majd később Ádám-féle szólóprojektté vált szépvölgyi pincének is óriási szerepe van. A talajvízszerűen feltört etyeki borbevállalkozás akarat és koncepció alapján természetesen nem versenyez a lokális nagyokkal a mennyiséget illetően, ellenben lassan-biztosan képes izgalmas, érdekes és finom tételek előállítására. Az október végén a Printa nevű belvárosi egységben megtartott szűkebb körű, de annál érdekesebb, az aktuális évjáratot (olyasféle extrákkal, mint például egy ad-hoc ZöldSárga- és sauvignon blanc-vertikális) bemutatni hivatott rendezvény, valamint a tavasszal egy villámlátogatás által megmutatott, akkor még érő-erjedő borok alapján kettőezer-tizenöt ügyesen gurítja tovább a pince történetét. A lehető legjobb irányba. A pincében gyorsbekóstolásról jegyzet és kötetlenség híján már nem tudok, nem tudunk beszámolni, alább viszont – megkésve bár, de törve nem – furmintfannal kiegészülve összepakolunk négykéznyi borbenyomást.

Idén 20 éves az Etyek-Budai borvidék egyik legjelentősebb pincészete az Etyeki Kúria. A jeles évforduló méltó megünneplésére a Kúria szeptember elején koncerttel és visszaemlékezésekkel színesített, késő délutántól késő estig tartó bulival készült. A 20 éves múltra visszatekintettek szavakkal, régi borászati eszközök bemutatásával, videóval, fotókkal egyaránt. Természetesen nem maradhatott el a születésnapi torta, további programként volt még szőlőkóstoló, pincetúra, de akár bort is lehetett házasítani. Az Etyeki Kúria aktuális forgalomban lévő borai mellett néhány muzeális tétel is előkerült a pince mélyéről, valamint a borászat osztrák partnere, a Weingut Esterházy is hozott néhány bort. A borok mellé malacsültet és Zsuzsa Asszony Sajtkuckójából sajtokat kínáltak, de az EtyekM is készült különböző fogásokkal. Az esti hangulatról a - keddenként az A38 hajón mindig változó felállásban fellépő - Random Trip gondoskodott, ezúttal Fábián Julival, MC Kemonnal és Pély Barnával a mikrofonok mögött.

Az Etyeki Kúria meghívásának köszönhetően én is ott lehettem a születésnapi mulatságon, a pincészet történetének áttekintése után röviden a borokról is beszámolok.